AZ ÚT KEZDETE
2012 szeptember

Hó roppant a lábam alatt, mintha géppuskalövést hallanék. Jeges szél fújt, hátra-hátra pillantottam, úgy éreztem, valaki követ, de a környék kihalt volt, senki sem járt az utcán azon a december végi késő estén. Nem sokkal múlt hanuka, nyirkos köd ölelt körül, a csizmám orráig is alig láttam. Csomagom egy elnyűtt bőrönd meg egy kézitáska, csak a legszükségesebbeket vittem magammal, gyors léptekkel, kabátomat összehúzva baktattam a csikorgó hidegben, hogy valahol kocsit fogjak, ami elvisz a varsói főpályaudvarhoz. Egy héttel korábban anyám lakására hozta a vízumhoz szükséges meghívólevelet az amerikai gyártulajdonos megbízottja, az a vézna, görbe hátú, vörös hajú, bizalmatlan tekintetű fiú, Jakov Goldstein suszter segédje. Nem a saját címemet adtam meg, mert sosem tudtam biztosan, mikor vagyok otthon. Szerencsére egyedül talált, anyám és a húgom a piacra ment, hogy zöldséget vegyenek az ebédhez, én nyitottam ajtót. Ezt a barátja küldi – hadarta a fiú jiddisül, alig érthetően, aztán a kezembe nyomta a borítékot, és mielőtt magamhoz tértem, már el is tűnt a félhomályos kis udvar mélyében. Tudtam, mit tartalmaz a paksaméta: némi amerikai dollárt és a levelet, amelyben Isaac Löwenthal kezességet vállal értem. Egészen addig reménykedtem, hogy nem jutok vízumhoz, mert így nem kellett volna döntenem. A legfontosabb papírt azonban most már a kezemben tartottam. Huszonöt éves voltam, már több krokim és novellám megjelent a varsói jiddis lapokban. Alkalmi munkákból, barátoktól és íróktól kapott kölcsönökből és az írószövetség ösztöndíjából tengődtem. Az egyik irodalmi lap is tartozott nekem kisebb összeggel. Az albérletre valót valahogy összeszedtem, ruházkodásra szinte egyáltalán nem költöttem, ha nagyon éhes voltam, és végképp nem telt ételre, anyámnál vacsoráztam vagy meghívattam magam valakivel a barátok közül – tudták, ha pénzhez jutok, úgyis viszonzom a meghívást.
belebetegedne
Az írószövetségben hónapok óta a legfőbb téma a lengyel zsidók veszélyeztetett helyzete lett. Otthon erről nemigen beszéltünk, ha mégis szóba került, anyám nagyot sóhajtott: – Isten majd megsegít. – A te istened fütyül a zsidóira – válaszoltam pökhendin, de rémült tekintetét látva nyomban meg is bántam szavaimat. Megbotránkozásától szégyenkeztem. Nem tűrte volna, hogy Varsóban maradjak, ha végre Isaac Löwenthal segítségével sikerült vízumhoz jutnom. Tudtam, belebetegedne. Fázósan siettem a téli éjszakában a vasútállomás felé, hogy vonattal Gdanskba utazzam. Magam mögött hagytam a varsói gettó sikátorait. A sivár utcákat, a jól ismert, kicsi üzleteket, a zsúfolt, káposztaszagú, omladozó vakolatú, piszkos házakat, a sötét udvarokat, az imatermet és a zsinagógát, ahova jártunk.

Max Weber: A csellista, Wikimedia Commons
Nem tartoztam ide, de talán értelmezhetőbb lett volna számomra az elszakadás, ha számot tudok adni a gyökereimről. Fogalmam sem volt, milyen jövő vár rám abban a hatalmas amerikai városban, amelyet New Yorknak hívnak. Azt sem tudtam, honnét is jövök valójában, ki vagyok, és létezik-e egyáltalán válasz arra, mi a helyes, mit kellene tennem.
– Tudod, valahogy megjelölve érzem magunkat – mondtam elgondolkozva, néhány nappal korábban egy beszélgetés alkalmával Áronnak, a szerkesztőnek, az írószövetség székházában. – Tudom, hogy hülyén hangzik, de mintha megtisztulnék. Az igazat megvallva magam sem értem. Pedig érezhetném az ellenkezőjét is, gondolhatnám, hogy mindez csupán a véletlenek láncolata. Semmit sem értek, de furcsamód nem is keresek válaszokat. Talán most még jól is jön, hogy nem hiszek isten létében, mert igazán nem tudom, hogyan fogadnám el különben az utóbbi idők történéseit, hogyan hajthatnék fejet ilyen döntések előtt. És ki tudja, mi jön még!
sosem voltam vallásos
Eleget vitatkozunk erről a bátyámmal, aki vidéken rabbi. Tudod, hogy sosem voltam vallásos, bár kizárólag kóser ételt eszem, ha anyámmal vacsorázom, elmondom az áldást, és ünnepnapokon elmegyek velük a zsinagógába. De látod, mindennap borotválkozom, szakállt nem növesztek, a hajam is rövidre nyírva, a csizmám, a kalapom, a kabátom… egészen olyan vagyok, mint valami ficsúr. A bátyám, aki hosszú ideje nem látott, rám sem ismerne. Nem vagyok harcos kedvemben, és inkább félelmet érzek, mint gyűlöletet. Nem keresek magyarázatokat. A népem… Mintha folyamatosan haladnánk valami szörnyűség, a katasztrófa felé, amely mindenképpen be fog következni, és így a mostani káosz mégiscsak kiszámítható.
Áron rezzenéstelen arccal, kifejezéstelen tekintettel bámult rám. – Nézd, én nem igazán értem, mi ez a sok badarság, amit itt összezagyválsz, csak annyit tudok – mondta, és hozzá kissé megrándította a vállát, közben pedig aprót kortyolt a teájából –, ha megteheted, hogy elutazz Amerikába, és mégis maradsz, akkor hibbant vagy. Itt már semmi sem segít, azt az őrültet szerintem senki sem fogja megállítani.
Vacsoráztunk, kanalaztuk a borscs levest, hárman ültünk az asztalnál, a húgom, az anyám és én. – Ma délelőtt voltam a követségen, megkaptam a vízumot – mondtam alig hallhatóan, mintegy mellékesen. Csend lett, a húgom keze megállt a kanállal a leves felett. Anyám hitetlenkedve nézett, láttam az arcán, hogy öröm és ijedelem, reménykedés és szomorúság között viaskodik. Úgy ismertem a gondolatait, mintha az enyémek lennének, tudtam, mi játszódik le a fejében: ha elmegyek, az nekem mindenképpen jó. Lehet, hogy elveszíti a fiát, de én biztonságban leszek. Aznap éjjel ott aludtam.

Max Weber: A látogatás, Wikimedia Commons
– Ugye elutazol? – kérdezte másnap reggel szorongva, reménykedő hangsúllyal, mielőtt elindultam a kávéházba, az írószövetségi tagok törzshelyére, ahol Áronnal beszéltem meg találkozót. A hangját könyörgőre fogta. Ránéztem, az arca aszott, apró, törékeny öregasszony, a szeme, amely sokszor csak úgy parázslik, a máskor éles, okos tekintet most kérlelő. A húgom szótlanul kötögetett a sarokba állított kanapén ülve, kedvenc helyén, a halkan duruzsoló vaskályha mellett. – Gondolj a bátyádra és a húgodra! – szólt, és kezével egy félúton elhalt mozdulatot tett felé. Majd mi is utánad utazunk, ha már biztos helyed lesz ott, és megszerzed nekünk is a szükséges papírokat, csak menj, amíg nem késő. – És Ráhel? Vele mi lesz? – Ráhelen nem segíthetsz. Még ha magaddal vihetnéd is, amilyen életképtelen, az utazást sem bírná ki, és nem tudna egy idegen országban új életet kezdeni. A menyasszonyod húszéves, de még egy napot sem töltött távol az anyjától. Isten bocsássa meg nekem, hogy ezt mondom, de sokszor az az érzésem, az a lány gyengeelméjű. Rendes lány, jó szíve van, de mintha félkegyelmű lenne. Magyarázd el neki. Valahogy meg kell értetned vele.
– Értem – mondta Ráhel, amikor tárgyilagos, a magam számára is meghökkentően egykedvű, szenvtelen hangon beszámoltam a történtekről.
furcsán meggörnyedt
– Értem – ismételte újra, és keskeny száját furcsán összepréselte. Tekintete egy pontra szegeződött valahol a hátam mögött. Elfordult, sokáig mozdulatlanságba merevedett. A hátát néztem, törékeny alakját, amely furcsán meggörnyedt, mintha nehéz súlyt cipelne. Aztán ideges mozdulattal simított végig a haján, keze elidőzött a kontyán, majd leeresztette a karját. Furcsán lógott, mintha béna volna. Hirtelen mégis megfordult, most egyenesen a szemembe nézett. – Az emberek azt beszélik, hogy itt nagyon csúnya világ következik a zsidókra. Én tudatlan vagyok, sok mindent nem értek, nem tudom, valóban így lesz-e, de ha el tudsz innét menni, akkor menned kell. Mazel tov, szerencsés utat. – Azzal magamra hagyott, és én soha többé nem láttam.
Aznap éjjel irtózatos álmom volt. Katonák rohantak végig az utcán. A házfalak visszaverték csizmájuk csattogását, elviselhetetlenre erősítve a dübörgést.
A gettóban boltok és műhelyek kirakatait törték be, fosztogattak, zsidókat ütlegeltek. A kockakövön mindenütt üvegcserép, széttaposott gyümölcs, káposztalevél, konzervdoboz, fatörmelék és a műhelyek munkaeszközei hevertek szanaszét.
A zsinagógát is felgyújtották. Tudtam, hogy Ráhel bent rekedt, nem láttam őt, csak az iszonyatos sikolyt hallottam, és hogy a nevemet kiáltja, de én képtelen voltam moccanni, mint akinek földbe gyökeredzett a lába. Magatehetetlenül néztem, ahogy a lángok végül teljesen felemésztik az épületet. A szűz hó szenvtelenül, hűvös ragyogással verte vissza a szélesen imbolygó fényeket. Felébredtem, a hálóruhám csupa víz volt, az ajkam cserepes a szárazságtól. Felálltam, az ablakhoz támolyogtam, vizet ittam a mosdólavór mellé készített kancsóból. Kinéztem, a nap már magasan járt, odakint az utcán emberek siettek. Fájt a fejem, a halántékom lüktetett, és még ébren is a fülemben hallottam Ráhel sikolyát. Soha, senki nem bízott még így bennem.

Max Weber: Szombat, Wikimedia Commons
Az anyjától tudtam, hogy attól kezdve nem szólalt meg. Tüdőgyulladást kapott, tíz napon át ágyban feküdt, magas láza volt és félrebeszélt, engem hívott, a bátyja el is jött értem, de én képtelen voltam odamenni. Amikor meggyógyult, néma maradt, egyetlen hang nélkül tette a dolgát, az emberek kérdéseire válaszul csak bólogatott vagy ingatta a fejét, és mintha így született volna, makacs természetességgel viselte állapotát. Az orvos állította, hogy Ráhelnek semmi baja, hamarosan újra beszélni fog. Kértem az anyját, kérdezze meg, akarna-e velem találkozni, hogy elbúcsúzzunk, mielőtt útra kelek. A kérdésre Ráhel szemébe kétségbeesett rémület költözött, mint egy kisgyerek, vadul rázta a fejét, összekucorodott a fotelban, és befogta a fülét. Többnyire csak az ablakon bámult kifelé, és a csendesen szállingózó havat, vagy a heves széltől hajladozó fákat nézte.
ne kísérjen ki
A kocsi megérkezett velem a vasútállomásra. Fizettem és leugrottam. Már bent állt a vonatom. Ragaszkodtam hozzá, hogy se anyám, se a húgom ne kísérjen ki. Megígértem, hogy amint megérkezem New Yorkba, felhívom Áront, akinek van otthon telefonja, és majd átszalad hozzájuk az üzenettel. Felszálltam a vonatra. A kupéban elegáns úr ült, lengyel nyelvű újságot tartott a kezében. Felnézett rám, amikor beléptem, udvariasan bólintott a köszönésemre. Az ablakon át a kihalt pályaudvart figyeltem. A lelkem üres volt. Mintha megéreztem volna, hogy soha többé nem látom őket. Tompult csend költözött belém. Nem Ráhel csendje. Az övé gyermeki dac, értetlenség és bűn nélküli tiszta fájdalom. Az enyém fásult, metsző és gúnyos, mögötte maga a sátán kacag csúfondárosan. A hó lassan szállingózott, éles sípszó hallatszott, a vonat pöffentett, majd jókora döccenéssel elindult a fagyos téli éjszakában a végeláthatatlan, ismeretlen feketeségben. Az elegáns lengyel férfi egy pillanatra rám nézett az újságja felett, megigazította a szemüvegét, aztán tovább olvasott.