A LÁTHATATLANOK 2.

„Félelmes hírű Szentgotthárd”

„Amit nyolc éven át írtam, azt egy emberért írtam. Mert képtelenség, lehetetlen, hogy két ember élete értékesebb egy ember életénél s három ember élete értékesebb két ember életénél. Én ezért az egy, erkölcsileg és fizikailag kiszolgáltatott emberért írtam azt, amit írtam.” Az idézet Hajnóczy Péter leveléből való, amit Kardos Györgynek, a Magvető igazgatójának címzett, miután az író az 1970-es évek elején úgy döntött, hogy szociográfia formájában felhívja a figyelmet az elmeszociális otthonokra és a benne élők kiszolgáltatott helyzetére, melyről mindaddig a közvéleménynek nem volt tudomása.

szociográfiai alapossággal

Hajnóczy 1972. április 6-án fogott neki az anyaggyűjtésnek, és 1975-ben adta közre a Valóság folyóiratban Az elkülönítő című dolgozatát, mely kíméletlen őszinteséggel és tényszerűséggel rántotta le a leplet a képmutató szocialista erkölcsiségről, hogy alkalmatlan a szolidaritásra és segítésre. Szociográfiai alapossággal gyűjtötte további öt éven keresztül az üggyel kapcsolatos összes hivatalos iratot, levelezést, sajtómegjelenést, feljegyzést, a teljes anyagot rendszerezve és szerkesztve pedig 1980-ban nyújtotta be a Magvető Könyvkiadóhoz. A kiadó a kéziratot elfogadta, előleget is fizetett a szerzőnek, de soha nem jelentette meg a könyvet, és Hajnóczy feleségének is csak két és fél év után volt hajlandó visszaküldeni a szöveget. A szerző 1981-ben elhunyt, és csak a halálát követően mintegy három évtizeddel, 2013-ban sikerült közreadni a Jelentések a süllyesztőből című szociográfiát – visszatekintésem is erre alapul.^[1]

Elrontott laikusok

A Kádár-korszak társadalmi-politikai berendezkedésének megfelelően az intézmény vezetését a kezdetektől két, egymást is felügyelő-ellenőrző személy látta el: az intézetvezető és a gondnok (Szentgotthárdon ekkor gondnoknő), aki egyúttal párttitkári funkciót is ellátott. A munkahelyi beosztás alapján az intézetvezető állt az intézmény élén, de politikai funkciója miatt a gondnoknő az intézetvezetőt is felülmúlta, munkaköréből következően pedig az intézet lakóinak életét meghatározó legfontosabb kérdésekben is – például hogy egy lakó eltávozhatott-e véglegesen az Otthonból – döntéshozói pozícióban volt. A vezetési struktúra sajátsága, hogy a vezetők úgynevezett egészségügyi középkáderek voltak, azaz nem orvosok. „Az intézeteket a laikusoknál rosszabb: elrontott laikusok vezetik, akik tanfolyamot végeztek, és azt hiszik, hogy értenek az elmegyógyászathoz” – fogalmazott Soóky András pszichiáter, aki a kérdéses időszakban a már korábban említett Kiss-Vámosi Józseffel együtt dolgozott Szentgotthárdon. Utóbbi 1976 januárjában, az Országos Orvosetikai Bizottságnak címzett levelében azt írta, „az elmebetegeket ápoló szociális otthonok laikus gondnokigazgatása Pinel^[2] korabeli tébolydákká süllyeszti azokat az intézményeket, melyek a korszerű pszichiátriai utókezelés feladatát kellene, hogy betöltsék.”

nagyvizit

Szentgotthárd azzal, hogy főállású orvos(oka)t alkalmazott, kivételes helyzetben volt a többi hasonló szociális otthonnal összehasonlítva, ahol csak heti egy-két órában tartózkodott szakorvos, de hatáskörüket jelentős mértékben csorbította az intézetvezetés: alig volt beleszólásuk a munkaterápia szervezésébe, nem dönthettek a betegek szabadon bocsájtásáról, és sok esetben a szakmai feladataik egy részét is átvette az intézetvezetés. „Egy csütörtöki napon például meglepetten látom, hogy a kórtermekben piros kókuszszőnyegek vannak felterítve. Kérdeztem, mit jelent ez? Az egyik osztályvezető ápolónő felel, nagyon zavartan: ’Hát… nagyvizit lesz.’ Hogyhogy nagyvizit? A nagyvizit a főorvosi vizit, én mindennap vizitelek, miféle nagyvizit? Nagy nyögések közt végül is választ kapok: ’Az intézetvezető kartárs fog vizitelni a gondnoknővel’” – mesélte el Soóky.

Az intézet felügyeleti szerve a beutalások jogát is gyakorló Fővárosi Tanács Szociálpolitikai Osztálya volt, azaz nem egészségügyi szerv, így érdemben nyilvánvalóan nem ellenőrizhette a fővárostól több száz kilométerre fekvő intézetben folyó szakmai munkát. Konta Ildikó pszichológus, Kiss-Vámosi felesége, aki ebben az időszakban szintén Szentgotthárdon dolgozott, mesélt el egy történetet, mely plasztikus példája a rendszer önvédelmi mechanizmusának és a valódi szakmai felügyelet hiányának: „Baráth Anna szentgotthárdi beteg az intézeti viszonyokat bírálta. […] Panaszait, észrevételeit leírta egy füzetbe, és a füzetet elküldte az Egészségügyi Minisztériumba. Az Egészségügyi Minisztérium a füzetet továbbította a Fővárosi Tanács Szociálpolitikai Osztályára, onnan visszaküldték Szentgotthárdra Bedi Ferenc intézetvezetőnek. Baráth Anna gyógyszerét megemelték.”

Szörnyképződmény

A Hajnóczy dolgozatát követő szakmai diskurzus egyik alapvető vitapontja volt, vajon az elmeszociális otthonok valóban alkalmatlanok-e a betegek rehabilitációjára, mint ahogy azt a szerzőnek nyilatkozó szakemberek elmondták. Hajnóczy szociográfiája élesen mutatott rá, hogy van egy több ezer beteget ellátó intézménytípus Magyarországon, melyre a pszichiátriai szakmának csekély rálátása van, és amely így a legkevésbé sem követi a rehabilitációs szemléletű irányvonalakat, melyeket a jogszabályok és a szakmai protokollok előírtak már ekkor is. „Az elmebeteget ápoló szociális otthon szörnyképződmény. Elmebeteget szociális otthoni szinten elhelyezni soha nem volna szabad, semmiképpen élete végéig. […] Amikor szakorvosok kimondták egy betegről, hogy nem rehabilitálható, és szociális otthonba helyezték, ezzel a pszichiátriai gyógykezelés alól véglegesen kivonták, lemondtak róla. Lemondani pedig betegről a klinikai halál bekövetkeztéig nem szabad, sőt akkor sem…” – fogalmazott Kiss-Vámosi, majd az ellene folyó etikai vizsgálat során írt levelében – korábbi előadásaira és publikációira hivatkozva – újfent aláhúzta, hogy ezekben az intézetekben a rehabilitáció ténylegesen alacsony hatásfokú. Ennek okait a beutalás véglegességében, a bírói szemle hiányában, a pszichiáterhiányban, a terápiás közösségek hiányában, a nem megfelelő munkaterápiában és a laikus intézményvezetésekben látta. Kollégája, Soóky szemléletes példával írta le, hogyan nyúlt át az orvosok feje felett az intézetvezetés, és avatkozott bele úgy a terápiás folyamatba, hogy – akárha a tudtán és az akaratán kívül is – több kárt okozott, mint jót. „[A beteg] rehabilitációban kell, hogy részesüljön, de erre ezek az intézetek teljesen alkalmatlanok. Elmélyítik a beteg ember kudarcait, félelmeit, egyszóval nem segítenek, hanem rontanak az állapotán. Tudok arról, hogy a szentgotthárdi intézetvezető magához rendelte a beteget, tíz-húsz-harminc percet beszélgetett vele – pszichoterápiás célzattal (még a kifejezést sem tudja alkalmazni, nemhogy gyakorolni a pszichoterápiát) –, s hogy ez miféle ártalmakat okoz, az később derül ki, mikor a beteget nem lehet megnyugtatni heteken-hónapokon át” – mesélte a pszichiáter.

Kedvenc nővérek

A szentgotthárdi intézet – ahogy azt egy, a szociográfiában szereplő lakótól idéztem a cikk címében – hírhedt volt az elmeszociális otthonokban élők körében az 1970-es években. Az intézmény vezetése kiterjedt szankciórendszert alkalmazott annak érdekében, hogy kellő létszámú szakember és szaktudás hiányában fegyelmet tudjon tartani az ekkor valamivel több mint ötszáz, különböző életkorú, habitusú és mentális zavarral küzdő ember között, akik közül sokan akaratuk ellenére tartózkodtak az Otthonban. „Tehetségtelen emberek, akik másra nem képesek, igyekeznek vasfegyelmet tartani és magával a fegyelmezéssel produkálni. Itt is ez a helyzet” – mondta Soóky Hajnóczy egyik észrevételére, hogy látványosan tiszta és rendezett volt az intézet, mikor körbejárta.

hát milyen dolog az

A szentgotthárdi intézetben a betegekből és ápolókból alkotott kiterjedt besúgó rendszer szőtte a hatalom láthatatlan hálóját, Hajnóczy szociográfiájában személyzet és bentlakó egyaránt beszámolt a „spiclik” jelenlétéről. „A büntetéseket az intézetvezető és a gondnoknő […] közösen szabták ki az ún. ’kedvenc’ nővérek javaslatai alapján. Volt olyan nővér, akinek nem lehetett igaza, a kedvenc nővérnek mindig igaza volt. […] Az intézetvezető azért akarta betiltani a pszichoterápiás csoportfoglalkozásokat, ’mert még egy nővérre rábeszélnek a betegek, hát milyen dolog az’. Fél év is eltelt, mire a betegek beszélni mertek” – mesélte Konta. Férje, Kiss-Vámosi hasonlóról számolt be: „az ápolók, akik szakmailag a beosztottjaim, valójában az intézetvezető alárendeltjei, a képembe röhöghettek. A jó ápoló a spicli volt. Nem az, aki a jó szakmai munkát végezte.” A rendszert segíthetett fenntartani, hogy a dolgozók közül nagyon sokan rokoni kapcsolatban álltak az intézetvezetéssel és egymással is – elvégre Szentgotthárd és térsége a határsáv miatt szinte zárványként működött évtizedeken keresztül. „Az intézetvezető volt ott a mindenható atyaúristen. Mert mindenki rokona volt, meg falubelije. A konyhai személyzet, az ápolószemélyzet, az irodai személyzet…” – ezt már Bozóki Árpád mondta, az intézet lakója, aki úgy töltött el tizenkét évet ott tévesen, hogy közben egyetlen elmeorvosi vizsgálaton nem vett részt. És ha mégis kijutott egy-egy információ az Otthon falai közül, a felügyeleti szerv a korábban már említett módon visszajuttatta azt az intézetvezetőnek, a megtorlás pedig nem maradt el. „A levélíró betegeket figyeltetik, és a gyanús címzésű leveleket elkobozzák. A leveleket ellenőrzésre le kell adniuk; ha a levélíró az ’izgága’ betegek közé tartozik, a levelet azonnal elkobozzák, és a beteget megbüntetik” – mondta Konta.

Ha szankcionálásra került sor, a fenyítés alapvetően három eszközben öltött testet: a kimenő megvonásában, a büntető injekciózásban, valamint az elkülönítőben. Szociális otthonról lévén szó, bármennyire is totális jelleget öltött a működése, bizonyos keretek között elhagyhatták azt az ott lakók, hogy a községben intézhessék ügyeiket, vagy találjanak maguknak valamilyen szabadidős elfoglaltságot. A szabadságuktól és önrendelkezésüktől megfosztott ellátottak számára ez a heti néhány óra kiemelt jelentőségű lehetett már ekkor is, éppen ugyanúgy, mint napjainkban is. A kimenő elvétele fájdalmas szankció, valójában a kevés megmaradt szabadság elvonása, embertelen bánásmód.

büntetésnek érezte

„A gyógyszereket, tehát olyan eszközöket, amelyeket gyógyításra kellett volna használni, büntetőeszközként használták” – árulta el Konta, aki meg is nevezte az orvosi utasítás nélkül is adott nyugtató injekciók összetevőit: általában Pipolphent és Hibernált adtak a betegeknek. Utóbbi különösen érdekes, mert a Hibernál hatóanyaga az a klórpromazin, mely a legelső antipszichotikum: 1952-ben fedezték fel Párizsban, és ehhez köthető a pszichiátria kémiai forradalma, mely a fejlett világban (más tényezők mellett) hozzájárult az elmegyógyintézetek felszámolásához. Ezzel párhuzamosan Magyarországon büntetési célból alkalmazták a zárt intézet(ek)ben, aláásva egyúttal az orvos által terápiás célból folytatott gyógyszeres kezelést is. „Olyan helyzetet teremtettek, hogy később az indokolt esetben adott, az orvos által elrendelt gyógyszert is büntetésnek érezte a beteg. Hiába próbáltuk megmagyarázni, hogy nem büntetésből kapja az injekciót, szüksége van rá, beteg, ettől jobban lesz, megnyugszik, utána megbeszéljük…, mindenki büntetésnek vette” – magyarázta Konta.

A legsúlyosabb szankció volt Hajnóczy Valóságban megjelent írásának címadója: az elkülönítő zárka. Egy alig pár négyzetméteres helyiség, rácsos ablakkal, hordozható árnyékszékkel (vagy vödörrel) és hálós ággyal, mely valójában nem ágy, hanem egy ketrecként funkcionáló eszköz. Az elkülönítés olykor egy-két óráig, máskor napokig, hetekig is eltartott – egészen addig, míg meg nem tört az intézettel dacoló beteg.

Senkiföldje

Hajnóczy Az elkülönítőt 1975-ben sommás megállapítással zárta: „A gyógykezelés elavult intézetekben, korszerűtlen módszerekkel történik.” Egy olyan zárt elmegyógyintézet mindennapjait mutatta be, mely – Kiss-Vámosi szavaira utalva – a 18. századi azilumok világát idézte. Főbb jellemzői az elavult infrastruktúra, a terápiás célok és a szakorvosi kontroll hiánya, valamint a terápiás közösség helyett működtetett büntető-fegyelmező rezsim volt, következésképpen a rehabilitáció legcsekélyebb esélye nélkül élték életüket Szentgotthárdon és a többi hasonló intézetben a lakásuktól, egzisztenciájuktól adminisztratív úton megfosztott beutaltak, akiknek egy része még elmebetegségben sem szenvedett. De jure pszichiátriai intézmények voltak ezek, de facto azonban erősen hiányt szenvedtek a szaktudásban – a pszichiátria jelentős részben hatalmi eszközként funkcionált a korszak szociálpolitikájában, éppúgy, mint a szakképzetlen ápolók és a laikus intézetvezetők kezében.

Hajnóczy tényfeltárása, ha földrengést nem is okozott, lassú változásokat egyértelműen elindított. „Az elkülönítőt illetően egy dolog mindenképp kiemelendő: Hajnóczy szociográfiájának és a megjelenését követő közéleti botránynak volt szerepe abban, hogy az elmeszociális otthonokba kényszerülteknek legalább a jog szabályai által teremtett világa ma talán védettebb és biztonságosabb, mint az 1970-es években. Azzal együtt, hogy még mindig gyakran tűnhet úgy: az otthonok éppúgy az egészségügyi és a szociális ellátás határvidékén (pontosabban: senkiföldjén) találhatók, mint akkor” – összegezte az eredeti írás hatását annak későbbi szerkesztője, Nagy Tamás.

*

Az „elrontott laikusokat” 1979-ben váltó új intézményvezető korábban ápolóként dolgozott az Otthonban, kinevezését követően pedig jogásszá, majd szociális szakemberré képezte magát. Igaz, politikai támogatással került az intézmény élére, de elődeivel éles ellentétben idővel professzionális szociális szakemberré vált, aki az Otthont három évtizedes regnálása alatt nagyobb botrányoktól mentes, fejlődő pályára állította. Az 1970-es években még hírhedt szentgotthárdi „szoci” a rendszerváltás idejére felszereltségét tekintve az ország egyik legmodernebb szociális otthonává vált, és a város életében is egyre nagyobb szerepet töltött be – az a mondás élt a rendszerváltást követő húsz évben, hogy az emberek az időközben bezárt kaszagyárig állnak sorban, hogy dolgozhassanak ott. Szentgotthárd legnagyobb munkáltatójává vált az intézet, mely a bőkezű fővárosi fenntartásból fakadóan jó anyagi körülmények között működhetett. Az 1980-as években átfogó rekonstrukció keretében felújították a dohánygyár épületét, a korábbi állapothoz képest kisebb kórtermeket és szobákat kialakítva, a régebben magtárként funkcionáló épület átépítésével pedig jelentősen sikerült bővíteni a férőhelyek számát is: 1991-re érte el a mai 720 fős befogadóképességet. 2000-re elkészült a munkaterápiának és a különböző szabadidős csoportfoglalkozásoknak is helyt adó, mai szemmel nézve is színvonalas kétszintes foglalkoztató épület, 2006-ban pedig az ország egyik első lakóotthona nyitotta meg kapuit néhány száz méterre az anyaintézménytől. Ekkorra már kertészet és sertéstelep is működött a városban a „szoci” fenntartásában.

lassan nyitott

A tárgyi körülmények javulása mellett az intézet szakmai profilja is erősödött, lassan nyitott a külvilág felé, és elkezdett olyan progresszív pszichiátriai gyakorlatokat alkalmazni, mint a foglalkoztatásterápia, a művészetterápia vagy a mentálhigiénés foglalkozások – igaz, ezek inkább az ápolási-gondozási színvonalat emelték, s nem valós rehabilitációs célokat szolgáltak.

Az intézet az 1980-as évektől már nem a fegyelmezési technikáiról, hanem a kiemelkedően magas ápolási színvonaláról volt híres. Fodrászat, filmvetítések, színház, sportesemények, ünnepségek, művészeti szakkörök, foglalkoztatás, szomatikus és pszichiátriai orvosi ellátás egyaránt elérhetővé vált a lakók számára helyben. Az intézet létrehozásakor meglévő izolációs szemlélet azonban alapjaiban nem változott meg, továbbra sem a társadalom és a lakók közötti szimbolikus és fizikai falak lebontása volt a kitűzött cél, inkább olyan világ teremtése a falakon – és a rajtuk lévő NATO-dróton – belül, melyben a lakók kellően kényelmesen és biztonságban érzik magukat, hogy a szabályokat betartva leéljék az életük hátralévő, az esetek jelentős részében nem csekély részét.

Ennek a három évtizedet felölelő időszaknak az úgynevezett Speciális Részleg létrehozása vetett véget – személyes történetem pedig éppen ezen a részlegen kezdődött.

1. Hajnóczy Péter (2013 [1975]): Jelentések a süllyesztőből. Az elkülönítő és más írások. Budapest: Magvető Kiadó. ↑

2. Philippe Pinel (1745-1826) francia pszichiáter, a párizsi Bicêtre, majd a Salpêtrière igazgatója. A mítosz szerint ő volt az, aki „megszabadította láncaiktól a betegeket,” elindítva ezzel a pszichiátria mint önálló orvosi diszciplína intézményesülését. ↑

kép | unsplash.com