Raýman Katalin

BALLAGTAM ÉPPEN

2000 december

BALLAGTAM ÉPPEN

– nem a Szajna, hanem a Duna felé, és nem a Szent Mihály útján, hanem a Bartók Béla úton. Mérsékelten hűvös őszi nap volt, s ahogy a Hadik-kávéházhoz értem, hirtelen meg kellett állnom. A Bartók Béla út itt derékszögben befordul, hogy befogadja a 36–38 számú sarokház kapuját, a falon elhelyezett tábla szerint: „Ebben a házban működött a Hadik-kávéház (1911–1949) Karinthy Frigyes és írótársainak törzshelye.” Magam is voltam itt egyszer régen egy barátommal, akit később vallatás közben agyonvertek a nyilasok. A kávéház ablakai helyén most a HUMANIC cipőbolt kirakatai pompáznak.

A bejárat előtti kis parkban Gárdonyi Géza álldogál, a Szabadság híd felé néz, de nem látja, mert a fák sűrű lombja mindent eltakar előle. A parkocska túlsó felén a Bercsényi utca fut bele a Bartók Béla útba egy sárga ÉLELMISZER és egy kék OFOTÉRT táblával. A Bartók Béla úton a szokott délutáni forgalom, taxik, nehéz teherautók zötyögnek a hepehupás úttesten.

idegen lett

No de miért kellett itt megállnom? Egyedül vagyok, és nem történt semmi. Ajtók, ablakok nem nyíltak, nem szólt hozzám senki. Mégis, minden megváltozott. A cégtábla ugyanolyan kék, a fű ugyanolyan zöld, de már nincs közük hozzám, önállóan léteznek, függetlenül. Lassan eltávolodnak tőlem a házfalak, a bokrok, a fák, minden. Idegen lett a világ. Nem tartozik hozzám úgy, mint eddig, én sem a világhoz. Nincs többé közöttünk kapcsolat.

De ha odakinn minden olyan, mint volt, akkor bennem változott meg valami. Tudomásul kell vennem: meg fogok halni.

A múlt héten régi barátaimnál töltöttem egy estét. Körbeültük az asztalt, egy ismerősünkről beszéltünk, akinek aznap volt a temetése. Mellettünk a szőnyegen a háziak ötéves kisfia játszott építőkockákkal. Egyszer csak ránk emelte rémülettől eltorzult arcocskáját, és ezt kérdezte: „És ha én meghalok, ezek a kockák megmaradnak?”

kép | shutterstock.com