
,,De ki fogja feltenni ezeket a kérdéseket?” – kérdezi Lányi András, kérdezi Liget-barátaim köre és kérdezem én is: ki fogja feltenni azokat a kérdéseket, amelyeket a hagyományos politika szókészletében, az állam és/vagy piac kettősségében gondolkodók már nem tudnak feltenni értelmesen? És kérdezitek, kérdezem én is, hogy mi az, ami ma a leginkább változik?
döbbenetes beszűkülés
Az első kérdés nyilván arra vonatkozik, amit mindnyájan, itt a Ligetben és tágabb körökben is érzékelünk, hogy a modernizáció újabb rossz vagy felemás végrehajtása közben az ökopolitika, az alternativitás súlyos hátrányt szenved, hogy egyre kevésbé lehet, sőt szabad (furcsa hallgatólagos cenzúra ez a demokraták és liberálisok körében) olyan problémákról nyíltan és sokféleképpen beszélni, amikről még 89 táján felszabadultan és sokféleképpen vitatkoztunk. A szellemi pluralitás döbbenetes beszűkülését tapasztalom, és a struccszerű elbújást az egyszer már tudott, minden elsőbbséget megkívánó globális modernitás-kritika elől, így az ökopolitika elől is. Ámde.
Ezen a ponton számomra először is a változás a változásban azt jelenti, hogy sajnos, megmagyarázható ez a beszűkülés, ha nem is fogadható el teljesen, mert megjelent újra valami, amire nem számítottunk, s ami etikailag-metapolitikailag minden mást megelőz: a perifériális, kis csoportokra terjedő, mégis félelmetes fasizmus animális tapasztalata, mely ráadásul érveket rabol bizony az egykori alternatív, sőt ökopolitizálástól. Ezen a ponton kerültünk kelepcébe, barátaim. Hogy a szélsőjobb stb. liberalizmus-kritikája kísértetiesen hasonlít az I. világháború utáni szellemi helyzetre, mely előkészítette – akár a legmagasabb nívón is (1. Heidegger, Lukács és mások) – a radikális, ezért arányvesztett modernitás-rombolás fasiszta vagy bolsevik változatát. Ezért mindenekelőtt óvatosabbá változtam, ami szellemileg nem feltétlenül vagy nem mindig termékeny. Kevesebbet tudok végiggondolni, mint öt éve, mert bele kell számítanom azt a mérhetetlen felelősséget és felelőtlenséget, amit a szellem embere visel, ha feladja a modernitás alapértékeit ahelyett, hogy módosítaná-megváltoztatná a váltókat, az összefutó vágányokat szétválasztaná és újra kitalálná egymáshoz való viszonyukat. Az alapértékek támadhatóságáért a doktriner neoliberalizmus is felelős, mely nem vesz tudomást az alternatív, ökológiai társadalomkritikáról, s ezzel feladja a klasszikus modernitásba még beleértett kollektív értékeket, szolidaritás és emancipáció nem pusztán individualista értelmezését. Egy rossz alternatíva kellős közepén toporgunk – ezért oly nehéz a változás esélyéről beszélni –, ami nem kapitalizmus vagy államszocializmus, hanem modernitás vagy fasizmus alternatívája, legalábbis itt, Közép-Európában. Legalábbis ma nagyon így néz ki. Rossz, mert nem ez az igazi alternatíva, de nagyon e szerint működik ma minden. Ezért úgy érzem magam, mint egy gúzsba kötött, nyomorult perioikosz, aki se előre, se hátra.
Nem mintha nem lennének meg régóta az olvasmányok és a saját tapasztalataim alapján a modernitással szembeni érvek (köteteim egy része ezekről szól), de ugyanakkor oly mértékben felerősödött az autoriter, totalitárius szólamok hangja ugyanezzel szemben, mint egy visszatérő lidércálom, ,,az elfojtott visszatérése” (Freud), hogy ebben a pillanatban először, mindenekelőtt a kemény és kérlelhetetlen tiltakozás reflexe lép fel. Az extremizmus ugyanis egyszer már definitive megölte az embert, és megnyitott egy „lehetőséget”, Auschwitz lehetőségét, ami az emberi lény végső kilépését jelenti önmagából. Ez a történet, mutatják az európai változások és döbbenünk rá mi, itt, kis, kedves, árnyas ligetünkben, nem zárult le, hanem folytatódik. Az ökológiai katasztrófák egy rosszul értelmezett „auschwitzi” modernizálás természeti következményei. Ezen a ponton megállok, holott ezer mondandóm lenne, de alig tudok beszélni, nem a félelemtől, hanem a döbbenettől, hogy hozzászokjam az elfogadhatatlanhoz: az emberi lény egy rossz alternatíva ütközőpontján toporog. És nem vagy alig tudunk beszélni róla, hogy ez így, ahogy fel van írva, mindenestől, hamis képlet. Továbbá: az áhított pluralizmus nem annyira humanizálta, hanem tovább egoizálta az embert. Ez önmagában is a modernitás egyik kritikai tapasztalata volna, ha nem állnának vele szemben – vagy akár az árnyékában, vele összefüggésben – a munkakerülő, leitatott kamaszokra építő, sötét, paranoid erők éppen a szabadság és pluralitás által újraéledő világban.
minden ellentmond
Tehát nem tudom, nem tudom. Legföljebb azt, hogy a modernitás kissé elszállt, racionálisan megbolondult aufklärerjei figyelmébe ajánlom újból és újból (a „másikkal” nemigen lehet beszélni), hogy az ökopolitika nem kiegészítő, perifériális, langymeleg, „bársonyos” szavazatnövelő kedveskedés és lírai elmélkedés „az emberiség végső kérdéseiről”, hanem maga a dolog. Soha nem éreztem, nem tapasztaltam ennyire elveszni magát a dolgot, mint most. Az ökpolitika ugyanis metapolitikát kívánna és a belső magunkkal való globális szembenézést, ennek viszont most egyszerűen minden, de minden ellentmond. Meggyőződésemtől egy tapodtat sem tágítok természetesen, de előbb például olyan tájékoztatást tartok szükségesnek visszaállítani, amely legalább elvileg lehetővé teszi, hogy ez a metapolitikai szólam megszólaljon egyáltalán embertömegek számára is, továbbá előbb azt, hogy a túlontúl tág jogértelmezés nyilasokkal, fasisztákkal és egyéb ember alatti mozgalmakkal szemben szűküljön, a szankciók egyértelműbbek legyenek, s hogy ne legyen lehetőség az „Auschwitz mint kezdet és nem vég” akár az emberen, akár a természeten végrehajtott folytatására sem, amely érveket rabol el az említett meta- és ökopolitika nyelvéből ahelyett, hogy az önkritikus neoliberalizmus, amelynek egyelőre híre-hamva sincs, nyomatékosan felvenné és kisajátíthatatlanul az érvei közé, a szótárába emelné a zöld-gondolkodás szempontjait.
Hogy mi az, ami ma változik? Inkább így: a szóértés hiánya, egészen személyes, mikroszinten növekszik, az értelemadás pedig csökken. Maga a változás az, ami teljesen megváltozott.