AZTÁN MI LESZ, HA JÖVŐ LESZ?
2012 szeptember
Lelkesedni és csüggedni is túl fáradtak vagyunk már. Még a század nagy eszméi is, amelyeken pedig oly szívesen kérődznek a politikusok, még a ‘koreszmék’ is jócskán veszítettek erejükből. Csak a nyájat terelő korcsok ugatnak még, dühösen mardosva a hátramaradókat. Nem veszik észre, hogy a vezérkos már tanácstalan toporog. – Nem tudja, merre vezesse tovább az eltévedt nyájat.1
értelmes cél
Évtizedekkel ezelőtt Csehov olvasmányait tanulmányoztam, és egy hetet töltöttem a jaltai villa könyvtárszobájában. Most már persze nagy rendet tartanak ott is a muzeológusok. Azt hiszem, mint sokat dolgozó, hajszolt ember csak kevés könyvet olvasott el elejétől végig. Néhányat azonban mindig a keze ügyében tartott. Ezeket nevének kezdőbetűivel meg is jelölte, ahogy a szerzetesek az imakönyvüket. Az érdekesebb részeket aláhúzta, a legfontosabbakhoz pedig egy NB (nota bene) jelet tett a margóra. Így tudtam meg, hogy az 1880-as évek végén, az Ivanov írása idején leginkább Shakespeare-t és Gogolt olvasott. NB jelet találtam például egy Gogol-levélnél, amelyet a nagy előd az Odüsszeia új orosz fordításakor írt Nyikolaj Jazikovnak. A mottót ebből emeltem ki, és nemcsak a vezérkos meg a korcs kutyák kedvéért, hanem a Földközi-tengeren hajózó euró-övezeti ősünk miatt. Odüsszeusz felismerte a trójai háború értelmetlenségét, és nem csupán haza akarta kalauzolni túlélő, de zsákmány nélkül maradt társait – igyekezett valami értelmes célhoz vezetni őket. Tudjuk, hiába.
Nem ismerem azt az orosz kiadást, de egy új fordítás általában új művet jelent.
Az ambiciózus, fiatal Gogol sok mindent kipróbált már, s az eseményekkel túlzsúfolt 19. század lehetőségei közül ezt a szerényebb magatartást, ezt a fajta mélyebb értelem- és célkeresést találta magához illőnek. Végigpróbálni a kínálkozó alkalmakat, és meggyőződni, hogy mind öncsalást vagy tudatos félrevezetést kínál. S aztán hazatalálni a közeli, és mégis oly messzi Trójából – illetve Párizsból. Megfeszíteni a régi-új íjat, és kíméletlenül használni is. Nem sokkal később ugyanezzel próbálkozott Herzen Londonban. Csakhogy az eltévedt nyáj még mindig ugyanazt a kolompszót követi. Ez a stréber korcsok csaholásánál is jobban bántja Gogolt. S persze, ahogy Odüsszeusz leszámol a kérőkkel, az ugyancsak hasonlít Heléna visszaszerzésének impotens ötletére vagy a megtorlásra – mindig, mindig megtorlás! –, amit Hamlet atyjának szelleme vár el a Wittenbergből hazaérkező ifjú humanistától. Jó volna valami egészen mást kitalálni!
Miért figyelt fel erre az egyhangú kolompolásra az Ivanovot író Csehov?
társadalmi impotencia
Sokat tűnődtem ezen a jaltai villában, míg igyekeztem titokban elmajszolni a reggelinél zsebre tett feketekenyér-darabokat. Azt hiszem, őt is bántotta a társadalmi impotencia. Az Ivanov első változatában a címszereplő csak Hamlet bizonytalankodását és a döntő tett halogatását játssza el. „Mi van énvelem?” – kérdi jövendő apósától, akivel együtt tanultak a Moszkvai Egyetemen. Az pedig a mindig bevált módon, baráti kölcsönnel válaszol – „Mind a ketten diákemberek voltunk, liberálisok. A közös eszmék, a közös érdeklődés…”
A nyugat-európai típusú modernizációt a cár könnyen, gyorsan és olcsón akarta megúszni: a patriarchális földesúri és paraszti osztályt egyszerre és együtt szolgáltatta ki a „fiskális tőke rabló uralmának” (Lenin). Csehov így írt egy hozzá hasonlóan naiv rendszerváltónak: „A küszöbön álló események váratlanul érnek majd bennünket, mint az alvó Csipkerózsikát. És meglátja, hogy Szidorov kupec vagy valamelyik középiskolai tanfelügyelő Jelecből, aki többet ért meg az időkből, mint mi, s főleg többet tesz nálunk, félrelök és kiszorít majd bennünket.”2
A moszkvai Kors Színház vígjátékként adta elő a szomorú komédiát. A középkorú, özveggyé lett, valamelyest naiv és gátlásos zemsztvo tisztségviselő közvetlenül az esküvő előtt visszalép; rajongó, fiatal menyasszonya hiába ajánl számára új életet. Szegény lány, szép, tehetős, modern – és végzetesen komolyan vesz egy „reformértelmiségit”. „Hát lemondhatok én rólad? Hogy mondhatnék? Se anyád, se nővéred. Se barátaid…”
A fiatal írók leghíresebbje, Vszevolod Garsin ez idő tájt a lépcsőházban végzett magával.
Péterváron két évvel később mutatták be a darabot, egészen más felfogásban. Vaszilij Davidov, aki mindkét előadásban a címszerepet játszotta, 1889. január 22-én ezt írta: „Többször is átolvastam Ivanov szerepét az új változatban. Most már végképp nem értem. Az előző változatban Ivanov tisztességes ember volt, aki egyszerűen hasznossá szerette volna tenni magát. Nagy céljai voltak. Szimpatikus, de gyenge jellemű ember, akit az élet megpróbáltatásai és a környezet kisszerűsége korán összeroppantott. Beteg ember, de talpig gentleman, akit valóban halálra lehet sebezni azzal a szóval, hogy gazember.3 Az új változatban Ivanov félőrült. Mindenesetre rendkívül visszataszító ember. Ugyanolyan üres szájú fecsegő, mint Borkin, csak ő az emberi értetlenség miatti önsajnálat mártírruháját vette magára. Megrögzött egoista, s ráadásul ügyetlen csaló, aki rosszul sikerült házasságszédelgése miatti elkeseredésében lövi főbe magát.”4
Az új befejezés, Ivanov öngyilkossága valóban nyílt Hamlet-rájátszás. A variáns egyben egészen új dramaturgia kezdete.
Csehov, miközben lelkiismeretesen ellátja körorvosi teendőit, egyszerre írja át A Manót Ványa bácsivá és fejben újrarendezi az Ivanovot és a Sirályt. Mindegyikben a koravén kamasszá öregedő „orosz Hamlet” a főhős. „Ványa bácsi” mindössze 47 éves. A darab harmadik felvonásában lelőné „életének tönkretevőjét”, a professzort, amikor elsüti a revolvert, azt mondja, mint a gyerekek: „Puff”.
új férfiak kellenek
A pisztolyok, a szerelmi három- és négyszögek, meg az intrika vezérelte „jól megcsinált”, „franciás” dramaturgia ironikus alkalmazásai ezek az orosz színpadon. Az élet egészen másfajta konfliktusokat produkált, szerte Európában. És Osztrovszkijtól Scsedrinig meg Szuhovo-Kobilinig meg is értették a szerzők, hogy többé nem lehet párbajpisztollyal vagy retikülből előráncigált kis revolverekkel megoldani helyzeteket. Csakhogy az új számhoz új férfiak kellenek. És ha nincsenek, a régiek próbálják kicsípni magukat. Az Ivanov holttestét körülálló, hoppon maradt násznép között ott áll például az elegáns Sabelszkij gróf, a nagybácsi is – ő majd elveszi a „cukorfalatot”, a pénzes özvegyet, s nem várja, hogy ezért hősnek tartsák.
Mi történt Csehovval a két bemutató között, hogy így megváltozott véleménye a saját hőséről? A „hozzáértők” tanácsa ellenére, éppen a „drámaiatlanság” és a „színszerűtlenség” irányában haladt, nagyon következetesen. Belejátszott ebbe utazása Szahalinra, a Moszkva melletti birtok, Melihovo megvétele, a zemsztvo körorvosi tisztének elvállalása és emberfeletti helytállása két egymást követő kolerajárványban. Kiköltözött a kerti faházba, hogy némileg függetlenítse magát fővárosi művészvendégeitől. Kínlódott A Manóval és a Sirállyal, és Franciaországba vonatozott, hogy részt vegyen a Dreyfus-per tárgyalásain – olyanok voltak ezek a hosszú vonatutak, mint amiről a készülő darab hősnője beszél: „harmadosztályon, muzsikok között”. De közben felfedezte magának Nizzát, és mindig az Orosz Panzióban foglalt helyet, itt nyugodtan társaloghatott moszkvai barátaival –természetesen Oroszországról. Mert ez az ország túl nagy, a rálátáshoz távolság kell. A revizor bemutatójáról Gogol egyenesen Rómába menekült, hogy megírja a Holt lelkeket. Csehovnak Nizzában sikerült meghaladnia a kelet-európai Hamleteket. Az író akkor már jó két éve forgatta fejében a Sirály tervét. De éppen a nizzai beszélgetések közben lett nyilvánvaló számára, hogy miért nem a zseniktől, prófétáktól és népvezérektől hemzsegő századvégi Oroszország ifjú írója, Treplov a darab igazi hőse. Miért veszi át helyét Nyina, a színésznővé lett vidéki úrilány, aki azt mondja a darab végén: „A mi pályánkon… nem a hírnév, nem a ragyogás a fő… hanem az, hogy tudjunk tűrni”.
1985-ben, amikor Almási Miklós Csehov-könyvének5 egyik nyomdaszagú példányát a szerzőtől átvettem, még nem éreztem, mennyire helyénvaló volt éppen a szárazon köhécselő, cvikkeres vidéki orvosnak tenni fel a címbeli, máig megválaszolatlan, kétségbeesett kérdést. A Csehov-darabok a legfontosabb lenyomatai annak az örök küzdelemnek, amelyben egy-egy színházi nemzedék érzékelhetővé teszi a valóság ezernyi színét, ízét és hangulatát – úgy, hogy közben megőrzi a saját arcát. A Moszkvai Művész Színház fiataljainak éppen olyan agyafúrt öregekkel volt dolguk, mint száz évvel később a mieinknek. A régi igazságok nem voltak már igazak, az újaknak pedig nem volt még nevük. Sokan és sokféleképpen visszaéltek ezzel akkor is. A Csehov-darabokkal azonban még minden nemzedék el tudta emelni magát az aktuális ellenségektől – és a patrónusoktól.
a remény kimondhatatlan
Annak idején, amikor előadásokat tiltottak be és igazgatókat menesztettek, a színházi szakma sem fedezte fel igazán Almási könyvét. Furcsa, jóleső érzés most kézbe venni: lám csak, mennyi mindent túléltünk, forradalmakat, szerelmeket és költözéseket is, és sikerült megmenteni néhány dedikált könyvet. Folytathatók a régi beszélgetések is. „Amit mutat – írja Almási –, nem világvége, hanem egy felnőtt világ, amelynek reménytelenségében csak akkor szenvednek az emberek, ha már mindent kipróbáltak, ha már végigjárták a menekülés minden lehetséges útját, s bár közben egyre rosszabb helyzetbe sodródtak, mégis megőriztek valamit a reményből. Csak már nem szólnak róla: a remény kimondhatatlan.”6 – Legalábbis manapság nem illik kimondani. A Három nővér fináléjában, mikor Olga átöleli két testvérét, azt mondja: „A katonazene olyan vidáman, tüzesen pattog, és úgy szeretnék élni!
Jaj, istenem! Az idő elmúlik, elmegyünk, örökre elfelejtenek bennünket. Elfelejtik arcunkat, hangunkat és azt is, hogy hányan voltunk testvérek, de a mi szenvedésünk örömre változik azokban, akik utánunk következnek…7” Brook és Strehler mély katarzist idéztek elő ebben a jelenetben. De nekünk most valahogy nem megy. Minél többször mondják, annál kevésbé tudunk hinni a szebb jövőben.
De a Föld azért forog, és a „változások” utáni kijózanodást megint a színház jelezte a legérzékenyebben. A Művész Színház száz év előtti megnyitásának napján, 1998. október 26-án, a régi épület bejáratánál felállították Csehov első moszkvai szobrát, egy három méter magas bronzalakot. A fő szónok Luzskov főpolgármester volt, az alkotó értelmiség nevében pedig Szolzsenyicin mondta volna az avató beszédet. A társulatnak az a fele, amelyik néhány éve elfoglalta a színház új épületét, másnap szintén tartott egy ünnepséget. Nyemirovics-Dancsenko 1940-es rendezőpéldányának a felhasználásával a Három nővért adták elő. A rendező, a régi világbeli öregúr, a háború kitörése előtt alig egy évvel, a sztálini terror kellős közepén, épp Versinyin szebb jövőről szóló szövegeibe szeretett bele. „Magát megmentik az álmai!” – mondogatta a próbákon az ezredest játszó színésznek. És valóban, ez ma is éppolyan időszerű, mint akkor.
Az állami díszelőadás, amelyet a televízió a régi épületből közvetített, szintén a Három nővér volt. A méregdrága díszlet egy Levitan ecsetjére méltó, hatalmas orosz erdőt mutatott, amely mindenfelől körülveszi, mintegy a tenyerén tartja a nővérek fehér tornácos kakukkvárát. Csakhogy az előadás végére elhal, lelombozódik az erdő. És a zene a vidám katonaindulóról Csebutikin doktor cinikus „tararabumsztié”-jára vált. Moszkvában most ez a divat.
„Őszintén is tudunk hazudni, bár eszünk ágában sincs elferdíteni a dolgokat, csak azok éppen kimondhatatlanná válnak a mondat közepén, és szavaink máris – mintegy önmaguktól – irányt váltanak…”8 – kopogta le a régi, közös Underwoodon Almási a Színházi Intézetnek abban a sötét kis kutatószobájában, amelyben akkor Ungvári Tamással és velem összezárva üldögélt. Egy errefelé igen gyakori, történelmi áramszünet korát éltük. A látszat szerint nem történik semmi, valójában éppen ilyenkor porladnak szét a birodalmak, és rendeződik újra a világ.
fecsegő értelmiségiek
Abban a jaltai könyvtárszobában kezembe került egy újságkivágás. A Moszkvai Hírek 1901. február 5-i száma így számol be a Három nővér bemutatót követő első előadásáról: „Tegnap a közönség már kizárólag értelmiségiekből állt: tanítónők, gimnazisták és kishivatalnokok. Vagyis hát az a díszes társaság éppen, amelyet Csehov a darabjaiban ábrázol: a fecsegő értelmiségiek, akik mindenféle jogokkal meg vágyálmokkal szédítik a népet” – így a tudósítás. Nagyon találóan! És ha valamelyik orosz tévéadó operatőre netán elbóbiskol, most is feltűnnek a képernyőn ezek a „fecsegő értelmiségiek”: a tanítónők, kishivatalnokok és kisvállalkozók. A ruhájuk tiszta, rendes, de viseltes. Az arcukon jól felismerhetők a korkedvezményes nyugdíj és a vitaminszegény táplálkozás nyomai. Kisemberek. Értelmiségiek, mondanám, ha nem tudnám, hogy ilyenek nincsenek már egy korszerű demokráciában.
Mi változott száz év alatt? Szívszorító érzés látni, hogy ezek a majdnem hajléktalanná vagy kényszervállalkozóvá lett, de továbbra is értelmiségi tudattal élő emberek újra feltűnnek a kvíz-műsorokban és a tüntetéseken. Pedig, ma már biztosan tudjuk: bárkit választanak is elnöknek, az ugyanúgy kihasználja és kisemmizi őket, mint a narancsszín pongyolájára zöld övét hurkoló, a nővéreket a házból kiszorító Natasa szponzora, a malacképű Protapopov. „Az ilyeneket én egészen rövid úton szoktam elintézni!”, jegyezte meg Sztálin az igazgatói páholyban, amikor a rendező, Nyemirovics-Dancsenko megkérdezte tőle, hogy tetszik az előadás. „A hosszabb út néha biztosabban célhoz vezet, Joszif Visszarionovics”, válaszolta minden bátorságát összeszedve a piperkőc öregúr.
Bevenni Tróját, legyilkolni a „kérőket” – és még néhány millió munkaerőt, puccsot vagy palotaforradalmat szervezni, nem volt ez soha nagy ár errefelé a szebb jövőért. Csakhogy, mi lesz aztán, ha jövő lesz? Mi lesz holnap? Ennek kimondásához nem mindennapi civil bátorság szükségeltetik. Ez tette nemzeti drámává Oroszországban a Három nővért és Csehov többi „szalondarabját”. Ezért kérdezzük újra meg újra, egyre fáradtabban és titkon mégis reménykedve: mi lesz velünk, Anton Pavlovics?