AZÉRT, HOGY ÍRJAK

Csak azért, hogy írjak
nem fogok írni még. A betűk összevissza
kunkorodnak, nem tudom a végét, az elejét
ahogy a ma ködbe, majd sötétbe vész
a délelőtti napsütés
megtéveszt, a tévedés
egész nap kísér és kísért
mint a szellemek, akik hamis pénzt
adnak vissza a kezembe, s ha fizetnék
velük, nem fizethetek. Így kóborlok
egész nap félig éhen, de főleg szomjasan
az ismeretlen város keskeny utcácskáiban
a középkorról álmodom, pedig elmúlt
az éveimet nem számolom, tudom jól
a sarokpontokat, pár évszámot, Nándorfehérvárt
a szatmári békét, pár forradalmat, és mindegy
hogy hol szavalta, elhangozhatott.
És álmodom a varázsos Korcsulát, félsziget
amit (sokadikként) én is felfedeztem
újmódi Marco Polo, ha fele igaz
az is elég egy élet értelméhez

hát nem írok, várnak az utak
a fodrozódó vízek országútja
a titkok közt játszódó halak

ez volt az (egyik)
utolsó (előtti)
levelem
(talán)
misszilis

kép | adobe.com