Jámborné Balog Tünde

AZ ÜSTÖKÖS

2014 május

AZ ÜSTÖKÖS

Évekig ültünk egymással szemben a tanáriban. Előtte üres volt az asztal, előttem viszont rendetlen kupacokban álltak a rajzlapok és a tárgyak, amiket rajzoltattam, tengeri kagylók, girbegurba gyökérdarabok, csigahéjak, kövek, termések hevertek egymás hegyén-hátán. Némelyik átgurult az eszmei felezővonalon, de nem zavarta, talán észre se vette. Sokáig engem se látott. Középkorú voltam – a fél város nénizett –, ő meg huszonéves srác, egyidős a fiammal, a köszönésen kívül nem volt mit mondanunk egymásnak. Tulajdonképpen a csillagok hoztak össze, miattuk alakult ki valami kezdetleges barátságféle közöttünk. Ha nem volt más tennivalónk, lyukasórákon beszélgettünk, és néha személyes dolgokat is elárult magáról. 

fanatikus lobogással

Mindketten földrajzszakosok voltunk, én muszájból – választanom kellett valamit a rajz mellé a főiskolán –, ő viszont rajongott a tárgyáért. Tele volt ambícióval és tudásvággyal, egyetemre járt, középiskolában akart tanítani, de igazából gyerekkora óta csillagász szeretett volna lenni. Fizetése jó részét távcsövekre, könyvekre, csillagtérképekre költötte, és amatőrként kutatta az éjszakai égboltot, amikor pedig rájött, hogy konyítok valamit a témához – tanultam csillagászati földrajzot – , bizalmába fogadott. Hosszú előadásokat tartott a világegyetem keletkezéséről, fekete lyukakról, csillagködökről, kedvencei azonban az üstökösök voltak, az űr legmagányosabb, kőből, jégből és sárból összefagyott, tetszhalott vándorai, amelyek akkor élednek föl, ha a napszél fellobbantja őket. Villódzó csóvát húzva úsznak át a bolygóközi téren, aztán újra láthatatlanná válva bolyonganak tovább hosszabb-rövidebb pályájukon. Emberi léptékkel mérve halhatatlanok, tovább élnek a bolygóknál és némely csillagoknál, magyarázta fanatikus lobogással sötét szemében, kivéve, ha túl közel kerülnek a Naphoz, mert akkor felrobbannak, és hullócsillagként végzik szétszórt darabjaik.  

Mindent elolvasott a titokzatos égitestekről, amihez hozzájutott, és ma is hallom izgalomtól rekedt hangját, amint egy évmilliókkal ezelőtt a Földbe csapódó üstökösről beszél. Valahol Afrikában vagy az óceán fenekén hever egy dermedt kőmag, egy üstökös szíve! Micsoda érzés lenne kézbe venni, és érezni benne a mindenség lüktetését! 

Gracián Pista – így hívták fiatal kollégámat – évmilliókban mérte az időt, fényévekben a távolságot, és azt számolgatta, elég gyors-e a tudomány és a technika ahhoz, hogy egyszer – mielőtt megöregszik – elutazhasson a Holdra, megnézni közelről a krátereket és meghallgatni az űr sötétjében hullámzó hangokat, amelyek létezésében makacsul hitt. A földi idővel és a hétköznapi utakkal nemigen törődött, talán ezért nem jött rá, hogy az élet tele van buktatókkal. Sokáig bírta az iramot, simán vette az akadályokat, az iskolában elégedettek voltak vele, előléptetést, jutalmakat kapott, tanítványai győztek a versenyeken, az egyetemen jól haladt, ámde valahol messze, a legtávolabbi galaxison túl, egy irdatlan fekete lyukban a Moirák anyja – térde között a pörgő orsóval – meggondolta magát, és új sorsot rendelt neki. Az orsó szára – a világ tengelye – meg se pöccent belé, hogy elszakítva egy szálat más szöszt sodort hozzá, és attól kezdve Gracián Pista élete vakpályára állt, nem közeledett a célhoz, hanem távolodott tőle, bár ezt sokáig sem ő, sem más nem érzékelte. 

Az iskolában lezseren kigombolt, frissen vasalt fehér köpenyt viselt; fényes, fekete haja és mandulavágású szeme még sötétebbnek látszott tőle. Erő és intelligencia sugárzott belőle, a nők odavoltak érte. Nagyszünetben csitrik koszorúja vette körül az udvaron, és körülzsongta a főleg hajadonokból álló tantestület is. Közülük választott feleséget, azaz inkább őt választották; egy gödröcskés arcú, szőke tanítónő vette férjül. Szép pár voltak, és szemlátomást jól kijöttek egymással, noha a hoppon maradottak nem sok jövőt jósoltak a házasságnak, nem az a fajta, aki hosszú távra leköti magát, köszörülték a nyelvüket, de nyilvánvalóan az irigység beszélt belőlük, mert rendes férj lett belőle, nemsokára gyerekük született. 

agyonhajtja magát

Gracián Pista délelőtt tanított, este tanult vagy a csillagait leste, remélve, hogy egyszer felfedez egy üstököst vagy elkap néhány taktust a szférák zenéjéből, hétvégén játszótérre vitte a kislányát, moziba a feleségét, és nem úgy nézett ki, mint akinek lelki konfliktusai vannak vagy agyonhajtja magát, amivel egyesek később magyarázni próbálták a történteket. Mások későbbi viselkedése lélektani, szociológiai rugóit keresték, és senki nem gondolta, hogy az elkerülhetetlen végzet, az antik görög tragédiák anankéja sújtott le rá, amivel szemben tehetetlen az ember. 

A Halley-üstökössel kezdődött minden. Azzal a csalódást keltő hírrel, hogy a hetvenhat év után visszatérő baljós tünemény Magyarországról szabad szemmel nem lesz látható. Akik az első világháború előtt kisgyermekként nézték, ha egyáltalán éltek még a nyolcvanas években, töpörödött aggastyánok voltak, és borzongva emlegették a Teknőkaparóval együtt, mer az tudta előre, mi lösz. Mögjósolta a kométát, a háborút, a ló nélkül száguldozó szekeret, mög a vasmadarat, amék haláltojást tojik. 

A Teknőkaparó a helyi folklór egyedi figurája volt az előző századfordulón, egyesek szerint táltos, mások szerint tanyai próféta, vagy afféle forgószelet támasztó garabonciás. Emléke túlélt két világháborút, Gracián Pista gyerekkorában sokat hallott felőle, és a Halley-üstökösről is, alighanem akkor fogamzott meg benne az elérhetetlen utáni vágy. Öregapja parasztember volt, és este a ház előtti kispadon üldögélve mesélt unokájának a lángoló égi kardról; Keletre és Nyugatra mutatva jelezte a közelgő veszedelmet, a nagy háborút mindazzal a borzalommal, ami nyomában a világra szakadt, és amit a Teknőkaparó rendre megjövendölt. 

Szegrül-végrül rokonságba vótunk ám vele, a Teknyőkaparóval, harmadik unokatestvérje vót a nagyanyámnak, állította az öregember, és azzal dicsekedett, belé is szorult valami a tehetségéből, ő is olvas az égi üzenetekből és az emberek tenyeréből, de amit megtud, megtartja magának, nem kő az embörnek beleütni az órát az Úristen dógába, azt azonban – miután alaposan szemügyre vette a kisfiú kezét – lelkére kötötte, hogy a kocsmáktól, a hazárdjátékoktól és a veres nyakú emberektől óvakodjon, mert bajt hoznak rá. 

Volt más is Gracián Pista tenyerébe írva: egy körforma három szétágazó vonallal, ám azt az öregapja se tudta megfejteni. Hosszú élete alatt sose találkozott ilyennel, nem tudta, jót vagy rosszat jelent-e, bár inkább az utóbbira hajlott. Megnézi jobban, ígérte, ha megleli az elkallódott pápaszemét, ám erre soha nem került sor. Azt a fránya szemüveget a szalmazsákjába csúszva a halála után találták meg. 

Gracián Pista szerette a nagyapját, szívből megsiratta, és igyekezett megfogadni tanácsait. Nem ivott, nem kártyázott, nem állt be itt a piros, hol a pirosat játszani a vásárban, és bár voltak kétségei a vörös nyakú kifejezés értelmezése körül, az indulattól gyorsan kigyúló arcú, vérmes embereket messze elkerülte. A tenyerén viselt billogról – ő nevezte így – megtudta, hogy az az üstökösök szimbóluma a csillagászatban, a sorsom, nézze, mutatta fanyar mosollyal a furcsa rajzolatot a középső meg a gyűrűs ujja között, és ha igaza volt öregapámnak, ez lesz a vesztem is. 

hülyeségek

Igen, a Halley-vel kezdődtek a bajok. Az újságok tele voltak a közelgő találkozásról szóló hírekkel, csillagászokkal készült interjúkkal, térképek jelentek meg, amelyeken színes sáv mutatta, honnan lehet távcső nélkül megfigyelni. Gracián Pista hallgatag lett, karikás szemével sóváran bámult a messzeségbe, nem hallotta meg a becsengetést és elfelejtett órára menni. Gondolatai nyilvánvalóan az égi vándor körül forogtak, és a sors kegyetlen tréfáján, ami megakadályozza a gyerekkori álom teljesülését. Velem azért szóba állt néha, így tudtam meg, hogy az amatőr csillagászok, akik közé hébe-hóba eljárt, Krétára akarnak utazni, ahol szabad szemmel figyelhetik meg a páratlan jelenséget, felesége azonban hallani sem akart az ötletről, hogy csatlakozik hozzájuk. Tudod jól, kell a pénz a lakásra, sose költözhetünk a magunkéba, ha ilyen hülyeségekre pocsékolod. Gracián Pistáról lepörögtek a szavak és az érvek, te nem is figyelsz rám, sírta el magát az asszony, és arról panaszkodott, hogy Pista esténként elmegy otthonról, valami kamaszkori haverjával csatangol ki tudja, merre, éjfél után állít haza, a szeme véreres, bűzlik a cigarettafüsttől, és érezni rajta, hogy ivott. Megszállott, annak az átkozott üstökösnek a megszállottja, sírta el magát, és arcát eltorzította a harag meg a féltékenység. 

Ugye, mondtuk, hogy ne menj hozzá, recitálta a kórus, és csak akkor hallgatott el, ha Gracián Pista gyűrött köpenyben és még gyűröttebb arccal belépett az ajtón. 

Egy nap váratlanul elmaradt az iskolából. Állítólag megbetegedett, de később kiderült, hogy elköltözött otthonról, és a jól értesültek szerint a lakásra gyűjtött pénzük is eltűnt a bankból. Apránként vette föl a felesége tudta nélkül, és a főtéren akkoriban megnyílt játékteremben hagyta. A régi haverral járt gépezni, hogy megszerezze a krétai utazásra valót. Utolsó pillanatig hitt a sikerben. Minden áldott reggel arra ébredt, hogy ma, ma végre nyerni fog, mától szerencséje lesz, megüti a főnyereményt, visszateszi az eljátszott pénzt, elmegy Krétára, megnézi az üstököst, majd hazajön, és élete visszatér eredeti medrébe. 

Természetesen nem így történt. Egyik nap nyert valamennyit, másnap a dupláját veszítette, és néhány hét alatt elúszott mindenük. Ezután kisebb-nagyobb kölcsönökből játszott – kit mennyire tudott megvágni –, de a szerencse végleg elpártolt tőle, és amikor a csillagászok autóbusza elindult, összeomlott. Hadonászva rohangált a főtéren, az üstökösről motyogott a járókelőknek, és egy kővel beverte a játékterem csillogó-villogó, csilingelő kirakatát. Rendőrök vitték el megbilincselve, azután beszállították a Pulcz utcába – így hívták nálunk a közeli nagyváros pszichiátriai klinikáját –, ahol sokáig kezelték. Egy év telt el, mire hazajött, de az iskolát messze elkerülte. Akik találkoztak vele, állították, hogy teljesen összeszedte magát, alig változott, csak egy ősz csík a fekete hajában és a szemöldöke közötti ránc árulkodik az átélt traumáról. Gracián Pista szerencsésen kigyógyult a játékszenvedélyből, befejezte az egyetemet és állást kapott a gimnáziumban. Törleszteni kezdte az adósságokat, barátai és rokonai pedig úgy tettek, mintha semmi sem történt volna, nem emlékeztették sötét korszakára. Egyedül a felesége nem bocsátott meg: elvált tőle, és kislányukkal elköltözött a városból.

átfestett álarcok alatt

Ezután jó ideig nem hallottam felőle. Még az üres asztal sem emlékeztetett rá, mert a tanári szoba berendezését kicserélték; a kilencvenes években a világ megváltozott. Új események borzolták a kedélyeket, igazgatók mentek, igazgatók jöttek, iskolákat vontak össze, csereberélték a tantestületeket. Hihetetlen volt a sürgés-forgás a damaszkuszi úton is, én meg túl sokat tapasztaltam ahhoz, hogy fel ne ismerjem a megkopott ideák továbbélését az átfestett álarcok alatt, és nem álltam meg szó nélkül, hogy a régi élcsapat tagjai Ézsaiás prófétát idézik. El is küldtek nyugdíjba, ahogy betöltöttem a korhatárt. A művészeti iskolában évekkel később kezdtem tanítani.

Furcsa volt a visszatérés és a délutáni munka. Üres termek, kihalt, gyengén világított folyosók vették körül a rajztermet, és a csengő éles vijjogása kísértetiesen visszhangzott a lépcsőházban. A tanáriban sem volt senki, legfeljebb a múlt árnyai kísértettek, és délelőtt is alig találtam ismerőst. Az új kollégák nem ismertek, átnéztek rajtam, a fiatalok úgy vonultak el mellettem, mintha láthatatlan lennék, és ha egyszerre értünk a folyosóvégi lengőajtóhoz, hirtelen felgyorsulva megelőztek, hogy kimehessenek előttem. Egyedül a takarítónők emlékeztek rám, hogy tetszik lenni, Csilla néni?, kérdezték, mert az igazi nevemet ők is elfelejtették, nem fáradt bele a tanításba?

Nem, nem fáradtam bele. Az értekezleteken a sok idegen között ugyan kövületnek éreztem magam, de a munkámat szerettem. A kicsik rajzainak esetlen báját megunhatatlannak találtam, és örömmel vegyes elégtétellel fedeztem fel egykori tanítványaim gyerekeit az újak között. Sokuk ismerősnek tetszett, holott sose láttam őket, nyilván a szüleikhez való hasonlóság okozta a déjà vu érzést, az ő vonásaik derengtek át arcukon.

Gracián Pista is akkor jutott ismét eszembe, amikor jóval túl a millenniumon az új elsősök között feltűnt egy különös kisfiú. Szeme mandulavágású, haja fénylő fekete, és üstököst rajzolt az első foglalkozáson. Ráncos arccal, lángoló csóvával, lobogó fehér szakállal ábrázolta, a homlokán lévő egyetlen nagy, tágra nyílt szeméből kövér könnycseppek potyogtak. Apukám szerint nagyon-nagyon öreg. És szomorú, mert sose fog odaérni, bizonygatta. Hova oda?, kérdeztem kíváncsian. Hát ahova indult, mondta a kis ember, és tüzes könnyek egész záporát rajzolta a fekete égre.

Nem kérdeztem a nevét, úgy hasonlított az apjára, mint egyik tojás a másikra.

Később, az adatok beírásakor felfedeztem, hogy annak az évnek a karácsonyán született, amelynek húsvétja körül hetekig fényeskedett a Hale-Bopp-üstökös a város fölött.

Nem voltam akkora rajongója az égi jelenségeknek, mint Gracián Pista, de a Hale-Bopp engem is megigézett. Az évszázad szenzációjának nevezték, és azt állították, százszorta fényesebb a Halleynél. Látogatása mindenkinek megmozgatta a képzeletét: a bulvárlapok világvége-jóslatokkal traktálták olvasóikat, egy amerikai szekta tagjai tömeges öngyilkosságot követtek el, hogy az üstökössel utazzanak a túlvilágra, az emberek esténként otthagyták a tévéjüket, kitódultak házaikból, mit szóltok hozzá? Hát nem furcsa jószág? Vajon rosszat jelent?, kérdezgették egymást, és az utcák megteltek az eget kémlelő bámészkodókkal, pedig nyers volt az idő, vad böjti szelek tépázták a bimbózó ágakat.

Az üstökös nem törődött a felbolydulással.

Estéről estére kibukkant az ótemplom tornya mögül, és ezüst pisztrángként úszott az égbolt hatalmas fekete óceánjában. Szemlátomást haladt, és hátborzongatóan eleven volt. Mi is kijártunk Z.-vel csudálni növekvő csóváját a fényárnyékban lévő templomkertbe vagy a régi városháza udvarára, ahol nem homályosította lámpafény a csillagokat. Kézen fogva álltunk, és addig néztük, míg könnybe lábadt a szemünk.

A fénytöréstől szivárványos aura vette körül, néha csapott egyet a farkával, és alighanem hallottuk volna a csobbanás hangját a sötétben, ha nem nyomja el a közeli főúton vonuló kamionok dübörgése.

Sokan az ortodox zsinagóga mögötti beépítetlen telekről figyelték, ott állították fel a gimnázium nagy távcsövét. A diákoknak jó buli volt, bennünket viszont zavart a nyüzsgés meg a lárma: hangos visongás, nyerítő kamasznevetés hasított az éjszakába. Különben az üstökös sokkal szebb volt szabad szemmel nézve, a távcső megfosztotta minden varázsától, a lencsén át spongyával szétmaszatolt krétafolt volt csupán egy redves, fekete táblán.

nemsokára itt a gyerek

Gracián Pista ott volt a rögtönzött csillagdánál. Egy lánnyal állt a tér sarkán összeölelkezve, áhítattal nézték egymást és az eget. A lánnyal találkoztam korábban, ráismertem szív alakú arcára és különös komolyságára, kirívóan más volt, mint a gimnázium körül viháncoló, tépett szemöldökű, köldökükben piercinget viselő fruskák. Még nem hagyta el az északi féltekét az üstökös, amikor olvastam az újságban, hogy összeházasodtak. Ideje volt, nemsokára itt a gyerek, mondta a takarítónő az iskolában, aki húsz éve mosta az első emeleti folyosó köveit, pucolta az ablakokat, szidolozta a rézkilincseket, és szemrehányás nélkül sikálta le a festékkel összemaszatolt asztalokat a rajzteremben. Vele beszélgettem néha a világ folyásáról, a régiekről, és tőle hallottam a legújabb pletykákat is.

A Hale-Bopp jegyében született kisfiú évekig járt hozzám, mígnem egyszer az anyja – még mindig szívarca volt – bejelentette, hogy nem győzik a térítési díjat, a fia abbahagyja a rajzolást. Nehezen mondta ki, bizonyára sokáig fontolgatta a döntést, mielőtt szólt, én viszont nem tétováztam. Nem baj, ha nem tudnak fizetni, jöhet rajzolni ezután is, legfeljebb nem írom be a naplóba, ajánlottam. Sejtettem, hogy piszkálnak majd érte, de sajnáltam őket, és a gyerek tehetséges volt. Igazam lett – az irigység és rosszindulat pestisként terjedt az új évezredben –, kapnak épp elég segélyt, nem kell velük kivételezni, panaszoltak be az igazgatónál, holott jól tudták, mennyire nehezen élnek. A kisfiú után lányaik születtek, szűk lett a lakás, kevés a pénz, és a csecsemősírás elnyomta a szférák zenéjét. Előkerült a hajdani haver, és kezdődött minden elölről: az éjszakai csavargás, az ivás, a játék.

Gracián Pistát elküldték a gimnáziumból, azután a kollégiumból, ahol felügyelő tanári állást szereztek a támogatói, majd napközis lett egy közeli faluban, de onnan is mennie kellett, ráadásul útban volt a negyedik gyerek; a szívarcú nő egyre gömbölyűbb hassal és egyre gondterheltebben jött a fia elé.

Percnyi pontossággal érkezett, csupán egy alkalommal késett. Már vagy fél órája topogtunk a fagyos téli estében az iskola előtt – a többieket rég elvitték –, és bár gondoltam, hogy nyomós oka lehet a késedelemnek, kezdtem türelmetlen lenni. A kisfiú – biciklije kormányára támaszkodva – aggodalmasan tekintgetett a sarok felé. Dideregve szidtam magamban a Gracián famíliát, és kotorászni kezdtem a telefonom után, de nem volt rá szükség. Jöttek értem, kiáltott fel a fiú, akkora megkönnyebbüléssel a hangjában, hogy elszégyelltem magam. Hol van az én bosszankodásom egy gyerek félelmétől, aki ilyenkor átéli – csak néhány percre is – a magárahagyottság poklát.

A lámpák szélben pislogó fényében hópelyhek kavarogtak, és az ótemplomnál feltűnt a biciklin billegő nő, maga előtt növekvő terhével és a bebugyolált kisebbik lánnyal a kosárban, a nagyobbik a csomagtartón ült, hátul. Jaj, el ne essen, fohászkodtam, olyan éles szögben kanyarodott elénk a jégbordás úton, de csak a kapucni csúszott le róla, hajába belekapott a szél és szétzilálta sápadt, szív alakú arca körül.

Odajött hozzám, és a sietségtől kapkodva a levegőt elnézést kért. Boltban volt, és a kasszánál vette észre, hogy nincs meg a tárcája. Kicsúszott valahol a táskájából, muszáj volt hazamennie pénzért. Ezért késett. Könnyekkel küszködve beszélt, és rá volt írva az arcára, hogy hazudik. Alapos és gondos nő volt, nem az a fajta, aki elveszti az erszényét vagy az önuralmát – legfeljebb a fejét a szerelemtől –, de akkor egy pillanatig azt hittem, hogy sikoltani fog, és sikolyának hangja az idők végeztéig kering a fagyos sötétségben.

egyedül megy haza

Azt hiszem, ez volt az utolsó csepp a pohárban, mert a kis Gracián fiú a következő héten elújságolta, hogy a nagymamához költöztek, közel az iskolához, ezután egyedül megy haza. Később is beszámolt az otthoni eseményekről: az új testvérke születéséről, az anyja tanulmányairól, hogy leérettségizett és főiskolára jár, a válásról, és végül az új apáról, aki tanár, akár az igazi apukája, de nem érdeklik az üstökösök, és nem gépezik. Feleségül veszi anyát, mindnyájan nála fognak lakni egy távoli városban, és boldogok lesznek.

Azóta, hogy elköltöztek, nem hallottam róluk, nem tudom, hogy megy a soruk, Gracián Pista azonban előkerült. Talán a legújabb üstökös hozta vissza, a minden eddiginél nagyobbnak és fényesebbnek jósolt Ison, vagy inkább a Szaharában meglelt ősrégi Hypatia? Esetleg az, hogy világcsavargó cimborája megérkezett?

Tavaly, késő ősszel láttam viszont őket egy áruház előtt, a biciklitárolónál bóklásztak, és volt bennük valami furcsa bizonytalanság, mintha keresnének valamit, amiről maguk sem tudják, hogy micsoda. Gracián Pista is felfedezett. Odaszólt a társának, és olyan hirtelen elillantak, hogy elbizonytalanodtam: biztosan összetévesztettem valakivel.

Két vagy három hét múlva azonban ismét találkoztunk. Ő volt az, nem tévedtem a boltnál. Szemtől szemben állt velem, közelebb, mint negyedszázada tanári asztalánál, és már nem tudott vagy nem is akart elmenekülni. Akár beszédbe is elegyedhettünk volna, de elakadt a lélegzetem, nem bírtam megszólalni. Nem kérdeztem meg tőle, hogy hallott-e a Szaharában előkerült fekete kődarabról, amelynek felszínét a robbanáskor keletkezett apró gyémántok borítják, és a tudós, aki évekig vizsgálta, a bizonyosság eufóriájáról beszélt, amikor az ember rádöbben arra, mit is tart pontosan a kezében.

Gracián Pista lerongyolódva, ráncosra aszalódottan, borostás arccal állt szemközt velem a templomkapuban, és egy kartonpapírdarabot tartott felém nyújtott tenyerén. Ez volt az ő bizonyossága; nem az egyiptomi kő, a Hypatiáról elnevezett huszonnyolc millió éves üstökös összeégett maradványa, hanem egy dobozfedél letépett darabja.

Kéregetett. Egy pár forintot szegény hajléktalannak… Egy pár forintot szegény hajléktalannak… ezt ismételgette, akár a hanglemezen megakadó tű, és ezt mantrázta csapzott külsejű társa is. A jóslat embere volt, ráismertem a nyaka köré tekert vörös sálról.

Gracián Pista keze megrándult, mikor a tenyerébe borítottam minden aprópénzemet, nagyon szégyellem magam, szúrta be két kolduló mondat közé, mégis én kezdtem el sírni, nem ő. A nemrég megjelent új üstökös, az Ison, amelyről azt jósolták a tudósok, hogy az új évezred legfényesebb kométája tesz, akkor tűnt el a Nap másik oldalán.

kép | shutterstock.com