A LÁTHATATLANOK 10.

„Ezek a betegek képtelenek kötődni” – mondta egy reggeli megbeszélésen az intézet egyik pszichológusa, későbbi (mandátumát tekintve igen rövidéletű) igazgatója. Súlyosan tévedett, ez a sommás megállapítás valójában sokkal inkább saját szakmai kudarcáról szólt, arról, hogy szerinte miért nem sikerült kapcsolatot teremtenie a lakókkal. Legkésőbb az 1950-es, 1960-as évek pszichológiai kísérletei óta tudjuk, a kötődés minden ember alapvető szükséglete születésétől fogva, az intézetben élő pszichiátriai betegek sem kivételek, sőt, mindennél jobban vágynak rá, hiszen ez az, ami soha nem adatott meg számukra, vagy ha mégis, valamiért, valahogy elveszítették. Vannak, akik soha nem ismerték a szüleiket, és/vagy állami gondozásban kényszerültek felnőni annak minden elképzelhető és elképzelhetetlen traumájával; másoknak mindennapos tapasztalata volt a családon belüli bántalmazás és elhanyagolás; olyanok is akadnak, akik hiába nőttek fel szeretetben, szüleik, nagyszüleik (vagy akár gyermekeik) külső segítség híján idővel nem tudták vállalni a gondozással járó anyagi és lelki terheket; és aztán olyanok is, akiknek az élete egyik pillanatról a másikra tört ketté egy hirtelen felszínre tört mentális zavar miatt. Bármilyen okból is kerültek Szentgotthárdra vagy más elmeszociális intézetbe ezek az emberek, addigi kapcsolataik (szeretteik, barátaik, ismerőseik) elveszítésével váltották meg jegyüket a végállomásra, ahol sokan közülük még hosszú évtizedeket kénytelenek leélni.

takarítótól az igazgatóig

Ők a pszichológus állításával szemben akarnak és tudnak is kötődni, ennek sikere pedig nem csak rajtuk, sőt nem elsősorban rajtuk múlik. Ahhoz, hogy ne csupán a szobájukba lépjünk be a szokásos heti vizit keretében, hanem ténylegesen az otthonukba nyerjünk invitálást és megismerjük mindennapjaik belső mozgatórugóit, empátiával, elfogadással, következetesen és hitelesen kell dolgoznunk. Ha így teszünk, képessé válhatunk együtt ünnepelni, gyászolni, szórakozni, tanulni, dolgozni, alakítani a jelent és tervezni a jövőt, azaz a személyiségünkkel indirekt módon is hatékony segítséget nyújtani és gyógyítani – nem csak azok, akiknek ez a munkakörükből fakadó feladatuk, hanem a takarítótól az igazgatóig mindannyian, közösen. Ha viszont el- és bezárkózunk előlük, a bentlakásos pszichiátriai intézet végtelenül stresszes munkahellyé válik, tele furcsán viselkedő, érthetetlenül beszélő, folyton gyanakvó, követelőző, nehezen befolyásolható beteggel, következésképpen roppant kevés sikerélménnyel – ez pedig egyenes út a gyors kiégéshez, rosszabb esetben az embertelen viselkedéshez.

Ahogy az intézménytípus jellegéből is következik, ez a pszichiátriai betegek (tartós) otthona – rajtunk, segítőkön múlik, „házmesterként” terápiás közösséggé vagy börtönné tesszük azt. Évszázadokon keresztül az utóbbi volt a magától értetődő. Nyugatról Kelet felé haladva, így Magyarországon, alighanem még ma is erre van nagyobb igénye a társadalomnak. A kintiek (vélt) biztonsága előrébb valónak tűnhet a bentiek jólléténél, kivált, ha a jóllét valójában az előbbieknek sem adatik meg.

A benti jóllét elengedhetetlen feltétele a terápiás közösség – a szemlélet második világháborút követő elterjedését a pszichiátria harmadik forradalmának tekintik –, ami valójában végtelenül egyszerű szervezeti kultúrát takar: ahogyan Kiss-Vámosi doktor megfogalmazta, „semmi különleges titok nem lappang e mögött, csupán annyi, hogy komolyan kell venni az embert, akkor is, ha beteg, sőt szeretni kell.”^[1] Alapja szervezeti szinten az emberi méltóság tiszteletben tartása (erőszakmentesség) és a demokratikus működésmód (rendszeres nagycsoport, lakóönkormányzat stb.), egyéni szinten pedig az érintettek aktív részvétele a terápiákban és a foglalkoztatásban, valamint a beteg és segítője közötti kötődés, mely kölcsönös bizalomban és felelősségérzetben ölt testet. (Szentgotthárdon ezzel a szemlélettel igyekeztük alakítani az intézeti miliőt és a saját munkánkat is – félsikerrel, utólag visszatekintve a végeredményre pedig inkább kudarcosan, de erről majd később.)

sötét tónusú történet

Ennél a pontnál talán az Olvasó is felhúzza a szemöldökét: nem túlzó széplelkűség, naivitás, saját szerepünk (talán egyfajta narcizmusból fakadó) félreértelmezése, esetleg egyszerű képmutatás egy zárt jellegű pszichiátriai intézetben, ott többnyire kényszerből izolált, ritkán súlyos bűnök terhét is vállukon cipelő emberekkel demokratikus közösséget vállalni? Ahogy azt a következő, kirívóan sötét tónusú történet példázza, ezt a magasabb minőségű segítő–kliens kapcsolatot nem kizárólag a humánum vagy a szakmai hitvallás indokolhatja, hanem egészen pragmatikus szempontok is: az ellátás hatékonysága és biztonsága.

*

Szentgotthárdon töltött második évemben érkezett az intézetbe László, akit az IMEI-ből (Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet) szállítottak hozzánk, így kriminológusként az én feladatom volt integrálni őt az Otthon életébe. 50 éves férfi, aki mindössze 5 általános iskolai osztályt végzett, soha nem dolgozott, élete nagyobb részét rácsok mögött töltötte. Édesanyját nem ismerte, a börtönt többször is megjárt apja viszont rendszeresen bántalmazta, korbáccsal verte, lekötözte, éheztette. Húgával együtt 8 éves korában került végleg állami gondozásba. Testvérével a közösen átélt borzalmak hatására összezártak, együtt követték el az első bűncselekményeket is, betöréseket, lopásokat. László főként autókat kötött el, mindössze a vezetés élvezetéért – addig hajtott minden különösebb cél nélkül, amíg ki nem fogyott a benzin. Összesen mintegy hat évet ült a tököli fiatalkorúak börtönében, a rövid kint töltött időszakokban hajléktalan volt, vagy üres lakásokat tört fel, utóbbiért a Kozma utcai börtönt is megjárta. 23 évesen ismerkedett meg egy nővel, akitől a rendszerváltás évében lánya született, és ugyanekkor diagnosztizálták paranoid skizofréniával. Volt ugyanis egy – ahogy ő fogalmazott – agresszív énje, aki a sátán hangján beszélt hozzá: hol arra utasította, vessen véget saját életének, hol mások megölésére biztatta. Ezeket a hanghallásokat erős vizuális hallucinációk kísérték, pszichotikus állapotában úgy érzékelte, a falak apró repedéseiből megállíthatatlanul ömlik a vér. Lászlónak nem volt többes személyisége (a disszociatív személyiségzavar igen ritka jelenség a pszichiátriában, nem úgy a popkultúrában), volt viszont lelkének egy éjfekete oldala, amivel folyton-folyvást küzdelemben állt. Erősen szimbolikus, hogy arca jobb oldalát egy sátánt ábrázoló tetoválás takarta.

Még nem töltötte be 30. életévét, mikor embert ölt. Szomszédját verte agyon, amiért nyitva hagyta az utcájukban az egyik csatornafedelet, László szerint azért, hogy a kislánya beleessen. Miután végzett az áldozatával, leült a holttest mellé, felbontott egy üveg bort, és megvárta, amíg kiérkeznek a rendőrök. Ekkor már évek óta kezelték az egyik fővárosi pszichiátrián, de a szakértők véleménye szerint a gyilkosság pillanatában nem a betegsége dominált, sokkal inkább erősen ittas állapota – így elítélték, 14 év fegyházbüntetést kapott. Bár eddigre már rendszeresen fogyasztott kábítószert, hosszú szabadságvesztés-büntetése alatt vált heroinfüggővé. Szabadulását követően felvette a kapcsolatot a nála húsz évvel fiatalabb mostohaöccsével, akivel elkövetett egy sikertelen fegyveres rablást, ezért alig néhány hónap után újra börtönbe került – a feltételes szabadlábra bocsátás lehetősége nélkül. Mentális állapota jelentős mértékben romlott, fogsága utolsó éveit az IMEI-ben töltötte.

László – akárcsak a korábban bemutatott Jenő – klasszikus bűnelkövetői karriert tudhatott maga mögött, ami gyerekkori bántalmazásokkal kezdődött, intézeti, majd később börtönszocializációval folytatódott, időközben pedig drog- és alkoholfüggővé vált. Egyre súlyosabb bűncselekményeit a szakértői vélemények alapján utóbbiak határozták meg minden esetben, nem a paranoid skizofréniája – ugyanakkor utólag szinte lehetetlen szétszálazni, hogy szenvedélybetegségei indukálták a pszichózisát, vagy fordítva, az tette különösen fogékonnyá az alkohol- és drogfogyasztásra.

jogrendszerünk egyik súlyos hiányossága

Ami viszont biztos volt, hogy László Szentgotthárdra érkezése komoly kockázatokat rejt magában. Bár volt részleges betegségbelátása, hiszen úgy vélte, csak a Leponex^[2] segítségével képes kordában tartani agresszív énjét, személyisége gyermekien éretlen, infantilis volt (csak egy példa: mindenkit, kortól és státusztól függetlenül bácsizott és nénizett, engem is), kognitív képességei a betegsége és a függőségei miatt erősen hanyatlottak, azaz terápiásan alig volt már megközelíthető, hallucinációi pedig időnként még rendszeres gyógyszerszedés esetén is előjöttek. Leginkább az alkoholtól és a drogtól tartottunk, mivel egyikhez sem volt különösebben nehéz hozzájutni az intézeten kívül. Évekig ültem a szentgotthárdi önkormányzat Bűnmegelőzési Bizottságában meghívott tagként, így tisztában voltam vele, a város problématérképén előkelő helyet foglal el a kábítószer, melyre már nemcsak a helyi és az osztrák fiatalok, hanem az Otthon drogfüggőséggel küzdő lakói körében is magas lett a kereslet. Helyzetünket tovább nehezítette, hogy jogrendszerünk egyik súlyos hiányossága okán az IMEI-ből elbocsájtottak számára sem pártfogás, sem utógondozás nem vehető igénybe, így kérdéseinkkel és dilemmáinkkal magunkra hagytak, ráadásul olyan időszakban, amikor egy fenntartói hübriszből végrehajtott igazgatóváltással minden (a szakembergárda, a szemlélet, az addig elért eredményeink) széthullóban volt körülöttünk.

Egyetlen célt tűz(het)tem ki: olyan kapcsolatot kell kialakítanom Lászlóval, hogy még időben szóljon, ha érzi, újból felülkerekedik rajta személyisége sötét oldala. Hogy ez bekövetkezik, az előzmények ismeretében nem volt kérdéses, így azon kellett dolgoznom, hogy felkészüljek az elkerülhetetlen krízis kezelésére. Szerencsére nem maradtam magamra, Marianna, aki rendkívül nagy tapasztalattal rendelkezik a kriminális cselekményt elkövető pszichiátriai betegek terápiájában, végig kísérte és segítette a folyamatot.

Segítői kapcsolatom Lászlóval amorális volt abban az értelemben, hogy nem mentettem fel korábbi tettei alól, de nem is ítéltem el miattuk – egyiket sem tehettem, nem ez volt a dolgom, sőt bármelyiket is tettem volna, azzal szinte biztosan veszélybe sodrom az „itt és most”-ban kitűzött céljaimat. Minden, ami a múltja része volt, fontos információforrásul szolgált, de nem engedhettem, hogy befolyásolja a hozzáállásomat. Számomra ezt jelenti egy segítő–kliens kapcsolatban a korábban említett empátia, elfogadás, következetes viselkedés és szakmai hitelesség.

közelgő pszichotikus állapot

Mintegy fél éven keresztül meglepően könnyen, különösebb nehézségek nélkül zajlott a segítői folyamat. Hetente találkoztunk az irodámban, de szinte mindennap szántam néhány percet a meglátogatására, hogy tudja, ott vagyok mellette, a szó pozitív értelmében figyelemmel kísérem. Szerzett barátokat (jellemzően korábbi IMEI-s lakókat), már-már úgy tűnt, valamilyen munkába is bevonható lesz, sőt a művészetterápiája is kilátásban volt. Időnként felerősödtek a szorongásai, ami jó előrejelzője volt közelgő pszichotikus állapotának, és mivel ezt mindannyiszor időben jelezte felém, a kezelőorvosának továbbítva az információt ilyenkor lehetőség adódott az ideiglenes elkülönítésére, gyógyszerezésének alakítására. Ami pedig igazán meglepő volt, hogy várakozásomon felül sokáig sikerült távol maradnia a kábítószerektől és az alkoholtól.

Aztán egyik reggel, 9 óra körül – éppen reggeliztem az íróasztalomnál – hangos ordítozások közepette támolygott be az irodámba. Átható alkoholszagot árasztott magából. Soha korábban nem láttam a saját szememmel embert ennyire disszociatív módon viselkedni: egyik pillanatban kezét tördelve, szinte sírva kért bocsánatot, amiért intelmeim ellenére lerészegedett, a másik pillanatban tekintete elsötétült, ököllel ütötte az asztalt. Többször megismétlődött ez a hirtelen hangulati váltás, mintha az agresszív késztetések hullámokban öntenék el a központi idegrendszerét, csakhogy egyre kisebb amplitúdókkal – énje sötét oldala kezdte átvenni az uralmat. Ekkor éreztem másodszor félelmet a terepen végzett munkám során, ezúttal igazán erősen. Csak abban bíztam, elég szoros a köztünk lévő kapcsolat, hogy ne támadjon rám.

A hangos ordításokat és asztalcsapkodásokat szerencsére meghallotta a szomszéd irodában tartózkodó Marianna, így azonnal átsietett. Együttes erővel sikerült Lászlót rábírnunk, hogy felmenjen a szobájába. Így némi időt nyertünk a mentők hívására. Sajnos, egyetlen pszichiáter sem tartózkodott ekkor az intézetben (jellemző probléma ezekben a szociális otthonokban), a mentők pedig kapacitáshiány miatt nem tudtak azonnal rohamkocsit küldeni. László nem meglepően, képtelen volt az ágyban fekve lenyugodni, ráadásul egyre erősödtek a vizuális hallucinációi: ijedten kiabálta, hogy mindent elönt a vér a szobában, már a térdéig ér, ezért inkább kirohant a folyosóra. Valóságos dührohamot kapott, fejét – alighanem az erősödő hanghallások miatt is – óriási erővel csapkodta a szobaajtóhoz, félő volt, hogy koponyatörést szenved.

segélykiáltás

Ekkor támadt Marianna mentő ötlete: Bubuka, a közel két méter magas, 150 kg körüli korábbi IMEI-s lakó (anno rablásért kapott kényszergyógykezelést: azt gondolta, ő a miniszterelnök, ezért jogában áll fizetés nélkül távoznia a benzinkútról) éppen a szemközti osztály folyosóján sétálgatott, segélykiáltásunkra azonnal ott termett László mellett. Bubukában mintha egy pszichológus és egy szumóbirkózó talált volna egymásra, úgy fogta le Lászlót, hogy mozdulni sem tudott, miközben folyamatos nyugtatgatással valamelyest sikerült a dührohamát is csökkentenie. Így vártuk meg, míg mintegy másfél óra múlva kiérkeztek a mentők, és elszállították Lászlót a szombathelyi megyei kórházba.

Persze nem lehet kétséget kizáróan tudni, mi lett volna, ha nem sikerül valamiféle kötődést kialakítanom a féléves segítői folyamat során köztem és László között, vagy ha Mariannának nincs olyan régre visszanyúló kapcsolata Bubukával, amire még évekkel a pszichoterápia lezárása után is építeni lehet. Talán akkor is megúsztuk volna tragédia nélkül, de átélve ezt a reggelt, mégis azt gondolom, a klienseinkhez fűződő segítői viszonyunk minősége volt az, ami láthatatlan védőhálóval font körbe minket a kritikus pillanatokban.

*

Tragédia ekkor valóban nem történt, de az élet ezen a helyen ritkán tartogat happy endinget. László néhány hónappal később rossz minőségű dizájnerdroghoz jutott, amitől leállt a veséje. Marianna a padláshoz vezető lépcsőfordulóban talált rá, már válságos állapotban.

Egy nappal azután, hogy kitöltve felmondási időnket mindketten eljöttünk az intézetből, még meglátogattuk Lászlót a kórházban, már csak azért is, hogy megfelelő ellátást biztosítsanak számára. Ekkor már alig tudott beszélni, de annyit megígért, hogy többet nem tesz ilyet. Nem sokkal később meghalt.

folytatjuk

Az Otthon lakóinak nevét a szerző megváltoztatta.

1. Hajnóczy Péter (2013 [1975]): Jelentések a süllyesztőből. Az elkülönítő és más írások, 350. old. Budapest: Magvető Kiadó. ↑

2. második generációs antipszichotikum ↑

kép | adobe.com