A LÁTHATATLANOK 7.
A dolgok néha csak úgy megtörténnek
A szentgotthárdi pszichiátria a maga 734 lakójával valósággal város a városban, mivel az otthont adó település lélekszáma nem éri el még a kilencezer főt sem. Utóbbiakkal ellentétben azonban ez a 734 ember – néhány kivételtől eltekintve – nem önszántából választja lakhelyét, sőt kifejezetten kényszerként éli meg intézeti elhelyezését. Egy nagylétszámú, kis területen összezsúfolódott kényszerközösség pedig ugyanazokat az együttélést nehezítő devianciákat produkálja, melyek a falakon kívül is ismertek, csakhogy – mint egykor a törzsi közösségek – magára utalt ezek kezelésében. A társadalmon kívül legfeljebb kirívó esetekben van bármi értelme a jog autoritásához fordulni, hiszen a semmiből (a tulajdon, a szabadság és a méltóság hiányából) már nem lehet elvenni, egy végállomásról pedig csak visszafelé vezet(hetne) az út.
konfliktus- és bűnmegelőző stratégia
Pályafutásom első komoly próbatétele éppen ezért egy olyan közösségi konfliktus- és bűnmegelőző stratégia megalkotása volt Szentgotthárdon, ami a végletes körülmények ellenére is humánus, szakszerű és jogszerű megoldást jelentett volna a mamutintézményünk mindennapjait megnehezítő közösségi problémákra: az egymás ellen irányuló agresszióra, az öngyilkossági kísérletekre, a lopásokra, az alkohol- és kábítószerfogyasztásra, az uzsorázásra és a szexuális visszaélésekre. Közel egy évig dolgozott rajta az Otthon tucatnyi munkatársa a vezetésemmel, és végül mintegy száz oldalt tett ki az elkészült dokumentum. Az alkotómunka befejeztével a pszichiátriai szakma színe-javát, jogvédőket, valamint minisztériumi és ombudsmani munkatársak egész sorát vártuk Szentgotthárdra, hogy közösen górcső alá vegyük az egyes részeit tekintve már a gyakorlatban is alkalmazott stratégiánkat, amit – legalábbis így reméltük – talán a többi hasonló bentlakásos pszichiátriai intézet is adaptálhat.
A felfokozott hangulatban várt szakmai esemény előtt öt nappal, egy vasárnap délután azonban egyik lakónk megkéselte a társát, az elkövető ráadásul az utógondozottam volt. Egyetlen pillanat alatt kérdőjeleződött meg bennem mindaz, amit addig hittem a hivatásomról, a saját határaimról.
*
A történet főszereplői: Pali, a felbujtó, Ladó, az áldozat és Zoli, az elkövető.
Pali életét a mértéktelenül fogyasztott alkohol terelte igen korán tévútra, olyannyira, hogy már fiatalon Szentgotthárdon kötött ki, pedig a szülei kifejezetten jómódban éltek – de a szenvedélybetegség, akárcsak a többi mentális zavar, nem társadalmi státusz szerint válogat. Amikor valaki alig harmincévesen, alapvetően jó fizikai állapotban és jó képességekkel, ráadásul (nagyjából) megfelelő családi háttérrel került hozzánk, ami szó mi szó, nem fordult elő túl gyakran, minden igyekezetünkkel próbáltuk még idejében „visszafordítani” abban a reményben, hátha végre sikerül valakit rehabilitálnunk. Pali számára – összhangban a stratégia szemléletével – egyénre szabott terápiás programot állítottunk össze, az Otthon összes szakembere támogatta őt: pszichoedukáció pszichiáterrel, tizenkét lépéses program pszichológussal, egyéni művészetterápia, napi sport- és mentálhigiénés foglalkozások, valamint a minősítését is megkapta, hogy dolgozhasson fejlesztő foglalkoztatás keretében. Messze a lehetőségeinken túl próbálkoztunk (ne felejtsük el, még további 733 lakó élt az intézményben), Pali pedig hat és fél hónapon keresztül maradt absztinens. Azután kezdett el újra inni, hogy az esetvezető terapeutája Pestre költözött a vőlegényével.
nem a legélesebb kés a fiókban
Amikor alkohol után sóvárgott, bármijét képes volt potom összegekért eladni, hogy sörhöz jusson. A józanodás után viszont menetrendszerűen érkezett a már-már hisztérikus felháborodás, amiért néhány élelmes, kifejezetten az ilyen üzletekre szakosodott lakótársa nem volt rest kihasználni állapotát. Ha pedig egy-egy nehezebb alakkal került összetűzésbe, az rendre éles, de többnyire verbális konfliktusokat okozott. Ezen a végzetes novemberi vasárnap Ladó, az Otthon egyik fő beszállítója nyolc-tíz doboz olcsó sörért vette meg Pali okostelefonját. (Azt a telefont, amit Pali éppen csak visszavásárolt – nagy nehezen, közvetítésünkkel – egy másik vállalkozó kedvű lakótársától. Valóságos intézeti ökonómia!) Ladó azonban nem a legélesebb kés volt a fiókban, és még ezt a páratlanul nagy nyereséggel kecsegtető üzletet is elrontotta azzal, hogy a beígért söröknek csak a felét adta át.
Ekkor lépett színre Zoli, egy harmincöt éves, nyolc osztályt végzett srác, aki felnőtt élete jelentős részét börtönben töltötte. 8 éves kora óta masszívan ivott és dohányzott, emellett aktív szerhasználó is volt. Gyerekkorában – szülei korán elváltak – sokszor kereste a balhékat, üldöztetéses téveseszméi pedig már nagyon korán, tízévesen felbukkantak, ami pszichózisa súlyosságát mutatja. Fiatalon diagnosztizálták nála a paranoid skizofréniát, de gyógyszeres kezelés mellett is aktív hallucinációi és téves eszméi voltak, amiket jelentősen súlyosbítottak a különböző tudatmódosító szerek. Egy alkalommal öngyilkosságot követett el.
Első ránézésre – bár alacsony és vékony volt – kifejezetten ijesztő figura benyomását keltette, mert sosem lehetett kiolvasni a tekintetéből, mi jár a fejében. Legelső találkozásunkkor előzetes beszélgetés céljából kettesben maradtam vele a betegszobai részleg egyik kórtermében, aminek óvatlanul becsuktam az ajtaját – ekkor vettem észre, hogy az belülről nem nyitható. Időnként megkérdezik, szoktam-e félelmet érezni, amikor ezekkel az emberekkel foglalkozom. Eleddig ez volt az egyetlen ilyen alkalom. Ekkor ugyanis még nem ismertem Zolit, az ismeretlen pedig félelmetes lehet, főleg, ha alig leplezett ijedtségünkön láthatóan jól szórakozik. Végül egy arra sétáló demens öregúr szabadított ki, semmilyen atrocitás nem történt.
hasba szúrt egy férfit
Máskülönben Zoliban volt valami esendő, legtöbbször infantilis módon, éretlenül viselkedett. Téveseszméi rendre valamilyen vélt igazságtalanság köré szerveződtek, ezekben a történetekben pedig mindig ő volt az igazságosztó hős: egyszer meg akart védeni egy ismeretlen lányt a diszkóban, ezért hasba szúrt egy férfit, aki ebbe belehalt. Zolit beszámíthatónak ítélték, börtönbe zárták, de mentális állapota miatt büntetésének nagy részét az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetben töltötte le. Ő volt a legelső kliensem, akinek az utógondozását végeztem Szentgotthárdon. Az volt a feladatom, hogy segítsem a beilleszkedését, kontrolláljam a viselkedését, minél több terápiás foglalkozásba vonjam be, ami mindeddig egész jól alakult. Bár voltak kisebb balhéi az Otthonban is, főként üzletelésekből fakadóan, nem okozott különösebben nagy galibákat. Persze téveseszméi nem múltak el: azt gondolta, édesanyját megölték az ISIS terroristái, a kivégzéséről látott egy videót a Youtube-on, és meg volt győződve arról is, hogy lakótársai közül néhányan meg akarják mérgezni őt. A drogtól nehezen szabadult, egyszer azon kapták, hogy teljesen érthetetlen okból porrá zúzott Rivotrilt próbált feloldani vízben és azt injekcióval beadni magának az intézet parkjában. Ugyanakkor rendszeresen jött hozzám beszélgetni, néhány hónapot követően már dolgozott (a kertészet egyik legkiválóbb munkása lett), ősztől pedig csoportterápiára járt – egyre ritkábban került szóba a neve a reggeli jelentéseken. Nem sokkal korábban a munkavezetői felkerestek, hogy szerintük kaphatna kimenőt a városba, mert rendkívül jól és lelkiismeretesen dolgozik – ezt meg is adtuk neki.
Mint a varrógép és az esernyő a boncasztalon, úgy találkozott azon a vasárnap délután Pali bornírt üzleti sérelme Zoli gyermeki fantazmagóriájával a maga hősiességéről, nem csekély mennyiségű olcsó szesz társaságában. Valójában utóbbi katalizálta a tragikus cselekményt: Zoli, igazságot szolgáltatva Palinak, miután italozgatás közben meghallgatta pórul járásának történetét, egy kispengéjű késsel tüdőn szúrta Ladót a szobájában. Az esetkocsi szerencsére néhány perc alatt kiérkezett, Ladót a Szombathelyi Kórház Sürgősségi Osztályára szállították, ahol azonnal meg is operálták. Túlélte, felépült, de az üzleteléssel később sem hagyott fel.
A késelést követő napokban kollégámmal és mentorommal, Mariannával igyekeztünk az ügy összes részletét felderíteni. Minden érintettel, valamint szem- és fültanúval beszéltünk, feltártuk az események kronológiáját, elemeztük a főszereplők terápiás előzményeit, kerestük a tanulságokat.
Összetörve vettem tudomásul, hogy éppen a pártfogoltam tett pontot kése hegyével egy olyan ügy végére, ami minden elemében bizonyítékul szolgált az addigi erőfeszítéseink hiábavalóságára, kevesebb mint egy héttel azok bemutatása előtt. Ekkor vált világossá számomra a nyilvánvaló: nem lehetünk ott a nap huszonnégy órájában a lakók mellett. Mi segítők vagyunk, de attól még a felelősség az övék marad. Döntéseket hoznak, jót és rosszat. A mi feladatunk, hogy igyekezzünk az előbbi felé terelni őket, utóbbi esetben pedig kezeljük a kialakult krízist.
nem változtatta meg
A rendezvényt természetesen az előzetes terveknek megfelelően megtartottuk, a visszajelzések többnyire pozitívak voltak. Ezt követően a stratégiát a szervezeti és működési szabályzat részévé tettük, integráltuk a házirendbe is, egyre több elemét alkalmaztuk a gyakorlatban. Hogy végül mégis miért nem változtatta meg alapjaiban az Otthon mindennapjait, az már egy későbbi elbeszélés tárgya lesz.
*
Ezen a ponton viszont szükségét érzem még egy vörös faroknak. Írásaimnak ugyanis egyáltalán nem célja (épp ellenkezőleg) a pszichiátriai betegségekkel élők további stigmatizálása, a társadalmi tévképzet erősítése, hogy a mentális zavar közveszélyessé teszi az embert. Számos nemzetközi kutatás állapította meg az elmúlt évtizedekben, hogy még a súlyos mentális zavarok, mint a paranoid skizofrénia sem növelik meg érdemben, szignifikánsan az erőszakos viselkedés valószínűségét – feltéve, hogy nem társul olyan egyéb kockázati tényezőkkel a betegség, mint a rendszeres alkoholfogyasztás, a kábítószer-használat, az alacsony társadalmi státusz, vagy a korábban (premorbid) is tapasztalt erőszakos viselkedés. Zolinál ezek mindegyike fennállt, méghozzá évtizedek óta. Ahogy a korábbi emberölését, a mostani kísérletét sem elsősorban a mentális betegsége idézte elő, sokkal inkább a számtalan gyermekkorban kezdődő ártalom okozta súlyos személyiségtorzulása. Jellemző, hogy diagnosztizált paranoid skizofréniája ellenére sem korábban, sem ennél az esetnél nem találták a szakértők beszámíthatatlannak, ezért ítélték végül mindkét alkalommal szabadságvesztésre kényszergyógykezelés helyett. Becslések szerint a pszichiátriai betegek 98-99 százaléka soha, még kezeletlenül sem válik veszélyessé a társadalomra, és a fennmaradó1-2 százalék túlnyomó többsége is biztonsággal kezelhető. Mindösszesen néhány száz olyan beteg él ma Magyarországon, javarészt a szentgotthárdihoz hasonló szociális otthonokban, akik tartósan veszélyeztető állapotúak, lényegében terápiarezisztensek. Közéjük tartozik Zoli is. Számukra a legmegfelelőbb ellátási forma egy magas biztonsági fokozatú pszichiátriai osztály lenne, ilyen azonban hazánkban – egyedüliként az Európai Unió tagállamai közül – mindmáig nem létesült.
*
A késelés története Zoli letartóztatásával és börtönbüntetésével ért véget. Még egy alkalommal láttam őt, amikor Mariannával meglátogattuk a szombathelyi börtönben. Előzetesben volt, az ítéletére várt. Arcán ugyanaz a gyermeki mosoly ült, mint mindig, a tekintete sem lett tisztább. A nevelője elárulta nekünk, hogy a zárkatársak kicsit tartanak is tőle, mivel furán viselkedik. Már nem emlékszem pontosan, mit mondtam Zolinak. Talán csak annyit, hogy vigyázzon magára.