AZELŐTT

Courbet képéről olvasok,
Nem láttam még, középen állvány,
Tájkép, fák és égdarab, a
Koronák biztos behajlanak, valami
Víz fölé, hogy tükröződjenek, egy
Kisfiú bámulja festését, amit így
Mi is meglesünk, és még egy márvány
Nőalak, szoborszerű, egy allegória,
Két oldalán két elütő csoport, örömlány.
Szoptató anya, úrnő – talán –, urak és
ínségük némán kiállítók… mint egy rovancs.
Elöl a jól ismert fehér öleb hasal – és
Miért ne állna fel? – aztán a többiek, a
Kürtőkalapos urak, a koldusok, a festő
Ismerősei, miért ne indulnának ki a
Képből? – el, ki-ki haza? Végül
Baudelaire, aki egy könyvet olvasgat, fölnéz.
Aztán ő is kimegy. S a szoborszerű nő?
Talán ő ott marad, válláról átlósan
Lehulló leplében. A kerethez nőve.
Nekidőlve szinte arcával, puhán, mint egy
Nemtő hajolna a festő fölé – ahogy a fák
A víz fölé –, fehér fényt vetve rá, amiben
Észrevétlenül mosódhat el a festő majd, de
Csak képe után, amit a szél felfúj, a
Lombozat bókol, már-már földig hajol, és
Akkor robban fel, túlfújt színes üveg.
Mégis – újabb leltár – marad néhány drapéria,
A vakkeret, egy lőrésszerű hold, egy sejtelmes
Város lepelként hullámzó homlokzata (hátul).
Jobbra, mint óriás luk, kapubéllet – tört
Ívével a boltozat dermedt ostorcsapás –,
A képleírásból tudom, onnan ömlik
Lapos szögben a fény, azon beúszhat bármi.
Fordított hajótörés lehet, és addig is:
Megnézhetném – hátha ellentmond –, miért ne?,
Úgy milyen volt, azelőtt?

kép | Watson Brown, flickr.com