Bali Brigitta

A LELKIISMERET TÉVELYGÉSEI

1990 nyár

A LELKIISMERET TÉVELYGÉSEI

Lukács György azt írja: Kierkegaard ,,megköltötte az életét”. Ellenkezőleg: sokkal inkább a filozófiáját költötte meg egy lehetséges „belső szabadság” jegyében. Sajátos tény, hogy míg Kierkegaard a „vagy-vagy” stádiumai közül kettőt VÉGIGÉLVE valósággá tett a maga számára, épp a második, az inkognitótól, elhagyatottságtól megváltó etikai stádium maradt ki sorsából.

szerelmi ,,vis maior”

Mit akart Kierkegaard a filozófiájában, illetve általa átmenteni? A kor manipulált emberének belső szabadságát. Ez pedig már AKKOR (1843-ban) is csak mint „költői szabadság” volt lehetséges. A legkiszolgáltatottabb, mert legsebezhetőbb ebben a könyvben a második, az etikai stádium, annak ellenére, hogy az elhagyatottság itt az inkognitó feloldásával eltűnik. Mert mi is történik az első stádiumban, melyből az út a másodikba átvezet? Az ember megkölti viszonyát a világhoz (a Nőhöz), és ezt nem teheti másként, mint hogy a világot (a Nőt) manipulálja. Ez a voyeur-re ugyanúgy áll, mint a reflektált erotikai stádium csábítójára. (A szubsztanciális szorongás Don Juanjánál föl sem vetődik a téma, mivel ő természeti erőként hat, így más, mint az-ami, nem lehetne. Ő nem manipuláló és nem manipulált. Ő maga a szerelmi ,,vis maior”, és e mivoltánál fogva kivédhetetlen. Ő az, ami az ember Kierkegaard korában többé már nem lehet; a régi és az új korszak metszéspontján áll, és bár életerejét a szorongás kikezdte, ez a szorongás még nem érintette meg a tudatát. A voyeur azzal, hogy a maga élvezete számára megszervezi a látványt, a reflektált erotika csábítója azzal, hogy beférkőzve a Másik (a Nő) tudatába, annak létét alanyisága gyökerénél támadja meg, átformálják a valóságot anélkül, hogy a változtatásra egyáltalán képesek lennének. Az egyén ugyanis az esztétikai élet „action gratuite”-jével és a vallásos élet „áldozatá”-val még csak nem is a helyét változtatja meg a világban, pusztán TUDATÁNAK VISZONYULÁSÁT.

Kierkegaard szorongó individuuma a szabadságáért szorong. Létét szabadnak akarja tudni és hatékonynak, ezért marad a belső cselekedetek demarkációs vonalán belül. Mihelyt kilép a határok mögül, illuzórikus szabadsága is illúzióvá foszlik; várja az etikai stádium világa gyönyörű jelszavaival: „hűség”, a „felelősség vállalása”, „hivatás”, „a személyiség kimunkálása” stb.

bali2 0512

És mindezek gyújtópontjában ott a „Kötelesség”. Ám, hogy mennyiben saját választása ez a felelős kötelesség, és mennyiben rákényszerített dogma, arra egy idézet: „Nem csupán az apám komolyságától való félelem alakította ki bennem elképzeléseimet, hanem abból a felemelő benyomásból is származott, ami egy ember kötelességével kapcsolatban kialakult bennem. Ha apám meghalt volna, ha másik ember felügyelete alá kerültem volna, akit arra tudtam volna késztetni, hogy vegyen ki az iskolából, akkor sem mertem volna megtenni vagy akarni, éreztem volna, hogy apám árnyéka visszajön az iskolába kísérteni…” Ez a kötelességtudat a gyermekkor kiszolgáltatottságának félelmeiből született meg. Később e félelem interiorizálódik, a felnőtt individuum hite szerint önszántából, saját cselekedeteként teszi azt, amire korábban kényszerrel szorították. Az állam „apai” hatalmát sokkal áttételesebben, megfoghatatlanabbul érvényesíti, a félelem is átváltozik egy eminens diák buzgó igyekezetévé, aki a számonkéréseket megelőzendő, még túl is teljesíti feladatát. B.-nek a munkáról vallott felfogása, melyet sajátjának érez, jellemzően tükrözi a kapitalizmus akkori szakaszának követelményét az egyénnel szemben; azokat a szükségleteket, melyek kielégítése megkövetelte a B.-hez hasonló individuumok „kitermelését”: „Lásd, ezért oly nemesítő és alakító hatásúak a megélhetési gondok, mert nem engedik meg az embernek, hogy önmagát illetően csalódjon. Ha nem lát magasabbat ebben a harcban, akkor nyomorúságos dolog azért harcolni, hogy orcája verítékével megszerezhesse kenyerét. Ám ez a harc azért oly nemesítő, mert rákényszeríti az embert, hogy valami mást lásson benne, rákényszeríti – ha nem akarja teljesen eldobni magát –, hogy benne megtisztelő harcot lásson, és a bér azért oly csekély, hogy a megtiszteltetés annál nagyobb legyen.” (Láthatjuk, Franz Kafka K.-jáig még hosszú az út az ábécében.) B.-t manipulálják, ám ő épp olyan gyanútlan és mit sem sejtő, mint a reflektált erotika stádiumának elcsábított leánya, aki mindazt, ami vele történik, a saját szabadságából fakadónak képzeli. Holott B. etikája érezhetően a franklini kapitalizmus protestáns szellemében fogant, hasonlóban a kanti etikához. Az etikai stádium bizonyos értelemben a kapitalista fejlődés emberének Bildungsromanja. Az egyén célja persze továbbra is a magasabb szabadságfokozat elérése, vagyis: a személyiség megmunkálásának feladata, ami nem más, mint az egyén emberi-nembelivé válása; csakhogy az etikai stádium csapdává lesz, mihelyt a világba kilépve külsővé teszem cselekedeteimet – márpedig az egyesnek az emberi nembe való fölemelkedése ,,belső cselekményként” nem történhet meg, mivel nem vagyok hozzá egymagam elég. Mihelyt azonban kilépek a világba, vállalva etikai létezésem felelősségét, a világ is érvényesítheti rajtam az „általános” ítéletét, amely annál nagyobbat sújt, minél sikeresebben betöltöttem (csalókán „választottnak” tűnő) feladatomat, minél inkább „elvegyültem és kiváltam”. Tehát nem az etikai stádium az emberi teljesség megvalósulásának VALÓDI lehetősége, hiszen épp az etikai stádium – legalábbis AKKOR és OTT – megvalósíthatatlan. Az etikai stádium individuumának felelőssége totális, „vétkessége tehát bűn, fájdalma megbánás; ezzel azonban a tragikum is megszűnik”.

bali3 0512

„Ha az individuum abszolút vétkes, akkor többé már nem érdekel bennünket a tragikum szempontjából…” Kierkegaard mint a nagyság koráról beszél ama korokról, amelyekben még létez(het)ett a „tragikus”. Az etikai stádiumtól elvitatja a tragédiához való jogot, ugyanis éppen totális felelőssége fosztja meg az embert a tragikus nagyság lehetőségétől, az a felelősség, melynek vállalása az etikus személyiséget tulajdonképpen konstruálja. Csakhogy itt ellentmondás rejlik: miközben az ember nem, vagy csak látszólag önként választ „jó” és „rossz” között, a felelősség terhe, minthogy etikus lényként éli meg magát, teljes egészében őt nyomasztja. Manipuláltságáról nincs tudomása. Felelős, miközben manipulált; helyzetének e paradoxona fosztja meg világban-létezését drámaiságától. Bukása – ha elbukik – olyan hatást kelt, mint Moliére színdarabjaiban a felszarvazott férj magára eszmélése: sajnáljuk, de egyúttal ki is nevetjük őt, amiért nem látta át helyzetét korábban. Kierkegaard „Az antik tragikum visszfényé”-ben így ír: „Minden individuum, bármilyen legyen is eredetileg, mégiscsak Istennek, korának, népének, családjának, barátainak a gyermeke, csak ebben van meg a maga igazsága; ha ebben az egész relativitásban abszolút akar lenni, akkor nevetséges lesz… Ha viszont feladja ezt a követelést, ha relatív akar lenni, akkor ez számára eo ipso a tragikum, még ha ő volna a legboldogabb individuum is, sőt, azt szeretném mondani, hogy az individuum csak akkor boldog, ha tragikus.” És mikor volna tragikusabb az individuum, ha nem akkor, mikor boldoggá az az épületes gondolat kell tegye, hogy „Isten előtt soha nem lehet igazunk”? Épületesnek találni, hogy Isten előtt sohasincs igazunk: ez az IGAZI tragikum. Kierkegaard, miközben a jütlandi lelkipásztor álarcát felöltve megkölti viszonyát Istenhez, ugyanazon mozdulattal megkölti sivár jelenében a tragédia fenségét is. Isten ugyanúgy megmentésre szorul, akár a tragikus nagyság vagy a történelmi szükségszerűségek sodrába dobott, ezek nevében manipulált ember „belső szabadsága”. A Jeruzsálemet jókkal és gonoszokkal egyetemben elpusztító Isten cselekedetei értelmezhetetlenekké lesznek, ha az igazság követelését szegezzük szembe velük. Vissza kell adnunk Istennek teljes hitelét, ha azt akarjuk, hogy cserébe bizonyosságot nyerhessünk tőle (aki rangját a mi gesztusunktól nyeri), vagyis: önmagunktól. Az etikai stádium világában minden bizonytalan volt; az egyén pedig választásában magára hagyatott. Isten azonban nem tévedhet, vagy Gabriel Marcel szavaival: ,,nem mondhat csődöt soha”. Ez a világ a modern kor reflektált szubjektivitása számára ,,a lehetséges világok legjobbika” már csak úgy lehet, ha magunkénak elfogadjuk a bűnt, nyomorúságot, szenvedést, ami eltagadhatatlanul része a világnak, és akkor az abszolút engedelmességnek ebben a teljes bizonyosságában végre megnyugvást lelhetünk: egyúttal a megtépázott isteneszmét is átmentettük. Isten és az ember közötti kapcsolatot ugyanis nem gondolhatjuk el a „megosztott felelősség”jogászi elvének kishitűségével, nem alkalmazhatunk rá etikai mércét sem, hiszen hiába vagyok engedelmes úgy, hogy törvényeit megtartva tisztelem, nem számíthatok jutalmára, mivel a „Mindenhatóra” nem ruházhatók ilyen emberi mértékkel mért „munkaköri kötelességek”. Ha viszont elfogadom, hogy Isten minden engedelmességem és töredelmem ellenére bármikor értelmetlen módon kiiktathat a világból, akkor mindegy, mit teszek. Nemcsak Nietzsche halott istenének egünkből alázuhanása rengetheti meg világképünket (Dosztojevszkijjel szólva: ha nincs Isten, akkor „mindent lehet”), hanem ezt az Istentől elrugaszkodást ugyanúgy előidézheti az is, ha kiderül, hogy Isten ostoba és igazságtalan (ami igaz is volna, ha Jeruzsálem pusztulása vagy bármi csapás ellenében az ember azt az érvet hozná fel, hogy „pedig én megtettem, amire képes vagyok”, csak Isten nem teljesítette feladatát: a jók jutalmazását, a bűnösök megbüntetését „érdemük szerint”). Hogy ami történik bármikor, bárhol szerte a világban, ne legyen abszurd, ne maradhasson megmagyarázhatatlan, át kell költeni Istent és a hozzá való viszonyunkat. Ez a viszony nem az istenFÉLELEM többé, ami nem feltétlen leplezné le előttünk, hanem a feltétel nélküli odaadásé. Abban az istenben, akiről KÉNYTELENEK VAGYUNK belátni, hogy kivétel nélkül mindig igaza van, érződik valami emberellenesen ember/telen.

bali4 0512

Kierkegaard istene – nem az antropomorfia értelmében, mint a görög istenek egykor, hanem az én „hozzá-állásom” miatt – „emberszabású” isten. Szerelmünk iránta, ez a legemberiesebb érzés is ezt bizonyítja. Istenszerelem, amit a racionalitás hoz létre az önmagát mentő szabadság „belső cselekedeteinek” védelme érdekében. Ebből az istenszerelemből éppúgy hiányzik a naivitás, mint a csábító érzékiségéből. Áldozatok vállalása árán feltételek és ellenszolgáltatások nélküli istenszerelmünkkel olyan kapcsolat lett megTEREMTVE, mely az abszolút engedelmességnek és az Istennel szemben támasztott igazságkövetelés teljes hiányának pillérein nyugszik. Ebben a konstellációban az ember az Isten TEREMTŐJE, ezzel urává válik önnön életének, sőt úgyszólván a sorsnak. Nincs megmagyarázhatatlan többé, a lehetetlen „lehetetlenül”. Minden szálat az ember tart kezében. Az Istennel szembeni megváltozott felfogás, vagyis a belső szabadság költeménye maximális erőfeszítésre készteti az embert, hiszen nem csupán annyi a követelmény, hogy tegye azt, „amire képes”, hanem hogy totálisan vesse be magát lényének egész gazdagságával, ezért viszonzásul Istentől nem követelhet semmit. Istenre szükség van: a belső szabadság nélküle elenyészik, ezért kell, hogy az abszolút felelősség terhét Isten vállára áttegyük. (Isten abszolút felelős: ez itt nem több, nem kevesebb, mint hogy: omnipotens.)

a középszerűség diadalma

Láttuk az etikai stádiumban, hogyan relativizálja igazunk tudatát az abszolút felelősség, megfosztva a szubjektumot utolsó kincsétől: tragikumától. Az etikai stádiumban már teljes értékű bukás sincs, csak a középszerűség diadalma. A vallásos stádium embere leveti magáról az abszolút felelősség nyűgét, de nemhogy megszűnne tragikus mivolta, ez a tragikum az etikai stádium abszolút felelősségében önmagát (környezete, kora, körülményei általi meghatározottságát) elveszítő szubjektumhoz képest felerősödik.

Ha végül feltennénk a kérdést, vajon miért hiányzik Kierkegaard életében az etikai stádium, a válasz ez lehetne: azért, mert – Lukács György állításával ellentétben – éppen az volt „megkölthető”, ami „realizálható”, tehát a csábító és az istenszerető attitűdje, s az etikai stádium volt kénytelen megmaradni – Kierkegaard életútja felől tekintve – a gondolatkísérlet szintjén. A „csábító” és az „istenszerető” elsősorban szerelmi attitűd a Másikkal (a Nővel, az Istennel), mely megelőzi az eseményeket, olyannyira, hogy az események pontosan ettől a belső (maga)tartástól változnak át azzá, amivé enélkül nem lennének. A középső, etikai stádium férfiújának erényeit inkább utólagos vissza(ön)igazolásuk adja, mint a cselekvésbe belebátorkodást (házasodást) megelőző elhatározások. A házasság a világban „létesül”, nem marad meg a „belső cselekedetek szabadságá”-ban. A szükségszerűség hatalma vesz erőt rajta, a szükségszerűség birodalmában pedig nem úr az ember, hanem „vezetett”. Ilyen értelemben Kierkegaard nem „az életét költötte meg”, hanem az élete „költötte meg” a művet, így ami életében mintegy „megtestesült”, az a művének valóságává lett, amit pedig az élet (Kierkegaard és korának világa) kivetett magából, az a műbe sem tudott igazán szervesülni. A „vagy-vagy” drámája a manipulációval szemben önvédelemből önmagát manipuláló ember drámája. Aki magának és másoknak kész bizonyítani, hogy bár az embernek félelemre van oka, ez a tény még nem ok a félelemre. A szorongás, mely belső szabadságomat szítja és emészti, aggodalom e „belső” szabadságért, és elfojtott-elfojthatatlan vágy, hogy e szabadság „külsővé” legyen.

kép | Leonora Carrington művei, wikiart.org