AZON A NYÁRON

Mostanában korán reggel kezdek írni. Még alig virrad, amikor kibújok a takaró alól, és óvatosan, hogy fel ne ébresszem Z.-t, kibotorkálok a konyhába. Forró vizet engedek a piros bögrébe, két kanál nescafét keverek bele – Isten ments! cukrot soha, tizenhat éves korom óta keserűen iszom –, és csak az ágyba visszatérve kezdem kortyolgatni. Kényelmesen, kinyújtott lábbal ülök, párnával a hátam mögött, térdemen a laptop, képernyője izgatottan villog. Háttérképe, a montenegrói Stari Bar romvárosa – Z.-vel egy adriai nyaraláson fél napot bóklásztunk fehér kövei és fekete olajfái között – lassan elhalványul, majd eltűnik. A kávé gőze betölti a szobát, mind sűrűbben gomolyog, szeszélyes alakzatokba tömörül és új kép vetül a monitorra: régimódi, lombikos főző, bugyborogva forr benne a víz; háromszor kell felfuttatni az alsó üveggömbből a felsőbe a kávéval megtöltött szűrőn keresztül, ez a titka. Ezután lehet kiönteni és felszolgálni a vendégeknek, egyhúszért a szimpla, kettőnegyvenért a dupla feketét. Az apró szemű, agyonpörkölt babkávét feliratnélküli, barna papírzsákokban hozzák a nagykertől, kiutalásra, az ötvenes években boltban nem kapható. Kommersz áru, frissen darálva a szaga mennyei, de a kész főzet mindig elmarad a várakozástól.

arany színű csomagolásban

Tíz évet kell várni, hogy meglássam, van másféle is: nagy szemű, világosbarna, arany színű csomagolásban. P. Zsuzsa anyja hozza majd Hollandiából, a forradalom után disszidált nagyobbik lányától, Évától. Vadszőlővel befuttatott verandájukon szertartásosan isszuk a belőle főzött aromás feketét – íze vetekszik illatával –, hallgatjuk az utazásnál is kalandosabb útlevélszerzés történetét, és megcsodáljuk P. nénit színesben az amszterdami repülőtéren, Éva kapta le az óriás KLM-gép előtt, és képzeljétek, alighogy elkattintotta a fényképezőgépét, készen jött ki belőle a fotográfia!

Amikor azonban a cukrászdai lombikos kávéfőzővel babrálok, még híre-hamva sincs a forradalomnak, és az utazás is az álmok világába tartozik. Hetvenéves Margit nagyanyám század eleji velencei nászútja – Szent Márk tér galambokkal, holdfény, tenger, gondola – éppoly hihetetlennek tűnik, mint az, hogy ő is volt fiatal, netán szerelmes is lehetett. Én persze az vagyok, tizenhat évemhez illően reménytelenül. Nyolc hónapja Z. képével alszom el és vele ébredek, de ügyet se vet rám, és huszonéves vénlányokkal járkál.

Azon a nyáron már túl voltam a négyévesre zsugorított gimnázium második osztályán, és – mert a nyári munka kötelező – elszegődtem félműszakos kisegítőnek a Kis Lélek cukrászdába. Volt Nagy Lélek is, az államosítás óta mindkettőt egy nagy vendéglátó vállalat birtokolta, és az öreg Lélek közönséges alkalmazott a saját volt tulajdonában.

Az iskolában termelőmunkára gondoltak, a cukrászda amolyan polgári csökevény, egy téeszcsében vagy gyárban sokkal hatékonyabban építhetném a szocializmust, de nekem ennyi is elég. Napi négy órát állok a bádogtetejű pult mögött, egyik héten délelőtt, másikon délután. Mosogatok, kávét darálok, süteményeket teszek kistányérra tortalapáttal, fagylaltot mérek. Közben hallgatom a fagyasztógép zúgását, a lombik bugyborékoló hangját, a rádióból Szepesi közvetítését a futball-világbajnokságról, és a betérő öregkisaszszonyokat, pá édes, egy szimplát és egy minyont kérek, mosolyognak rám, és föltipegnek a három lépcsőfokon, fel a különterembe, alpakkatálcán viszem utánuk a rendelést. Közben már újra sor áll a fagylaltos pult előtt, ötven filléres és egyforintos gombócokat adagolok az ostyatölcsérekbe. Citrom, eper, vanília, csokoládé, sorolom a választékot, mindig ugyanazt, bár néha bővül a lista; ha az öreg Léleknek jó napja van – és diót meg mazsolát is szállítanak –, rumosdiót és puncsot is főz. Vödrönként cipelem át a folyékony fagylaltot a nagy cukrászdából a kicsibe, és akárhogy vigyázok, mindig kilöttyen, rá a szandálos lábamra, az édes létől csupa ragacs leszek, mennék a mosdóba, csak előbb még beleöntöm a piros, fehér vagy barna folyadékot a fagylaltgépbe. Régi masina, hallani, hogy erőlködik, zihál, sokára fagy meg benne a massza. Amíg elkészül, átküldenek a következő adagért. Ha szerencsém van, a műhelyben ekkorra megsül az Erzsébet-kocka, az öreg Lélek lecsúsztatja a bádoglemezről a munkaasztal márványlapjára, és hatalmas késével hajszálpontosan egyforma darabokra vágja a süteménytáblákat. Kér egy kis tésztaszélt, kislányom?, kérdezi, mikor észreveszi, hogy ott toporgok mögötte, és mielőtt megtölti a vödrömet, elém tolja a resztlit.

egy igazi úriember

Öreg Lélek tetőtől-talpig fehérben – gömbölyű, rengő pocakján már kora reggel maszatos a kötény – fürgén mozog a süteményes polcok, villanysütők között. Szeme nefelejcskék, arca a szilveszteri marcipánmalacokhoz hasonlóan rózsaszín. Tudja, hogy ki vagyok – kisvárosban élünk –, és hetenként egyszer a lelkemre köti, hogy adjam át tiszteletteljes üdvözletét apámnak. Ismeretségük még azokba az időkbe nyúlik vissza, amikor apám a városnál volt, és negyedévente ellenőrizte a pékségeket, a cukrászdákat és a vendéglőket. A doktor úr egy igazi úriember, érzékenyül el az öreg Lélek egy mocskos ronggyal az asztalt törülgetve, előbb azonban körülnéz, nehogy meghallja valaki a dicséretet.

A cukrászüzleteket – egy saroknyira voltak egymástól a Bérpalota tömbjének két oldalán – az államosítás után is Nagyléleknek és Kisléleknek hívta mindenki, pedig új cégtáblát kaptak, Béke Cukrászda és Béke Cukrászda Fiókja lett a nevük. Nem sokkal később egy éjjel ismeretlenek leragasztották a d és az a betűt a kiscukrászda új siltjén. Ügyesen csinálták, egyáltalán nem volt feltűnő, sokáig nem vette észre senki. Végül egy járókelő fedezte fel, és percek alatt híre ment a javított feliratnak: az egész város a Béke Cukrász fiókján derült. A tettesek után nagy erőkkel nyomozott a rendőrség, de nem találták meg őket, pedig felforgatták mind a két középiskolát, és attól kezdve megduplázták az éjszakai járőrözéseket.

A Nagylélek régi, békebeli cukrászüzlet volt, plüsshuzatos kanapékkal, mennyezetig érő metszett tükrökkel és üvegcsillárral. Azon a nyáron – a berni világbajnokság nyarán – még megvolt az eredeti berendezés, de mire leérettségiztem, modernizálás címén a bútorokat csővázasra, a selyemtapétát világoskék műanyagburkolatra cserélték.

A költő székét hazavitték a cukrászék – túl sok volt rajta az arany ciráda, sem a helytörténeti gyűjtemény, sem az alma mater nem tartott rá igényt –, és sokáig őrizgették a padláson, mígnem egy költözéskor nyoma veszett. Pedig a hagyomány szerint ezen üldögélt kamaszkorában J. A., a proletárköltő. Ezerkilencszázhuszonhárom telén a Lélek cukrászdában ivott forró csokoládét minden délután, és tejszínhabos, krémes süteményeket habzsolva vetette papírra Caca kisasszonynak ajánlott szerelmes költeményeit. Számláját a múzsa apja, egy szabadelvű ügyvéd fizette. Mecénása szállást is adott a konviktusból kicsapott költőnek, amikor azonban Caca lánya hazajött az angolkisasszonyoktól, jobbnak látta kitenni az ifjú rajongót a házából. Befellegzett az uzsonnáknak is; J. A. az iskolai szünetek idején újra megjelent apáméknál egy tányér krumplileves, valamint ama bévülről baracklekvárral megkenegetett palacsinták reményében, sőt, a törött rugójú konyhai sezlonon való alvás lehetőségét is megpendítette Örzsi nagyanyámnak.

szelíd volt és ártalmatlan

A Kislélek – különtermének plüssfüggönyét leszámítva – sokkal egyszerűbben volt berendezve, ám a szerelmespárok, magányos vénkisasszonyok és agglegények kedvelték homályos zugait, még Karola is ide járt be, szakadt csipkekesztyűs kezével üres pénztárcájában matatva. Tőlem mindig számíthatott egy szimplára, sőt, cigarettát is adtam neki, de a többiek elzavarták. Elriasztja a vendégeket, mondta Juci, a főnökasszony, pedig Karola szelíd volt és ártalmatlan. Rongyos, fekete selymekbe öltözötten rótta a várost, napernyője végével csikkeket piszkálva elő a kövek közül, és csak akkor bőszült fel, ha csúfolni kezdték az utcagyerekek.

A Kislélekhez Z. is gyakran betért azon a nyáron. Duplát ivott, és láttam a szemén, hogy észrevesz: pillantása el-elidőzött rajtam, de ennél többre akkor nem jutottunk. Tudtam róla, hogy nem vették vissza az egyetemre, január óta a gépgyárban dolgozott, hajnali műszakban. Délutánonként a barátaival csavargott: Manóval, a paraszt pártból dezertált miniszter unokaöccsével és a cigányképű Piros Ferkóval – együtt ülték le az öt évet, Sztálin halála után is egyszerre szabadultak –, este, mozi után azonban nem velük, hanem a nagymellű B. Cicával sétált a Püspökkertben. Gyötört a féltékenység, és amikor a rádióban Szepesi rezignált hangja végérvényessé tette a keserű valóságot, hallgatóim, bele kell törődnünk: a világbajnoki döntőt elvesztettük, nemcsak az aranycsapat miatt hullattam a süteményes pultra könnyeimet: Z. fent, a különteremben a plüssfüggöny árnyékában B. Cicával kávézgatott.

kép | shutterstock.com