MELLETTE ÉS ELLENE, TÖBBÉ-KEVÉSBÉ

A világ varázstalanításának vége, avagy a posztmodern története című gondolatmenet eléggé tanácstalanná teszi olvasóját: mit is akar mondani voltaképpen a neves lengyel gondolkodó. Hol egy többé-kevésbé precíz és igaz modernitás-kritikát kapunk, hol egy többé igazságtalan, kevésbé elgondolkodtató posztmodernitás-kritikát, amely mintha agyoncsapná az antimodern mondanivalót. A kifutás természetesen tragikus és mérhetetlenül komoly: ,,a posztmodern a szabadság mindenfajta korlátozását jogtalannak tartja, miközben lemond a társadalmi bizonyosságról és legalizálja az etikai bizonytalanságot. Az eredmény: egzisztenciális bizonytalanság, a lét ontológiai esetlegessége.” ,Hát ez bizony nem tréfa. Csak azt nem tudom, mi is valójában az álláspontja a szerzőnek, ami ezt az állapotot joggal írhatná akár a modern, akár a posztmodern rovására. Hiszen mikor volt „társadalmi bizonyosság” a totalitárius rendszereken és a premodern, archaikus tekintélyuralmi-hierarchikus szerkezeteken kívül? Nem győz meg arról, hogy a posztmodern etikai paradoxona oly gonosz volna, hogy – szinte elsőként a történelemben – „legalizálja az etikai bizonytalanságot”. Ami pedig az eredményt illeti: mióta érzi az emberi nem (genus), ezen belül a „haladó” európai értelmiség az „egzisztenciális bizonytalanságot” és „a lét ontológiai esetlegességét”, ha nem az organikusnak tartott, premodern közösségek széthullása, a tulajdonképpeni individualizáció kibontakozásának ,,kitörése” óta? Mi is az új abban, amiről Bauman beszél és panaszkodik? Nem jöttem rá.

mint végső határpont

Ami a megszállott önkritikát illeti: van benne valami, talán. A végtelenített önkritika a kritikai értelem kihunyásához vezethet, csakugyan. Ha meggondolom: az önmagam feletti uralom sem válhat zsarnoksággá (szélső eseteket – aszketikus, szerzetesi stb. közösségek – leszámítva). Ezért tartom fontosnak a manapság sokat emlegetett „personality is politic”-ot, mivel rámutat, hogy a politika nemcsak hatalmi játék lehet, hanem a személyiségnek az uralomcsökkentésért folytatott interakciója is. A politika viszonylagos uralomtalanításának szava volna ez, amiről viszont Bauman hallgat. Miért? Rejtély. Azért tartom fontosnak az önkritika végtelenítésének korlátozását (az önkritika szabadságának önkorlátozását is, ha tetszik), mert a személyiség (nem az EGO értelmében, hanem a test-lélek dinamika mélyén lévő hasonlíthatatlan és egyszeri, valamint csakis a másikkal való kommunikációban megvalósuló perszonalitás) védelme egyetlen igazi (kulturális) vívmányunk védelme – tehát határpont. Ez a védelem is politika. A Személy feladása ugyanis a 20. században túl sok „szép” példát mutat ahhoz, hogy ne mondjunk le a minimális védelméről. Ha ugyanis ezt is feladjuk, az Univerzum egyetlen értelmes megfigyelőjéről mondunk le: nem tudunk többé jelentést tulajdonítani a ténynek, hogy itt vagyunk. Az időnk által határolva ugyan, de itt. A Személy mint végső határpont egyszersmind „összehozhatná” modernből és posztmodernből mindazt, ami szükséges, kívánatos, sőt elengedhetetlen, ráadásul fölébe kerekedhetne talán ennek az áldatlan és egyre ostobább vitának, ami kettejük között folyik – Bauman azt mutatja, hogy a kétfrontos vita is létezik… (lásd még: vívmányok).

Amit a relativizmus veszélyeiről ír: ősi filozófiai probléma, a filozófia legnagyobb mumusa, joggal. Ám szükségessége egyszersmind határainak kijelölésével is járhatna. Nem lehet lemondani a relatív relativizmusról, amelynek határa: a Személy kicserélhetetlensége, a Személy nyomot hagyó képessége, a jelentéstulajdonítás interakcióban, kommunikációban megvalósuló „személyessége”, hogy itt voltunk, itt voltam stb. Az Univerzum matériájának kétarcúsága – hogy hullám természetű és korpuszkuláris, méghozzá egyszerre nem mérhetően, hanem különböző helyzetekben, vagy sebességként, vagy impulzusban, tehát komplementárisan – relativizmusra és ugyanennek mérséklésére egyszerre ösztökél.

Nem igaz, hogy „a rombolás a posztmodern gondolkodás egyetlen igazi eleme”. Ez még a szupermodernben sem volt egészen igaz. Árnyalás, professzor, árnyalás!, nem pedig mindig – szárnyalás, ami olyan „apróságokról” feledkezik meg közben, hogy a posztmodern megengedő eklektikája egyenesen a teljes hagyománnyal való játszadozás hol kedves, sőt termékeny, hol idegesítően semmire sem kötelező gyakorlatát nyitotta meg. Mondhatnám, egyenesen tradicionalizmus és értékvédelem (mely sokszor érték-konzumálás) jellemzi a posztmodernt.

Van „konstruktív destrukció”, mert ennek a tagadása különben a kritikai ész teljes tagadásával lenne egyértelmű, és akkor Zygmunt Bauman sem gyakorolhatna hiteles kritikát az egész posztmodern fölött (különben: nem is nagyon hiteles).

mindenfajta diszkrimináció ellen

A filozófia heideggeri és a művészetfilozófia gadameri fordulata és a varázslatosítás az egyetlen újszerű, szellemes gondolata a tanulmánynak, igen, ebben van valami, de nem hiszem, hogy ezzel valami nóvumot tudtunk volna meg a posztmodernről. S már csak azért is, amit a modernitás legnagyobb veszélyéről: az emberi egyes eszközösítéséről mond, szép és igaz hangon, nem kéne megfeledkeznie arról, hogy másfelől épp ez hordta ki válaszként a modernitáson belül a személyesség örök lázadását és meghaladhatatlanságának vívmányát. A Személy-központúság éppenséggel válasz a modernista, „általános” antropocentrizmusra, amely valóban paradox módon arról szólt, hogy az egyes – porszem a nagy gépezetben. A gépezetté növesztett önkényes csoport- vagy tiranno-szubjektivizmusra, az etatizált Egóra, egyedül a Személy pótolhatatlansága – „anti-hegelizmusa” á la Kierkegaard stb. ad választ épp azzal, hogy nem Ő a középpont, hanem egy, de felcserélhetetlenül egy pont. Ezért határpont, amely/aki nemcsak ésszel bíró élőlény (animal rationale), hanem zóon politikon, poliszban élő, tehát kommunikatív, interaktív lény is. – Ennyiben nagyon igaz, amit a tolerancia fonákjáról ír Bauman professzor: „Önmagában még nem oldja fel a toleráltat a megszégyenítés alól.” A másság viszonylagos megőrzése és képviselete jobban előreviszi a másság ügyét, mint a mindenáron való, fura mód személy-ellenes „megtűrése”. ,,Az idegen szép”. Igen, igen, meg olykor-olykor csúnya is (nekem). Nem vagyok köteles szépnek látni az idegent, viszont kötelességem mindenfajta diszkrimináció elleni fellépés. Ez azonban nem azonos azzal, hogy kötelezően szépnek kellene látnom, amit én nem tartok annak (vagy ő engemet). Logikailag ebből az a bűntudat és frusztráció is következik, hogy én, a nem-idegen csúnya vagyok. Terjedőben van egyfajta liberális hipokrízis és kegyesség is, amolyan amerikai, lágyan kényszerítő módon. Hülyeség, aminek semmi köze „a demokrácia tökéletesítéséhez”. Ma már vannak homoszexuális irányultságú irodalomelméleti tanszékek éppúgy, mint feminista irányultságúak Amerikában, aminek nagyon is durva és kemény következményei vannak az ott tanítókra és tanulókra nézve. Agyrémnek tartom, amely nem növeli a szabadságot, hanem csökkenti, s főként nem tökéletesít az égvilágon semmit, hanem a demokrácia defektjéhez vezet. Közte meg a faj- és nem-gyűlölet között még ezer változat lehetséges, amely bőven demokratikus. És amikor ez a mentalitás kolonizálni kezdi Nyugat-Európát, amely majd minket, akkor – 600 km-re Szarajevótól – elképedek, és kínomban görcsösen felröhögök.

Bauman a posztmodernnek tulajdonítja azt az etikai paradoxont, hogy „az egyén egyre nagyobb etikai feladatokat kap, miközben a teljesítésükhöz szükséges társadalmilag előállított eszközök egyre fogynak.” Mit ért ezeken az eszközökön? Az orvosi tanácsadást, a gyónást vagy a szexuális felvilágosítást? Egyedül a szabadság (a morális döntésképesség) sokszorosan közvetett tanításán, kommunikációján keresztül lehet efféle , eszközöket” közvetíteni. Ami pedig ,,a morális döntések (fokozott) magányosságát” illeti, így van ez azóta, hogy valaki kimondta az addig tilalmas mondatot: ,,én vagyok”. Rögvest felkötötték egy fára (egyébként teljesen jogszerűen, csak éppen azt nem tudhatták, ki az, akit felkötnek).

a Személy szabadsága

Miután – több-kevesebb joggal – elveri a port a modernen, tanulmánya vége felé Bauman ezt írja: „Ha én… a testcsonkítást embertelennek tartom, ám másoknak megengedem, hogy a választáshoz való jog nevében (vagy mert nem hiszek az erkölcsi szabályok egyetemességében) ezeket gyakorolja, akkor ezzel lényegében saját fölényemet erősítem meg.” „Tobzódjanak csak ezekben a szerintem tűrhetetlen barbárságokban ezek a barbárok, meg is érdemlik.” ,,A monologikus pozíció feladása tehát nem feltétlenül áldásos fejlemény. S ráadásul minél radikálisabb, az érzéketlen közömbösség magatartását megtestesítve, annál jobban hasonlít az erkölcsi relativizmushoz.” Akkor tehát – az egyre terjedő erkölcsi közömbösség és relativizmus miatt, ami a tolerancia másokat megszégyenítő álarcában nyomul előre – mégis vissza kéne térni a „monologikus” modernhez? Nem sűrű ez egy kicsit? Nem jókora tévedés a posztmodernnek tulajdonítani ennek a folyamatnak a kezdetét, holott valójában a modern etikai paradoxonáról van szó? Maga mondja két sorral lejjebb, s ott hirtelen igaza lesz: „Nem lesz könnyű megtalálni az arany középutat a gyarmatosító kísértések és az önző, törzsi bezárkózás között.” Szentigaz. Amit az alternatívák „kikeverésének” szükséges eklektikájáról mond, az is igaz. De épp ezért nem volna szükség kicsit kevesebb lazaságra és több elemzésre, mivelhogy a posztmodern varázslatosításáról szóló röpke ötleténél van éppenséggel az ősi (nem új) etikai paradoxon, a totálrelativizmus és közömbösség valamilyen megkerülésének, meghaladásának, megtartó megszüntetésének esélye (amit éppen ő nem vesz észre): a Személy mint felcserélhetetlen egyszeri, mint egyetlen vívmány jungi utazás előtt áll, az archaikus-kollektív tudattalannal, a mítosszal való találkozása hozhatja fel kultúránkat, magunkat valamilyen új, kevésbé gyilkos kommunikáció napvilágára. Csak a Személy szabadsága lehet a szolidaritás bázisa, de a sorrend nem megfordítható. Utópia nélkül viszont a realitás halálra ítélt, méghozzá anélkül, hogy tudna erről. A szolidaritás utópiája nélkül a szabadság realitása halálra ítélt. Az erkölcsiségnek nem a privatizálódásáról, hanem még radikálisabb perszonalizálásáról van szó, ami egyedül látszik elvezetni minket a kozmikus felelősség csillagútjaira, amelyben a játékos komolyság, a filozófiának ajánlásokat nyújtó művészet (és nem fordítva) meg a mindenen túli, semmilyen módon nem követelhető és semmilyen „tárgyhoz” nem tartozó szeretet a hű cselédünk, nem pedig urunk és parancsolónk. Kár, hogy Zygmunt Bauman ezúttal laikus morálteológiát művelt, ami még nem-laikus értelemben is aligha létezik.

kép | shutterstock.com