REJTETT DIMENZIÓK 

Vastag tanulmány- és esszékötetet^[1] tartunk kezünkben. Borítója a Liget-ízlés szellemében a modern művészet egyik klasszikusára utal: Van Gogh parasztcipőire. Aki ránéz, Heidegger híres, ugyancsak klasszikussá vált parasztcipők-meditációjára, saját fogalom-kifejtéséhez használt metafora-felvezetésére gondol, A műalkotás eredetéből: „Egy pár parasztcipő ez és semmi más. És mégis. A lábbeli kitaposott belsejének tátongó sötétjéből a munkásléptek fáradtsága mered ránk. Az otromba lábbeli megszokott súlyosságában benne sűrűsödik a lassú járás szívóssága a szántóföld messzenyúló, örök-egyforma barázdái között, melyek felett ott süvít a zord szél. Bőrébe beivódott a föld zsíros nyirka. A cipőtalpak a mezei út elhagyatottságát láttatják az ereszkedő alkonyatban. A lábbeliben ott remeg a föld rejtett hívogatása, gabonaajándékának csendes érlelődése és érthetetlen lemondása önmagáról a téli föld sivár kopárságában. Ezt a lábbelit áthatja a panasztalan aggodalom a biztos kenyérért, az újra átvészelt ínség szótlan öröme; a szülés jöttén érzett remegés és a halál fenyegetésében kelt reszketés. A földhöz tartozik ez az eszköz és a parasztasszony világa őrzi meg.”

belerejtés

A kötetcím ismét klasszikusra, talán túlontúl, így félreértett klasszikusra utal, Goethe Vonzások és választásokjára, mely a köztudattal ellentétben a weimari államtanácsos démonikus arcának klasszicitással elfedett egyik remeklése. Nos, a rejtett dimenziók Poszler könyve esetében, végigolvasása után valami hasonlót jelent: arról is van szó benne, amiről beszél, meg nem is teljesen arról. Nem az első kötete a szerzőnek, amely valójában a belerejtésről is szól. Ezt a benyomást és hipotézist csak megerősítik a kiemelt, hangsúlyos idézetfüzérek és az egyes ciklusok elé tett ajánlások, egytől egyig halottaknak: ahogyan korábban Szederkényi Ervin és Eörsi Gyula emlékének, úgy most Ancsel Éva, Bécs Ernő, Nemes Nagy Ágnes, Németh Lajos, Szerb Antalné és Vargha Kálmán emlékének. Nem esetleges vagy pusztán szubjektív-baráti hommage-ok ezek, hanem a könyv írójának rejtett dimenzióiról tudósítanak. Tanulmánykötet ez, semmi más, mondhatnánk, a la Heidegger. És mégis.

Horgas Péter képválasztása ugyanis Poszler György kötete esetében is telitalálat: egy ismert és mégis hallgatag metaforát, egy vizuális metaforát állít a középpontban, mintha a kötet egyik – számomra evidens – olvasatára rímelne. A tanulmányok, az esszék, a diszkurzív logika és a dialektikus mondatstílus mélyén valójában óriásmetaforával állunk szemben: a fogalmak metafora-rablásával szemben a metaforának a fogalmaktól való visszarablásával, tehát az egyensúly helyreállításával. És az egyensúly, ami korunkban és a mi szellemidőnkben, a káosz és a rombolás idejében mindig az individualitás ellensúlyozó helyreállításában jöhet létre. Tudomány és személyes hitel azonban – a merev doktriner elgondolás szerint – két össze nem férő dimenziója a nyelvnek, a gondolkodásnak. Poszler egész munkássága ezzel a felfogással folytat vitát.

arcélek, jellemrajzok, portrék

Mert természetesen beszélhetünk arról, hogy ennek a hat ciklusból álló könyvnek az óriástanulmányai, hosszú szekvenciái eszmetörténeti szempontból milyen jelentékeny precíziós és korrekciós munkák, melyek új megvilágításba helyezik a népi–urbánus vita keletkezéstörténetét és forrásait, új megvilágításba Márton Áron elfeledett kereszténységét, Jászi elfeledett (polgári) baloldaliságát, Babits elfeledett ethoszát, Illyés igazát, a Szép Szó és a Válasz még autentikus vitáját. Más fénytörésben látjuk ezentúl a 20. századi utópiák sorsát és tartalmát, különösen a rendszerváltás után és közben, mely Poszler könyvének rejtett időhorizontja és élménybázisa, az utópiákét Ortegától Blochon át Aurelio Peceiig. Másként, vagyis tisztábban és nyugodtabban a baloldaliság és a magyarság összefüggését a babitsi-nyugatos értelemben, melybe beleértődik természetes módon Illyésé (manapság külön tettnek számít Illyésről igazságosan és méltányosan beszélni). Poszler biztos arányérzékkel a Bibó mögött felmagasodó Jászi Oszkárt emeli ki, a Németh László mögött fölmagasodó Ady Endrét és antagonistáját, Babits Mihályt elemzi mint a modern patrióta ősképeit. Könyvének eszmetörténeti fejtegetései voltaképpen arcélek, jellemrajzok, portrék sorozata – elbeszélt gondolkodásmódok. Érvényes hagyomány ez az európai karakterológia, amelyben művészet és logika, praxis és teória, a metafora, egy-egy ember élő metaforája találkozik a fogalmak rácsozatával. Megtalálhatjuk itt az írástudók, a kritikusok, gondolkodók és művészek árulásának, autonómiájának és felelősségének eredeti kérdés-variációját, 20. századi kálváriáját is éppúgy, mint ugyanennek az irodalomtörténetírásban megfigyelhető folytatódását, metamorfózisát: Schöpflinnél, Ignotus Pálnál, Halász Gábornál, Szerb Antalnál, Fejtő Ferencnél – az irodalomtörténet mint nemzeti ügy maga is kétértelmű mítosz a magyar kultúrában: mitikus szükséglet és a jogos mítoszkritika tárgya. Apropó mítosz: fogalom és metafora birkózása szinte leplezetlenül jelenik meg Márai Kassájának és Cs. Szabó Kolozsvárjának bemutatásában, illetve az e századi önéletírás magatartás-módozatainak tálalásában éppúgy, mint a Füst és a Berzsenyi-tanulmány egymásnak felelgető szólam-ellenszólam szerkesztésében, a mitikus kétféle értelmét jelezve. Mindez mélyen politikai is. A jobb, a bal és a „harmadik” című esszében így ír: „… olyan német–zsidó, sőt dzsentri polgárságól és középosztályról van szó, amelynek – paraszti elemekkel felfrissülve – még lehet mondanivalója egy demokratikus Magyarország kultúrájában. Meglehetősen egyértelmű, hogy e népi felé mindig nyitott polgári kultúra Németh magyar önismeretéhez és európai tájékozódásához, Kerényi magyar kulturális morfológia- és ókortudomány-egységéhez, Fülep magyar-európai szintéziséhez igencsak közel áll. Meg felvillan a nézetazonosság lehetősége még egy ponton is. Vas István – a Válaszban! – a megmerevedett német és eltorzult orosz szocializmus lehetetlenségei között az oldott, latin szocializmus lehetőségeiről beszél… Nem kétséges, a Válasz szerzőjének oldott, latin szocializmusa a Szép Szó szerzőinek reformált, liberális szocializmusával könnyen rokonítható. Mégsem jön létre elméleti közeledés. A hamis tudat balítéletei a közös nevező lehetőségeit határozottan elvetélik.”

Mintha végig azt sugallná a bravúros elemzéssorozat, közismert dialektikus stílusában, sajátos feszített mondatritmusaival, klasszikus-visszafojtott csiszoltságával, hogy önálló erőt jelentő, erős polgárság és stabil középerők, nyugodt mélystruktúrák nélkül ez az ország még kiszámíthatatlan konfliktusok elé néz, mint hosszú ideje mindig. Poszler 20. század képe, mint egy distanciált önéletrajzi narratívum – melankolikus, szorongó és fájdalmas. E mélabúnak és fájdalomnak nevet adni keres a filológus és az esszéista. A névadás azonban eredetileg költői tett és nem köznapi, nem is tudományos. A költészet tanította az embert az igaz beszédre, saját nevének felismerésére, nem más.

hasonlíthatatlan hang

Mindarról, ami Poszler új kötetében található, részletesen elemezve, aprólékosan lehetne beszélni. Vannak azonban olyan rejtett dimenziói, amikre inkább érdemes most figyelni: mint mondtam, tanulmánykötet ez, semmi más. És mégis. Engem most ez az és mégis érdekel, miközben hiszem, hogy írójával egy húron pendülök. Néven nevezve e rejtett dimenziókat: elfedett líra, elfedett személyesség, elfedett önéletrajziság. Derrida beszél arról, amit fentebb is hangolgattam, hogy a fogalmak létrejöttének a metafora tönkretétele az ára. Mintha Poszler Derridától függetlenül ebben a küzdelemben élné le gondolkodói életét, s nemcsak a gondolkodóit. Mert újra és újra oda lyukad ki, hogy ha már választani kell, akkor a metaforának kéne életben maradnia. A költői beszéd sűrítményének a teória diszkurzivitásával szemben. Van prioritás itt, és ez a személyes hitel mint minden írói sűrítés alapja. Az óriásidézetek, az elrejtett személyes adatok (pl. 1944. május 18-a a kolozsvári templomban elmondott Márton Áron-beszéd; más szövegből tudható, Poszler jelen volt), az ideológia és az esztétika közötti feszült dialógus, dilemma és ingamozgás mind rejtett dimenziókat nyit meg, azon a sajátos elfedő, kicsit maszkos, olykor ironikus módon, a fellibbentés és elrejtés játékán keresztül, ami Poszler írásainak formai, stiláris aspektusa. Ha újraolvassuk előbbi köteteit is, a konfesszionális tartalmak hirtelen fontosabbá válnak még az eszmetörténeti elemzéseknél is – hiszen egy individualitás akar itt a 20. századi szellemi káoszban, melyet balszerencséjére telibe kapott, valami fogódzót lelni az életben maradáshoz és a tünékeny nyomok tartósításához: „Talán felderengett [a katarzis] ’89. december 29-én–30-án. De már nem volt az igazi. Közben történhetett valami. A fekete–fehér, menny–pokol, emelkedés–zuhanás ellentétes egységének megrendítő átélésében. A puha diktatúra atmoszférájában. A napi lázadás–kiegyezés, bátorság–gyávaság, keménység–megalkuvás vibrálásában elveszett. Vagy megszürkült. Így ért a változás. Biztos tapasztaltan, talán okosan. Biztos szkeptikusan, talán illúziótlanul.” Egy hasonlíthatatlan hang és individualitás kirajzolásához ad tehát új színeket, vonalakat és térformákat az a hitvallás magyarság és baloldaliság, liberális értékek és a művészet hazája mellett, a klasszikussal elfojtott modern-romantikus kín mellett, ami ennek a könyvnek a rejtett metaforikus dimenziója. Az egyszeri, az egyes és megismételhetetlen elmúlásának fájdalma, keserve, a vesztünk és értelmetlennek tűnő vesztünk fölötti fájdalom sajnálata és gyászéneke hallatszik, a Halotti beszéd siratója és áhítata jegyében – a halottaknak szóló ajánlások valamely éjszakai párbeszéd részei, melybe belehallgatni nem lehetséges, nem szabad, de az olvasót mindenképpen elvezeti a szerző, legalább az ajtó küszöbéig.

Ha a rejtett dimenziók és a metafora kiásásáért folytatott küzdelem felől nézzük ezt az álarcosan fogalmi szöveget, akkor felszólítással kell zárnunk, úgy is mint olvasónak, úgy is mint barátnak: hogy Poszler György meséljen a halottaknak és az élőknek, tépje le bátrabban az álarcot, ha még oly jelentékeny és igaz is az, bátrabban merüljön a prosperói vihar-metaforába és hajótörésbe, írjon önéletrajzot, ami talán még a szomorkodást is túlemeli önmagán, hiszen erről a műfajról csakis írása közben derülhet ki igazán, mennyire szétválaszthatatlanul maszkos és őszinte, mennyire játékos az újonnan megnyílt valóságossága: a történet, a történetek, melyek eltávolodnak tőlünk, s így jó ez. Mert minél mélyebben járunk önmagunkban, annál jobban rádöbbenünk az ősi arisztotelészi mondat igazságára: az individuum kimondhatatlan, ami annyit tesz: nincs végső megértés, nincs végső lényege, nincs végső igaziság. Soha nincs vége semminek és senkinek.

1. Elhangzott Poszler György Vonzások és taszítások című esszékötetének bemutatóján. ↑

kép | vecteezy.com