BÁMUL UTÁNA
2008 szeptember
Szedi a sátorfáját, veszi a nyúlcipőt, nyakába a lábát, azzal kereket old, olajra lép és elszelel, vágtázva húzza a csíkot, úgy söpör, hogy a talpa sem éri a földet, tép és repeszt, akár egy zörgő verda, expresszként száguld és robog, megy, mint a veszett állat, mint akit ostorral vágnak, huss, csak elberren, mint a madár, elzúg, mint a huzat, szélvészként viharzik tova, úgy süvít, akár puskából lőtték volna ki, lóhalálában spurizik, lélekszakadva kotrecol, hanyatt-homlok, vissza se néz, vissza se tér, csak fut, fut, rohan az idő!… – De mire megy vele?
Földbe gyökerezve bámul utána időtlen a liget – mind a töl, babér, laurus, ákász, még a kis nefelejts s a piciny füszál is –, hogy: ugyan miért? Messzebbre így sem ér, így is csak oda jut!…