ÁLOM ÉS FORRADALOM

Nem álmodom gyakran. Ez vagy jelent valamit, vagy nem, vagy pedig valamit jelent és az ellenkezőjét. Legföljebb olykor azt álmodom, hogy álmodok. Álmaim primitíven beszédesek, gyermekesen egyszerűek, meghökkentően nem igazítanak el, nem óvnak, nem ígérnek, nem hívnak el. Álmaim némák és könnyen elfelejthetőek, középszerűek és jelentőség nélküliek, ezt szégyen s egyben kérkedés nélkül mondhatom.

hirtelen megtelik emberekkel

Több mint egy éve próbálok vissza-álmodni Nádas Péternek, aki a marosvásárhelyi Látó tavalyi álom-számában közreadta néhány álmát, melyek között az egyikben ez áll: ,,Délután van, olyan, mintha csúcsforgalom lenne… a járdákon is annyian, hogy ember emberhez szorul. De az emberek, furcsa módon, nem különböző szándékaik szerint haladnak különböző irányokba, hanem valahová tartanak. Az a hír érkezett, hogy munkásfelkelés van a külső Fehérvári úton, és Balassa Péter fog beszélni a munkásokhoz. Átverekszem magam az emberek és a járművek között, felkapaszkodom egy villamosra, mert ez az egyetlen jármű, amely még viszonylag akadálytalanul képes közlekedni. Mindenki oda igyekszik, mert ilyen még nem volt, hogy Balassa Péter a munkásokhoz beszélt volna, s ezt mindenki hallani szeretné. Nagyon izgatottak az emberek, ugyanakkor igen megértők egymás iránt, mert abban valamiként teljesen egyetértenek, hogy ennek így kell lennie, és ők is fölöttébb fontosnak tartják, hogy meghallgassák ezt a különleges beszédet. (…) Éppen állok egy ilyen leszaggatott plakátoktól pikkelyes, húgyszagú pillér fedezékében, amikor látom, hogy a tér hirtelen megtelik emberekkel. A gyűlésről jönnek vissza, és valamennyien elégedettek. Balassa Péter is ott jön közöttük, nincsen semmi a kezében, ami azt jelenti, hogy szabadon beszélt. Idegen emberek beszélnek hozzá, arca fáradt, kérdőn, mosolyogva pillant az idegenek szemébe, de semmire se válaszol. Mintha bármiféle választ fölösleges szócséplésnek tartana, és csak a mosolyával igyekezne, hogy senkit ne sértsen meg.” – Azóta nevetséges igyekezettel álmodni próbálok, egy másik ember álmát folytatandó, nem azért, hogy abszurd módon világosabbá tegyem ,,a nagyközönség számára”, hiszen mit tudhatom, mit jelentek ott, abban, és én vagyok-e egyáltalán az, s nyilván Nádas Péter sem azért írta le, mert tudja az értelmét, hanem azért jutottam erre az – ismétlem: nevetséges – elhatározásra, mert nekem jelentek ott valamit, nekem jelentenek ott valamit rólam. Függetlenül a jelentő tudott-tudattalan szándékaitól, van ott valami, nem tudom mi, ami egészen közelről – annyi mint: nagyon messziről, a kezdetektől fogva – érint és keresi az értelmét.

Mondanom se kell, több mint egy évig hiába próbálkoztam: az álomcenzúra erősebb volt, mint valaha. Ami jelentéktelenség és gyermekes középszer csak megvolt már bennem, az most teljes erővel, vígan elfedte, amit akartam, hiszen éppen ezért. Jelenlétemet egy másik ember álmából átálmodni, folytatni egy álmot, melyet nem én álmodtam, nehéz próbának bizonyult. Hiszen nem kevesebbel biztatott az egyelőre késlekedő siker, mint azzal, hogy megbizonyosodhatom: van közös álmodás, lehetséges álmokat folytatni, amiket nem mi kezdtünk, a lélek halhatatlanságának ősi tana mögött megbúvó feltételezésről, hogy az emberi lélek és intelligencia voltaképpen egy, talán szintén kaphatok valami híradást, sőt Jungnak az én-határok viszonylagosságáról szóló homályos és vonzó tanának fényes igazolását is jelentené; nem egy ember és nem egyedül álmodik, amikor álmodik. E várakozás és mérlegelés közben persze elfelejtettem, hogy ismét közhelyeknél kötöttem ki, s hogy amire várok, már rég beigazolódott, olyasmire sóvárgom, amit mindenki megtapasztalt már és tud. Meddő erőlködésem ősi evidenciára irányul, mintha csak álmaim említett, különös jelentőség nélkülisége ismétlődött volna ebben is. Elengedtem hát a szándékot, az erőfeszítést, már nem akartam Carl Gustav Jungot „alátámasztani”, éjszakáim nyugodtak és álomtalanok lettek. Az csak természetes, hogy egy idő után, valamelyik délután, legalább félálomban mégis elkezdődik valami, jó néhányszor nekilódul, hogy végül, most, itt tartsak, beleértendő minden rekonstrukció és visszaemlékezés pontatlanságait és félig szándékos hamisításait:

elfojtott kiáltás

1. Koromsötét van még, semmit sem látni a hajnali színpadon. Az előző esti előadás fáklyásai, akik itt maradtak huszonnégyórázni, alszanak; hol egy kelléket, hol egy oszlopdarabot ölelnek. A szélgép csendes, a zsinórpadlásról lelógó kötelek fonalán, félúton függeszkedő lovászfiúk álmukban meg-megpördülnek. Ló dobbant a jobb oldali takarás mögött. Semmi mozgás még, intés vagy elfojtott kiáltás. Csak egyetlen halk, alig sípoló belégzést hallani, aztán hosszú szünet. Még mindig semmit sem látni, csak hát én tudom: ott, bal oldalt lécek, deszkák, rönkök, gyalupad, arrébb pedig gyanús halomban álarcok. Megint halk belégzés. Szünet. Hátul alig libbennek a szennyes fátyolként lógó körfüggönyök. Időnként kis porfelhő száll fel anyaguk találkozásánál. Kikopott bársony szaga, sminkfesték, púder és testszag. Aztán egy virágoskert, lejjebb, a színpad mélye felé egy gyümölcsöskert illatai, ízei. De mindenen áthatol a veríték csípős szaga. Lassan továbbpördülnek a fonalakon a lovászfiúk, a fáklyások fel-felhorkannak. Megint belégzés, apró neszezés, valami meglibben, nem látok, rémület fog el, hirtelen bekapcsolják a teljes világítást, mindenki talpra, egy ló kapál a fűrészporban közvetlenül mellettem, és berohan a vörös fejű Szép úr, az ügyelő, kiguvadt szemmel, iszonyatos fogait csattogtatva, csikorgatva, vicsorítva: ,,A végszó! A végszó! Színpadra, te! Beszélned kell, beszélni, ripők!”

2. ,,Fellépek, kicsi öreg fiam, láthatod” – fejezi be mondókáját apám, mélyen zengő, szép hangján, s amúgyis fenséges mellkasát kissé még túl is domborítva, miközben hatalmas, felejthetetlenül meleg lapáttenyerével hűvös kézfejemet szorongatja, nekem hirtelen fejembe szökik a vér, fulladozni kezdek, ez mindig így megy, ő rám se hederít: „Még ezt, még ezt hallgasd meg. Sírok, azután csend támad, néma a nézőtér, néma a színpad, csak én maradok benn, hosszan kitartom a zokogást, a zenekar is elhallgat, Ottó leteszi a pálcát odalenn, megrendültén néz, minden lelassul, érzem, hogy megvan, magamnál vagyok, amikor Szép úr az üres nézőtérről felüvölt: Kókler, ripacs, mit keres ott, takarodjon! No, nyugodtan elkezdek szédülni, nem bírom már – ne vidd el a kezed –, zuhanok, lehullok és kész, de a fonál erős volt, Csanda bácsi, a jó öreg kellékes, ismered (hát persze, de most már legalább, bugyog fel belőlem artikulálatlanul), isten tudja, honnan szerzi a mai világban ezeket a köteleket, hatvan éve van a színháznál, állítólag háromszor zuhant le a zsinórpadlásról, de mindig megúszta, persze sántít, mondom, erős a fonál, én meg himbálózni kezdek rajta, mint egy testes makákó, igen, makákó, múltkor láttuk az állatkertben, végre boldogan elfelejtem a szöveget, hálásan pislogok lefelé, a sötét nézőtéren dühöngő ügyelőre, nem játszom többet, nem énekelek, nem bődülök el többé: l’honore! l’honore! (nyolcad vagy negyed szünet, nem tudod? – Nyolcad, mondom.) És ettől az egésztől valahogy mégis ott maradtam a levegőben, szilárdan. Azóta nem lépek színpadra. Most mondd, hogy ez mind semmi! Szépen itt marad a kezed, úgy.”

legyen vége

3. „A kezed, mondom apámnak, most is milyen meleg, pedig én nem akarok beszélni veled. Nem megyek sehová, érted? Elegem van, nem megyek próbára, zárják be, legyen vége.” Ő mozdulatlanul áll a pincénkben, tumultus van, a ház minden lakója ott szorong napok óta. Bejöttek az oroszok megint, lövik a várost. Apám épp most érkezett meg az Operából, kezében egy jókora liba. „Csapzott vagyok a loholástól” – meséli, kezében a libával, amit az Operaház földszinti ruhatárában osztogattak a társulatnak egész nap. Az összes magánénekes, a kórus, a zenekar, a műszak, a tárak, az adminisztráció, a munkástanács türelmesen sorban állt, és Hamvas néni, a földszinti ruhatárban balról az első Öregasszony osztogatta a szárnyasokat. Operaszaga van, szolgálati kötényt hord, koromfeketét, csak a gallérja meg a kézelője hófehér. Hamvas néni nagyon kedves volt, és mindenkit megnyugtatott, hogy a libákat majd levonják az 57 májusi fizetésünkből, ne aggódjunk. Elvégre forradalom van, lőnek, de mi vidámak vagyunk, mondogatják egymásnak apám szerint, amikor kezemben A Senki fiával, amit kapkodva hoztam le 4-én vasárnap hajnalban a pincébe, hogy legyen olvasnivalóm, megkérdezem: hogy a fenébe jutottál be innen az Operába, édes jó apám? Mi sem egyszerűbb ennél, feleli, a Clark Ádám téren puhán mellém gördült egy hollófekete, így mondja, hollófekete limuzin, és kinyitják az ajtaját, na, gondolom, most elvisznek, hát nem kiugrik belőle egy apró termetű koreai?, sűrűn hajlong és a kocsiba invitál, felismertek, húzom ki magamat, beülök, németül beszélgetünk, ő az attasé, persze a kultúrattasé, elmondja, hogy náluk Keleten tisztelni és segíteni kell a kövér és öreg embereket. Apám tisztelői a házból, szomszédaink hálásan nevetgélnek, én földhöz vágom A Senki fiát, és kiabálok: ,,Hagyd abba! Abbahagyni! Bezárni, függöny le, nem kérem, nem, ma nem lesz előadás, és később se, vége a forradalomnak. Oszoljanak! Pofa be!”

4. ,,A kezed, folytatom, az üres kezed még mindig meleg, ne, most ne beszélj egy kicsit, maradj szépen csöndben, ne mondj semmit, ne válaszolj. Nem, nincs itt senki, hazamentek mind a hatvanezren. Igen, mindenki. Egyedül vagyok. Látod, én se beszélek senkihez, semmikor, sehányadszor. A közönség hazament, igen, a diákok is, a katonák is, meg a dolgozók. Hát nem tudtad? Szép úr végre felkötötte magát egy trégerre. Csönd van. Nem, ez nem a kardod, a lovadat pedig kivitték a Soroksári útra, igen, oda. Ne nyugtalankodj, nem látnak minket. Hogy velem?, hogy én? Láthatod, ez a lótuszülés, lábfejeim a combtöveknél, ujjaim épp hogy érintik a földet, nem mozdulok, belélegzek. Nem, sehová nem megyek, sehol senkivel sem beszélek, fölösleges. Jó ez a semmi? – kérdi. ,,Igen, így maradok, ebben a tartásban, ez legalább nem érdekes, nincs rajta néznivaló. Nem, én sem tudom, mit jelent mindez. Bár tudjuk, hogy álmodunk, folytatjuk az álmot.” Csakhogy ezekre a szavakra felgyulladnak a külvárosi stadion reflektorai, a rácsokkal elválasztott közönség tombol, a lelátók között rendőrök, farkaskutyákkal, de én csak rohanó, egymást taposó, sportszáras lábakat látok a fejem felett, hiszen még mindig mozdulatlanul, lótuszülésben vagyok, ám hirtelen felugrom, tiltakozón belekaszálok a levegőbe, lerántanak, fölkelek, futásnak eredek, nem találom a kijáratot – fogamat csikorgatva ébredek. Feleségem halkan bizonygatja: itthon vagyok.

kép | Sidney Nolan művei, wikiart.org