BAGOLYASSZONYKA

Amikor Vörös Irén beköltözött a városba, Szugoly gyászba borult. Az öreg kőház folyóra néző ablakai megvakultak, a kertet őrző fenyők zöldje feketére vált, és az ágaikon tanyázó baglyok füttyögő huhogása felverte a folyópart csendjét. Amikor utolsót fordult a holmiját szállító teherautó és Vörös Irén kitolta biciklijét a tárva-nyitva álló kapun, Szugoly megpróbálkozott, hogy megállítsa. Menetelő szőlők állták el útját, s ha mégis széthajtotta indáikat és átfurakodott közöttük, kacsaikkal utánanyúltak, rátekeredtek bokájára, biciklipedáljára, nem győzte letépkedni magáról. Útszéli fűzfák egymásba kapaszkodtak előtte, vékony ágaikat összekulcsolták, alig tudta szétbontani zöld fonataikat. Elé kanyarodott a folyó is, hogy visszatartsa, barna vize szelíden hullámzott lába előtt. Mit akartok tőlem? engedjetek utamra!, ripakodott rájuk Vörös Irén, mire azok rimánkodni kezdtek, ne menj el! A kőház korhadt zsalugátereit csattogtatta, a fenyők águkat suhogtatták, a rajtuk lakó baglyok verdestek szárnyukkal, kijú, kijú, kiáltozták keservesen, a szőlőindák összevissza csapdostak, és a folyó vad hullámzásba kezdett, vize kiloccsant a biciklikerekekre. Nem maradhatok itt tovább egyedül a világ végén. Hagyjatok elmenni, kiabált rájuk Vörös Irén a kormányt szorongatva, de azok csak kérlelték tovább.

kék ércsomóktól elcsúfított lába

Sokáig tartott a feleselgetés, végül Szugoly úgy tett, mintha meghátrált volna, ám amikor Vörös Irén fel akart ülni a biciklire, a pergő vakolatú kőház felöltötte régi, fényes arcát a háború előtti időkből, lugasban pipázó apjával, konyhában sürgölődő anyjával, és piros máslis, futkározó kislánymagával a málna- és mogyoróbokrok szegélyezte, tágas udvaron. Ó, Istenem!, torpant meg Vörös Irén, és szemébe könnyek szöktek, de összeszedte magát, hogy megmutassa a háznak duzzadó erektől, kék ércsomóktól elcsúfított lábát.

Ezután a szőlő próbálkozott. Lánykori képével jött elő és a szürettel: vidám puttonyosok járkáltak a tőkék között, nagy fakádakban gyűltek a fürtök, bográcsban gulyás rotyogott, a kockás abrosszal leterített, hosszú asztalon üvegkancsókban az apja borostyánszínű óbora. Ám a szőlő sem ért célt, mert Vörös Irén rögtön a fájó ízületeivel és meggörbült hátával hozakodott elő.

A nyárfaliget ölelkező párt vetített elé: Vörös Irén karcsún, egyenes háttal, Radics Jenő egyenruhában, délcegen, a fenyők meg jókedvű barátok képét mutatták a tücsökszavú éjszakában lobogó tűz körül. Vörös Irén felemelte, majd leejtette köszvénycsomóktól bogos, májfoltos kezét, rövidlátón hunyorgó szeméből folyni kezdett a könnye, és már-már visszafordult, de akkor hálistennek elnémult a ház, a baglyok visszaültek a csapzott fenyőágakra, a szőlőtőkék beálltak a sorba, a liget fái lecsendesedtek, a folyó visszahúzódott medrébe. Az öregasszony felkapaszkodott biciklijére, és bekarikázott a városba.

Mikor Vörös Irén eladta az öregapja építette kőházat, a szőlőt meg a gyümölcsöst, és otthagyta Szugolyt, a Rusz-villába költözött, a Püspökkert mögé. Azért ezt választotta a sok eladó épület közül, mert két hatalmas, termetes ezüstfenyő állott előtte a vasrácsos előkertben. Szépek és ápoltak voltak, nem olyan szélcsupálta, csapzott és elvadult csavargók, mint az övéi odakint, körülöttük rózsaágyak piroslottak, hegyükben rátarti feketerigó énekelt.

bagolyra még soha

Vörös Irén hozzá se fogott a kicsomagoláshoz az új házban, mert ahogy megérkezett, azonnal elindult megkeresni a kesehajú vadászt, akitől az ura télidőn vadhúst vásárolt, hogy felfogadja, menjen ki Szugolyba a baglyokért. A vadász erősen csodálkozott. Eddig őzre, nyúlra, fácánra vadászott, néhanap vadkacsára is, de bagolyra még soha. Menjen csak nyugodtan, mondta Vörös Irén, az új tulajdonosnak nem lesz kifogása. A szerződésben kikötöttem, hogy a baglyok az enyémek. Ötven forintot ígért a vadásznak darabonként. Nagy pénz volt az – ennyiért fácánt adtak körvadászat után –, és a fákon ötven bagoly lakott, én legalábbis ennyit számoltam meg, amikor vendégségben jártunk a Vörös-házban, vagy tizenöt esztendővel azelőtt, hogy gazdát váltott.

Emlékezetes látogatás volt, az ilyet nem felejti el az ember, pedig csak annyi történt, hogy a délutáni hőségben kisimult a folyó, az égen felsejlett a nappali hold, és a nyárfalevelek moccanatlanul álltak a sarjúillatú levegőben. Múlt és jövő nélkül, édeni jelenben álltunk Z.-vel a kerítés vasrózsái előtt, számolgattuk a fenyőkön bóbiskoló baglyokat, az ágakról sötét zuzmófüzérek csüggtek, közöttük pókhálók szürke fátyla.

Később, a tűz mellett egymásnak dőlve hallgattuk a többieket. Nevetés, összekoccintott poharak csengése, tűzropogás. Korábban szalonnát sütöttünk, rózsaszín eres, vastag, füstölt szalonnadarabokat forgattunk a parázs fölött gömbölyű vöröshagymával, zsírját nagy karéj kenyerekre csöpögtettük a Radics Jenő tavalyi körtepálinkája okozta bódulatban. Házigazdánkat – korán őszült haja vagy háborús sebesüléseinek nyoma miatt? – mindenki bácsizta, még Szindbád is, aki pedig több száz esztendőt bolyongott már az idő labirintusában.

Bőrünket perzselte a sugárzó hő, és révülten bámultuk a parázs közt táncoló fekete koboldokat, Jenő bácsi katonatörténeteinek hőseit, hallgattuk Vörös Irén árvízi históriáit és Szindbád értekezését a paraszt- és az angolszalonna közötti sarkalatos különbségekről, azok a sznob uraságok, akik manapság békönnek mondják mindkettőt a kerti partikon, épp akkoriban jöttek világra, és iszogattuk a Vörös-pince borát. Öregapám dombra építette a házat, idáig soha nem jön föl a víz, a pince most is teljesen száraz, büszkélkedett Vörös Irén, és újabb kancsó vörösborért indult lefelé a megkopott téglafokokon.

Később felkerekedtünk néhányan, és a háziakkal lementünk a folyóhoz, ahol részeg halak ugráltak fel a vízből, a bumfordi képű, kapatos holdvilág meg pucér hassal lubickolt közöttük. Csupasz talpunkat bársonypuha iszap simogatta, a júniusi ár hagyta maga után. Derékig bebugyolálta vele a tőkéket; a finom, barnás színű por rátapadt a fodros levelekre, az indákra, a fürtökre, mintha sárból mintázta volna a Vörös-szőlőt az Úristen a teremtés kezdetén. Eső kéne, mert ha így marad, egy csepp borunk se lesz az idén, borult el Vörös Irén arca, de azután elhessegette a kellemetlen gondolatot, ez az este nem az aggodalomé volt.

semmi duhajkodás

Kibomlottak az éjszaka neszei; csobbanások és bagolyrikoltás hangzott, a tücskök és unkák egykedvű kórusa, a folyóról hűvös pára emelkedett, vadrezeda és mocsári liliom illatát hajtva felénk. Menjünk vissza a tűzhöz, borzongott meg Vörös Irén, és belekarolt az urába, gyerünk öreg, még megfázol. Radics Jenő bácsi azonban lecövekelt a parton. Hát ezt ismeritek-e?, szólította meg Szindbádot és Z.-t, reszelős, öreg hangján beledanolva az éjszakába Gacsaj Pestát, aki szép legény vót, a nadrágja zsinóros vót, nadrágszíja hét likra szólt, aj de gyönyörű szép legény vót. Csendesen, recitálva énekelt, semmi duhajkodás, a tisztiszolgámtól tanultam, földid volt, szegény, fordul Szindbádhoz. A hajós válasz helyett vele dünnyögte a második strófát, által is ment a Körösön, beléveszett örökösön, fűzfalevél, nyárfalevél, mindet összesodri a szél, és a végén váratlanul felhangzó nyeke hu még sokáig visszhangzott panaszosan a fűzbokrokkal benőtt partok között, míg a folyó el nem sodorta a pislákoló csillagokkal együtt, mély csendet és párás feketeséget hagyva maga után.

Vörös Irén étlen-szomjan ült a Rusz-villa konyhájában, bogos ujjait összekulcsolva, kezét az ölébe ejtve, emlékek sereglették körül, fejüket térdére sunyták, derekát ölelgették, vállára dőltek, fülébe sugdostak. Most az egyszer nem hessegette el őket, tudta, szüksége lesz rájuk a hosszú városi éjszakában. Majd a baglyok, biztatta magát, ha itt lesznek, talán nem lesz ennyire nehéz, és úgy aludt el, szipogva, mint a kisgyerek.

Itt van e, ejtett két teli zsákot másnap reggel lába elé a vadász, harminchárom darab, adhassa a pézt! Vörös Irén kerekre nyílt szemmel nézte a mozdulatlan zsákokat, jaj, ne, csak ennyit mondott, és lerogyott a gondosan nyírt gyepre a fenyők elé. Nem mondta, hogy élve akarja űket. Honnan a fenébül tudhattam vóna?, tárta szét karját az éppen betoppanó szomszédasszony előtt a vadász, azután se szó, se beszéd, felpattant a biciklijére, és elinalt.

Azóta – mondják – kerüli a Püspökkert tájékát, és ha valaki megkérdi egy körvadászat után, aztán hány baglyot lőtt, bátyám?, elkáromkodja magát, és ököllel megy az illetőnek.

aszalódik, töpörödik

Vörös Irén másnap kivágatta a fenyőket, almafákat ültetett helyettük. Gyorsan nőttek, és pár év alatt termőre fordultak. Nagy, piros almák termettek rajtuk, a legszebbeket sorba rakta a kamra polcain, jók lesznek télire, a férgeseket, ütődötteket pedig – mert néhányat mindig levertek a viharok – összedarabolta bagolytüdőnek. Nagy, lapos vesszőkosárban szárította évről évre az almákat, elnézte ráncosodó héjukat, lassan megereszkedő, ropogós húsukat, és észre sem vette, hogy közben ő maga is aszalódik, töpörödik. Egyre kisebb, egyre könnyebb lett, és egy füstszagú, őszi délutánon felkapta a szél és huss!, elröpítette a Rusz-villából. Nem is látta többé senki emberfia.

felső kép | Airwolfhound, flickr.com