RÁBA GYÖRGY KÖZBESZÓLÁSA 

Nyomok, beszéd, lejegyzés, grammatika, a szó (hatalma), történet, regényfejezet, mondani (nem-et), utak, útvesztők, nyelvtan, ittlét, tanúság, válaszút, az egy, az egyszeri, (leláncolt) fohászkodás, névadás, szólítás, visszaszólás, közbeszólás (interpres), a költészet limlomjai… „minden emberrel egy nyelv vész ki / grammatikáját útitárs a / és szókincsét már utóda sem érti” – olvasom a Kísérlet párbeszédre versben, a Közbeszólás kötetben. Mintha itt és a Kézrátétel drámaian tiszta darabjainak egészében az uralkodó beszédhelyzet maga lenne dialogikus: egy harmadik személyű és egy első személyű hang tusakodása, párharca, vitája – az Egyben. Mintha az imént felsorolt szavak, Rába György megkettőzött szótárának kulcsszavai lennének: egy lírai, kívülről/belülről látott én, a közbeszóló és egy rejtélyes, magában beszélő Könyv, halkan, meghitten, időnként fellobbanó szenvedéllyel pörlekedne egymással. A hang, a hang vétele, az állapot s a belső/külső látás ismerős, messziről, de nem áthallásként, csak egy alig-alig meghatározható hagyomány hangütése felől: az öreg X, a késői Y, az érett Z, és így tovább. De mindez tévedés, alkalmasint félrehallás. Az érettség körvonalazhatatlan tradíciójába belehallott filoszkodó tévelygés. Mert az érettség mint pathos (elszenvedés) az, ami a Rába-verset már régóta, s most egyre dísztelenebb erővel írja, szó és szótlanság között, könyv és szenvedély között, mérték és kitörés között. Rábának e két utóbbi kötetében a szöveg problémája, vagyis az örök mivégre-történet kérdése élet és Könyv egymásba fordulásává, nagyon is mértékes formájú végtelen írásjellé, nyomkereséssé és eltüntetéssé változik át. Sűrű, sűrűség, a sűrűben. A sűrű nyelvtan mint tanúság, a név és a név eltörlésének, erdő és irtás határa ez, megszólítottság és szólítás rejtélyes, belső zengése. Hangzó bozót.

e fogság naplójegyzetei

A költészet egésze sűrű közbeszólássá válik. Valakié ez, aki elsősorban mint verssor, mint versmondat, mint ritmika, mint költői nyelvtan és metaforika, mint szó és szünet – interpretál. Az értelmezés által ezek a kötetek, „föllapozható regényfejezetek”, egyre beljebb húzódó történetek, valaki és másvalaki elbeszélésében. De nem áll rendelkezésre bármiféle, „szabad” (azaz önkényes) önértelmezés, hiszen a folyamat, az írásé és a megélésé által és a másvalaki által is eleve alakulóban van, megfoghatatlanul, eliramlón, csupán a közbeszólás rövid drámai megszakításait megengedve. A Másik: ama harmadik személy az elsővel szemben, de ugyanabban, egyúttal az élet-könyvtár (amely adott esetben Paszternak tulajdona…), a létezés már meglévő szöveguniverzuma és íráskozmosza, amelybe szuverén módon, az idő ellenében, illetve neki kiszolgáltatottan beleíródik egy, egyszeri, hasonlíthatatlan közbeszólás. Írás és élőbeszéd, rögzítés és elillanás párharca is ez az egymásba forduló, különös „két személyűség”. Rába közbeszólása egyre radikálisabb, rejtettebb és magát nem kímélő Nagy takarítás – a nyelvben, a nyelvvel. Nem enged a költészet, a nyelv fogságából. Versei: e fogság naplójegyzetei. Verseiben, ahogyan egymásba játszik a nyelvi élet és a reflexió a szöveg alakulására, a mesterség tragikomédiájára és bölcs önfelismeréseire, úgy az erős szubjektum törlőmondatai válnak tanúsággá. Egy kívülről kopárabbnak látszó színpad igazsága mellett voksolva. „Amikor már minden cafrangot leszaggattam / hadd erősítsem föl a természet belső igéit.” Az érettség minden, mondják a Lear királyban. Akik ezt mondani tudják, tanúk. Rába ilyen.

kép í vecteezy.com