AZ URNA

Ki nem fogytunk a mozgalmi feladatokból. Az Ibolya néni megint minket választott. Hogy kell a körzetbe vasárnapra két jókiállású pajtás urnahordásra. A Szász meg én éppen megfelelünk, magasak vagyunk, elég jó a bizonyítványunk, a Szász ráadásul őrsvezető is – reggel nyolcra menjünk oda díszegyenruhában, de az úttörőövet se felejtsük el, mert azt mostanában szeretik a pajtások elspórolni.

Nekem egyáltalán nem volt úttörőövem, de kölcsönkértem a Schulztól, a zászlótartótól, és nyolckor ott voltunk, úgy, ahogyan kellett.

A körzetben három öltönyös pasas ült egy vörössel letakart asztal mellett, meg egy nő sötét aljban. Az egyik öltönyös azt kérdezte, mi vagyunk-e a pajtások az iskolából. Mondtuk, mi. Megköszönte, hogy önként jelentkezünk urnahordásra, ez nagyon szép tőlünk, azzal a nőre mutatott; Banga elvtársnő majd foglalkozik velünk. A nő átkísért bennünket egy kisebb szobába, ott is állt egy asztal, tele volt szendviccsel, meg Utas üdítővel. Kínált, vegyünk bátran. Szabadkozni akartam, de Szász lecsapott a legnagyobb szendvicsre, nekem már csak a második legnagyobb jutott. Ittunk Utas üdítőt is.

ez csak vizecske

Közben bejött az egyik öltönyös, kivett az asztal alól egy üveget, és töltött magának. A nő viccesen megfenyegette az ujjával, hogy ej-ej, Szerémi elvtárs, hiszen ma szesztilalom van. Mire a pasas ugyanolyan viccesen kacsintott: ez csak vizecske, Banga elvtársnő, a vak is láthatja, áttetsző! Ha nem hiszi, kóstolja meg! A nő kuncogott, neki ici-pici vizecske is elegecske, aztán kacsingattak, koccintottak, és vicceltek tovább, hogy a vízzel nem is illik koccintani. Amikor a pasas kiment, a Szász odasúgta:

– Ezek hülyének néznek minket.

Meg akartam kérdezni, miért, de cigányútra ment a falat, és majd megfulladtam. Még szerencse, hogy Utas üdítő volt dögivel.

Miután jóllaktunk, Banga elvtársnő azt mondta, egyelőre semmi szükség sincsen ránk. Ha akarunk, maradhatunk, nincs kifogása, neki is van gyereke, de azért inkább ne lábatlankodjunk, legjobb, ha délután kettőkor újra jelentkezünk a körzetben.

Kitessékeltek bennünket; éppen kezdődött a szavazás. A kacsingatós Szerémi minden választónak adott egy borítékot, azok meg sorba álltak egy vörös függönnyel letakart fülke előtt, és vártak. Aki sorra került, fél percet töltött odabent, azután kijött, és bedobta a borítékját egy lelakatolt ládába. A Szász a fülembe súgta: – Tök olyan, mint a suliban a klotyó előtt. – Én meg azt gondoltam, hogy egy őrsvezetőnek mégsem illik ilyeneket mondani.

Kimentünk a Ligetbe, hülyéskedtünk egy kicsit, de közben állandóan figyelmeztettük egymást a díszegyenruhára, nehogy baja essék. Belógtunk az Állatkertbe, halálra röhögtük magunkat a páviánokon. Délben már unatkoztunk, a végén boldogok voltunk, hogy visszamehettünk a körzetbe.

Banga elvtársnő megkérdezte, ebédeltünk-e, és szendvicset akart adni megint, de akkor elénk állt az egyik pasas azzal, hogy tájékoztat bennünket a feladatunkról. Rögtön látszott rajta: ő a főnök. Nagyon komoly volt, haja semmi, de a szemöldöke bozontos és csimbókos, rögtön a páviánok jutottak eszembe, láttam a Szász képén, neki is. Megkért bennünket, legyünk gondosak, figyelmesek, óvatosak és önállóak, mert fontos bizalmi feladatot kapunk. Egy dobozra mutatott, a földön állt. A tetején keskeny rés, a két oldalán fémfül, lakattal volt lezárva, lepecsételt papírszalaggal körberagasztva. Azt mondta, ez a hordozható urna, mi pedig a körzeti urnahordozók. Szépen sorra látogatjuk a betegeket, a magatehetetleneket; kapunk egy címlistát és ahány cím, annyi borítékot, egy-egy szavazócédulával. Mindenkitől elkérjük a személyijét, hogy lássuk, azonos-e. Kulcsfontosságú felnőtt munkáról van szó, igazság szerint a Szerémi elvtársnak velünk kellene tartania, de ő más, fontosabb feladata miatt fölmentette Szerémi elvtársat, és az urnahordozást teljes egészében ránk bízza, hát becsüljük meg magunkat. Ha valaki nézegeti a cédulát, ráír, satöbbi, akkor ne lessünk, mert a szavazás titkos. De ha valaki nagyon öreg, rosszul lát, és elkezd tötymögni, mondjuk meg szépen, udvariasan, ne vacakoljon sokat, a cédulán úgyis csak egy név van. Befejezte, és azt mondta, lehet kérdezni. Én hallgattam, de a Szász nem bírt magával: nem volna-e egyszerűbb most rögtön bedobni a cédulákat az urnába és kipipálni a neveket a listáról. Senki se fogja megtudni. Azt hittem, balhé lesz, de a bozontos nevetett, veregette a Szász vállát, hu, milyen eleven eszű gyerek, bravó, de hát a szabály az szabály, a választás általános és titkos, na, induljunk szépen, keressünk föl mindenkit, az a lényeg, hogy kilegyen a százalék.

Kívülről nem is látszott, milyen dögnehéz az urna. A Szász arra szavazott, hogy tömör fa, tölgy, én meg arra, hogy pozdorja és fémbéléses. A fülébe kapaszkodtunk, kétfelé dőltünk, úgy cipeltük. Vagy tizenöt címünk volt, nem túlságosan messze egymástól, szerencsére kicsi a körzet.

Ketten nem voltak otthon, hiába csöngettünk. A többség gyorsan bedobta a cédulát úgy, ahogyan a bozontos üzente, nem tötymögtek, meg sem nézték, mi van rajta. Egy nő éppen tésztát gyúrt, nevetett rajtunk; elment volna szavazni magától is, de ha már meglátogattuk, essünk túl rajta, dobjuk be helyette, neki tésztás a keze; meg is köszönte. Hárman azt mondták, nem is tudtak a választásról, az egyik a homlokára csapott: most már érti, miért volt zárva reggel a Sárga Hordó. Egy matróztrikós ordítva tolt le bennünket, hogy ő direkt maradt itthon, minek járunk a nyakára? Nagy csinnadrattával széttépte a szavazócédulát, begyömöszölte az urnába az üres borítékot, és röhögött: nesztek. Kérdeztem a Szászt, ezt most nekünk jelenteni kell-e vagy sem, ő a vállát vonogatta: majd megkérdezzük a főnököt.

Jól haladtunk. Az utolsó cím földszinti lakás volt, udvari, a csöngetésre valaki azt kiáltotta: nyitva! Odabent konyha, abból nyílt a szoba, öregember feküdt az ablak alatt szürke ágyneműn, a redőny lehúzva, alig lehetett látni.

mi van odakint

Elmondtuk, miért jöttünk, nevetett, bár lehet, hogy hörgött, a hangja csupa slejm. A személyijét kértük, az éjjeliszekrény felé nyújtózkodott, azután ránk hagyta, keressük meg, ott kell lennie valahol. Föl akartam húzni a redőnyt, de nevetett vagy hörgött megint, tavaly szakadt le, úgy maradt, gyújtsunk inkább villanyt. Összevissza matattunk az orvosságos üvegei között, végül meglett, mintha a kutya szájából húzták volna elő, alig lehetett olvasni. Én betűztem ki, Garami Béla, anyja neve Kellner Rozália, a Szász ellenőrizte a listán: stimmelt. Kérte, meséljünk kicsit, mi van odakint. Mondtuk, választások, és nincsen időnk mesélni, mert mi vagyunk a körzeti urnahordozók.

Borostás volt az arca, és szürke, mint az ágyneműje. Azt mondta, neki már nem sok van hátra, de azért szeretné tudni, ki a jelölt, keressük meg a szemüvegét. Gondoltam, egyszerűbb volna elárulni, de rájöttem, hogy én sem tudom. Az összes szavazócédula bent volt már az urnában, az utolsó pedig az öreg kezében, kapaszkodott belé, illetlenség lett volna elvenni; kerestük a szemüvegét. Nem találtuk sehol, pedig föltúrtunk mindent, guggolva nézelődtünk a földön, térdelni nem mertünk, rettentő kosz mindenütt, és díszegyenruha.

Épp a konyhakredencet kutattuk át, amikor újra hörögni kezdett, szaporábban és rekedtebben, mint eddig. Berohantunk a szobába, de nem mertünk közelíteni hozzá. A takarót markolászta, a fejét ide-oda hányta a huzat nélküli párnán, sípolt a tüdeje, a torka, és tátogott. Kihátráltam, a Szász rám ordított, hogy az urnát nem hagyhatjuk, azt mondtam, én nem merek visszamenni, gyáva kutyának nevezett, és kihozta egyedül. Belekapaszkodtunk a két fülébe és rohantunk az udvarra.

A házmester a sárga keramitkockákat söprögette, hozzá futottunk: rosszul van a Garami Béla. Bólogatott, jó, majd hívja az orvost, de csak söpört tovább, a nyitott ajtón pedig kihallatszott a hörgés. A Szász kapkodott és kiabált, menjünk vissza a körzetbe, ott majd biztos csinálnak valamit. Rohantunk, ahogy tudtunk, az urna a lábunkat verdeste, el is ejtettük egyszer, szerencsére nem lett semmi baja.

Szakadt rólunk a víz, amikor beestünk, csak Banga elvtársnő üldögélt a vörös asztal mellett, ellihegtük, mi történt. Kérte a címet, és kiszaladt. Egy perc múlva visszajött, minden rendben, már intézkedett.

leszavazott-e az öreg?

Előkerült a páviánképű főnök is. Azt mondta, nyugodjunk meg, és számoljunk be. Ellenőrizte a címeket a listáról, és rendre kifaggatott bennünket. A cédulatépkedőre csak legyintett, egy-egy ilyen mindig akad, ha bent a boríték az urnában, minden rendben. Hamarosan Garami Bélához értünk; megkérdezte, leszavazott-e az öreg? Én nem emlékeztem. A Szász sokáig törte a fejét, végül azt mondta, szerinte épp a kezében volt a cetli, amikor rosszul lett, talán leejtette. A bozontos ránk ripakodott: először is nem cetli, micsoda hang ez? Másodszor pedig, hogy képzeljük, hagyunk szavazócédulákat csak úgy elhajigálni?! Ez megengedhetetlen, így azután sose lesz ki a százalék! Hát nem a lelkünkre kötötte, hogy észnél legyünk, mert ez bizalmi munka? Most szépen odamegyünk, és megkeressük a szavazócédulát!

Előttünk ment, szedte a lábát, alig tudtuk követni az urnával. A ház előtt mentőkocsi állt, éppen rácsukták az ajtaját Garami Bélára. A főnök odalépett a mentőshöz, kérdezett tőle valamit, az pedig olyasmit válaszolt, hogy tulajdonképpen nem is őket kellett volna hívni.

— Hát ki a fenét? — súgta nekem a Szász. — Talán bizony a tűzoltókat?

Röhögtünk egy kicsit, de csak halkan, hogy a páviánképű meg ne hallja.

A mentőautó elhajtott lassan, nem is szirénázott.

A házmester éppen bezárta volna Garami Béla lakását, de a bozontos rászólt, erre szélesre tárta az ajtót.

Újra a szobában voltunk. Fölgyújtottam a villanyt, emlékeztem még, hol a kapcsoló. Kerestük a szavazócédulát mindenütt, de nem találtuk. Éppen az járt a fejemben, hogy talán mégis a kezében maradhatott, és most vele utazik a mentőautóban, és ki tudja, talán oda is utána kell mennünk, ahová viszik, amikor a bozontos ránk mordult: cukorból vagyunk talán? Álljunk négykézlábra tisztességesen, úgy nézzünk körül az ágy meg a székek alatt. A Szász motyogott valamit a díszegyenruháról, de a bozontos lehordta, vége a napnak, most már nem kell villogni, na, rajta.

Térden csúszkáltunk föl-alá, csupa kosz lett a díszegyenruha. Az ágy alatt, a félig telt bili mellett a szemüvegbe ütközött a kezem. Fölfordult a gyomrom, mire kifaroltam onnan a zsákmánnyal. Öklendezve nyújtottam a bozontosnak, az meg elképedt: mi ez? Nehezen forgott a nyelvem, de azért elmagyaráztam; a Garami Béla szemüvege, utána kéne vinni, biztosan örülne neki. A páviánképű legyintett; tegyem csak az éjjeliszekrényre, jó helyen van az ott.

A Szász fölkiáltott. Megtalálta a cédulát — az ágy és a fal közé szorult. A bozontos azt mondta, remek, és elégedetten forgatta: egy érvényes szavazat. Borítékba tette, és az urnába csúsztatta. Garami Béla biztosan így tett volna, ha nem jön rá a sajnálatos rosszullét.

Visszafelé szerencsére nem rohant. A körzetbe érve a vörös terítős asztalra emeltük az urnát. A főnök megköszönte a közreműködést, meg hogy olyan derekasan helytálltunk. Azt mondta, jutalmat érdemlünk, és Banga elvtársnő majd vendégül lát bennünket. Neki most dolga van. Azzal kiment.

Banga elvtársnő sajnálkozva tárta szét a karját: a szendvics elfogyott az utolsó szemig, csak egy kis maradék Utas üdítővel tud megkínálni minket.

Nem kértük.

 

felső kép | fortepan.hu