AZ UTAZÓ

Nagyapám, H. József a hazai üvegesszakma „nagy öregje”, 97 éves korában halálos ágyán magához intette nagybátyámat, és elhaló hangon a következő utasítást adta: „Egy vasat se adj a halottmosóknak. Ezek kihasználják az ember érzelmeit, és kicsikarják a zsebedből a borravalót. Kötelességük, hogy lemossanak, a vallás erre utasítja őket.” Ezzel meghalt.

Távozása a gondos üzletember estéli összegzése volt: A boltot bezártuk, oltsátok le a villanyt, mert az pénzbe kerül. Elképzelem, hogy nagybátyámnak kiosztott utolsó utasítása után még megdörzsölte a kezét, mint aki valamilyen sikeres tranzakciót hajtott végre, és módfelett elégedett.

nézett a külvilágba

Pedig nagyapám esetében elégedettségről szó sem volt. Boltról sem, hacsak nem számolunk vissza a századfordulóra, amikor a Nagyfuvaros utcában József nagyapa még töretlen ambícióval írta a dupla kirakat fölé: „Vegyeskereskedés”. Az üzletajtóhoz támaszkodott és − ahogy a korabeli daguerrotípia bizonyítja − magabiztosan nézett a külvilágba. De nem sokáig. 1914-ben bevonult, otthon hagyta a feleségét, két kisgyermekét és a virágzó üzletet. Az olasz hadszíntérre irányították, távírász lett, és őrmesterként szerelt le. A kardját az ötvenes évek elején nekem ajándékozta. A csillogó, hosszú penge egy ideig igen imponált, aztán könnyű szívvel elcseréltem egy Grosics védését ábrázoló sportfelvételért.

Nagyapám a háborúból hazatérve tönkrement üzletet talált. Felesége nem értett a kereskedéshez, elkótyavetyélte az árukészletet. Igazából ez volt az első háborús seb nagyapám szívén. S ennek nem az első világháború, a monarchia összeomlása volt az oka, hanem − a felesége. A két fiúgyermekét szülő asszony a bűnbak, esendősége nem bocsáttatik meg házasságuk alatt egyetlen percre sem. A feleség családja aztán újabb istencsapás nagyapámon. Ezerszer ismételt elbeszélése szerint az anyós és após, „mamuska és papuska” közönséges paraziták voltak, sógornői naplopók, akik rajta élősködtek. Felesége pedig készségesen kiszolgálta igényeiket, tehát megrabolta őt a munkás élet hasznától, örömétől. A családi legendárium hosszan időzik ennél a helyzetnél. Feljegyez olyan eseteket, amikor nagyanyám konflist hozatott és azzal hajtottak fel a Sváb-hegyen üdülő mamuskáékhoz. Útközben nagyanyám megállíttatta a kocsit egy cukrászda előtt, kiszállt és ötven minyont vett. „Nem állíthatunk be üres kézzel mamuskáékhoz” − idézte nagyapám gúnyosan a feleségét, és ilyenkor − még késő öregkorában is, régen özvegyen − meg-megrándult a szeme melletti izom. Amint felértek a svábhegyi nyaralóba, mamuskáék persze nagy örömmel-ovációval fogadták nagyanyámat (és az ötven minyont), nagyapámnak viszont hűvösen azt mondták: „Maga, Józsi, menjen csak ki a levegőre, mi együtt akarunk lenni a lányunkkal”.

bérletet váltott

Homály fedi, hogy nagyapa a háború után miért nem nyitotta meg újra a boltját. Nem tartottam szükségesnek megkérdezni gyerekkoromban, ma meg már mindenki a föld alatt van, aki válaszolhatna erre. Talán nem tudta rávenni magát, hogy a hét minden napján egy fedél alatt éljen nagyanyámmal. Életmódja és foglalkozása a következő negyven esztendőben is erre mutat. Két hatalmas koffert megrakott az üvegesszakma szerszámaival, bérletet váltott az ország vasútaira, és nyakába vette Magyarországot.

Hétfőn hajnalban a két szörnyűségesen nehéz bőrönddel kigyalogolt a pályaudvarra, felszállt a vonatra és péntek reggelig látogatta az ország városainak-falvainak üvegesműhelyeit, és eladta az üvegvágókat, a stifnyiket, a gittet… Péntek délutánra hazaérkezett, a hétvégét a családjával töltötte. Én már így ismertem meg, beleszületve a világba a harmincas évek végén, s lettem kedvenc − egyetlen − unokája, ahogy ő nevezett: „picigyereke”.

Nagyapám utazásai a két világháború között, kétlaki életmódja, az Otthon és a Távol pólusa közötti ingázása rendhagyó nyomot hagyott életszemléletén. „Amit az ember magába fogad, az másoktól származik. Ha utazol, ismerkedsz, kíváncsiskodól, s eközben jó kis pénzeket keresel, − haszonnal élsz.” Hivatalos papírokban, kérdőíveken foglalkozását nem kereskedőként tüntette fel, hanem azt írta be: „Utazó”. Eszmélkedés-kori kérdésemre, hogy nagyapa mit csinál, azt a választ kaptam: „utazik”. „Miért?” „Mert kíváncsi” − mondták. Később engem kérdeztek: „Mi akarsz lenni, ha felnősz?” − „Utazó” − vágtam rá, és rejtélyes lehettem, mint egy megfejtésre váró hieroglifa.

Magam sem tudtam persze, hogy miben áll utazónak lenni. Csak azt éreztem, hogy a távollevésnek misztériuma van, nagyapa heti eltűnése a bőröndökkel, fáradt, de felvillanyozott visszatérte, köteg bankó az éjjeliszekrényen. Valahol valami történik, titokzatos kaland, a messzeség elnyeli az utazót, aki talán sárkányokkal és kétfejű szörnyekkel birkózik − vagy szövetkezik! −, esetleg ő maga is útonálló.

− Mi van a bőröndjeiben? − kérdeztem egyszer.

− Portéka − felelte.

− Ne légy oly kíváncsi − szóltak rám, de nagyapa azt mondta: − „Jó, ha a gyerek kíváncsi. Jár-kel majd a világban, és sokat lát. Többet tanul majd, mint az iskolában”. És megsimogatta a fejem.

nagyapa is átváltozott

Tiszta levegőjű tavaszi vasárnap délelőtt volt. Nagyapa átjött hozzánk, hogy elkérjen anyámtól. − Késő délutánra visszajövünk, Zsóka − mondta, és vette a kalapját. A kalap egyéniségének elmaradhatatlan kelléke volt. Nekem úgy tűnt, hogy legfontosabb ruhadarabja, még a zakónál és pantallónál is fontosabb. A gyermeki fantázia ugyanis a külvilág felé mutatott respektus árnyékában csintalan dolgokkal foglalkozik: séta közben, vagy az ablakból nézelődve képzeletben vetkőztettem-öltöztettem a járókelőket, férfiakra szoknyát és blúzt aggatva, asszonyokat bajusszal és nyakkendővel ellátva. Bérházunk házmesternéje − termetes, terebélyes, irdatlan kötött kendőkötegbe csavart asszony − különösen foglalkoztatta fantáziámat: ráaggattam a lakók gönceit, pofaszakállal és lavórral a fején lóra ültettem, megúsztattam a Dunában, láttam, hogy segítségért kiabál, de jellegzetes kötött kendőit mindig valahogyan ráképzeltem, nem tudtam elválasztani tőle. Rokonaimat sem kíméltem ebben a játékban, így nagyapa is átváltozott néha egyéniségével homlokegyenest ellenkező alakká, de ahogyan a házmesternéről a kendőt, nagyapáról a kalapot nem tudtam leválasztani: kéményseprőként is kalappal mászott ki a tetőre, máskor meg ejtőernyővel ugrott ki egy repülőgépből, és kalappal a fején ért földet. Kalapjának − és talán ez a magyarázat − tevékeny szerep jutott az utcai közlekedésben: jobb kezével sűrűn emelgette a ráköszönők felé, meglengette a villamosvezetőnek, szeme elé tartotta napellenzőnek, ha utcai plakátot tanulmányozott.

− Hová mennek? − kérdezte anyám. Nagyapa a nyakában szíjon lógó dobozfélére mutatott, és elindultunk. Az utcán aztán elmondta, hogy a civilizáció és technikai fejlődés újabb eredményét megyünk kipróbálni: a zálogházban potom pénzért vásárolt egy látcsövet, amivel − mondta izgatottan − a Sváb-hegy tetejéről leolvassuk a pontos időt a Keleti pályaudvar óráján! A zálogház nagyapám rendszeres zarándokhelye volt. Valószínű, hogy a zálogba tett cikkek tömkelege és tarka sokfélesége emlékeztette a felesége által elherdált vegyeskereskedés hangulatára. A zálogházból rendszerint olyan dolgokkal érkezett haza, melyek nagyrészt használhatatlanok voltak. Így például egyszer megajándékozott − 8 éves lehettem − egy mérnöki földmérő készlettel, impozáns műbőr tokban, rákattintható patentzárral.

− Mit csináljon ezzel a gyerek! − hüledezett anyám, de nagyapa elmagyarázta, hogy ez a finom műszer talán a mérnöki pálya felé irányítja érdeklődésem, és különben is olyan olcsó volt, hogy ha más pályát választok, akkor ő húsz év múlva is busás haszonnal túladhat rajta. A szakszerűen adjusztált dobozok, tokok vonzották, melyek rejtélyes domborulataikkal valami igen komoly technikai csodát kellett hogy takarjanak.

Nagyapával az utcán haladni valami olyasmi volt, mint egy lassú, helyiérdekű vonaton utazni, amely rendszertelen időközökben megáll, percekig vesztegel, továbblendül, újból megáll. A „megállók” olyan járókelők voltak, akiket nagyapa valahonnan ismert, rendszerint az üveges szakmából és annak járulékos ágazataiból. − Van szerencsém! − a kalap magasba emelkedett, utat engedve a Wesselényi utca arra járó szellőinek, hogy megdézsmálhassák a pillanatra szabadon hagyott hajzatot. Ezután kézrázás következett, és a gyermeki érdektelenség csak mondatfoszlányokat kapott el a rögtönzött társalgásból: − Az olajos gitt angróban… kérem, ismertem Csornán Eiseléket, hogyne… és ön most évi bérlettel utazik… ez a kisunokám, szegény Totyi fiam egyetlen… Volt szerencsém! −

hiányérzete támadt

Ilyenkor nekem is szerencsém volt, hogy folytathattuk utunkat, de rendszerint nem sokáig. A türelmetlenség mérge akkor futott el igazán, amikor egy újabb találkozásnál nagyapa egyszer csak − az útirányról elfeledkezve − visszafelé ment, elkísérve a fellelt bácsit az ő sétájának irányában. Ilyenkor megmakacsoltam magam, leguggoltam, és ebben a pozícióban maradtam. A két férfi lassú, de határozott taglejtéssel sétált tovább, majd egy idő után nagyapám hirtelen megtorpant és zsebéhez kapott. Hiányérzete támadt. Aztán hátrafordult, jártak a levegőben a kalapok, kézrázás, és nagyapa visszatért. − Harmincöt éve ismerem a bácsit − mondta mentegetőzve. − A veje Szolnokon él, szabómester, ismeri Róza nénit is. Egyszer együtt utaztunk az éjszakai vonattal Nyíregyházára, tudod, picigyerek, milyen érdekes éjszaka utazni…?

Ezen a vasárnap délelőttön azonban tiszta volt a levegő, szembejövő ismerősöktől mentes. Már a Körút sarkára érkeztünk, amikor nagyapa előjött a farbával: − Nem megyünk ám járművel, picigyerek! Van jó lábunk, itt a plakátoszlop órája azt mondja, hogy… fél tíz. Meglátjuk, mennyi ideig tart az út gyalogszerrel a Sváb-hegy tetejéig, és ott akkor megnézzük ezzel a finom, éles látcsővel az időt a Keleti óráján! −

Imponált a terv. Valahogy összeértünk: az öregember gyerekes kalandja és a gyerekember öreges kalandja. Kézen fogott és bevettük magunkat a körúti napsütésbe, lomha tavaszi kabátok hullámzásába.

Jó ideig derekasan bírtam az utat. A főútvonal csodái elvonták figyelmemet, és már a hídnál tartottunk, amikor leültem egy padra. Nagyapa is leült, de rögtön levette nyakából a látcsövet, és tokjával együtt a nyakamba akasztotta, aztán a Duna felé mutatott: − Az egész hídon át te viheted − és olyan elismerően mosolygott rám, mint egy katonatiszt, aki éppen egy közlegény mellére tűzi a kitüntetést. Úgy bírtam csak ki a fogaskerekű vasút első megállójáig, hogy nagyapa két alkalommal is kivette tokjából a látcsövet, és megtapogathattam feszes bőrbordázatát. Ez erőt adott a továbbiakhoz. Hogy a hosszú-hosszú úton miről beszélt nekem − az akkori tízéves kisfiúnak − ugyancsak figyelemreméltó: keserves házasságának állomásait részletezte, belemelegedve panaszaiba, negyven-ötven évvel azelőtt elszenvedett sérelmeibe, mamuska egy-egy mondatfoszlányába, amely az öt évtized alatt sátáni arányú átokká nőtt a szemében. Elmesélte nagyanyám pazarlását, üzlete kincseinek elherdálását, amíg ő a fronton teljesített szolgálatot − mindezeket a történeteket fűnek-fának elmesélte, társalgását úgy irányítva, hogy végül is ehhez a témakörhöz kanyarodjék az eszmecsere. − Hohó! − horkant fel, kezemet elengedte és a homlokára csapott − Nem tudtam én, hogy a feleségem családja degenerált! Papuskát egyszer le kellett fogni, mert meztelenül kirohant az utcára… Érted ezt, picigyerek? És ilyenek parancsolgattak nekem, „ezt-azt hozzon Józsi, ilyen ruhát, divatos muffot vegyen a feleségének, nem érdemli meg maga a mi Rezsinünket”, miegymás.

A Sváb-hegyen fél óránként új történetbe fogott, ekkor megvolt már vagy hetvenöt éves, de egyenes tartással, szuszogás nélkül gyűrte a kilométereket. Hősiesen vonszoltam magam mellette, különféle trükkökkel igyekeztem becsapni fáradtságomat: előre szaladtam tíz-húsz méterre és leguggoltam, így bevárva nagyapát. A kertek gyümölcsfái között zenéltek a méhek, a kerítésekről virágzuhatagok omlottak. Nagyapa egy alkalommal megállt és egy szürkén magasodó furcsa kéményre mutatott.

amott ül a nagy író

− Látod ezt a kéményt, picigyerek… ez a híres csavartkéményű ház. Jókai Mór lakott benne, a nagy mesemondó. Tudod-e, hogy én egyszer kezet ráztam Jókaival a Liszt Ferenc téren? Ott ült a pádon, pihent. Már igen öreg volt. Apámmal sétáltam, és apám a padon ülő idős úr felé mutatott és meghatott hangon azt mondta nekem, hogy „amott ül a nagy író, Jókai, menj oda hozzá, fiam és tisztelettel kérdezd meg, kezet foghatsz-e vele”. Így történt, hogy meghajoltam a nagy mesemondó előtt, aki jóságosán meghallgatott és odanyújtotta a kezét nekem. Nagyon fáradt volt. Aztán apám azt mondta, hogy sose feledjem el, amíg élek, hogy kezet foghattam Magyarország írófejedelmével.

Végre-valahára az akkori Golf szálló körül elébünk tárult a délutáni párában pácolódó város remegő teste: mintha a térkép életre kelne, a vonalak, bejelölések duzzadtak-zsugorodtak, háztömbök kockáin csúszkált a füsttel kevert fény, egy hatalmas tüdő vérerei, bogos hálózata. Nagyapa kiemelte tokjából a vastag dupla látcsövet, többször szeméhez illesztette, csavargatta. Én a kilátó padján pihegtem, mint egy lejárt elemű gyermekjáték. Nagyapa felhorkantott:

− Szenzációs! Tisztán kivehető a Keleti pályaudvar óráján az idő…3 óra harmincegy perc,… hát lássuk csak, pontos-e? − ezzel mellényzsebéből előhúzta zsebóráját, felkattintotta fedelét és elégedetten közölte, hogy a zsebében tartott időmérő működése pontosan egyezik a kilométerekre fekvő másik óraművel. Aztán elébem tartotta a látcsövet, nézzem meg én is a huszadik század eme leleményét, a lencse-csiszolás tökélyét, amely szemünk élességét sokszorosan megnöveli. − Te azt is megéred még, picigyerek, amikor nem te mész világot látni, hanem a világ jön be a szobába! − jelentette ki, és megsimogatta a fejem.

Hosszan tanulmányoztam a látcső-feltárta vidéket: A Keleti pályaudvar sárgásbarna épülete le-fel ugrált gyengécske kezemben, üveghomlokzata közepén az óra, mutatóit hajlékony dróttá varázsolta a levegő délibábja. Arra gondoltam, hogy lám, a hetedik kerületen túl is van élet, ez most már bizonyos. Ha felnövök, egyszer talán eljutok olyan messzeségekbe, amit még ez a látcső sem képes közelebb hozni.

− Most hazamegyünk − mondta nagyapa −, és elmeséled anyádnak, barátaidnak, mit és hogyan láttunk.

Visszafelé már fogaskerekűn és villamoson utaztunk. Még a budai részeken elaludtam a villamosban, s félálomban hallottam, hogy nagyapa azt kérdezi a kalauztól: − …és egy gyerekjegy… de mondja, leadhat valamit az árból, ha a gyerek alszik?…

Épp sötétedni kezdett, amint hazaértünk. Anyám rosszallólag viszonyult a kiránduláshoz: − így kifárasztani a gyereket!… És holnap iskola…

− Többet tanult ma a picigyerek, Zsóka, mint az iskolában. Ez a találmány − mutatott a dobozolt látcsőre, de anyám legyintett:

− Ugyan, apa, kérem, a látcső… Tudja milyen régiség ez, már Kopernikusz is használta néhány száz éve! Jöjjön, egyen valamit.

Budapest ostromakor nagybátyámék lakása belövést kapott és rommá változtatta nagyapa szobáját. A Wesselényi utcai ház szobájának a Rózsa utcára nyíló ablaka helyén hatalmas űr tátongott, a járókelő, ha felnézett a második emeletre, láthatta a szoba belső keresztmetszetét. Így történt, hogy a háború befejezése utáni első hónapokban nagyapa hozzánk jött lakni, amíg a lakását újjáépítik. A háború, az üldöztetés, meglepően kevés nyomot hagyott nagyapámon. Fia − apám − elvesztése volt az egyetlen és haláláig tartó bánata, megrázkódtatása, de minden egyéb rámért csapás töretlenül, úgyszólván hidegen hagyta.

a csontok szétrepültek

1944 nyárutóján sárga csillaggal a mellén beterelték a gettóba. Felesége már nem érte meg ezeket az időket: ugyanez év kora nyarán epebajban meghalt. A kijárási tilalom miatt rendkívül körülményes volt a temetése. Három napig tartott, amíg a holttestet sikerült kivinni a temetőbe. Gyorsan elföldelték, és mindenki sietve távozott. Néhány héttel később a temetőt − és nagyanyám friss sírját − bombatalálat érte, a csontok szétrepültek, azonosítani sem lehetett. Tény, hogy a megpróbáltatások, a budapesti gettó körülményei ellenére nagyapámnak továbbra is felesége családjának viselkedése volt a legnagyobb sérelme és lamentálásainak fő témája.

1945 nyarán tehát helyet szorítottunk nagyapának kétszobás lakásunkban. A hely csak estére-éjszakára volt szűkös: reggel nagyapa dolgozni ment, és csak este jött haza. Az akkor 72 éves ember beállt munkásnak egy üvegező-bandába, melynek vezetője bizonyos Jani nevű fiatalember volt, aki az ablaküveget a feketepiacon szerezte be. Budapest hatalmas konjunktúrát jelentett az üvegeseknek: úgyszólván egyetlen ablak, kirakatüveg, tetőablak sem maradt épségben a bombázások és utcai harcok után. Nagyapám keze munkáját még talán ma is őrzi a budapesti Nyugati pályaudvar nagycsarnokának üvegteteje.

Jani naponta fizetett munkásainak, az egekig magasodó inflációt kivédendő, így is ámulattal néztem, amint esténként aktatáskányi papírpénzt hozott haza, gyönyörű kék, zöld és bordó bankók tömkelegét, melyekért pár nap múltán mindössze fél kiló krumplit vagy hagymát lehetett vásárolni. Egyik címletre még ma is emlékszem: tízmillió milpengő.

Nagyapa hatalmas matraccal érkezett hozzánk, ez volt egyetlen „bútordarabja”, amely használható volt a belövés után. Ezen a matracon aludt az egyik szobában, mely nekem is alvószobám volt. Reggel, ébredésemkor már hűlt helyét találtam, s csak este a vacsoránál láttam viszont. Nagyapa étvágya, étkezése mutatványszámba illett: levesestányérja kisebb lavór volt, színültig töltve. Tányérja megfelelt egy tálcának, vizespohara pedig korsónagyságú. Családi ünnepekkor szájtátva figyeltem azt a gulliveri étvágyat és teljesítőképességet, amellyel eltüntette az elébe tálalt ételmennyiséget. Két hatalmas karaj kenyér övezte még terítékét, kérgüket gondosan lemetszette, mert ezeket rágni kellett, és ahhoz nem volt türelme. Mohón, majdnem rágatlanul nyelte az ételt, nagy koncentrációval. A végén bögre feketekávét ivott, benne féldeci rummal. Az ostrom utáni, hiányokkal küszködő fővárosban persze nem került az asztalra esténként ilyen bőségtál. Anyám valamilyen leleményes házi recept alapján tökből főzött aranyló „húslevest”, és a főétel mindössze babfőzelék volt kenyérrel, ezekből azonban nagyapa gigászi adagot nyomott le! Elmondható, hogy élete folyamán az evés volt legnagyobb élvezete.

Ezekben az időkben történt, hogy vasárnaponként látogatni ment egy üveges kollégája özvegyen maradt feleségét, és engem is magával vitt néha.

− Finom süteményeket kapsz Morgenstern nénitől − biztatott. − Minden vasárnap frisset süt.

dekadenciát árasztott

Morgensternné a Rákóczi út egyik bérházában lakott, valahol a Rókus kórházzal szemben, elegáns első emeleti, joggal polgárinak mondható lakásban. Biedermeier bútorok, finom szőnyegek és porcelánok vették körül, s vele lakott egy amolyan komorna-féle idős hölgy, aki sütött-főzött-takarított, és németül társalgott úrnőjével. Az egész jelenség − ma úgy mondanánk − dekadenciát árasztott, még a lakásban terjengő illatok is: levendula, vanília, forró csokoládé. Maga Morgensternné szikár, barnába-lilába öltözött, ráncos arcú asszony volt, osztrák származását és neveltetését nemigen lehetett letagadni. „Grüsgott”-al fogadott, majd a „na, vigéc, Josef” után kifacsart magyarra tért át, amire nagyapa németül válaszolt, az asszony pedig e két nyelven folytatta. Így nem sokat értettem beszélgetésükből, mely nyilvánvalóan nagyapa keserveibe torkollott mamuskáékat illetően. De a komorna hozta az ezüst tálcán illatozó süteményeket, s ez engem teljességgel lekötött. Apró túrósdeklikre emlékszem, langyosak voltak még a sütőtől, és tetejükön kanárisárga máz üvegesedett a hintett porcukor alatt. Megettük a felkínált finomságokat, aztán nagyapám udvarias szavak és hajlongások, majd kézcsók kíséretében engem kézenfogva kihátrált a lakásból.

Egyik reggel nagyapa felmarkolta az ágyául szolgáló matracot és közölte anyámmal, hogy átköltözik Morgensternnéhez.

− Nézd, Zsóka − magyarázta −, megbeszéltük, hogy kipróbáljuk… A szám íze szerint főz, igen szeretetreméltó asszony. Jómódú…

 

S nagyapa eltűnt a reggeli forgatagban. Anyám és nagybátyám meghökkenéssel vegyes szórakozottsággal szemlélték a tettet, és mindenki ment a maga dolgára. Estefele, házi feladatom kényszerű elvégzése után harmadik emeleti lakásunk ablakából nézelődtem az utcára, abban a reményben, hátha feltűnik valamelyik barátom, akivel vacsoraidőig játszhatnék. Ehelyett azonban egy hatalmas, remegő matrac tűnt fel a sarkon, szegélye alatt ráismertem nagyapa végtelenségig használt, nagybátyám által levetett cipőire. A cipő és matrac házunk kapuja felé tartott. Izgatottan rohantam anyámhoz, újságolva a hírt, hogy nagyapa visszajött. Kitártuk neki az ajtót, nagyapa a harmadik emelet megmászása után nagyot fújva, volt helyére penderítette a matracot.

− Mi történt, apa kérem…?

− Nem működött a dolog…Zsóka. Megpróbáltuk…

− De hát hogyan − így anyám − egy nap alatt… reggeltől-estig?

Nagyapa elmondta, hogy Morgensternné szépen megebédeltette, jöttek a sütemények, kis kupica snapsz. Ezután nagyapa elaludt abban a kényelmes karosszékben, ahová átült a snapsszal. Amikor felébredt, Morgensternné közölte vele, hogy komornájával átbeszélték a dolgot és megállapították, hogy Josef beköltözése még túlságosan korai és egyelőre inkább maradjanak meg heti összejöveteleiknél.

kiszórjuk zsebünkből

Családunkban sokáig elemezték még a dráma lehetséges fordulópontját, a rejtélyt: mely pontnál gondolta meg magát Morgensternné. Látva az udvarló vehemens étvágyát és teljesítőképességét a fehér asztalnál, vagy pedig ugyancsak látva férfiatlan ernyedését ezt követően. A színjáték résztvevői már régen nincsenek, én meg szívesen és helyenként elérzékenyülve idézem fel a legendáriumnak ezt az epizódját, és ilyenkor egy légáram frissen sült túrósdeklik illatát hozza.

− Gyere, picigyerek − mondta egyszer nagyapa −, elmegyünk a Duna-partra és kiszórjuk zsebünkből a bűneinket.

Szeptemberi délelőtt volt, a házfalakra már felkúszott a párának és elgyengült napsugárnak dideregtető elegye, az utcáról felnézve az emeletek ablakpárkányait mohaként beborítva. Engem kíváncsivá tett a vallásnak egynémely aspektusa. Abban a korban voltam, amikor lelkemért közelharcot vívott a materialista társadalom és a vallási hagyomány anélkül, hogy e két tényező tevőlegesen beleavatkozott volna tétova vizsgálódásaimba. Körülvettek, láttatták magukat. Később, a szovjet befolyással aládúcolt marxista ideológiai tanok és a külvilágtól való hermetikus elzártság megtette időleges hatását, és eszmélkedésemet ebbe az irányba terelte. A vallás hitszerű gyakorlása azonban a kezdetektől ellenszenves volt számomra: akadálya a fiatalság kiélésének.

Nagyapámban azonban még fejletlen érzéseim pártfogójára találtam. Ő ugyanis pompás egyensúlyt teremtett önmagában a világrend és Isten között. Mindkettőnek megadta járandóságát oly módon, hogy közben ő gazdagodott. Ezt valahogy megéreztem benne, s nem féltem az idős térítőtől, aki korának tekintélyes magasából irányítani akarja életutamat. Nyugodtan rábízhattam érdeklődésemet.

Nagyapa és a zsidó vallás − számomra − a Bethlen téri zsinagógában találkozott az őszi ünnepekkor. Vele és nagybátyámmal üldögéltem a rojtos imasálakat állandóan vállukra igazgató férfiak között, s módfelett untatott maga a szertartás: az imádságok prózai összefolyása és áttekinthetetlensége. Nagyapa sem mutatott imádkozás közben különösebb lelki emelkedettséget.

− Ezt a részt még elmondom − mutatott imakönyvének egyik oldalára −, s aztán kimegyünk egyet pisilni! − biztatott felém eső arcfelét cinkos mosolyra húzva. Amikor a halottak nyugalmáért könyörgő ima előtti beszédében a rabbi mondandójának végefelé ért, nagyapa hozzám hajolt és azt súgta: − Az asszonyok mindjárt vonítani kezdenek a karzaton… meglátod.

hogy elvigye a víz

Az imaház gyertyasugaras boltívei, aranyozott ornamentikája, a rejtelmes betűkkel hímzett bársony tóratakaró csilingelő ezüst díszeivel azonban rabul ejtettek. Azt gondoltam: akinek kijár ennyi fény és csillogás, az mégiscsak lehet valaki! Emelkedett érzésekkel bandukoltam hazafelé nagyapával és nagybátyámmal. S az ünnepi ebéd vagy vacsora, a család melege, a bensőséges fények, tónusok aznapra százszázalékosan hívővé tettek.

− Milyen bűnöket, nagypapa kérem? − érdeklődtem az úton. − És hogyhogy kiszórni?

− Az úgy van, picigyerek, hogy év közben mindannyian elkövetünk valami rosszaságot, szabálytalanságot, mondjuk valamiféle bűnt… mert olyan ember nemigen van, aki, még ha jó ember is, ne okozna fájdalmat valaki másnak. Na most, itt van az új év kezdete, azaz hogy a lejárt év vége, s ilyenkor a zsebünkben összegyűlt morzsákat, szemetet, tehát a bűnöket jelképesen kiszórjuk a Dunába.

− De miért pont a Dunába?

− Hogy elvigye a víz, picigyerek − mondta nagyapa. Én azonban nem hagytam ennyiben. − Nagypapa milyen bűnöket követett el? − kérdeztem felnézve a mellettem sétáló öregember arcába. A gondosan elrendezett bajusz mögött apró mosolyok vonaglottak. Nagyapa gondolkodott. Én újra kérdeztem.

− Hát… ilyesmikre nehéz visszaemlékezni. Talán amikor egyszer-kétszer nem váltottam villamosjegyet… a kalauz közeledett, én meg leszálltam gyorsan a villamosról.

− Ez bűn?

− Hát, ha nem is egészen az, de − szabálytalanság. Hanem ilyenkor megspórol az ember ötven fillért, és ez jó érzés…

Nem firtattam tovább. Lassan elértük a folyót, lelépegettünk a rakpartra, ahol a széles kőlépcsők a vízbe ereszkednek. Nagyapa kifordította kabátzsebeit, a víz fölé rázta őket, s közben valamit mormogott. Aztán hosszan nézte a hullámokat. − Utazik a víz − mondta.

− Utazik?

− Az. Ez a darab víz itt például belefolyik a Fekete-tengerbe. Én csak Zomborig jutottam el… ott volt egy jó vevőm. Jó utazni, picigyerek! − sóhajtott könnyebbülten, és felfele kapaszkodtunk a rakpart lépcsőin, immár bűntelenül.

Nagyapa egyetlen emberrel tudta igazán kibeszélni magát. Ez a tagbaszakadt, idős férfi Vas Miksa volt, nagyapa sógora, aki nagyanyám nővérét (húgát?) vette feleségül. Vas Miksa a Gázművek egyik magas fizetésű főtisztviselője volt, Újpesten laktak − talán a Váci úton −, hatalmas földszinti lakásban. A lakás, emlékezetem szerint, híven tükrözte azt a jómódot, ami akkoriban egy főtisztviselői állással járt: gyalult, sárgával beeresztett parketta-borítású szobák, nagy, világosságot árasztó ablakokkal, csillár, perzsaszőnyegek és csillogó üvegvitrinek finom porcelánfigurákkal. Az egyik vitrint színültig megtöltötte a száz kötetes Jókai-sorozat, a szürkéskék, kemény fedelükön domború tapintású piros tulipánnal.

Nagyapa egynémely vasárnap délelőtt kézen fogott és elmentünk Vas Miksáékhoz.

Az idős házaspárral együtt lakott nagyanyámnak egy másik nőtestvére, bizonyos Melanie néni, aki szellemileg visszamaradott vénkisasszony volt, − nagyapám számára élő bizonyságként arról, hogy felesége családja degenerált.

egymás pszichiátereiként

Vas Miksa és felesége, Gizella néni nyájasan fogadtak, az asszony hamarosan eltűnt a konyhában, és a két öregember hátrakulcsolt kézzel a napos ablaknál állva belefoghatott a nagy és örök téma taglalásába: szerencsétlen házasságuk részleteibe és feleségük családjának szapulásába. Gizella néni tapintatos távozása a konyhába arról vallott, hogy tudatában volt a férfiak témaválasztásának. Vasék gyermektelenek voltak − a férfiak szerint nyilvánvalóan az „elmebeteg” család biológiai fogyatékosságának tüneteként. Az időszak, melynek gyermekként tanúja voltam, már Vas Miksa nyugdíjas éveire esett. A látogatás végén a két öregember kezet rázott, nagyapám elégedetten vett búcsút az újra megjelenő Gizella nénitől és az állandóan mosolygó Melanie-től. Mindkét részről megtörtént a nagy megkönnyebbülés − tudatlanul is egymás pszichiátereiként.

1944 őszén, amikor a németek és nyilasok megkezdték az újpesti zsidók összeszedését, Vas Miksa, Gizella néni és Melanie odaültek a gázrezsó elé, és kinyitották a gázcsapot. Melanie néni azonban − mint később kitudódott − titokban elzárta a gázcsapot. Amikor észrevették, hogy nem folyik a gáz, újból megnyitották. Melanie néninek azonban ismét és ismét sikerült elzárnia. Ő, mivel „visszamaradott” volt, nem értette, miért kell meghalni. Így aztán valamivel meghosszabbította életüket: félig elgázosítva vitték el őket oda, ahol a gázcsap már nem Melanie néni közelében volt.

Ami számomra megmaradt belőlük, az tizenhét, anyám által átmentett Jókai-kötet a piros tulipánokkal. És egy tágas, napsütéses szoba, két egymáshoz hajló öregemberrel az ablak előtt.

Budapesten meleg, gyümölcsérlelő augusztus volt, ennek megfelelően a piacokon és utcasarki gyümölcsös standokon görögdinnye halmok tornyosultak. Az emberek tenyerükkel csapkodták a dinnyéket, fülelve a belső kongásra, amely elárulja a dinnye érettségi fokát.

Nagyapa is megjelent valamelyik péntek délután egy dinnyével, melyet zsonglőrködve hóna alatt cipelt, mivel kezében a két bőröndöt tartotta. Csakhogy a hatalmas dinnye nem zöld volt, hanem − fehér.

− Fehér dinnye?! − hüledezett az ajtóban összegyűlt család. − Olyan, ha bemeszelik − fújt egy nagyot az öregember és letette az előszobában a bőröndöket, majd a dinnyét óvatosan egy székre csúsztatta. Aztán kiegyenesedett és a félkörben álló család előtt kinyilatkoztatta. − Erdélyből hozom nektek. A marosvásárhelyi piacon kilója 3 fillérrel olcsóbb, mint itten. Egy paraszttól vettem, aki bemeszelte nekem az útra. így olyan friss marad, mintha most szedték volna!…

Ezt a bájosan elképesztő sztorit bevezetőnek szánom nagyapám jellemének kényelmetlen taglalásához. Ő ugyanis a fukarság megtestesítője volt, amit ő józan spórolásnak nevezett, az lefőzte a világirodalomban elhíresült szűkmarkúakat. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy e jellembeli ficamot − szerinte: pozitívumot − kizárólag önmagán gyakorolta. A család felé − különösen felém − ha nem is pazarló, de kifejezetten bőkezű volt.

Egy alkalommal például − s ez aztán többször is megesett − az akkori általános iskola egyik osztályát „elégtelenül” végeztem. Az év végi bizonyítvány két reál tantárgyából megbuktam, s ezért a nyári szünidőben tanulásra fogtak, mi több, büntetésként nem mehettem nyaralni a Balatonra. Ezenkívül jó néhány „mellékbüntetés” is nyakamba szakadt − zsebpénz-csökkentés, mozijegy-elvonás, miegymás. Nagyapa egyik nap megjelent nálunk, belső zsebéből ruhacsíptetővel összefogott bankjegyköteget vett elő és átnyújtotta nekem.

− Mi ez, apa kérem?! − kérdezte anyám, rosszat sejtve.

− A picigyerek megérdemli ezt, Zsóka.

− Amiért megbukott? Amiért rosszul tanult?!

Nagyapa most anyám fejét simogatta meg.

− Tudod kisanyám, a gyerek most nagyon lent van… Biztatásra van szüksége. Meglátod, az élet iskolájában nem fog megbukni. Ha a jutalmat előre kapja, ez felemeli… Igaz, picigyerek?

Az a sejtésem, hogy nagyapa jóval megelőzte korát a gyermeknevelés, azaz a gyermekhez közelítés területén. S ezt ösztönösen tette, hiszen abban az időben még messze volt az úgynevezett „modern gyermeknevelés”, Spock doktor kézikönyve és a kiskorúakkal foglalkozó pszichológiai eszmetár. Ám hogy fenti tettét anyám előtt − aki szavakat keresve tanácstalanul állt − még érthetőbbé tegye, a következő magyarázatba fogott:

− Tudod, Zsóka, ez egy … zöldhitel a gyereknek. A zöldhitel…ezt mint utazó csippentettem fel a vidéken, az, amikor a még éretlen, éppen csak zölden sarjadó búzára már hitelt ad a gabonakereskedő vagy malmos. A földműves így nagyobb kedvvel dolgozik a betakarításig, mert munkájának máris eredménye van, és érzi, hogy bizalommal vannak iránta. Hogy valahogyan… szeretik.

átörökölt darabok

Az ilyen bőkezűség azonban nemigen feledtetheti nagyapám szinte patologikus igénytelenségét önmagával. Arról lenne szó, hogy megjelenésében a méltóságteljesen viselt kopottság dominált − de inkább burjánzott. Aki nem vette volna észre termetén a nem egészen reá szabott öltönyt, zakót, inget és nyakkendőt, azt az illetőt rögtön felvilágosította, hogy a rajta lévő ruházat „uraságoktól levetett” holmi, azaz nagybátyámtól átörökölt darabok. Büszkén hangoztatta, hogy a nagy világháború óta egyetlen forintot nem költött magára, mindent fiától „vesz át”. Ennek megfelelően az „átvett” ruhadarabok láthatóan mellőzték nemhogy az úriszabóságok patináját, de még az áruházi konfekciók színvonalát is. Valami azonban még az én gyermeki szememben is furcsának tűnt: nagyapa időnként olyan cipőben jelent meg, melyben cipőfűző helyett közönséges spárga sárgállott-fehérlett. Az „időnként” itt pontos jelölés. Nagybátyám ugyanis rendes fűzővel ellátott cipőt adott át, s nagyapám hordta is az „átvevés” állapotában, amíg a fűző tartott. Amint azonban szétfoszlott, elszakadt és többszöri csomózás után végleg használhatatlanná vált, nagyapa egyszerű spárgával helyettesítette. Nem akart „pénzt kidobni” új cipőfűzőre. Megkérdeztem egyszer tőle, miért nem vesz új cipőfűzőt. − Nézd ezt a jó erős spárgát, picigyerek − tette fel egyik lábát a városligeti padra −, látod, ugyanúgy összehúzza a felsőrészt, mint a cipőfűző. S tudod, nem megyek divatbemutatókra, és ha a dámáknak nem tetszik, hát akkor… − itt elharapta a mondatot, amit most sok évtizeddel később magamban befejezek.

Minden jellemrajz-kísérletnek van koronája. Nagyapa már 80 éves lehetett, amikor a Rákóczi úton elütötte egy motorbicikli. Az emberek összefutottak, nagyapa azonban feltápászkodott az úttestről, leporolta ruházatát és biztosította a körülállókat, hogy jól érzi magát. Ezzel megindult volna hazafele, csakhogy jobb lába nem engedelmeskedett. Mint később megállapították, azért, mert eltört. Hallani sem akart azonban arról, hogy mentőt vagy taxit hívjanak.

− Hagyják csak, kérem. Itt lakok én a közelben, szépen hazasántítok. Köszönöm…

Egy férfi felajánlotta, hogy hazakíséri. Ennek aztán megvallotta, hogy nincs abban a helyzetben, hogy a taxinak vagy akár a mentőszolgálatnak fizessen. Az út felét már bal lábán ugrándozva tette meg, az emberek utánanéztek. Ahogy házukhoz ért, a korlátnál húzta fel magát második emeleti lakásába. Ott nagybátyám karjaiba esett, aki hüledezve kifaggatta a történtekről. − Visszaküldte a liftet? − kérdezte a vallatás végén.

− Ne bolondozz, Fricikém − nyögte nagyapa − nem vagyok bolond kidobni ötven fillér liftpénzt a házmesternek, amikor magam is fel tudok jönni…

Nyolcvanöt éves korában éjjeliőri állást vállalt a budapesti Üveges Szövetkezet József körúti lerakatánál. Anyám, amikor frisset sütött, néhányszor elküldött velem egy csomagocska süteményt a késő este ott gubbasztó öregembernek. Ilyen nokturnális látogatásaim alkalmával nagyapa rendszerint belekezdett a mamuskáról és papuskáról szóló történeteibe, beleszőve felesége háttérben lebegő alakját, mint szerencsétlen élete megrontóját. Tizenhat éves voltam, és az egész nem érdekelt, azonkívül mindezt már több száz alkalommal meghallgattam. Nagyrészt ez az oka, hogy serdülőkorom idején némileg eltávolodtam tőle, az élet tálcán nyújtotta az egyéb, számomra felnyíló lehetőségeket − a gyermekkor érdeklődése az idősek iránt ilyenkor a már megélt idő mélyeibe süllyed.

Barátok nélkül, társtalanul élt fiával és menyével a Wesselényi utcai lakásban, délutánonként sötétedésig (munkába meneteléig) a Rózsa utcára nyíló ablakpárkányra könyökölve nézte az utca életét, hosszú órákon át. Akármelyik délután arra jártam, feje ott volt a nyitott ablakban, karja a párkányon támasztékképpen. Néha intettem neki, hogy feljövök. Ilyenkor nagy volt az öröme, már a nyitott ajtónál várt, összecsókolt és − a sárgásbarna cserépkályhához kísért. Odaállított a kályhához, melynek csempéin rovátkák jelezték növekedésem állomásait és „plajbászért” szaladt. Ebben az időben már magasság szempontjából növekedésem befejeződött, elértem a végleges 152 cm-t, de az új rovátkák mindig hajszállal magasabb eredményt mutattak a nagyszülői vágy csalóka jóvoltából. − Már megint nőtt a picigyerek! − hívta oda büszkén nagybátyámat. − Nézzed! − Aztán az ablakhoz vonultunk, és jöttek a jól ismert történetek.

utazásait folytatta

Amikor elmentem, az utcáról felintegettem, ő viszonozta. Ahogy később felnéztem, feje ugyanúgy visszaállítódott az ablakban, mint minden délután. Évtizedeken át sokszor eszembe ötlött, vajon milyen gondolatok foglalkoztatták, miközben némán figyelte két emelet magasságból az utca aszfaltját, az akkori gyér forgalom alakzatait. Önmagában őrölte tovább a családi legendáriumot, vagy elhurcolt és meggyilkolt kisebbik fiával − apámmal − folytatott bensőséges beszélgetéseket? Jóval később − már évekkel halála után − döbbentem arra a valószínű gondolatra, hogy nagyapám ott az ablakban utazásait folytatta. Hiszen utazó volt. S én, aki egész féltekével arrébb költöztem, meghosszabbított árnyéka volnék az utazó üvegesnek, aki csak Zomborig jutott el.

felső kép | fortepan.hu, adományozó: Lőrincze Judit