Medvetánc

Fürtös, láncos, táncos, nyalka,
aj de szép a kerek talpa!
Hova vánszorogsz vele?
Fordulj a szép lány fele!
Brumma, brumma, brummadza.

Híres, drága bunda rajtam,
húsz körömmel magam varrtam.
Nyusztból, nyestből, mókusból,
kutyából meg farkasból.
Brumma, brumma, brummadza.

Gyöngyöt őszig válogattam,
fogaimra úgy akadtam.
Kéne ott a derekam,
ahol kilenc gyerek van.
Brumma, brumma, brummadza.

Azért járom ilyen lassún,
aki festő, pingálhasson.
A feje a néninek
éppen jó lesz pemszlinek.
Brumma, brumma, brummadza.

Kinek kincse van fazékkal,
mér a markosnak marékkal.
Ha nem azzal, körömmel,
a körmösnek örömmel.
Brumma, brumma, brummadza.

Szép a réz kerek virága,
ha kihajt a napvilágra!
Egy kasznárnak öt hete
zsebbe nőtt a két keze.
Brumma, brumma, brummadza.

Állatnak van ingyen kedve,
aki nem ád, az a medve.
Ha megfázik a lába,
takaródzzék deszkába.
Brumma, brumma, brummadza.

Ki mondja ezeket az ősigéket, melyeket a költő Bartók darabjából és zongorajátékával hallott? A medve? A medvetáncoltató? Ki ő? Aki és akik körülállják, akik heccelik, akik csodálják, akik félik? Igen is, nem is. A medve, a medvézők. Ő, a medve intéz ritmikus, archaikus szózatot az összegyűltekhez, ingyen kedvében. Illegeti magát, maszkos játékot űz, élvezi a táncot, beszél „össze-vissza”, hogy ne értsék a szavait, csak hallják a zenéjét, a nem emberi beszédet, ezt a lenyűgözően játékos brummogást. Muzsikája, metrikája, ráolvasó szövege majd Weöresnél tér vissza, halljuk másutt is Bartóknál, halljuk Stravinskynál (a Menyegzőben, a Sacre-ban), sőt egészen távolról olykor az elefántszerű Beethoven-dudazenékben, Haydn „dudabasszusaiban” (elvégre egy osztrák falusi kádármester fia volt). Alakváltoztató beszéd, mímes játék, talán a Cantata profana forrásvidékén lelhető kolindálás (szarvasjáték) rokona. Az eredeti ember, a közösség az ellenséges-közeli állatba szeret bújni, úgy jeleníti meg magát, ott változik át nova creaturává. Nem az állat „emelkedik fel” az emberihez, hanem az ember mélyül, rejtőzik vissza az állati rokonsághoz, amelynek itt semmiféle pejoratív zöngéje nincs még. Féktelen és egyszerű, egyöntetű, „primitív” rendje ritmusnak és időnek – a természet szövevényes áttekinthetősége szól itt, ünnepi barbársággal, világos érthetetlenséggel, mint József Attilánál annyiszor. Elvarázsolt, képtelen messzeségből szól ma ez a mágikus-megújító tánc, ének, mondóka és örök ismétlés. Éppúgy, mint Bartók ezeréves, megénekeltetett öregemberei, az erdők mélyéről. A hiánya harsog most mindennek, túlontúl emberien: egyre süketebben a medvetáncra, a szarvasjátékra, a dudabasszusra.

A VERSES ÖRÖKNAPTÁR című antológiából

kép | vecteezy.com