HAHÓ, ITT VAGYUNK!

Fehér papírrepülőre írom a szavakat,
a szél csak a kert közepéig viszi,
az utca túloldalán nem is hallottak rólam –
hahó, itt vagyok.
Makó Ágnes: Hallhatatlan

Szentgotthárd kellemes hangulatú, csodálatos természeti környezetben, a Rába és a Lapincs összefolyásánál fekvő kisváros az osztrák–magyar határon – földrajzi elhelyezkedése miatt az Őrség északi kapujának is nevezik. Vasútállomásán, a vonatról leszállva két turistacsalogató lehetőség áll előttünk: jobbra fordulva a szó szerint alig néhány méterre fekvő Ausztria zöldellő tájai és havas hegycsúcsai felé vehetjük az irányt, ha meg balra indulunk el, pár perc séta után a századfordulón rendkívül prosperáló egykori iparváros (óra-, játék-, tégla-, selyemszövő-, szalag-, dohány- és kaszagyár) polgári miliőt tükröző belvárosában találjuk magunkat. Az egyszeri látogató aligha hinné, hogy amennyiben mégis inkább egyenesen előre megy a váróteremből kilépve, és átér a Hunyadi út túlsó oldalára, az Európai Unió legnagyobb, még működő elmegyógyintézeténél kötne ki. És ha ott azt is megtudná egy illetékestől, hogy ebben a Budapesttől 250 kilométerre található intézetben az ápoltak túlnyomó többsége fővárosi lakos, talán még meg is jegyezné magában: „ez azért mégiscsak hallatlan!”

zárt világ

Mindez játék a szavakkal: az egyszeri látogató nem jut be a helyiek által csak „szocinak” nevezett műintézménybe, egyrészt, mert egyáltalán nem kíváncsi rá, esetleg még a puszta gondolatától is viszolygás fogja el, másrészt manapság már azok sem nyerhetnek bepillantást, akiknek egyébként dolga lenne az időnkénti szemrevételezése. Nincs ez másképp a legtöbb pszichiátriai betegotthonnal, kórházi pszichiátriai osztállyal, vagy akár az idén 125 éves Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézettel sem – olyan zárt világot alkotnak a magyar pszichiátriai ellátás intézményei, melynek jól elrejtett kulcsait tulajdonképpen nem is akarja senki megtalálni.

Az elzártság egyáltalán nem újkeletű, megvannak a történeti hagyományai. Oláh Gusztáv, a 19–20. század fordulójának kiváló magyar pszichiátere, a Lipótmező egykori főigazgatója 1912-ben kérdőívet küldött ki minden vármegyének arról érdeklődve, hogy a helyhatóságok miképpen gondoskodnak „a gyógyíthatatlan és veszélytelen elmebetegek községi ápolásáról”, azaz a köznyelvben csak a „falu bolondjainak” hívott emberekről.^[1] Hiába Oláh doktor magas rangja és állami felhatalmazása, többen válaszra sem méltatták, egyesek pedig úgy tettek, mintha soha nem is találkoztak volna ezzel a jelenséggel („ilyen betegek a vármegye területén nincsenek”) – az őszinte válaszok többségében sem volt köszönet. „Csak kevés ilyen beteg van, olyan gondozásban részesülnek, aminőt a közfelfogás szerint megérdemelnek, és a közfelfogás a megye nagyobb részében igen szigorúan ítél az ilyen betegek felett” – hangzott vészjóslón a beregiek tájékoztatása, de a közeli hajdúságiak sem finomkodtak: „megvetéssel és undorral tekintenek reá [az elmebetegre] és megtagadják a létezés jogosultságát, állatnál hitványabbnak tekintik.” Zemplén vármegye úgy fogalmazott, „minden emberi érzéssel ellenkezik” – hogy ezt a betegek állapotára értették-e vagy a bánásmódra velük, talán jobb nem tudni. De mielőtt még azt gondolnánk, esetleg csak a kelet-magyarországi vármegyékben volt szomorú sorsa az elmebetegségben szenvedőknek, menjünk nyugatabbra, például Veszprém vármegyébe: „embertelen [a bánásmód], mert az éhenhalásnak és megfagyásnak vannak kitéve”; az északi Szepes és az észak-nyugati Trencsén vármegyék pedig egyaránt arról számoltak be, hogy „a község tréfát űz a koldus elmebetegekből,” akikről „eléggé ismeretes, hogy úton-útfélen gúny tárgyai.” A felmérés összképe egyértelmű volt, ahogy Oláh fogalmazott, „egymást túllicitálják a válaszok a megbotránkozás és felháborodás kifejezéseiben” és a tekintetben sem volt jelentős nézetkülönbség a törvényhatóságok között, hogy az elmebetegek községi gondoskodásáról szíves-örömest lemondtak az állami fenntartású zárt tébolydák javára – csak ne maradjanak szem előtt a gondozásra szorulók.

izoláció

Ugorjunk előre néhány évtizedet az időben! 1947-ben, a második világháborút követő első pszichiátriai ankéton még ötletként sem merült fel a pszichiátriai betegek szociális otthonokba költöztetése, ehelyett az 1920-30-as évek valódi sikertörténete, a zárt tébolydák alternatívájaként funkcionáló családi ápolási telepek rendszere, valamint a kórházi struktúrába szervesen illeszkedő, így a stigmatizáltságot és az elszigetelődést is (legalább az elgondolás szintjén) csökkentő elmeosztályok mellett tették le a garast a szakma és az illetékes minisztérium jelenlévő képviselői is. Hogy mégsem efelé haladt az ellátórendszer átalakítása, az Kiss-Vámosi József, az intapusztai munkaterápiás intézet egykori pszichiáter főorvosának visszaemlékezése szerint Rákosi Mátyásnak köszönhető, aki egyértelmű kívánságát valamikor 1950 környékén fogalmazta meg: „Nem akarok Budapesten hajléktalant és elmebeteget látni!” Írásos nyoma ugyan nem maradt az első titkár kijelentésének, a történeti tények önmagukért beszélnek: alig két év leforgása alatt korábbi kastélyokban, laktanyákban, gyárakban, sőt istállókban sorra nyitották meg az először kevert, majd tiszta profilú elmeszociális otthonokat a krónikus pszichiátriai betegek végleges elhelyezése és izolációja céljából, általában határmenti településeken, távol Budapesttől és a nagyobb városoktól. A szentgotthárdi intézet sorban utolsóként, de már 1952-ben nyitott, a századfordulós K und K dohánygyár épületében.

Ennek jövőre lesz hetven éve. Ebben a hét évtizedben sok mindent meg- és átélt a magyar társadalom: forradalmat és megtorlást, kemény és puha diktatúrát, rendszerváltást és hatalom-átmentést, sok vadkapitalizmust és kevés jóléti államot, liberálisnak és illiberálisnak címkézett demokráciát. Kevés olyan társadalmi csoportot ismerünk, melyet ezen idők valamelyikében nem nyomtak és hallgattattak el, aláztak meg. De egy olyat biztosan megnevezhetünk, amelynek tagjaira sosem figyeltek eléggé, akiknek a hangja már az utca túloldaláig sem ér(t) el: ők azok az emberek, akik a pszichiátriai betegségükkel küzdve egyedül maradtak, végleg intézetbe kerültek, mert nincsenek már családtagjaik, barátaik, formális vagy informális gondviselőik, akik segíthetnének.

Kudarcuk valójában a közösség, a társadalom kudarca, amely, ahogy száz és ötven éve, ma sem kíván szembesülni saját felelősségével, holott „minden állam közmíveltségi hőmérője a betegek, s különösen az elmebetegekről általános gondoskodásban mutatkozik leginkább” – tartották már 1865-ben is.^[2] Még most sem lenne késő kinyitni azokat az egyszerre szimbolikus és nagyon is valóságos kapukat. Mert ha az egyszeri látogatónk véletlenül mégis a „szoci” felé venné az irányt, átvágva az úton, közel merészkedne a kerítéshez, fülét pedig a rácsos ablakok felé fordítaná, felfigyelhetne az egyre halkuló, de azért még hallható kiáltásra: „hahó, itt vagyunk!”

1. Oláh Gusztáv (1912): Jelentés és javaslat a gyógyíthatatlan és veszélytelen elmebetegek községi ápolásának rendezéséről. Budapest: Schmidl nyomda. ↑

2. Bolyó Károly (1865): Miként lehetne hazánk szegény sorsú elmebetegeit jutányosan s gyógyápolási szempontból czélszerűen elhelyezni. Orvosi Hetilap, 1865/5. szám. ↑

kép | adobe.com