Jámborné Balog Tünde

BÁCSKAI LAGZI

2010 december

BÁCSKAI LAGZI

A nagy szálában zene szólt. Túl voltunk a vacsorán, javában tartott a lagzi, kint és bent nyüzsgött a sok nép. Szegről-végről majd mindenkivel rokonságban vagyunk itt, kezdte Ilka, de nem hagytam, hogy belemerüljön kedvenc témájába, a rokonsági fokok kifejtésébe, inkább megkértem, hogy hozzon nekem is csirkelábat, a szomszéd asztalnál ugyanis azt eszegetett két asszony, és úgy ráéheztem hirtelen, hogy összefutott a nyál a számban.

A csirkelábbal bíbelődő asszonyok negyven és ötven között járhattak, de a sötét, formátlan ruha és fejkendő legalább tíz évet öregített rajtuk. Később azonban, amikor a menyasszonytánc véget ért, láttam, ahogy a terem közepén járják a körcsárdást, s amikor párokra szakadva, nyakukba csúszott kendővel, kibomlott sörénnyel forogni kezdtek, tovább bírták szusszal, mint a fiatalok. Egyikük szép arcú, magas, barna nő volt, a másik zömök, vörös hajú teremtés, fehér bőrét fölégette a nap, darabos arcából megfoghatatlan derű, vaskos testéből életerő áradt, mint a régi németalföldi zsánerképek tenyeres-talpas asszonyaiból.

Az esküvőt abban a templomban tartották, amit Ilka és Z. nagyapja épített ama boldog, előző századfordulón; az örömapa a nagybátyjuk volt, a menyasszony szintén az egykori építőmester unokája. Mi ketten Z.-vel az anyaországból érkeztünk, az ifjú pár Németországból jött haza, a fél falu gyereke németbe jár dolgozni, húsvétkor és karácsonykor tele vannak az utcák majdnem új Mercedes autókkal.

hangosan csujjogattak

A templomtól a régi katolikus körig vezető fél kilométeres utat gyalog tette meg a násznép. Minden férfi kezében borosüveg volt, kör alakú fonott kaláccsal a nyakán, az asszonyok hangosan csujjogattak, Ilka is, és akivel találkoztunk, annak enni kellett egy falatot és inni egy kortyot az új pár egészségére, mert addig nem engedték tovább. Amikor elértük a falut kettévágó műutat, a vőfély leintette a zsúfolt autóbuszt, felszállt egy társával, és végigkínálták az utasokat. Elsőnek a sofőr húzta meg az üveget, azután leszállt, szerbül mondott valamit, szájon csókolta a menyasszonyt, megölelte a vőlegényt, és hangosan, szakaszosan dudálva vezette tovább a buszt, a hang még akkor is hallatszott, amikor már rég eltűntek a szemünk elől.

Természetesen húslevessel kezdődött a menyegzői vacsora. Tyúkokból és több tucat csirke csontos részéből készült, sárgállott a sáfránytól, és a szakácsnék rengeteg hajszálvékony laskatésztát főztek bele. Biztosan lesz csirkeláb, örvendeztem, mikor kezdték behordani a főtt húst s hozzá nagy tálakban a sűrű paradicsomszószt, de láb nem volt sehol, ezek lábatlan tyúkok, mondta Z. Tulajdonképpen a nyaka se rossz, szét lehet szedni a csigolyákat és egyenkint le lehet szopogatni róluk a zaftos húst – az a legjobb a szárnyasokon –, de a láb az más. Evése rítus, generációkon át anyáról leányra szálló szertartás. Z.-nek már sokszor elmagyaráztam – természetesen hiába, mert a férfiak nem értik –, hogy a jól megfőzött tyúkláb, de még inkább a csirkéé, épp olyan ínyencség, mint a kocsonyában a disznóköröm. Nehogy azt hidd, hogy az asszonyok azért eszik, mert más nem jut nekik. Azért eszik, mert jó. Legalább egyszer kóstolnád meg!, győzködöm, de hiába, fitymáló arckifejezés a válasz. Pedig Z. nem finnyás, soha nem válogat; fiatalon börtönkoszton élt évekig – a háború után beköszöntő új világ rajta és egyetemi társain köszörülte acélossá erejét –, de a baromfilábbal szemben elfogult.

Adriaen Brouwer: Parasztlakoma, wikimedia.org

Bezzeg Ilkának nem kell magyarázat, a csirkeláb neki is csemege, és öt percbe sem telik, előttem gőzölög egy tállal. Amíg leszopogatom az enyvesen ragacsos bőrt, a puhára főtt inakat, és kiszívom az elroppantott hosszú csontok belsejét, Ilka már egy történet közepén jár, még itt a lagziban sem tudja megtartóztatni magát, pedig a nagy lármában el-elveszítjük a mese fonalát.

Dunának megy

Látjátok azt a két asszonyt, testvérek?, int sötétkék selyemkendős fejével a szomszéd asztal felé. A szürke ruhás a szép Margit ángyi, Józsi öcsém felesége. Holnap hozzájuk megyünk vendégségbe, azaz majd csak tik mentek, mert engem hazavisz a fiam, jobb szeretek a saját ágyamba aludni. Mellette Bözsi húgom ül, az a nagy langaléta ember meg Decker sógor, a Bözsi ura. Na, azok is olyanok, mint a kutya meg a macska. Egy nap békesség, két nap harag. Decker Márton áldott jó ember, kenyérre lehetne kenni, ha nem lenne az az átkozott pálinka! Mert ha iszik egy pohárkával, akkor muszáj neki még eggyel; ha kettővel hörpint, már magától jön a harmadik, és nincs férfiember Bácskában, aki a negyedik után is számolna. Bezzeg apánk tudta, hogyan nevelje meg a fiait! Amikor először jöttek haza négykézláb a mulatságból, nem szólt semmit, hanem másnap éppúgy keltette őket hajnalban, ahogy mindig, s amikor nem akartak kibújni a dunyha alól, előkapta a vasvillát: de az anyátok úristenit, aki legény a kocsmában, legyen legény az istállóban is! Mit gondoltok, majd én fogok ganyézni a fájós derekammal, mikor három fiam van? Halljátok, attól fogvást az én tesvérjeim mindig megálltak a harmadik pohár után. Dehát Decker Marcit az anyja nevelte, az apja odamaradt a háborúban, nem tanult megálljt mondani sose. Óvtuk is szegény Bözsinket, ne menj hozzá, egész életedben boldogtalan leszel, de beszélhettünk annak, olyan szerelmes volt, hogy se látott, se hallott, azt mondta, Dunának megy, ha nem engedik Marcihoz.

A főtt húst töltött káposzta követte kolbász és füstölthús darabokkal megrakott, kétöklömnyi szármákkal, hogy csak egy fért el a tányéron, de hozzá sem foghattunk, amikor a marhapörköltet is kezdték behordani, és ki se fogyott a hús a kondérokból, mire bevonultak a szakácsnék rántott csirkecombbal megrakott tálcákat egyensúlyozva maguk előtt. Fehér törtkrumplihegyek sorjáztak az asztalok közepén, lankás dombok puhára főtt, nagy szemű rizsből, pompás ligetek zöld salátából, jégbe hűtött kompótok tava csábított, torták, gyümölcsök, aprósütemény, s hozzá az öblös boroskancsók a Fruska Gora borával.

Nekem csak egy kis szódát hozzál, szólt oda Ilka az italokat felszolgáló legénynek, egy alacsony, veres hajúnak. Bözsink fia, meg Decker Mártoné, ügyes gyerek, be nem tenné a lábát a kocsmába, legfeljebb egy üveg sört iszik meg vasárnap. Németbe készül, de az anyja nem akarja elengedni, félti, hogy kint kiüt belőle az apja vére. Mert tudjátok meg, hogy Decker Márton mindig jól gazdálkodott, megtermett annak a földjén minden, de ami pénzt hazahozott, az számolatlanul folyt el a kezén. Tavasztól őszig dolgozott annyit, mint három más, télen meg három helyett ivott. Bözsi hamar megelégelte, hogy az ura mindennap a kocsmába dorbézol, délbe kel, hajnalba fekszik, és néha még az almozás is rámaradt, de ha szólt az urának, az csak rámordult: nyughass asszony, nem másét, a magamét iszom. Az én pálinkámat Decker Márton fizeti!

Adriaen Brouwer: Ivó részeg parasztokkal, wikimedia.org

Szegény Bözsink mindent megpróbált, de hiába, az uráról könyörgés, perlekedés egyformán lepörgött, mint kácsa tolláról a víz.

Haza nem jöhetett, anyánk kemény asszony volt, és még az esküvő előtt megmondta Bözsinek: neki ne panaszkodjon, ha baj lesz; ő megmondta előre.

A mi Bözsinket azonban nem olyan fából faragták, hogy belenyugodjék az ura kutyálkodásába, és amikor azt kezdték rebesgetni, hogy nemcsak bor és pálinka, hanem lányok is vannak abba a kocsmába, elfutotta a méreg, abbahagyta a rívást és elkezdett gondolkozni. A mi Bözsink mindig lassú volt, soha nem sietett el semmit – kivéve egyet: a fia az esküvő után hat hónapra született –, most is jól meggondolta, hogy micsináljon, szóval soká törte a fejit, míg elhatározásra jutott. Ez a házasságuk harmadik vagy negyedik évében történt. Tél derekán jártunk, javába tartott a farsang, amikor Bözsi húgom egy szombat este fejés után szépen kipöttyentette magát: megmosakodott, otkolonyt is locsolt magára, aztán felvette az ünneplőjét, az új csizmáját, elővette a zöld selyemkendőjét, rábízta a gyerekeit a szomszédasszonyára – akkor már megvolt a lányka is –, és elindult a kocsmába. Mikor odaért – így mesélte nekem később –, megállt a kocsmaajtó előtt, megigazította a kendőjét, aztán kinyitotta az ajtót és nem nézve se jobbra, se balra, besétált az ivóba. Az ajtót sarkig nyitva hagyta maga után, és a szeme sarkából látta, amint hárman is ugranak, hogy becsukják.

Pálinkát!

Decker Márton a pult előtt állt két tele pohárral, két kifestett ribancnak akarta éppen odaadni, amikor meglátta Bözsit. Keze megállt a levegőben, a szája kinyílt, a szeme kimeredt, mintha kísértetet látna. Az én húgom fikarcnyit sem törődött vele. Leült egy üres asztalhoz, odaintette a csapost, és csak annyit mondott: Pálinkát! A fickó esze nélkül kotródott, azt mondta később, Józsi öcsém hallotta, hogy olyan volt a szeme, mármint a Bözsié, mint a kés: metsző és hideg. Nem sokat teketóriázott, egy hajtásra lehúzta az italt – a szeme se rebbent tőle, pedig életében le nem nyelt addig egy kortyot se, a szagát se állhatta –, Decker Márton fizeti! mondta jó hangosan, hogy a legtávolabbi zugban is meghallják, s a poharat úgy vágta a háta mögé, hogy ripityára tört.

Képzelhetitek, testvérek, mekkora csend lett abba a kocsmába! Fele vendég Bözsinket leste visszafojtott lélegzettel, fele meg az urát. Ugyan mi lesz ebből?, gondolták, de abban mindenki biztos volt, hogy így vagy úgy, itt valami borzasztóság történik ma este.

Még egyet!, szólt akkor oda az én húgom a csaposnak, és csak úgy foghegyről hozzátette, Decker Márton fizeti! Kiitta a második kupicát is, az arca moccanatlan, a pohár meg repült a háta mögé.

Bözsink egyenes derékkal ült az asztal mellett, arcán nem látszott semmi, a sógor még mindig ott állt a söntéspult előtt, a kezében tartott, megbillent poharakból vékony sugárban folyt a bor a csizmája orrára. A cafkák úgy eltűntek, mintha ott se lettek volna. Nem idevalósiak voltak, a városból jöttek ki valakivel, vissza is mentek még aznap az éjszakai vonattal, Margit ángyi unokaöccse, a forgalmista látta őket.

Bözsink pedig ült mozdulatlanul, mint egy hegy, és kihozatta a harmadik pálinkát is. Decker Márton fizeti, vágta oda újra, ám akkor, halljatok csudát testvérek, az én sógorom óvatosan letette a pult bádogjára a két poharat, kihúzott a zsebéből két bankót, a csapos kezébe nyomta, és odament a feleségéhez: Gyere Bözsi, hazamegyünk. Húgom felemelte a harmadik féldecit, ki van fizetve, mondta, és egy hajtásra kiitta azt is, az üres pohár meg ment a többi után.

A szakácsnék szakították félbe Ilkát, betódultak leszedni az asztalokat. Elvitték előlem a kiürült tálat, el a csontokkal telit, és tiszta kistányérokat hoztak a kalácsnak. Körülöttünk, az egykori katolikus kör deszkapadlós nagytermében tetőpontjára hágott a vigalom. Ismét erőre kaptak a vacsorától elpilledt zenészek, az új asszony is visszajött, uszályos fehér ruhája helyett pöttyös pirosba öltözve, hátrakötött fejjel. Eladó a menyasszony, kiáltotta magasra emelve virágos botját a vőfély, és megindult a tolongás körülöttük, a kisasztalra kitett kosár gyorsan megtelt bankókkal.

Adriaen Brouwer: Kártyán civódó parasztok, wikimedia.org

No, azt nem mondom, hogy a sógor attól kezdve nem ivott egy kortyot se, rugaszkodott neki Ilka a történet végének, de megemberelte magát, s ha mégis kimaradt két nap egymás után, Bözsinek csak annyit kellett mondani, hogy Decker Márton fizeti, és az ura menten visszabújt a kemence mellé. Okos asszony az én húgom, látjátok, hogy pórázon vezeti most is az urát?

A szomszéd asztalnál a zöld kendős asszony épp elkapta a boroskancsóért nyúló Decker Márton karját, fölráncigálta ültéből, és vitte-vonta magával a táncba. Menjetek tik is, mulassatok, húzta mosolyra vértelen ajkát Ilka, rövid az élet, amíg lehet, addig táncoltassátok egymást.

felső kép | Adriaen Brouwer: A dohányosok, wikimedia.org