A LÁTHATATLANOK 9.

Bentlakásos pszichiátriai intézmények esetében hajlamosak lehetünk végletekben gondolkodni. Hihetjük azt, hogy az erőszak, beleértve annak minden formáját, így a szexuális abúzust is, mindennapos jelenség, akárcsak egy börtönben, de azt is, hogy lakói aszexuális és érzelmileg sivár életet élnek, mert a gyógyszerek nemcsak a betegségük tüneteit, hanem a vágyaikat, az érzéseiket és a mélyben gyökerező ősi ösztöneiket is csírájában elfojtják. A valóság azonban – akárcsak normálisnak vélt világunkban – valahol a két véglet között félúton helyezkedik el, annak minden totális intézményekre jellemző sajátosságával együtt.

*

Tisztelt Rendőruram!

Gréta vagyok a Szentgotthárdi Pszichiátriai Betegek Otthonából. Tudja, azért írok Önnek, mert kezdek belekeveredni az itteni alvilágba.

rendszeresen elkábítanak

Bár dolgozik nálunk két [sic!] kriminológus, az egyik a Dániel, akivel jó a viszonyom, de nem ért egyet velem, nem hiszi el, hogy engem rendszeresen elkábítanak vagy leütnek, a padlás előtti lépcsőfordulóra felrángatnak és megerőszakolnak. Az elsőszámú gyanúsítottam Vili, de van három kerítőnője is. Régebben kábítószert kevertek az innivalómba, de az, aki azt beszerezte, már késelésért ül a börtönben. Egyébként az erőszak mindenki szeme láttára történik, szóval mindenki ludas itt. És nehogy azt higgye, hogy csak hüvelybe, hanem análisan is.

A másik problémám, hogy 34 éves vagyok (de huszonnégynek nézek ki), és már legalább a nyolcadik gyerekemet várom úgy, hogy elaltatnak és kiszedik belőlem, és utána jöhet a következő terhesség. Az ápolók és a nővérek ezt letagadják, hülyének néznek. Én nem akarok még egyszer teherbe esni, szeretnék lefogyni. De más lányokon és nőkön is látom, hogy terhesek.

Egyébként családi problémáim is vannak, családon belüli erőszak áldozata voltam, apám és anyám rendszeresen bántott (meg lehet keresni a békásmegyeri SZTK-ban a röntgenfelvételeket, mert látleletre nem volt pénzem), és akkor nézze meg, én vagyok itt. Anyám transzvesztita, apám fogyatékos. Őt a László alezredesnél egyszer már feljelentettem.

Üdvözlettel,

Gréta

*

Római vakáció

Gréta elsőszámú gyanúsítottja, a negyvenes éveiben járó Vili kétségkívül nem a szoci leggyámoltalanabb lakója, de szexuális erőszaktevésre aligha vetemedne. Hajléktalan volt, mielőtt Szentgotthárdra került, csak a bátyjával tartotta a kapcsolatot, aki egy ideig a gondnokságát is vállalta. Fülbevaló, hosszú haj, télen-nyáron viselt bőrkabát és acélbetétes bakancs különbözteti meg jól láthatóan lakótársaitól, no meg az, hogy a tisztálkodás nem tartozik a kedvenc elfoglaltságai közé. Egyik nyáron napokig kérlelte a személyzet, hogy menjen el fürödni – amikor végül beadta a derekát, abban sem volt sok köszönet, mivel dacból teljes menetfelszerelésben állt be a zuhany alá, az átázott ruháit pedig hagyta, hogy viselés közben száradjanak-áporodjanak meg. Makacs és lázadó, magának való, akinek mindig van egy utolsó, gunyoros szava. Egyszer a második emeletről minden előzmény nélkül kihajította a tévéjét, ehhez pedig mindössze annyi megjegyzést fűzött, nagy kár, hogy nem az orvosa fejére esett.

roncstársadalom

Vilit azonban még ezen nehezítő körülmények ellenére is megtalálta a szerelem az Otthonban. Ica kilencéves kislánya halála után került előbb több alkalommal kórházi pszichiátriai osztályra, végül Szentgotthárdra. Két fia közül az egyik külföldre költözött, őt soha többet nem látta, a másik maga is az Otthon lakója, még sincs semmilyen kapcsolat közöttük. Vili és Ica megismerkedésének körülményeit homály fedi, de kapcsolatuk rövid idő alatt odáig fejlődött, hogy a város templomában összeházasodtak, amire – a helyiek emlékezete szerint – soha korábban nem volt még példa. Kétágyas szobába költözhettek, bekapcsolódtak az intézeti foglalkoztatásba, jövedelmüket közösen űzött kávé- és dohánykereskedelemmel egészítették ki. Utálták a bezártságot, igazságtalanságnak tartották, szabadságra vágytak, ezért a jó idő beköszöntével rendszeresen elszöktek. De nem néhány órára a városba, hanem külföldre, méghozzá hetekre, hónapokra – világot akartak látni. A legemlékezetesebb útjuk kétségkívül a római volt, az örök városból képeslapon küldtek pikírt üdvözletet a tartózkodási helyükről mit sem tudó idős pszichiáterüknek. Sosem maradtak azonban távol hat hónapnál tovább, ugyanis észben tartották, engedély nélküli eltávozás esetén ennyi idő után szűnik meg véglegesen és automatikusan a jogviszony, ami – kényszer ide vagy oda – nagy érték is lehet egy roncstársadalom telített ellátórendszerében. Persze az esetek többségében Viliék nem maguktól tértek haza, hanem mentők vagy rendőrök hozták őket vissza, mivel szökés esetén – ha az ellátott gondnokság alatt áll, azaz nem önként kérte az intézeti elhelyezését – hivatalból körözést kell kiadni.

Közösen átélt kalandjaik ellenére közel egyévtizednyi házasság után kapcsolatuk zátonyra futott. Ica fizikailag és mentálisan is egyre kevésbé volt képes a hosszú és illegális utazásokra, Vilit viszont továbbra is fűtötte a kalandvágy, ráadásul nem vetette meg az intézet más női lakóinak társaságát sem. Elváltak (amivel újfent beírták magukat az intézeti almanachba, ilyenre sem volt még példa), ezt követően pedig Vili már egymaga fedezte fel Európát: megjárta Hollandiát, Németországot, Ausztriában nyelvtanfolyamra is beiratkozott. A hideg őszi-téli hónapokban zsákszámra (szó szerint: egy öreg, kopott hátizsákban) szállította be lakótársainak az alkoholt, a kőfalon napjában kétszer-háromszor is átmászva, az így összegyűjtött pénzzel pedig menetrendszerűen meglépett minden tavasszal. Gábor, az igazgató egy reggeli jelentésen az aktuális szökését annyival kommentálta: mi ez, ha nem az életösztön legőszintébb megnyilvánulása, tulajdonképpen egyfajta sikerként is elkönyvelhetjük, hogy ennyi intézetben töltött év után is maradt még benne.

hallgatólagosan beleegyezett

Idővel Vili új kezelőorvost kapott, egy fiatal, progresszívebb nézeteket valló pszichiátert. Mivel ő pontosan tudta, hogy visszatartani úgysem lesz képes Vilit, hallgatólagosan beleegyezett az engedély nélküli eltávozásába, két feltétellel: magával viszi és beszedi a gyógyszereit, visszatérte után pedig útibeszámolót tart itthon ragadt társainak.

Zuhanyrózsa

A levél szerzője, Gréta egy fiatal, paranoid skizofréniában szenvedő nő. Téveseszméi erotomán jellegűek, rendszeres megerőszakolásáról, képzelt szerelmekről, rákényszerített terhességekről, gyerekek elvételéről szólnak. Kamaszkorában diagnosztizálták nála a betegséget, aminek jellemzője, hogy minél korábban jelentkezik, általában annál súlyosabbak a tünetei – Grétának jól beállított gyógyszeres terápia mellett sincsenek teljesen tünetmentes időszakai, pszichoterápiás eszközökkel (például művészetterápiával) is nehezen megközelíthető. Családjával viharos a kapcsolata, de ez nem a levélben leírtakból fakad (azokra az állításokra legalábbis sosem találtunk bizonyítékokat), hanem paranoid gondolkodásából, édesanyját és nővérét is beépítette az összeesküvéselméleteibe – meggyőződése szerint testvére gyerekeit valójában ő hozta világra, de anyja tevékeny közbenjárásával rögtön a szülések után elvették tőle az újszülötteket. Mindezek ellenére sokszor kap csomagot otthonról, elsősorban – mivel láncdohányos – nagymennyiségű cigarettát, testvére pedig időnként meglátogatja az intézetben.

Az, hogy nála is fiatalabb férfiként, ráadásul kriminológus munkakörben dolgoztam Szentgotthárdon, Gréta számára felhívás volt keringőre. Úgy érezhette, történetével és nőiségével képes lesz megragadni a figyelmemet, érdeklődést, empátiát és rokonszenvet ébreszteni bennem, így idővel, akár romantikus érzelmeket is táplálva iránta, védelmembe veszem majd, mint egy sötét hangulatú filmnoir magányos detektívhőse. Gyakran bejött az irodámba, hogy részletesen beszámoljon a szerelmi életéről, a fantáziáiról és a vágyairól, de még inkább arról, hogy újra és újra szexuális erőszak áldozatává válik, ami ellen az intézetben, bár mindenki tud róla, senki nem tesz semmit.

testük áruba bocsájtásával

Az Otthon rendjéért és a lakók biztonságáért is felelős szakemberként minden jelzést komolyan vettem, hiszen egy ekkora bentlakásos intézmény a kinti világ tükörmása – ami ott előfordulhat, azzal számolni kell az intézetben is. A lakók ugyanúgy, sőt a kötődés iránti különösen erős igényük miatt olykor még vehemensebben képesek szeretni, vágyakozni, megcsalni és meggyűlölni, az intimitás, a szex, a szerelem (akár azonos neműek között!) – és igen, olykor a szexuális erőszak és kihasználás is életük része, ahogy mindannyiunké az (lehet). Vannak olyan lakók, akik prostituáltak voltak korábban, és az intézetben, vagy éppen onnan kijárva, a kimenőjük alatt is tovább űzik a mesterségüket, és vannak, akik máshogyan nem tudnak a számukra felbecsülhetetlen értékű dohányhoz vagy kávéhoz hozzájutni, csak a testük áruba bocsájtásával – mint ahogy Gréta is. De óvatosan ítélkezzünk: amikor a város néhány polgára a kerítés résein keresztül veszi igénybe az Otthon lakóinak szexuális szolgáltatásait, a határok a kint és a bent, a normalitás és az abnormalitás között újfent elmosódnak.

A Gréta által elbeszélt esetekről viszont hamar nyilvánvalóvá vált számomra, hogy azok csak a képzeletében történtek meg. Igyekeztem a történeteit a realitással ütköztetni, például úgy, hogy egy-egy ilyen beszámoló után a kezelőorvosával egyetértésben nőgyógyászhoz küldtük kivizsgálásra. Ezek mindannyiszor negatív eredménnyel zárultak, se (eltitkolt) terhesség, se erőszak nyomát nem találták, Grétát azonban ez csak még jobban felhergelte, bevonva téveszmerendszerébe a nőgyógyászt és engem is – ilyen az, amikor pszichotikus állapotban elvész a realitáskontroll, a valóság észlelése nagymértékben torzul, a racionális érvek pedig már vajmi keveset nyomnak a latban.

Tapasztalatlanságomból fakadóan eltaktikáztam magam, a játszma részesévé váltam. Gréta egyre kritikátlanabb eszközökhöz nyúlt, hogy a bizonyítékok hiánya ellenére is fenntartsa a figyelmemet. Egy alkalommal rendkívül akkurátusan számolt be arról, beszélgetésünk előtt hogyan elégítette ki magát a zuhanyrózsával, mesélés közben apró gombszemeivel fürkészve arcom minden rezdülését, máskor pedig egy üres cigarettásdobozba gyűrt papírzsebkendőt adott át azért, hogy keressek rajta ondónyomokat, alátámasztva egy egészen friss, erőszakos aktus megtörténtét. Az ilyenkor mutatott higgadtnak tűnő tárgyilagosságom (amivel valójában az eszköztelenségemet lepleztem) dühítette, nemegyszer ajtókat csapkodva viharzott ki részlegünkről.

*

Nem sokkal Szentgotthárdról való távozásom előtt – amolyan utolsó ötletként – javasoltam Grétának, hogy mivel sem nyomozói szaktudással, sem hatáskörrel nem rendelkezem az általa kívánt vizsgálatok lefolytatáshoz, ráadásul hamarosan végleg elmegyek, ha gondolja, írjon inkább levelet a rendőrségnek. Így is tett, és természetesen azonnal megmutatta, többször kihangsúlyozva, reméli, nem sért meg azzal, hogy megemlített engem, de értsem meg, nem tehetett másképp. Megnyugtattam, emiatt egy percig se aggódjon, küldje csak el így, ahogy megírta.

kapott-e valaha választ

Sajnos sosem sikerült megnyugvást jelentő magyarázatokkal szolgálnom Gréta számára – azt pedig, hogy végül elküldte-e a levelet a rendőrségnek, és ha igen, kapott-e valaha választ rá, nem tudom. A lap aljára viszont odabiggyesztett még egy utóiratot: „Amúgy itt, Gotthárdon már nincsen boncolás, de amíg volt, idejártak alkatrészért.”

Élet- és halálösztön, teremtés és pusztítás – kéz a kézben, örök dialógusban.

folytatjuk

Az Otthon lakóinak nevét a szerző megváltoztatta.

kép | shutterstock.com