BÁMULOM A NAGYMAMÁM
2006 május
Ötéves vagyok. Nagymami sétálni indul velem. Felveszi maga varrta, fekete alapon sárga rózsákkal telepingált új szoknyáját, mélyen kivágott blúzát, én meg kijelentem, hogy így nem megyek vele az utcára, erre ő megsértődik. Hisztérikusan toporzékolok, vegyen fel másik ruhát, mert ez cicoma. Sírva fakad és megfenyeget, hogy ezzel az ollóval miszlikbe vágja és megfizetteti apámmal, s hogy háládatlan, utálatos kölyök vagyok, és soha többé nem visz magával sétálni, pedig fagylaltot is vett volna. Mire én feleselek, hogy nem is akartam vele menni, mert sétálni unalmas, különben se engedne be a homokozóba, nehogy összepiszkítsam magam. Erre ő, megállj, fogsz te még sírni az egyetlen nagyikád után, én meg, nem te vagy az egyetlen, van nekem egy bajai nagymamám is. Akkor vigyen csak a bajai nagyanyád sétálni, vegyen neked az a debella fagylaltot, hozzám be se gyere, ő különben is csak Andriskát szereti, mert ő jólnevelt kisfiú, igazi úrigyerek, nem úgy, mint te! – És már rosszul is van, szédül, lehet, hogy meg fog halni, és akkor mihez kezdek? Odarohanok hozzá, ölelgetem, csókolgatom, bocsánatot kérek, hogy nem úgy gondoltam, csak a sárga rózsák nem tetszenek, és nem akarok fehér cipőben és zokniban menni, mert arra vigyázni kell, de fagyit szeretnék, és őt szeretem a legeslegjobban a világon, ő az én egyetlen, drága nagymamikám. És akkor hosszú puszit is kell adnom, hangosan cuppogtatva, mert azt szereti, és ő is ad a végtelenül hosszú puszijából, miközben úgy szorítja a karomat, hogy hegyes körmei belém mélyednek. Aztán ő dudorászva felveszi a rózsás szoknyáját, én a fehér cipőmet, és lemegyünk a Duna-korzóra sétálni, kéz a kézben. Irigykedve bámulom a homokozóban hempergőket, nagymami meg mosolyogva köszönget mindenkinek, akit csak ismer, és általában mindenkit ismer, mert szeret ismerkedni, hallgatni mások baját. Ilyenkor rendkívül boldog és elégedett. Büszkén mutogat engem, mint legkisebb unokáját, aki már zongorázni is tud. Ez persze nem igaz, mert még csak a tenyeremmel verem a billentyűket, de nagymama azt mondja, úgyis meg fogok tanulni zongorázni, és az ilyen kis füllentések még nem hazugságok. Anyád sem tudott hatévesen, mégis zongoratanárnő lett belőle, de lehetett volna második fiserani is, ha akar, de nem akart. Belőlem még lehet balett-táncosnő, operaénekesnő is – mindaz, ami ő szeretett volna lenni, de sajnos, nem lehetett, mert ők nagyon szegények voltak abban a csúnya, rossz világban.
bőgőmasina
Megtántorodik. Jaj, szédülök, rosszul vagyok, elájulok! Csipkés kesztyűjének mintái belevésődnek a tenyerembe, annyira szorítja a kezem. Kapkodja a levegőt. Szorongva nézem, vajon meghal-e? Nagyokat fújtatva rángat a játszótéri vízcsaphoz. Mohón szürcsöli a vizet. Arca kipirul és már nevet. Ne félj, nem halok meg! Haza akarok menni, kiabálom. Elfutok egy fa mögé. Onnan lesem, figyelem, hátha mégis meghal, de esze ágában sincs. Már egy sánta bácsival beszélget, családi képeket nézegetnek együtt, nem is törődik velem. Duzzogva futok a homokozóba, letaposom a homokvárakat, beleülök a homokgombócokba, páros lábbal ugrálok a kis kút körüli pocsolyában bosszúból, amiért rám ijesztett. Összemaszatolom az arcom, ahogy könnyeimet próbálom elrejteni előle, de ő rám se hederít. Az oviból a tojásfejű Barna Imi biciklizik körülöttem körbe-körbe, s röhögve spricceli sárossá a zoknim. Bőgőmasina, bőgőmasina! Elkapja varkocsom, s húz maga után, majd elenged, s én popsimra esve trónolok a pocsolya közepén. De erre már nagymami fúriaként rohan hozzám, felrángat, és elfenekel, mert szerinte megérdemlem. Lerángatja bugyimat, kimossa a csapnál és lecsutakolja az arcom. Alig kapok levegőt. Bugyogva tör fel belőlem a sírás. Nem én voltam! Akkor ki? Ő! Ki? De már nyoma sincs a tettesnek. Adok én a szemtelen kölyöknek, ismered? Hogy hívják? Nem tudom. Nem? Nem. Konokul hallgatok. Már nem is sírok. Barna Imit szeretem. Elvesz feleségül, megígérte. Szép tojásfeje van, és ő a sárkányölő vitéz, és már írni és olvasni is tud, és a mesepadon mindig mellettem ül, csipkedi a karomat, rugdossa a bokámat, de a délutáni pihenőn, amikor aludnunk kell, akkor fogja a kezemet és vicceket sugdos a fülembe, csiklandozza a nyakamat. De ezt a nagymami úgysem értené. Ő a legszebb fiú a bátyámon kívül.
Bugyi nélkül kell futnom nagymami szapora lépteit követve, szoknyám alá fúj a szél, fázik a popsim, de nem merek szólni, mert nagymami dühe már elpárolgott, nyalókát is vett nekem, s arról a sánta fűtőbácsiról mesél, akinek öt gyereke van, s aki majd feljön hozzánk, mert ő annyira megsajnálta szegényt, hogy ad neki munkát, meg a mi kinőtt ruháinkból is összeválogat ezt-azt, meg a játékainkból is, de erről apádnak egy szót se, mert ő irigy. A lencsibabámat nem adom, meg a macimat sem, dünnyögöm az orrom alatt, de nem hallja. Na, ebbe a templomba bemegyünk, jelenti ki váratlanul. Megtorpanok. Rángat, de én lecövekelek. Akkor megvársz idekint, mert én gyónni akarok, ki tudja, hogy még meddig élek, és már vagy tíz éve nem gyóntam, és szeretném, ha Jézuska megbocsájtana. Jézuska nincs, a papi mondta, ő tudja. Te csak azt hiszed, hogy a te apád mindent tud. Nem olyan régen még ő is hitt, meg az anyád. Mit gondolsz, ők talán nem templomban esküdtek? Megpróbál beráncigálni, de én nem hagyom magam. Bezzeg Baján, a másik nagyanyáddal misére is mész, azt hiszed, nem tudom? Vele igen, mert Baján van Isten, de Pesten nincs! Nocsak! Ezt meg ki mondta? Papi, hogy Baján van, Pesten nincs. Ezt mondta. Úgy! És ezt te el is hiszed? Sarkon fordul, lerángat a lépcsőn, nem szól hozzám. Kirakatok előtt vonszol el. Itt-ott megáll, hosszan nézegeti a poros üvegek mögötti fakó kesztyűket, cipőket, kalapokat. Sóhajtozik. Pisilni kell, suttogom, dünnyögöm, majd visítom. Akkor gyorsan berángat egy hűvös kapualjba, ahol lekuporodhatok. Le ne pipild a cipődet, figyelmeztet, miközben szoknyáját felhúzva igazgatja harisnyakötőjét. Siess, drágám! Azt hiszem, nem húztam ki a vasalót, még leég a lakás! És futunk lélekszakadva hazáig.
Halványdrapp négyzethálós tapéta, apró rózsamintákkal. A kacskaringós levélfüzérek itt-ott már elmosódtak. Tele van képekkel a fal. A szoba túlzsúfolt, csak nagymami ágya előtt van egy szőnyegnyi szabad hely, ahol bukfencezhetek, de nagymami nem szereti, mert összekócolom a szőnyegrojtokat és a hajamat, betörhetem a fejemet, ha nekiütközöm a széklábnak, és felrúghatom a kisasztalt, és akkor feldől a váza, kifolyik a víz a térítőre, és eláznak Pisti levelei, meg az ő levele, amit fel akar adni a postán, és különben is, mit lábatlankodok itt körülötte, amikor öltözködik. Nem szereti, ha közben nézem, bár egyáltalán nem szégyenlős, sőt, szívesen mutogatja magát, mert még most is szép és gusztusos a bőre, meg a melle sem lóg, mint egyeseké, szóval az alakját még ma is megirigyelheti egy-két húszéves. Én persze nem veszem komolyan, amit mond, mert meggyőződésem, hogy nagymamit nem kell komolyan venni. Most is csak azért beszél, hogy beszéljen. Én szeretem hallgatni, mert olyan vicces, amikor haragszik. Bekuporodom a nagy barna fotelbe, ami félig már lesüpped a földre, mert nagypapa képtelen megjavítani, mert neki a családja mindig az utolsó, a legutolsó! Bekucorodom a leszakadt fotelbe és az ujjamat szopom. Nagymama akkor rákezdi, hogy ugye, megmostam a kezemet, mert most az ujjamról csúnya, nagy, kövér bacilusok ugrálnak a számba, és ott addig rendetlenkednek, amíg beteg leszek, gyulladást kap az egész szervezetem, amiről el sem tudom képzelni, hogy micsoda és hol keressem magamon. Meg azt is mondja, majd meglátom, kétszer olyan hosszú lesz az az ujjam, amit szopok, mint a másik, de én nem hiszem. El fog feketedni és le fogják vágni, de úgy látszik, én szófogadatlan, rossz kislány vagyok, mert még mindig nem vettem ki a számból. Majd szól a kéményseprő bácsinak, hogy vigyen el engem, jaj, a harisnyája, hát nem leszaladt egy szem! Most mit vegyen fel? És ne nyúljak a lábam közé, és ne üljek terpeszben, mert az csúnya és nem illik, és ne húzogassam a bugyimat, és ne nyúlj a pipilődbe, mert odaragad a kezed! Most melyik pulóvert vegyem fel, a kéket vagy a sárgát? A kéket, mondom teli szájjal, s ő felveszi a sárgát, na, milyen szép a nagymami? Mondom, hogy nagyon, és akkor kapok tőle cukorkát, de nem szabad szétrágnom, mert az árt a fogacskáimnak, és mutasd csak a fogadat! Rávicsorítok és ő megállapítja, hogy sárga, mert biztosan nem mostam fogat, de én határozottan állítom, hogy igenis mostam, és még egyszer nem mosok, az ő kedvéért sem, hagyjon szopizni. Hová mész, kérdezem, hogy eltereljem a fogamról a figyelmét. Rengeteg elintéznivalója van. Fel kell adnia a levelet Pistinek, be kell mennie a kalaposhoz, a varrónőhöz, és a cukrászdába islert venni, meg képviselőfánkot, és a patikába hashajtóért, de szeretne mozijegyet estére, és már délután itthon akar lenni, meghallgatni a rádióban a Szív küldi szívnek szívesent. Lehet, hogy feljön az utálatos Janka néni, akivel nemrég békült ki és ma újra össze fog veszni, mert Janka néni már vén, süket tyúk, akinek ő hiába beszél, hogy ne járjon mindig feketében, azzal úgysem támaszthatja fel az urát. Még ötven sincs, de nyolcvannak néz ki. Ő is elmúlt ötvenöt, mégsem hajlandó vénasszonyt csinálni magából a sok fiatal miatt. Amíg ő kislánynak érzi magát, addig az is marad. Közben már a harmadik szoknyába bújik, a negyedik pulóvert cibálja át a fején, egyik cipőjét lerúgja, a másikat fölrángatja, képtelen dönteni, ki-be rohangál az előszobai nagytükör és a szobai falitükör között. Megesküszik, hogy ez a szoknya tegnap még ráment, de ha nem tegnap, tegnapelőtt biztos. Vagy felpüffedt a hasa, mert tegnap óta nem hízhatott meg, hiszen egy falatot sem evett azon a kis vesepörköltön kívül. Na de még annyit sem eszik többé, egyszer és mindenkorra lemond a tésztafélékről, se cukorkák, se csokoládé, se nápolyi. Akkor persze mi öröme marad az életben, ha már nem is nassolhat, amikor úgyis csupa baj és jaj az élete, és különben is képtelen betartani a fogadalmait. Aztán rám esik a pillantása, és megolvadt tekintettel, lágyan búgja, hogy én vagyok az egyetlen a világon, aki miatt élnie érdemes. Bennem van minden reménye, és látja, hogy belőlem még lesz valaki, mert egészen különleges vagyok. Erre egy pillanatra kiveszem az ujjam a számból, érzem, ez most nem illik ide, pláne, ha énekesnő vagy dizőz lesz belőlem. Csakhogy jobban kellene adnom magamra és nem utolsósorban kezet mosni minden étkezés előtt. Ez a legfontosabb! Jaj, szisszen fel, ahogy két nagy csillogó klipszet csippent a fülébe. Keféli sűrű, vörös haját. Már festetnem kéne. Aztán hozzálát a nagy ceremóniához, kifesti az arcát, imádom nézni, meg a rúzs szagát is szeretem, végül szalvétát szorít a szája közé, ott marad a piros rúzs nyoma a puha papíron. Szeretem, ha megpuszil ilyenkor, mert cukorkaillata van a szájának, az arcomon is nyoma marad, és ledörzsölni is szeretem, mert az ujjam is piros lesz, és addig szagolgathatom, amíg kezet nem muszáj mosni. Nevetséges grimaszokat vág, miközben rúzsozza a száját. Tátog, mint egy hal, aztán széthúzza, vicsorog, meg mintha ásítana. Már csak egy kis pírt kap a nagymami, hogy tökéletes legyen! Apró seprűcskével megcsiklandozza az arcát. Az én orromra is jut egy legyintés, a púdertől tüsszentenem kell. Rózsaszín porfelhőben úszik nagymami arca, ahogy püföli magát a puffnival. Én is! Én is! Kapok utána. Na, csak az kell, hogy apád meglásson! Most a kalapok repülnek egymás után az ágyra, mert már mind régi, ócska, vacak, unalmas egytől-egyig. Éppen tegnap látott a kalaposnál egy tündérit, le is előlegezte, csak azt nem tudja, hogy miből fogja kifizetni, mert a nagypapa arra bizony nem ad egy fityinget sem, a nagypapa szerint neki jól áll egy tökfödő is, tőle még egy kalapra valót is sajnál, kártyázni persze tud, arra mindig van pénze. Bezzeg a Pisti, az ő drága, egyetlen fiacskája mindent megvenne neki, ha itthon lenne. Végre fején marad az a kis zöld, lapos kalap. Most a kalaptűvel bajlódik. Összehúzom a szemem, mert úgy félek, hogy beledöfi a fejébe. A kalaptű szép, nekem is kellene, kiskakas ül a végén. Üvegből van, színes és átlátszó. A kesztyű nehezen megy fel az ujjaira. Még egyszer felhúzza a szoknyáját, hogy megigazítsa a harisnyáját. A tükörbe pillantva gyönyörködik formás lábában. Olyan, mint egy táncosnőé. Spárgába is le tudna menni, de felállni nem biztos, hogy tudna. Nem, arról szó sem lehet, majd máskor megmutatja, ha nem fáj a dereka. Mindenféle kacatot szór ki a táskájából, majd vissza. Ugye, milyen csinos lett a nagymami? Pá, drágám, ne nyúlj semmihez, sietek haza, kapsz nyalókát is, ha jó leszel és nem mondod el senkinek, hogy elmentem, de nem bírom a bezártságot, megfulladok, ha nem szívhatok friss levegőt. Te már nagylány vagy, igaz, és szereted a nagymamit!? Már nyílik az ajtó, amikor felugrok a fotelből, és utánavetem magam. Félek! Ne hagyj itt! Becsapódik orrom előtt az ajtó, a folyosóról hallom daloló hangját. Pá, drágám! Hamarosan jövök! Sietek! Hallom vidám cipőkoppanásait, s csak akkor sírok, amikor már hiába fülelek. Egyedül hagyott.
Oviból hazajövet berohanok hozzá. Fekszik az ágyban, kis lámpa ég a feje fölött. Felhúzott térdén mappa, ír. Szemüvege orrán lecsúszva, haja kócos, arca testetlen, csak a körme, hosszú körme piros. Ágya végére huppanok, meglököm a térdét, a mappa lecsúszik, a tollszár kiesik a kezéből, pacát ejt a lepedőre. Megijedek, hogy nagymama veszekedni fog velem, de nem, megállapítja, hogy ez egy tavacska és most mind a ketten beleestünk. Csakhogy én nem tudok úszni, panaszkodom, mire megnyugtat, hogy ő sem. Mutasd a kezed! Nagyítóval vizsgálja tenyeremet. Mostál kezet? Hát persze. Akkor itt mitől szürke, mutat tenyerem egyik pontjára. Azok ott az erek. Na, majd meglátjuk, hogy erek-e. Menj szépen kezet mosni! Megyek. Nem értem, egyszerűen nem tudom megérteni, hogy nagymamának miért olyan fontos a kézmosás. A fürdőszobában óvatosan engedem rá a vizet, szappannal is megsimogatom, hogy ne fájjon, aztán a mocskos szappanhabot szanaszét fröcskölöm a kád oldalára és gyönyörködve nézem, ahogy a szürke lé lassan csurog lefelé, zebracsíkossá festve a kád oldalát. Remekül szórakozom. Nagymama már le is folyt a kanálisba, annyira nem érdekel. De aztán sikítozást hallok bentről, a nevemet kiáltja, gyorsan leöblítem a kádat és futok, hogy bemutassam szétáztatott, kivörösödött tenyeremet. Ez tetszik neki, egyenként megcsókolja ujjaim hegyét, a tenyerembe is belecsókol, pedig azt utálom, utána sokáig viszket, nem múlik a bizsergés, és véresre kaparom. Látom, jó napja van. Majdnem jó. Ha ágyban marad napközben, akkor szomorú vagy nem érzi jól magát, vagy lustálkodhatnékja van, mint most. Szelíd és derűs, nagyszerű alkalom, hogy kinyittassam vele a vitrinszekrényt, hogy eljátszadozhassak a porcelánfigurákkal, mert egyébként csak akkor érinthetem ezeket, amikor nagymama nagy nehezen rászánja magát, hogy portalanítsa a szekrényt. Ilyenkor egyenként kirámolja mindet a kerek kisasztalkára. Akkor is folyton sikoltozik, hogy el ne ejtsem, vigyázva fogjam meg, mert letörik a feje, a karja, a lába, az ujja, a csipkéje. Azt a tüllruhás balett-táncosnőt különösen szeretném megfogni, amelyiknek olyan vékony a karja, mint egy gyufaszál, és az ég felé nyújtja. Meg azt a kékesfehér kutyust, és azt a szőke kislányt is, akire szerinte nagyon hasonlítok, meg azt a majomarcú, térdnadrágos hegedűst és a turbékoló szerelmespárocskát. Nem merek szólni. Sóvárogva nyomom homlokom az üveghez, és homályos foltocskákat lehelek a káprázatos világra. Nagymama mintha észre sem venné. Tovább firkálja levelét az utálatos bezzegpistinek. Azért sem fogom megkérni, hogy nyissa ki. Nem fogok könyörögni, pedig tudom, hogy azt szeretné, ha körülhízelegném, de nem!
sikítozik
Most abbahagyja az írást. Hajtogatja a levelet. Körmével végighúzza a hajtás nyomát, gondosan beteszi a borítékba, aminek a ragasztós részét körbenyalja. Kész a levélke! Vihetik a postagalambok! Már a címzésnél tart. Megkér, hogy nyaljam föl a bélyegeket, mert neki száraz a szája. Felnyalom, de olyan bő nyálat csurgatok rájuk, hogy a borítékra is csöppen és elmaszatolódik a címzés. Ennek kárörvendően örülök, még ha meg is cibálja érte a copfomat. Bosszúból elhatározom, hogy azért se hozok neki vizet a konyhából, ha kér. Úgy kell neki, csak száradjon ki a szája! És már a kezembe is nyomja a poharat, és utasít, hogy jól eresszem ki a csapot és ne lötyögtessem a víz felét a parkettre. Mohón szürcsöli, nagyokat csuklik, miközben vonalzóval veregeti a hátát. A spájzból hozzak be citromot meg almát, a kredencről almareszelőt meg kiskanalat, és egy kést is. Futkározom ki és be, kívánságait egykét perces késéssel kiáltja utánam, a felét nem értem, a másik felét meg nem találom, ide-oda ingázok. Az ajtók nyitva maradnak utánam, óriási huzat lesz, nagymami sikítozik, hogy jaj a veséje, a füle, a dereka, a foga!
Az almát persze nekem reszeli, hogy kiengeszteljen a copfrángatásért. Citromot is csepegtet bele, és úgy etet kanálkával, mintha még kisbaba volnék. Már nem próbálok tiltakozni. Minden ellenállás nélkül, engedelmesen tátogok, ő meg elérzékenyülten gügyög hozzám. Azt játsszuk, hogy én összeszorítom a számat, makacsul rázom a fejem, miközben ő rimánkodik, hogy a mami, a papi, a nagypapi, az Andriska kedvéért kapjam be azt a kanálkát, de nem és nem és nem! És akkor elhangzik a bűvös szó, nagymami kedvéért! És én akkorára tátom a számat, mint a bécsi kapu, és ilyenkor drága csillagom, rubintos, virágos tündérke vagyok, aki csak a nagymamika kedvéért eszik, iszik, alszik. Egyszóval mindent őérte teszek, mert őt, egyedül és kizárólag őt szeretem a legeslegeslegeslegeslegjobban a világon!
A papievés után hálából muszáj megmasszíroznom. Hasra fekszik, nyakig felhúzza a hálóingét, egészen a popsijáig kitakaródzik, és én nekilátok nagymami szép, fehér húsának. Fel kell ülnöm a fenekére, hogy bírjam szusszal a nagy dögönyözést. Nagymami nyög, vinnyog, sóhajtozik, kiabál, hogy jajjajj-jaj, de jó! Miután alaposan kidolgoztam magam, hálából széthúzza pofazacskóimat, hogy majd szétreped a szám, és csókot lehel a homlokomra, aztán egy lökéssel elenged. Egy szót sem ejt a vitrinről, pedig tudja, hogy az egész cirkuszt csak azért csináltam végig, hogy végre kinyíljon előttem az a varázslatos világ.
Beköltöztettek hozzánk a cselédszobába egy lumpen családot. Nagymama szörnyülködve meséli mindenkinek, hogy ezek spionok, és bizonyára minket figyelnek, mert a nagypapa zsidó, apám meg szocialista. Először csak egy asszony jött a lányával, aztán utánuk jött a lánya három gyereke és két férfi is, és most mind ott laknak abban a kétszer három méteres lyukban. A konyhát és a WC-t használhatják. Nagymama már többször összeveszett velük, figyelmeztette őket a tisztaságra, meg hogy a WC-t húzzák le maguk után. Az egyik férfi megfenyegette, hogy kitekeri a nyakát, a másik, hogy agyonveri, ha nem hagy nekik békét, pedig nagymama nagyon megértően fogadta őket, adott nekik ruhát, ágyneműt, a gyerekeknek cukorkát. Kovácsné elmesélte az életét, hogy milyen szerencsétlenül alakult a sorsa, de most, hogy a férje végre kiszabadult a börtönből, most már jobb lesz, mert rendőr lesz, ő meg elmegy kalauznak és elvégzi a villamosvezetői tanfolyamot is. Gabika, Gyurika és Lacika egész nap az utcán csavarognak. Gabika még kicsike és bandzsa. Anyja minduntalan a szeme elé teszi a kezét, hogy ne lássák az emberek. Ilyenkor a kislány ordít és beleharap anyja kezébe.
Egyik reggel nagymami sikoltva rohant be a konyhából, mert a Kovácsné anyja késsel fenyegette, hogy elvágja a torkát. Nagypapa akkor feljelentette őket, de nem volt tanú, így nem emeltek vádat. Kovácsné mondta, hogy az anyja őrült, már a bolondokházában is volt, és ő lenne a legboldogabb, ha becsuknák valahova. Mi már alig megyünk a konyhába, mert kihallatszik a veszekedésük. Hangosan ordibálnak mindenféle trágárságot. Nagymama felsorolt néhányat nagypapának, akinek égett a füle. Ne a gyerek előtt legalább! Nagymami szerint én úgysem értek belőle semmit, de ő bizony tudni szeretné, hogy mi mit jelent. Nagypapa szerint nagymama ne legyen olyan kíváncsi, mert hamar megöregszik.
kurrrva!
Kovácsné már abbahagyta a tanfolyamot. Felvette a kalauzi egyenruhát, a fizetést, a segélyt és nem ment dolgozni. Nagymama szerint férfiak járnak hozzá, azért. Kérdeztem, miért, de ő csak azt hajtogatja, azért. A gyerekeit ilyenkor kikergeti a gangra. Majd egyszer jól megfáznak. A férjét körözi a rendőrség, ha ugyan a férje, mert rendőrként kirabolt egy üzletet. Kovácsné anyja most kórházban van. Az a másik férfi azóta együtt hál Kovácsnéval. Nagymama azt mondta, hogy kulcsra zárja a WC-t, mert nem szeretne ettől a nőtől összeszedni semmilyen nyavalyát. Mi is csak bilibe pipilhetünk. És azt mondta a Maminak, ő már biztos benne, hogy ez a nő egy bárcás kurva. Úgy mondta, hogy kurrrva! Ez tetszett. Többször is mondogattam hangosan az előszobában rohangászva, és az óvodában is. Ezért egész délután büntetésben álltam a sarokban. Hazafelé mami elmagyarázta, hogy nem kell mindent elmondanom az oviban, amit otthon hallok. Ez nagyon csúnya szó és ő meg is mondja nagymaminak a véleményét, de én nem akarom, hogy veszekedjenek miattam, és nagymami megharagudjon rám.
Végre kiürült a cselédszoba. Kovácsné egy kötőtűt szúrt a hasába. Nagymami úgy mesélte, hogy kisbabát várt, de nem akarta, hogy megszülessen. Kovácsnét beszállították a kórházba, a gyerekeket intézetbe, az a férfi pedig eltűnt. Nagymami fertőtlenítette a szobát és minden vackukat kidobta. Elmesélte mindenkinek a házban, hogy ezek nem is egyszer halálosan megfenyegették, pedig ő csak jót tett velük, de az emberek ilyen hálátlanok.
Nagymama délelőtt begyújtott a vaskályhába, és most úgy füstöl, hogy nem lehet megmaradni a szobában. Fülig kormosan panaszkodik maminak a konyhában, esküdözik, hogy nem fog megmosakodni, így marad, míg nagypapa haza nem jön, mert végre meg akarja mutatni, hogy attól az átkozott poros széntől mit kell neki – nap mint nap – kiállnia. Nagypapa persze nem hisz neki, mert ő mindig túloz, de most megnézheti! Itt a bizonyíték! Ti is tanúsíthatjátok! Odabent minden ablak tárva-nyitva, nagy huzatot csinált. Mami szerint a kályhával lehet valami baj, de nagymama határozottan állítja, hogy a kályhának és a kéménynek semmi baja, mert a múlt héten voltak kormozni. Mutogatja a köntösét, hogy az is hogy néz ki, de azértsem veszi le, és az arcát se mossa meg. Ijedjen csak meg tőle Apu! Akkor talán vesz rendes szenet, s nem ezen fog spórolni! Mami szerint jobb lenne, ha megmosakodna és átöltözne, de nagymami hajthatatlan. Ráijesztek! Punktum! Rám kacsint. Rém mulatságos, olyan, mint egy kéményseprű! Talán kéményseprő! Nekem úgyis jó, nem látok különbséget.
A szellőztetéstől kihűlt a szoba, lassan melegszik, még büdös van, de Nagymami szerint meg lehet szokni. Fekete az arca, a szemét, a száját és a kezét azonban megmosta. Ráijesztünk a nagypapira, úgy kell neki! Büntetésből nem főzök semmit, egye csak azt, amit talál, én úgysem vagyok éhes, nekem a kenyér héja is jó. Mindenesetre jöhetne már, mert egyáltalán nem szeretek ilyen szutykos lenni. Jajgat, hogy a szénpor csípi a bőrét és viszket is nagyon, ráadásul meg sem vakarhatja. Ha elcsúfulok, ha csupa seb lesz a bőröm, annak is apu lesz az oka, de nem baj, bármennyire is szenvedek, azt a félórácskát már kibírom féllábon is, igaz drágám!? Nyelvet ölt rám.
Elkérte a kézitükröt, és most abban nézegeti magát, mint Hófehérke gonosz mostohája. Tükröm-tükröm, kicsi tükröm! Mit szólnál, ha kirúzsoznám a szám? Engem fellelkesít az ötlet. Boldogan szaladok ide-oda, teljesítem parancsait, hozom azt, viszem ezt. Piros szájjal még mulatságosabb. Lenyűgöz a látványa, és sajnálom, hogy én nem kenhetem össze magam. Ijesztő és nevetséges, mikor felveszi a szemüvegét, mert szeme kétszeresére nő. Fogát csattogtatva kerget a szobában, én meg hol nevetve, hol sikítva menekülök. Amikor elkap, sírok. Mérges rám. Hogy lehetsz ilyen kis buta! Hát igazán féltél tőlem? Csak sikoltozz, meglátod, mindjárt bejönnek és kiparancsolnak innen! De nem jön senki, maradhatok.
Esteledik. Nagypapának se híre, se hamva. Apám megjött, benéz hozzánk. Anya, megint bolondot csinál magából, mondja köszönés helyett és már megy is tovább. Amikor becsukódik mögötte az ajtó, nagymami nyelvet ölt. Azért én szeretem apádat. Na, nem nagyon, de szeretem. Meddig várunk még? Nagymama türelemre int. Elszundikál a fotelben, én a díványon, mert közben olyan jól bemelegedett a szoba. Szeretném nagymamival együtt megvárni nagypapát, de Mami szerint már késő van és le kell feküdnöm, aztán, mielőtt Andris fülemnél fogva kiráncigálna a szobából, hangtalanul nyílik a kis tapétaajtó a sarokban. Hol voltál ilyen soká?! Agyon izgultam magam! Nagymami álmából ébred és már repül is az ajtó felé. Hát te, fiam! Miféle maskara ez, kérdezi nagypapa összekormozott orral, amint nagymami kiengedi öleléséből, és én várom nagymami jól előkészített, drámai nagyjelenetét, de nemcsak én, hanem velem együtt mami, Andris és apám is, aki csak a pillanatra vár, hogy minket kituszkoljon, de hiába. Nincs dráma. Nagymami délelőtti mérge elszállt, mint a füst és a korom. Tiszta szívből nevet. Hogy nézel ki? Nézd meg magad a tükörben! Jól összekentelek, de úgy kell neked! Többet nem veszel a Bauertől poros szenet!
Eddig szerettem óvodába járni, de holnaptól nem megyek többé, jelentem ki nagymamának, aki éppen a körmét vágja. Úgy? És miért nem? Hát mert azzal csúfolnak, hogy nincs hallásom, és pogácsa vagyok. Hogy mi vagy? Pogácsa, vagy mi. Ezt mondták? És hogy neked nincs hallásod?! Ráncolja a homlokát, gondolkodik. Szerinte a gondolkodás árt legjobban a szépségnek. Hirtelen kisimul az arca. Nem azt mondták, hogy nincs vallásod és pogány vagy?! De.
kiközösítik
Nagymami már ugrik is ki az ágyból, magára kapkodja köntösét, belebújik mamuszába. Korika, Bandi! Kiabál, felébreszti nagypapát délutáni álmából. Mit óbégatsz, fiam? Mi van, anya? Berohannak szüleim. Nagymama noszogat, csak mondjad el a szüleidnek is, amit nekem, hogy miért nem akarsz többé óvodába menni, és mivel csúfolnak a pajtásaid. Elmondom szóról szóra, és örülök, hogy mindenki rám figyel, én vagyok a központ. A pogácsára Andris felröhög, és belőlem is kipukkad a nevetés. Apám kijelenti, hogy ő ebből egy szót sem ért, és kár volt anyának ekkora cirkuszt csinálni. Már menne is ki a szobából, ha nagymama nem tartaná vissza, hát nem érted, azzal csúfolják, hogy nincs vallása és pogány! Kiközösítik a szerencsétlent. Megkülönböztetik miattatok, ennek a szegény gyereknek kell bűnhődni.
Félek, hogy apám megharagszik rám, de barátságosan megsimogatja a hajamat, térdére ültet és megkér, hogy mondjam el még egyszer, mivel csúfolnak, és anya ne szóljon bele, hagyja a gyereket, és akkor már sírok, mert nem akartam veszekedést, nem tudtam, hogy ebből ilyen cirkusz lesz. Elismétlem, hogy nincs hallásom és pogácsa vagyok. A pogácsán Andris újra röhög, papi lekever neki egy pofont és kizavarja a szobából. Nagymama felsikít, hogy apám egy vadállat, mert a szegény gyereken vezeti le a dühét. Én nem félek papitól, mert engem sohase bánt, csak néha kiabál, ha rossz vagyok. Azt mondja nagyon kedvesen, ne törődjek azzal, amit az oviban mondanak, mert az butaság, előbb-utóbb megunják és el is felejtik. De ettől nem nyugszom meg, mert nem akarom, hogy csúfoljanak, és ugyanolyan szeretnék lenni, mint a többiek. Nagymami mellém áll, nekem ad igazat, és azt kiabálja, hogy ez a szegény gyerek nem tehet semmiről! Látjátok, vannak még vallásos emberek! Nektek sem kellett volna azonnal megtagadni Istent! Szép a szocializmus meg a kommunizmus, de a vallást nem pótolhatja semmi! Hallgasson, anya! Itt a falnak is füle van! És főleg ne a gyerek előtt! Azzal átpenderít engem is az ajtón túlra, ahol Andris hallgatózik. Végre megkérdezhetem tőle, miért vagyok én pogácsa, mire ő azt mondja, nem pogácsa vagyok, hanem egy kis hülye, de ha én kis hülye vagyok, akkor ő nagy hülye, erre pofon vág. Mi az, hogy hülye?
Nagymama és papi között kitör a veszekedés, nagypapi nagymamit, mami papit próbálja lecsendesíteni, Andris meg azt mondja, nem kell félni, ezek csak afféle idegológiai viták. Nincs jelentőségük. De akkor miért üvöltenek?
Budáról lőnek Pestre, és a mi házunk védtelenül áll a Duna-parton. Mindannyian nagymamiék szobájába húzódtunk. Az ajtó elé szekrényt toltak, teletömték matracokkal. Mami és papi a fürdőszobában alszanak egy díványon, én a nagymama ágya mellett a fotelágyban, Andris a nagypapival. Át kell mászni a bútorokon, hogy a szobán keresztülmehessen az ember. Ha nem lenne mindenki ideges, ha nagymami nem sírdogálna, ha apám nem járkálna cigarettázva le-föl az előszobában, ha nem hallgatnák állandóan a rádiót, akkor még élvezni is lehetne a zsúfolt táborozást. A bátyám örül, mert nem kell iskolába járnia, én is örülök, mert nem kell oviba mennem, és most olyan, mintha mindig vasárnap lenne, mert mindenki itthon van. Még nagypapa is, aki mint egy bölcs orvos, állandóan nagymama csuklóját fogja és számolja a pulzusát. Kézfejét veregeti, na, jól van, fiacskám, nyugodj meg, nincs semmi baj, ne idegeskedj feleslegesen, ne félj, nem lesz háború, hamar elcsendesednek a dolgok, az oroszok is kimennek, de nagymama szerint most már az oroszok végleg itt maradnak, és az ő Pistije sohase jöhet haza, ő sem látogathatja meg, nem látja soha többé az életben. Nagypapa hajtogatja, hogy ez butaság, nem így van, most már csak jobb lehet, mert Rákosi megy a fenébe, és abban mindketten megegyeznek, hogy a Mátyás nevet törölni kell a naptárból. Ha nekem fiam születik majd, azért is Mátyásnak fogják hívni. Elkotyogom a nagymaminak, aki azt mondja, csak a nagypapinak ne mondjam, mert nagyon mérges lesz, de én még nem láttam nagyon mérgesnek, azért is megmondom neki. Felnevet, hogy majd meggondolom ezt még, mire anyuka leszek. Addigra kiokosodom és tisztábban fogom látni a dolgokat. A nagypapa rém okos és én kétszerte jobban szeretem, mint azelőtt, mert akkor hónapokig nem beszélt a nagymamival, most meg beszél vele, és újra szereti. Nagymami is azt mondja, hogy a bajban össze kell tartson a család, és most mi összetartunk, mind itthon vagyunk. A nagypapa sem jár el kártyázni, hanem itthon bélyegezik az íróasztalánál. Nagymami meg, ha nem sír és nem firkál leveleket, akkor keresztrejtvényt fejt. Sok mindent meg tud fejteni, de a biztonság kedvéért mindent megkérdez a nagypapától.
Most nagymami egy öntözőkannával a kezében mászik a foteleken át, hogy megöntözze azt a pár cserepes virágot az ablak előtt, mert a behajtott spalettáktól alig kapnak fényt, és már sárgulnak a zöld levelek. Nagymami egyenként elsiratja valamennyit, botocskával kapirgálja a földet, közben kiles az utcára és megállapítja, hogy a sarkon egy ruszki tank áll. Utána mászok, hogy én is lássam. Tényleg ott egy zöld tank, az oldalán nagy vörös csillag. Az ágyúcső a parlament felé bámul. Én szeretem a ruszkikat! Azok mind jó emberek, és hallottam Vologyáról, aki orosz kisfiú volt és hős lett, mert meghalt a háborúban. Nagymami hosszú, piros körme mutogat valamit, de én nem látok odáig. Azt mondja, hogy ott papírral letakarva fekszik egy hulla az utcán. Akkor a nagypapa rászól, hogy elég legyen már, mit izgatod a gyereket! De én már nagymami kölnisüvegeiről csavargatom a kupakokat és azokat szagolgatom. Szeretném kilakkozni a körmömet is, de arra külön engedély kellene. Nagymami szerint azért nem lehet, mert akkor ő kikapna az apukámtól. Pedig az ilyesmi nem érdekli apukámat. Őt csak az érdekli, hogy én megeszem-e a babfőzeléket vagy sem. Belőlem legalábbis csak ez érdekli, mert szerinte ennem kell. Hát nem érted, te szerencsétlen kölök! Ha nem eszel, akkor éhen fogsz halni! Utálom a babot, és már három hete azt kell enni, nincs más. De én nem eszem. Összeszorítom a szám, amikor a kanalat be akarja gyömöszölni a számba. Ne erőltesd, kérleli anyám, de apám arca kivörösödik és világoskék szeme villámokat szór felém! El akarsz pusztulni, te szerencsétlen! Gyilkos! Sikít nagymami, de nagypapa leinti. Ne szólj bele, fiam! Apám hóna alá kap, és már rohan is ki velem a sötét előszobán át a fürdőszobába, közben a fogason lógó bőrkabátjából kirángatja az övét. Tehetetlenül kapálózok, rúgok és visítok. Felfektet a vasalóládára, lerángatja nadrágom, s meztelen fenekemre suhint háromszor a szíjjal, hogy kiserken a vérem. Nem fogsz éhen halni, idétlen kölyök! Nem hagyom! És zokogás rázza testét, ahogy magához ölel. Szúr az arca, sajgó popsim hideg tenyerébe simul, forróvá nedvesedik, mert belepisilek. Nagymami és Mami napokig kenegetik duzzadt hurkáimat, de én hősiesen tűröm a fájdalmat, tudom, hogy Papi csak meg akarta menteni a tyúkszaros életemet. És most mindennap elolvassa nekem a Puli Palit meg a Kulipintyó nem vityillót. Nagymami azt mondja, hogy szívtelen ember, de ez nem igaz. És most már szeretem a babot, nagyon szeretem, és mindig is szeretni fogom.
te kis hülye!
Most jó, szophatom az ujjam, mert modell vagyok. Andris engem rajzol. Nem szabad forgatnom a fejemet. Nyugodtan bámulhatok magam elé, közben hallgatom, amit a felnőttek beszélnek. Nagypapa és nagymama vitatkozik. Mami és Papi a fürdőszobába menekültek. Nagymama szerint idegesíti apámat az ő beszéde. A nagypapa nem mondja erre, hogy ugyan, fiacskám, így hát igaz. Nagymami azt fejtegeti, hogy talán mégis jobb lett volna, ha nem lakik együtt a család, ha a fiatalok inkább külön maradnak, mert így mindig van valami konfliktus. Én még egyet sem találtam a lakásban, ezért megkérdezem, hogy hány ló húzta a konfliktust. Andris felröhög, te kis hülye!
Nagymama két nap óta kint ül az előszobában télikabátban, kalapban. Kesztyűt is húzott, és a retiküljébe beletette az összes iratát. Ha jönnek, ő feladja magát. Vigyék el, jobb lesz úgy. Ő már mindenre felkészült. Lőjék agyon, még egyszer nem bírja ki azt a sok megpróbáltatást, bujkálást és megaláztatást. Aludni se jön be a szobába. Mamiék nem engednek ki hozzá, azt mondják, ez újabb hóbort, majd megunja. Nagypapa óránként próbálja meggyőzni, hogy ennek semmi értelme, hogy őt nem akarja elvinni senki. Ha valakit elvihetnek, az csak ő lehet, mert ő zsidó, és mindig a zsidókkal kezdik. Erre a nagymama felsír és sikoltozni kezd, hogy akkor ő is megy vele, mert nagypapa nélkül nem akar élni, még akkor sem, ha olyan csúnyán viselkedett vele olyan hosszú ideig. Ezt már megbeszéltük, fiacskám, túl vagyunk rajta, próbálja nagypapa győzködni, de hiába. Nagymama felvette a spulnit, és most le akarja tekerni egészen negyvenhatig. Akkor nagypapa jobbnak látja, ha kint hagyja egyedül, mert neki semmi kedve újra végighallgatni a felhánytorgatott dolgokat.
Pisilnem kell. Ilyenkor odabújok nagymamihoz és kérlelem, hogy jöjjön be a szobába, mert ott meleg van és velem nem játszik senki. Fülembe súgja, hogy ő nem jöhet be, mert jönnek érte. Tudja, hogy Pisti küld érte valakit és kiviteti magához, és ő ki is megy, itt hagy minket, és akkor majd megtudjuk, hogy ki is volt ő nekünk. Én kérem, hogy engem is vigyen magával, mert én is nagyon szeretnék teherautón utazni. Nem lehet! Veszélyes! Az is lehet, hogy útközben lelövik, de ő már azt sem bánja, csak ebből az országból kerüljön ki élve vagy holtan, mert igaza van Pistinek, ebből az országból már nem lesz énekes halott, pedig mennyire bízott benne, ő aztán úgy hitt az új világban, a kommunizmusban és még mi mindenben, amit itthon prédikáltak. Én egyik lábamról a másikra állok, mert már nagyon kell, sőt érzem is, hogy szivárog a bugyimba, de nagymama úgy szorít, hogy már nem bírom tartani és bepisilek. Nagymami undorodva lök el. Szégyellhetem magam, hogy nagylány létemre még mindig bepisilek.
Nagymama ágyában alszom, Andris a fotelágyban, nagymami az előszobában. Behallatszik a hortyogása. Nagypapa betakarta egy pléddel, meg sámlit is csúsztatott a lába alá. Mamiék a fürdőszobában gramofonoznak, régi lemezeket hallgatnak. Nagypapa olvas. Éjszakákat olvas át, biztos ettől olyan okos. Már harmadszorra ébredek fel a fényre, mert pont a szemembe világít a lámpa, de nem merek szólni, mert a sötéttől még jobban félek.
Csengetnek. Nagymami sikítva rohan be, hogy itt vannak, érte jöttek! Akkor meg, mit hisztériázik! Apám is felbukkan az ajtóban. Nagymama átmászik a bútorokon, és bebújik nagypapa íróasztala alá. Én is jobbnak látom, ha eltűnök a dunna alatt. Andris békésen alszik. Ne nyissátok ki! Ne nyissátok ki! Ugyan, anya! Apám kimegy, ő a legbátrabb ember.
Dermedten várunk a szobában. Kilesek a dunna alól. Nagypapa köntösébe bújik, és rágyújt egy cigarettára. Az előszobából ismerős hangok hallatszanak be. Apám nyomában testvérbátya jön, csomaggal a hóna alatt. Másnap mami kalácsot süt és kenyeret, és egy hétig nem kell babot enni. Nagymami már el is felejtkezett őrhelyéről. Azt mondja, esze ágában sincs elmenni, menjenek azok, akiknek vaj van a fejükön, és azt a sok disznóságot elkövették. Menjen csak a sok reakciós, volt ávós és antiszemita. Majd bolond lesz miattuk bajba keverni az egész családját, és különben sem tud ő már nélkülünk élni, és mi sem nélküle, bár ezt nem mondta senki, de ő a hallgatást így értelmezi.
Most csak ketten vagyunk itthon nagymamival, mert a többiek kenyérért mentek. Azért vitték magukkal Andrist, hogy két kilóval többet hozhassanak. Engem nem vittek, mert még kicsi vagyok és féltenek, a tömeg agyonnyom. Nagymami meg iszonyodik a tömegtől, inkább egy falat kenyeret sem eszik. Itthon mi most tiltott dolgot csinálunk a Dunára nyíló szobában, ahol kitörtek az ablakok, és a behajtott spaletták ellenére is dermesztő hideg van. A köd miatt nem látni át Budára, de az utcán harckocsik állnak. Leskelődünk. Nagymami azt mondja, hogy azok a katonák ott a sarkon, ha észrevesznek minket, azonnal ránk lőnek. Ezért nem engedi apukám, hogy ide bejöjjünk. El ne áruld neki! Meg kell esküdnöm mindenkinek az életére, hogy hallgatok. Az emberek általában gyávák, mondja, a legbátrabbról is kiderülhet, hogy valójában nyúl. Mert csak ilyenkor mutatkozik meg, hogy kiben mi lakozik. Ő például mindig gyáva nyúlnak tartotta magát, aztán mégis mi mindenen átment a háború alatt, mi mindent állt ki és tűrt el az ő szeretteiért, mert az életükről volt szó, ami a legdrágább. De ma már nem hiszi, hogy olyan bátran merne viselkedni, mint akkor, mert gyenge a szíve, nem szabad izgatnia magát és már csak fél veséje van. Most is olyan szívdobogás jött rá, amiért soká elmaradnak, csak nem történt bajuk! Az a sok nép együtt olyan, mint a csorda, mint az állatok, de még az állatoknál is rosszabbak.
Visszazárjuk az ajtót, mintha bent sem jártunk volna, és az előszobában várjuk jöttüket. Piszkosan, olajosan, de hiánytalanul érkeznek, hónuk alatt egy-egy vekni kenyérrel. Irtó izgalmas, ahogy Andris elmeséli, hogy majdnem agyonnyomták őket, amikor meglódult a tömeg a teherautó felé. Úgy kellett alóla négykézláb kimászniuk, attól olyan olajos a ruhájuk. Irigyen hallgatom, és szent meggyőződésem, hogy megint kimaradtam valami jóból. Nem jó ötévesnek lenni.
úgyis antiszemita
Nagymami ma kijelentette, hogy jobb lenne lemenni az óvóhelyre. Igen, igen, menjünk! Lelkendezem, mert még soha nem voltam ott, de Andris azt mondja, hogy az hülyeség, mert a papi is azt mondta, hogy felesleges. Nagypapi szerint a nagymama már unja magát a lakásban, és szeretne összejönni a ház lakóival egy kis tereferére, de nagymami tiltakozik, hogy ez nem igaz, ő mindenkit utál a házból, kivéve azt a két zsidó családot, a többi úgyis antiszemita, reakciós, és szívesen vennék, ha minket elhurcolnának. Anya ezt honnan veszi? Kiismertem én alaposan az embereket, fiam! Képmutatók. A szemembe mézesmázosak, de a hátam mögött mutogatnak rám, mert én nem járok dolgozni, hogy engem az uram tart el, ezért nagyságának csúfolnak. De ezen semmi szégyellnivaló nincs, mert ez mindig is így volt, hogy a nő otthon maradt, és nevelte a gyerekeket. Neki ne mondja senki, hogy rajtam és Andrison nem látszik, hogy mi óvodába és napközibe vagyunk csapva, és nincs velünk az anyánk reggeltől estig. Talán anya vállalná őket? Mire nagymami, hogy ő ezt nem úgy gondolta, ő már nem olyan fiatal, beteg, türelme sincs, és élni is szeretne, mert a háború elvitt az életéből épp eleget. Nahát, akkor meg mit beszél a levegőbe! Az óvodában és az iskolában nagyon jó helyük van, és magának sem kell az unokái miatt ugrálni, mehet kedvére moziba meg sétafikálni! És ha betegek, akkor ki vigyáz rájuk? Ki ápolja őket, talán a szomszédasszony? Hála istennek, mindkettő egészséges! Andris kijelentette, hogy ő utálja a napközit, mire nagymami azt mondta, na ugye, erre apám Andrisnak lekevert egy pofont, Andris meg nekem, én bőgtem egész este. Nagymami most nem beszél apámmal, mami a nagymamival, és én elhatároztam, hogy senkivel sem fogok beszélni.
Nagymami rendszeresen kap csomagot Pistitől. Fantasztikusak. Persze ő egy gombostűnek is örül, ha Pisti küldi, nagypapát az egész nem érdekli, apám szerint meg amit Pisti küld, egytől-egyig ócska kacat. Mami hallgat. Andris és én meg jól szórakozunk. Pistinek jazz-zenekara van, a felesége énekesnő, és az ő régi fellépőruháit küldi el nagymamának. Tüllruhák, habos blúzok, fodros szoknyák, arannyal, ezüsttel átszőtt selymek, brokátcipők, klipszek, bizsuk, stólák. Nagymami ezeket mind felpróbáltatja velem, és én csámpásan állok a magas sarkú, harminckilences csónakcipőkben. Pipaszár lábam remeg, bokám meg-megbicsaklik, a ruhák dereka bő. Nagymami összeziherejztűzi hátul, de a mellkosarak üresen lógnak. Andris teletömi újságpapírral, s nyomogatja, hogy milyen jó csöcsikém van. Nagymami kifesti a számat, és a fejemre húz egy vörös parókát is, amit szintén Mary hordott, az a szeplős holland nő, aki az ő Pistijének elcsavarta a fejét. Biztosan idősebb is nála, az ő szemét nem lehet becsapni. Öt évvel biztosan öregebb. Csinos a pofikája, meg az alakja királynői, de ebből is arra következtet, hogy Pisti nem az első férfi az életében. Erre nagypapa azt mondja, hogy Pisti sem volt szűz, amikor elvette Maryt, de nagymami szerint az egy férfinál nem fontos, csak egy nőnél. Nagypapa erre azt mondta, hogy érdekes, akkor nem érti, hogy a nagymama miért szaglászott folyton utána. Mire nagymama ezt kikéri magának, és azt mondja, hogy azért, mert a nagypapa már egy vén szamár, akinek nem kell mindig nők után koslatnia. Nagypapa szerint ez mindig fordítva volt, őutána koslattak, és ő csak engedett a sors adományának, mert ő semmi jónak nem elrontója. Akkor nagymami hisztérikusan felnevet, és azt mondja, lehet, hogy mindenki megveszett érted, de én soha! Nagypapa elvörösödik, nem válaszol. Nagymama elégedett, mert telibe talált, és övé lehetett az utolsó szó.
Nagyon sajnálom nagypapát és meg is mondom nagymaminak, hogy nem szeretem, mert bántja a nagypapit. De nagymami azt mondja, hogy csak szeressem is, mert ő a legdrágább ember a világon, de ezt nem köti az orrára. Most majd lehűl, többet lesz idehaza, majd meglátod. És tényleg így lett, még a Margit-szigetre is kijön velünk. Vízibusszal mentünk, és nagypapi fényképezett, Nagymami belekarolt, mosolyogtak, és szerették egymást, minket és az egész világot.
Tetőtől talpig dizőz-felszerelésben csetlek-botlok az előszobában, és énekelek is valami slágert, amit nagymami tanított. Andris szerint rémesen nézek ki, és hagyjam békén, mert A rejtelmes szigetet olvassa. Mami könyörög, hogy hagyjuk abba, apám hamarosan megérkezik, de nagymami rá se hederít. Stólát teker a nyakamra, a körmömet is kipingálja sötétbordóra. Fáj a bokám, a cipő sarka legalább húsz centis. Kulcs fordul a zárban, és már nincs idő eltűnni. Ott állok apám előtt mint maskara. Apám agyát elönti a vér, nekem esik, tépi le a parókámat, a ruhát, közben ordít, hogy magának, anya, elment az esze, mit csinál ebből a gyerekből, kurvát? Nagymama meg visít, hogy mi csak játszottunk, mi rossz van ebben, ez nem sérti a szocializmus eszméit, de apámnak más a véleménye, szerinte ez igenis a nyugati fertő, és meg ne lássa, hogy még egyszer felveszem ezeket a rongyokat, és legalább maminak lehetne annyi esze, hogy ne engedje, és mosakodjak meg, jöjjek be azonnal a szobába játszani, és lesheti, anya, mikor engedem magához a gyerekeket!
Most el vagyunk tiltva egymástól, és hallom, hogy nagymami a papit szidja a szomszéd szobában, de nagypapi csak hallgat, hallgat, és tíz percenként annyit mond, hogy azt a kutyafáját, elég legyen már, fiam!
Nagymami leesett a létráról, eltört a karja és most gipszben van. Azért esett le, mert nem volt, aki segítsen neki, magyarázza. Mert nem tudott várni, kommentálja apám.
Az úgy volt, hogy jókedvűen ébredt, mert szépet álmodott, odakint sütött a nap, csiripeltek a verebek, felbámult a plafonra, Pistire gondolt, s egyszer csak mit lát! Egy pókhálót a dédmami rámás képe körül és a csillár tövében is. Uccu, ki az ágyból, ideje takarítani! Cicás mosdás, hálóingre pongyola, arra kötény, könyökvédő, és már rohan is a létráért meg a tollseprűért. De inába száll a bátorság. Korika! Bandi! Kiabál, de hiába. Lépeget felfelé, behunyja a szemét, erre megszédül, elengedi a létrát, segítség, de már zuhan is, a létra meg egyenesen a karjára! Elmeséli a trafikosnénak, az órásnak, a cukrásznak, a kalaposnak. Meg is halhattam volna! De nem haltál meg! Begipszelt karját büszkén hordozza üzletről üzletre, a történet egyre több részlettel gazdagodik. Anyukám! Elkések a tanításból, próbálja sürgetni anyám, de nagymami éppen krémest eszik fájdalomdíjként, és málnaszörpöt szopogat hozzá. Meg is halhattam volna, nem? Vagy akkor is sietnél tanítani, hogy el ne késs? De nem haltál meg! De nem ám! Hozzon még egy krémest, Döncikém, meg szörpöt is! Egyszer rád is várhatnak, Korikám, azok a botfülű prolikölykök! Igazam van, Ágika? Hiszen meg is halhattam volna! Bezzeg Pisti, halálra rémült volna!
nem áll jót magáért
Három hete gipszben van a karja. Az orvos le akarta venni, de nagymami kikunyerálta, hogy még egy hétig maradhasson. Ágyban fekszik, onnan dirigálja a családot, ahogy papi mondja, de ha tovább szekírozza anyámat, ő nem áll jót magáért, agyonüti.
Boldog vagyok, boldog, mert most már nekünk is van kutyánk. Nagymama hozta. Úgy történt, hogy a fürdőből jövet a kutya a nyomába szegődött, és követte egészen hazáig. Nagymama persze felszállhatott volna egy villamosra, hogy lerázza, de azt mondja, hogy annyira megsajnálta, hogy nem tudta megtenni. Átsétált vele a hídon, aztán végig a Duna-parton, és most itt van, kint fekszik a fürdőszobában, mert nagymami alaposan megfürdette, hogy szép, tiszta legyen a szőre. Nagy kutya, és vörös. Andris szerint fajtiszta, anyám szerint korcs, nagymaminak meg mindegy. Andris a Brehmet bújja, hogy megtalálja a fajtáját. Már két papucsot és két pongyolát szétrágott, és összepisilte az előszobát. Nagypapa azt mondja, hogy ez már egy öreg kutya, de nagymama szerint meg fiatalka. Andris azt mondja, hogy írszetter, de nagymami megesküdne rá, hogy skótjuhász. Nem tudjuk a nevét, mert bárhogy szólítjuk, mindegyikre felkapja a fejét. Nincs nyakörve, se póráza. Nagymami egy sárga szalagot kötött a nyakába. Most mindannyian kint vagyunk a fürdőszobában, bámuljuk, és nem tudjuk, mi legyen vele. Hát itt nem maradhat, az biztos, jelenti ki nagypapa és anyám egyszerre, mert apám biztosan nem tűri meg. Andris mindenesetre lerajzolja, én meg simogatom, amíg tehetem, papi hamarosan megjön.
Boldogtalan vagyok, most már nincs kutyánk. Anya, magának elment az esze! Hogy tehetett ilyet! Más már nem is hiányzik, mint egy vén, beteges, bepisilős kutyát a nyakunkba venni! Nekem azt ne mondja, hogy a kutya csak úgy magától éppen maga után ment! Biztosan elcsalogatta!
Nagymami ijedten magyarázkodik, hogy ő csak egy kis cukorkát és kekszet adott neki, hát már az is baj? És a szeme olyan hálát tükrözött! Na, ugye! Biztosan ott lakik valahol a környéken, kiszökött az egyik házból, és a szerencsétlen gazdája most összevissza keresi. Nem szégyelli magát?! Csak nem azt akarod mondani, hogy én ezt a kutyát elloptam? De igen, anya, azt mondom! És azt is, hogy nem maradhat. Fogja meg a kutyát és vigye vissza! Az éjszakát még nálunk töltötte, egész éjjel nyüszített, vinnyogott és összevissza csinálta magát. Nagymami pityergett, hogy ő csak jót akart, azt hitte, ezzel örömet okoz a gyerekeknek, mert nekünk sohasem lesz arra pénzünk, hogy egy kutyát vegyünk. Mire apám azt mondta, hogy örül, ha télire mindenkinek lesz cipője, és tud venni tüzelőt. Lehet, anya, hogy sohasem lesz pénzünk kutyára, meg sok egyébre, nem lesz autónk, vitorlásunk és kacsalábon forgó házunk, de akkor sem fogunk lopni! Mondhatom, jó példát mutat a gyerekeknek!
Másnap reggel nagypapi nadrágszíját rákötöttük a kutya nyakára, és Andris, nagymami meg én visszavittük a fürdő környékére. Elengedtük egy parkban. Nagymami egész úton azt hajtogatta, hogy ő nem akarta ellopni, még csak nem is csalogatta. De az állat megérzi, hogy ki a jó ember, kiből lenne jó gazda, és választ. Ez a kutya őt választotta, de láthattuk, hogy apánkat hogy morogta, mert megérezte, hogy nem szereti. Ő bizony nagyon sajnál minket, hogy nekünk ilyen szigorú apukánk van, de az is lehet, hogy ennek a szigorúságnak egyszer még meglesz a haszna. Bár nagypapi is ilyen következetes lett volna, akkor most az ő Pistije itthon lenne, és neki nem kellene eltűrnie a veje gorombáskodásait.
Éjszaka Mami leszaladt az első emeleten lakó orvoshoz, hogy jöjjön gyorsan, nagymama rosszul lett. Apám azt mondja, hogy csak hiszti, nagymama született szimuláns. És, ha most tényleg rosszul van?
Az öreg Strauss bácsi már jön is, én észrevétlenül besurranok. Elbújok a szekrény mögött. Innen jól látom Srauss bácsi remegő, kopasz fejét. Nagy, vastag fülcimpája is pöttyös, mintha himlős volna. A füléből hosszú, fehér szőr lóg ki. A keze kicsi, szeplős és ráncos. Tömzsi ujjaival a homlokát dörzsöli. Csíkos pizsamája kilóg a kabátja alól, és olyan erős szivarszaga van, hogy miután elmegy, ki kell szellőztetni a szobát. Nagypapa komolyan hallgatja, amit mond, aztán továbbítja maminak, aki erre kirohan a szobából. Szívesen utána mennék, de nem akarom leleplezni magam. Futva jön vissza, vizes ruhát tesz nagymami mellére. Meghalok, meglátjátok, meghalok! A szívem, a szívem nem bírja már sokáig. Strauss bácsi kiabál, hogy ugyan, ugyan, maga túlél mindannyiunkat, mert a maga szívének semmi baja! Maga csak szereti, ha foglalkoznak magával. Egy kis szívdobogás még nem a világ! Alig kapok levegőt, doktor úr! Szedje össze magát! De majd kiszakad a helyéről, úgy ver, kalapál! Félek! Nem akarok meghalni!
a szokásos hiszti
Strauss bácsi kanalat kér, hogy megnézze nagymami torkát, de amikor le akarja szorítani a nyelvét, nagymama kiveri a kezéből a kanalat, az ő torkának semmi baja, jó, hogy nem beöntést ad, kiabálja, és ne írjon neki hashajtót, mert úgyse váltja ki, se nyugtatócseppeket. Srauss bácsi azért felfirkál valamit. Nem kell kórházba menni, felesleges, de nagymami szeretne egy kivizsgálást. Apám amellett van, hogy egy alapos kivizsgálás nem árthat, legalább addig nyugalom lesz itthon, de ezt már csak az előszobában mondja az orvosnak és maminak. Strauss bácsi bátorítja őket, hogy ne aggódjanak, nincs semmi baj, ez csak a szokásos hiszti, és legközelebb ne ébresszék fel éjszaka. Apám szabadkozik, hogy sajnos, az anyósánál soha nem lehet tudni.
Nagymama szerint Strauss bácsi szenilis hülye, aki azt sem tudja, melyik oldalán van az ember szíve, és olyan süket, mint az ágyú, és hogy ő be nem veszi a gyógyszereket, amiket az a sarlatán írt, és holnap elmegy rendes orvoshoz, és beutaltatja magát a kórházba. Nagypapa mindenben egyetért vele, ettől nagymama megnyugszik, és végre elalszik.
A vita eldőlt, Nagymama győzött. Apám harcolt vele a legtovább, de aztán ő is feladta – az egész vita nem ér annyit, hogy agyvérzést kapjon, anya vigye a gyereket, ahová akarja, aztán lesz, ami lesz.
Nagymami elvitt a Balett Intézetbe felvételizni. Órákig ültem bugyira vetkőzve egy rakás gyerek között a szőnyeggel terített folyosón. Körülöttem szebbnél szebb kislányok, én csúf csontváznak éreztem magam, ráadásul a falakat tükör borította, mindent látnom kellett. Fáztam, lila foltos és libabőrös lettem. Nagymami összeismerkedett más nagymamákkal, akik mesélték, hogy az ő unokájuk már háromévesen művészi tornázott. Mindegyik a nyakába tudta venni a lábát, szájukba dugták a lábujjukat, le tudtak menni spárgába, fejen álltak, hídba ereszkedtek, piruetteztek. Semmit nem tudtam a többiekhez képest. Csak rajtam volt rózsaszín bugyi, a többieké fehér és fodros.
Három néni előtt kellett spiccelnem, meg oldalra nyújtanom a lábamat. Azt mondták, nagy a térdem, és abból látszik, hogy nagyon magas leszek, nem vagyok balettalkat. Nagymami erre kifakadt, hogy a zsűri vak, talán abból a sok nagypopsis kislányból akarnak balerinát csinálni? Persze, hogy nem tud spiccelni meg spárgázni! Mire való az iskola, ha nem arra, hogy megtanítsanak!? Szégyelltem magam, és szerettem volna felöltözni.
Nagymami otthon elmesélte, hogy én voltam a legszebb, s hogy az egész felvételi bunda, mert már régen tudják, kiket vesznek fel. Minden tanár a saját maszek tanítványát protezsálja. Dehát hiába mondta ő, hogy taníttassanak a szüleim, őrá nem hallgat soha senki. De majd ő elvisz egy maszek iskolába. Mire visítottam, hogy csak azt ne, nem akarok balett-táncosnő lenni, utálom! Akkor azt mondta, hogy én direkt nem csináltam meg, amit a tanárok kértek tőlem, görbén tartottam magam, és remegtettem a lábam, hogy őt lejárassam. Úgy ültem, mint egy púpos, és még egy rendes bugyogót sem adhatott rám, és maslit sem köthetett a hajamba, szóval olyan voltam, mint egy proligyerek. Ő már nem is tudja, minek él, mert mióta én megszülettem, arra vágyott, hogy balerina legyek, az éltette, hogy látni fog az Operaház színpadán a Hattyúk tavában, de én ettől a reményétől is megfosztottam.
13.
Nagymami körasztalkája közepén van egy kis porcelánszobor: térdelő, meztelen fiúcska, amint a tenyere fölé hajol. Nem tudom, mit néz, mert nincs semmi a tenyerében. Nagymami azt mondja, hogy kagylókat vagy köveket, szerintem inkább gyöngyöt vagy üveggolyókat. Nagypapa mindennap becsúsztat a szobrocska alá tíz forintot. Nagymama azt mondja, ez az ő zsebpénze, ezt arra költi, amire akarja. Irigylem a nagymamát, mert ő felnőtt és szabadon gazdálkodhat. Nagypapával megint nem beszélnek, mert csúnyán összevesztek Pisti miatt. Ha otthon vagyok, velem üzengetnek egymásnak, de közvetítenem sem kell. Én vagyok a fal, amiről oda-vissza pattog a pingponglabda: mindent nekem mondanak.
Kérdezd meg, hova tette nagyapád a körömráspolyt? Ott van a fiókban, de tegye vissza, mert mindig keresnem kell utána. Felvarrhatná már a gombot a kabátomra! Varrja fel magának, ott van a varrósdoboz a tükör alatt. Már az ingemet is magam vasalom, a zoknijaimat is én stoppolom. A gombot nem varrom fel. Akkor elmegy gomb nélkül. Mondd meg, hogy nem engem fognak megszólni, hanem őt, hogy milyen hanyag asszony. Tehet nekem egy szívességet az illető! Adja fel a levelemet, ott van az asztalon, de el ne felejtse! Ja, és moziba megyek este, nem leszek itthon, nem muszáj sietnie! Útközben vegyen hazafelé kenyeret és zsemlét is. Pistinek is írhatna már pár sort. Most is kérdezte, hogy mi van apuval. Már elkezdtem egy levelet, felesleges figyelmeztetnie. Mondd meg a nagymaminak, hogy húzza ki a vasalót, ha elmegy itthonról, és a kávéfőzőt se hagyja a gázon, meg a tejet se, nem kell felgyújtani a lakást! Ne féljen, nem fogom felgyújtani. Az a múltkori véletlen baleset volt, nem az én hibám.
elárulta a nyilasoknak
Ilyen üzengetésekből tudtam meg, hogy nagymama nem is volt olyan bátor a háború alatt, mint ahogy hencegett nekem. Nagypapa mondta, hogy amikor ebbe a lakásba költöztek, Budáról lőtték Pestet, és nagymami Pisti mögé bújt, úgy félt. Utána meg bocsánatot kért. Nagypapi szerint nagymama jobban féltette a saját életét, mint a fiáét, most pedig úgy odavan a nagy anyai szívével. Nagymama egy pillanatig sem tagadta, hogy így volt, és már százszor megbánta, mire nagypapa azt mondta, hogy ezt nem lehet megbánással elintézni, s hogy Pisti meg is halhatott volna. Akkor a nagymama sírt, hogy miért kell ezt felhánytorgatni, amikor Pisti él és nincs semmi baja… Azt is hallottam, hogy nagypapát majdnem elárulta a nyilasoknak, hogy a pincében mindig elszólta magát, hogy jaj az uram így, jaj az uram úgy, pedig papíron nem is volt az ura, és alig győzték utána nagypapával kimagyarázni magukat. Én akkor egy vastag divatlapot nézegettem, és azt hitték, semmit sem hallok. Csak azt nem tudom, hogy ezek után szerethetem-e még a nagymamit?
Nincs már nagymami. Meghalt. Hallottam, amikor mami sírva mondta a szomszédnak, hogy rossz volt a szíve, az orvosok meg azt mondták: szimulál. És azt is hallottam, hogy olyan kicsire zsugorodott a szíve, mint egy madáré. Hihetetlen, hogy eddig is élt. Én nem tudok sírni, és mindennap abban reménykedem, hogy hazajön a kórházból. Most olyan csönd van a lakásban, a virágokat sem öntözi senki. Pisti haza se jött a temetésére, mert félt, hogy nem engedik vissza, de nagypapa szerint akkor is itt lett volna a helye, mert őt szerette a legjobban a világon. Ez persze nem igaz, mert csak addig szerette őt a legjobban, amíg Andris meg én meg nem születtünk. A kis szobrocska a kerek asztalon még mindig ott áll és a vitrinben a balett-táncosnő. Gyakran nézegetem. Nagypapa azt mondta, hogy ezeket majd Pistinek adja, ha egyszer hazalátogat, mert ez volt a nagymama kívánsága. De a köveket bámuló fiúcskát eldugom, az itt marad, ahhoz senkinek semmi köze. Az a miénk, nagymamié és az enyém. Gyakran vagyok nagypapánál, a leszakadt fotelbe kuporodom, és mintha nagymami levelét hallanám: Drága egyetlenem! Nagyon rosszul esett, hogy nem jöttél haza a temetésemre, de belátom, hogy attól féltél, nem mehetsz vissza. Különben nem maradtál le semmiről. A pap összevissza beszélt. Korika nagyon odavolt. Szegényke! Ki vigyáz eztán Ágikára? Eljött az egész família, a miskolciak is. Kiöltöztek, mint szarospista a neve napján. Miért is kellett meghalnom! Elmúltak az évek, de én csak azt mondhatom, hogy lemorzsolódtak, mert olyan jaj de jó életünk nem volt. Te már most láthatod a különbséget. Én még a Balatont se láttam. Te legalább kirepültél ebből az egyhangú életből. Vigyázz magadra, ápold a fogadat, és a német nőket rúgd popsin! Pá, drágám!