Ács József

AZ UNIKORNIS PATÁJA ALATT

[IDEGEN FÖLD]

AZ UNIKORNIS PATÁJA ALATT

Horace Sutherland az ablak piszkos üvegének dönti homlokát a balkáni kora hajnalban. Az emberekkel zsúfolt folyosót a kerekek zakatolása, szuszogás, horkolás és átázott ruhák szaga tölti be. Néhányan ébren vannak és szintén kifelé néznek. Jó, mert még semmit sem kell felfogni abból, amit látnak. Egyelőre minden szürke vagy fekete, nincsenek színek.

Egymás hegyén-hátán fekszenek a szírek, ki a padlóra csúszva, ki mások hátizsákján, egy kopaszodó férfi a fülke üvegajtajának dőlve tátott szájjal alszik, mellén hatalmas felirat: Lonsdale.

Sutherland a márkával először Londonban találkozott. A ruházati cég arculattisztító kampányba kezdett, mert az európai neonáci csoportok kisajátították a termékeiket. Állítólag a szétnyitott dzseki alatt csak a NSDA betűk látszanak, a P-t mindenki hozzáképzeli.
fekete sörtől fellazult arcok
Horace, mikor tizenkilenc évesen a brit fővárosba került, eleinte magányosan élt. Egyszer a pubokat járva mégis belecsöppent valami születésnapi buliba a Vauxhall Bridge környékén, ahol a felhangolt fiatalok maradásra biztatták. Éjfél után, fekete sörtől fellazult arcokba nézve beszélt a figuráról, aki csak körvonalaiban hasonlított hozzá. A mesélés inkább érthetővé kerekítette a dolgokat, és nem igazzá. Alkalmi ivócimboráit azzal szórakoztatta, hogy az angol királynak köszönheti az életét. 1975-ben látta meg a napvilágot Újdelhiben, anyja a negyvenes évek elején egy brit diplomata és egy hindu nő házasságából született. Nagyszülei frigyét a külügy bizonyos megfontolások miatt támogatta, de az engedélyt – állítólag – csak VI. György személyes jóváhagyása után adta meg.

A sztorit persze elmosta a viccmesélés, aztán az önfenntartó röhögés, az egyre hangosabb trágárkodás, majd a hangadók kihunytával mindenki pultnak, falnak, vécéajtónak dőlt, s horkolni kezdett. Egyedül Horace maradt ébren, a kulcsra zárt üvegajtón át figyelte, hogyan világosodik ki a Temze fölött az ég. A Vauxhall Bridge hídlábain türelmesen nézték a vizet az allegorikus bronzszobrok: a Mezőgazdaság, az Építészet, a Mérnöki Tudományok és a Fazekasság alakjai. Az örök figurák már beletörődtek, hogy épp azok nem látják őket, akik átkelnek felettük, ezért lassacskán elfeledkeznek róluk. A túlparton hatalmasra hízott ultramodern erődítmény sötétlett, mint valami legokockákból kirakott királyi palota.

Horace legkorábbi visszatérő emléke, hogy háromévesen egy hatalmas asztal alá bújva, mint ókorból itt rekedt szent tárgyakat, dohányfüstszagú csontgolyókat markolászik, miközben fentről időnként éles csattanások hallatszanak.

Snooker. Az Indiában állomásozó haditengerészek találmánya, a szabályokat az afganisztáni harcokat, a kandahári ütközetet túlélt, majd az indiai hegyek közé, Udhagamandalamba helyezett főtiszt, Sir Neville Francis Fitzgerald Chamberlain öntötte végső formába. A sajátos sport fő kelléke, az idő, akkoriban bőven állt a gyarmati erők rendelkezésére.

Apja, Simon Sutherland szenvedélyes játékos volt, ő vitte le a snookerterembe, hogy már kétévesen szokja a levegőt.

– Hatalmas, ugye? Ez nem biliárdasztal, kisfiam. Ide több kell. Sasszem, sebészkéz, fegyelem és állóképesség: csupa nemes tulajdonság.

Tíz év telt el, mire Horace felérte az asztalt, de kiábrándítóan ügyetlennek bizonyult. Nem érdekelte a játék, s ezzel szerfelett bosszantotta apját, aki mind nehezebben talált érdemleges partnert: invitálása elől a követség emberei rendre kitértek.

acs2_0201

A család Csanakjapuriban, a mindennel tökéletesen ellátott diplomáciai enklávéban élt. Ha a követség légkondicionált autóin vidékre utaztak, a kis Sutherland az ablak üvegének döntötte homlokát. Különös világ tárult a szeme elé, mely cseppet sem hasonlított a Nehru park környékére. Az Agrába vezető autóút mellett a tésztapuha sárban műanyaghulladékokból tákolt viskók sora kornyadozott. Az egyik nejlonsátor alatt bajszos férfi ült, meztelen felsőtesttel. Olajosfekete haját vándorfodrász nyírta kurta mozdulatokkal. Ez a kép élesebben megmaradt benne, mint a Tadzs Mahal finom kalligráfiákkal telefirkált hófehér homlokzata.
sem brit, sem indiai
Anyja közben súlyosan megbetegedett. Az orvosok áttéteket találtak a gerince mellett. Szenvedésteli hónapok következtek, majd csendben eltemették. Nagyanyja, Lina csak lányát és unokáját szerette igazán, Simonhoz sosem tudott közel kerülni. Nem találta a helyét, hirtelen öregedett, és a lánya után halt. Horace sokat nézte magát a tükörben, anyja és nagyanyja vonásait keresve. Nem volt ez az arc sem brit, sem indiai. Csúnyának, deformáltnak látta. A sűrű, fekete haj alól hűvös pillantású, csaknem közönyös szempár meredt rá. A távoli rasszok jellegzetességei, úgy tűnt, előnytelenül keverednek benne. Anyja és nagyanyja szegfűszeg-, fahéj- és kardamomillatú ölelései azonban ráhagyományoztak valamit. Mintha egy kérést súgnának a fülébe, tisztán hallhatóan, de ismeretlen nyelven. Kereste, találgatta, mi lehet az üzenet, hiába.

Tízéves korában egyszer-egyszer egyedül ment iskolába a Panchsheel Margon: a British School épületéig negyedóra volt az út. Ha nem jöttek érte autóval, haza is sétált a széles fasoron.

A tanév vége felé, egy forró és párás májusi napon megszállta valami nyugtalanság, és az iskola kapuján kifordulva másfelé vette az irányt. Brit osztálytársai, akiknek durva tréfáit ki nem állhatta, vigyorogva mesélték, hogy a Connaught Place-en túl kezdődik az igazi világ: ott aztán minden megvan, amit a tisztára söpört Újdelhiből kitiltottak. A hinduk értetlenül néztek és a fejüket csóválták. Szerintük nincs ott semmi érdekes. Horace elindult a régi város felé, és igyekezett eszébe vésni az útvonalat, hogy visszataláljon. Egy óra múlva már a bazársoron járt a fullasztó melegben, biciklik, mopedek, motorok, riksák hangzavarában, olajbűzben. Tetszett neki az itteni élet közvetlensége és kiszámíthatatlansága, de a sűrű por és füst, a nyomakodó tömeg, az érzékeit elöntő áradat szinte ledöntötte a lábáról. Úgy érezte, a tágas, de üres Újdelhi helyett ez az igazi otthona, ez a föld, ahol mégsem tud megmaradni. Visszaindult. Maga elé motyogva, önkívületi állapotban figyelte az idefelé jövet megjegyzett utcasarkokat és elágazásokat. A módszer jó darabig bevált, aztán elkalandoztak a gondolatai – azon töprengett, mivel indokolja otthon a késését –, és nem vette észre, hogy rosszfelé fordult.

Ingét már csatakosra izzadta, de most még jobban kiverte a víz. Annyit azért tudott, hogy dél felé kell haladnia, tehát a lemenő napnak jobbkéz felé kell esnie. Nekivágott a mellékucáknak, s csakhamar kiért a legsűrűbb forgatagból. Fent, az épületek hullámlemezzel borított oldalfalai és zsíros piszokkal lepett rácsai fölött fekete villanyvezetékek liánrengetege futott. Itt acéltartókra tekeredtek, ott szabadon lógtak, hol kifeszültek, hol érthetetlen hurkokat vetettek. Kutya szaglászta a csempeburkolatát vedlő betonfal tövét. A szőnyeggel letakart raklapokon két férfi pihent felkönyökölve. A szemközti beugróban a hatalmas szeméthalmok tetején hárman ültek kockás ingben polipropilén szövetzsákokon. Egykedvűen bagóztak, időnként nagyot köptek a földre.

Mire Újdelhi határához ért, elfáradt. Ha felnézett az égre, úgy látta, az alacsonyan álló nap mintha zsírpapíron át sütne. Tejüveg-ég osztotta szét a nehéz, kíntól terhes világosságot. Az aszfaltjárdák közönyös nyugalommal futottak körbe egy szállodát, melynek előkertjében magányos, kiszáradt fa meredt ki a földből. Csonka ágairól keselyűk figyeltek.

Egy konferenciaközpontnak nevezett szögletes betonépület hátsó parkolójában tizenhat éves fiú rohanta meg, nadrágja, inge, szandálja éppoly barna volt, mint a bőre, csak fogai villogtak. Cipőpucolást ajánlott. Horace ijedten rázta a fejét, mert félt a számára érthetetlen megalázkodástól. Kézzel-lábbal mutogatta, hogy nincs nála pénz. A fiút viszont ez szemlátomást cseppet sem érdekelte, fejébe vette, hogy ezt a cipőt, ha törik, ha szakad, megtisztítja. Felnyitotta kefékkel, krémekkel, rongyokkal, dörzspapírokkal teli fadobozát, majd sarkán guggolva, szemében égő tűzzel, mohó mozdulatokkal dörgölni kezdte a fekete bőrt. Horace úgy érezte, megerőszakolják. Az alkony fénye vörösre festette a szomszédos telket, ahol évekkel ezelőtt, az első kapavágások után félbemaradt az építkezés. A bokrok közt felszálló port magasba ragadta a meleg szél. A fiú egy örökkévalóságig tisztította a cipőjét, s ő egyre piszkosabbnak érezte magát. Mikor végre szabadult, sietve elindult a széles sugárút felé. A fiú a nyomában. Élénk karmozdulatokkal magyarázott, feltehetőleg azt, hogy a munkáért fizetség jár. Erre ő előbb meggyorsította a lépteit, aztán már futott, fel a parkoló lépcsőjén, át a poros telken, nem is mert hátranézni, csak szedte a lábát és nyelte-nyelte a barna levegőt: megesküdött volna, hogy cipőkrémíze van. Mikor a körforgalomhoz ért, az ívet követve futott tovább, emberi erővel hajtott és motoros riksák, robogók és évtizedekkel ezelőtt fakózöldre festett, ütött-kopott buszok mellett, ajtajukon hurkákban préselődött ki a tömeg. Futott, s a buszok ablaka mögül egymáshoz préselődő barna arcok meredtek rá, szemük fehérje világított. Elkapta a tekintetét.

acs3_0201

Csapdába került. Mintha kiegyenlíthetetlen adósság terhelné.

— Horace!

Megpördült. Northwind ezredes hajolt ki egy Bentley ablakán. A cipőtisztító fiú sehol.

— Hát te mit keresel itt? Szállj be!

Bevetette magát a hátsó ülésre. A kocsi, melynek belső tere rendkívül tágas volt, lágyan meglódult és besorolt a sugárút forgalmába. Az ezredes nem úgy vezetett, mint a kiabáló, gesztikuláló szikh sofőrök, hanem türelmesen, hűvös eleganciával.

– Apád nem örül majd.

Valóban. A tökéletesen illeszkedő hófehér bejárati ajtó halk kattanással csukódott. Apja a légkoncidionált nappali közepén állt, önmaga szobraként, hibátlan sötétkék öltönyben, kezében brandyvel.

– Tudtommal még én felelek érted. Ha elcsavarogsz, rendkívüli mértékben megnehezíted a helyzetem. Jöjjön be, ezredes! Foglaljon helyet! Parancsol egy italt? Te állva maradsz — vetette oda Horace-nek.

Northwind ezredes helyet foglalt a fotelben, s a brandyt tenyerével melengetve rövid kiselőadást rögtönzött. Horace lehajtott fejjel nézegette az antik szőnyeg mintáit, a gyümölcseik terhétől ívbe hajló, egymást ölelő faágakat.
bármikor kirobbanhat
– Ez többet nem fordulhat elő. Egyébként sem biztonságos, ha a fiú a diplomata negyeden kívül tartózkodik, de vedd számításba, hogy az Indira Gandhi elleni merénylet óta bármikor kirobbanhat az összetűzés a hinduk és a szikhek között. Maradjon csak itt. Az öreg Edwin Lutyens gondosan megtervezte ezt a városrészt.

Itt belekortyolt a brandybe és szigorú arccal Horace felé pillantott.

– Ebben a káoszba süllyedt országban, fiam, mi teremtettünk, úgy-ahogy, rendet. Közlekedési, hírközlési hálózatot építettünk, megnyirbáltuk a szélsőségeket, megfékeztük az erőforrások ostoba pazarlását, közigazgatást szerveztünk, civilizáltabbá, élhetőbbé tettük ezt a szubkontinenst, mert a saját maguk kormányzására képtelen fajokat azoknak kell felkészíteniük a szabadságra, akik már képesek önmagukat kormányozni. Aztán megbomlott a bizalom, megsértődtek. Most igazgathatják magukat.

Az ezredes kihörpintette a brandy maradékát.

– Tanuld meg: ők sosem lesznek angolok, mi sosem leszünk bennszülöttek! A kettőt nem lehet keverni.

Az üres poharat letette a dohányzóasztalra.

Most az apja fordult feléje.

– Az iskolába kocsival hoznak-visznek. És fél évig nem mész itthonról sehová. Remélem, érthető voltam.

acs4_0201

Horace a büntetés első napjaiban sértetten csellengett a házban. A könyvtárszobában leemelgette a polcról a különféle atlaszokat, történelmi, kultúrtörténeti munkákat. A tudós fejtegetések száraz szövege helyett a képeket nézegette. Régi hanglemezeket talált, a nagyanyja hallgatta. Időnként felrakosgatta a bakelitkorongokat, közben a tasakban mellékelt füzeteket lapozgatta. Úgy érezte, a klasszikus indiai zene egyszerre sűrű szövésű, mint Ódelhi forgataga, és teljesen üres, mint a szeméthalmokon gubbasztó férfiak tekintete.
európai viselkedés
A könyvtárszobában, a vaskos albumokat lapozgatva döbbent rá, milyen keveset tud az országról, amelyben él. Hindu osztálytársai gazdag családok jóeszű gyerekei voltak, nekik saját közigazgatásuk nyelve a legfontosabb. Az európai viselkedés státuszuk messziről látható jelének számított. Sosem beszéltek hinduizmusról, buddhizmusról, szikhizmusról, dzsainizmusról, se az iszlámról. Egyedül a lapított orrú Vinod Kumar lógott ki a sorból: ő szenvedélyesen foglalkozott a hindusztáni zenével, maga is tablázott, rendszeresen szerepelt az iskolai koncerteken.

A féléves büntetés Horace érdeklődését új irányokba fordította. Történelmi és vallási tárgyú könyveket lapozgatott. Nem szórakozás volt ez, nem is kíváncsiság, hanem menekülés.

A felnőttkor küszöbére érve értette csak meg, hogy az utcákon tolongó rengeteg ember mind élni akar, de ez az igény itt nem magától értetődő. Az ember a legolcsóbb, és mindenki bizonyítani akarja, hogy szükség van rá. Ezért a legapróbb részfeladatokra is ajánlkozik valaki, s azzal, hogy elfogadjuk a munkáját, voltaképpen igent mondunk az életére. A bennszülöttek végeláthatatlan, zsibongó sokaságát ez a finom háló fogja össze. Ez a pókhálószövedék olyan, akár Ódelhi kábeldzsungele Újdelhi körzővel-vonalzóval rajzolt rendjéhez képest. A fejlett ipari országokban a hálót megtervezik: gépekből, alkatrészekből és logisztikai fegyelemből, csomópontjaira kapcsolják, függelék módjára, az embereket, itt viszont minden vérből-húsból-idegekből áll, talán még a járda is, amit a lábával tapodnia kell.

Elolvasott néhány terjedelmes történeti munkát: nem mindent fogott fel belőle, de a részletek merőben más megvilágításba helyezték a múltat, mint Northwind ezredes. A brit behatolás bizonyos vonatkozásaiban csakugyan civilizáló-békítő-rendező misszió volt, de kezdetben kizárólag a Brit Kelet-Indiai Társaság érdekeinek és gyarmatárun nyerhető hasznának biztosítását szolgálta, s ha ezek az érdekek az etnikai-vallási szembenállások kiélezését kívánták, habozás nélkül megtették. Hízelgő vélemény volna a briteket a hagyományokat lábbal tipró, kíméletlen elnyomóként ábrázolni. Mikor megértette az ördögi taktikát, összeszorult a gyomra. India tarkabarka lakosságát a széteső és lesüllyedő Mogul Birodalomban is a növekvő létbizonytalanság és az elharapódzó erőszak fenyegette. Mégis sokan hordozták az együttműködés és önfeláldozás szellemét, s mögötte valami ősi bölcsességet – amelyet a mohó Nyugat később a divatcikkek és egzotikus fűszerek mintájára importált.

Apja elégedetten figyelte szorgalmát és kibontakozó történelmi érdeklődését. Azt javasolta, Horace a tizenkettedik osztály elvégzése után jelentkezzen a külszolgálati munkatársakat képző iskolába, ahol, előzetes tájékozódása alapján, szívesen fogadják majd. A Chatham House szerint sok jól képzett munkatársra van szükség mostanság, főleg arab nyelvterületen.

– Gondolkozzunk reálisan – folytatta. – Northwind ezredes úgy tudja, a főbiztos hamarosan visszavonul a diplomáciai életből, és egy nagy befektetési bank igazgatótanácsában fog dolgozni. Ez a másik lehetőség, a bankszakma. Ott is lenne, aki a karriered egyengetné, s arról a vonalról aztán már nagyon magasra lehet kanyarodni, az ENSZ-be, sőt feljebb is…

Horace kamaszként biztos volt benne, hogy apja semmit sem ért abból, kicsoda ő valójában, ezért a javaslatait tartózkodással fogadta. Hogy számvitelt, könyvelést, statisztikát tanuljon, elképzelhetetlennek tűnt. A protokoll világáért sem rajongott, a kilátásba helyezett történelmi tanulmányok viszont érdekelték, arabul is szívesen megtanult volna, ezért rövid habozás után a külszolgálati iskola mellett döntött.

acs5_0201

Apja lakást bérelt neki Londonban, így a nyarat már a szigetországban töltötte, szókezdő, szóközbeni és szóvégi írásjelek, magnókazettáról lejátszott zárhangok és emfatikus mássalhangzók társaságában. Bár apja a lelkére kötötte, hogy egyszer-kétszer keresse fel rokonaikat, az efféle udvariassági látogatásokhoz nemigen fűlt a foga.

A Brit-szigetek időjárása hideg volt, szeles és szeszélyes, úgy érezte, a nyirkos levegőben valami készül. A metró zsúfoltsága ismerősnek tetszett, de itt mindenki tartózkodóan viselkedett, s másokkal elsősorban a modern munkamegosztás gépezetének közvetítésével érintkezett. Az emberi életek nem nyilvánosan, egymásba tolva folyatódtak, munkája végeztével mindenki külön rekeszébe tért.
egy csipet Ódelhi
Délután negyed hatkor még egy díszletváros kiürült utcáin sétált, fél hatkor indult a forgatás: hirtelen mindent elleptek az irodák ajtajain kitóduló tömegek. A munka és az otthon világának határmezsgyéjén, a pubok bárpultjainak dőlve beszélgettek a City alkalmazottai, megteltek a fényes üzletek. Horace idegenül bolyongott a sokaságban. Inkább egy csipet Ódelhit keresett.

A Brick Lane piacán leállított lakókocsiból kínaiak árultak gong bao csirkét két fontért műanyagdobozban, de a bőrkabátok közt lejjebb sétálva ismerősebb ízekkel találkozott: mangó lasszit, naant, curryt, pakorát lehetett kapni.

Az igazi Ódelhit, az újdonságok burka alatt továbbélő múltat, Anglia múltját máshol kellett keresnie. A rozsdaövezetben, a korán kezdett ipari forradalom relikviái, bezárt gyárak gépzsírtól fekete berendezései, savanyú, olajszagú levegője, porszakállas vashálói között. A csatornákban, a dohos-penészes metróalagutakban, a tetszetős felszín alatt kísértetként dolgozó gépekben. Ez volt London: nemcsak a nyájas közparkok alkották, de a kültelki vasmonstrumok is. A 18–19. század, a szénbányászat és a vaskohászat gyermeke, itthagyta a fullasztó, izomszakasztó munka emlékműveit.

Az emberektől idegenkedett, inkább az utcákat rótta botladozva, mindenféle terv nélkül, megesett, hogy egész napon át, mintha egy térben szétteregetett hatalmas könyvet olvasna, hat-nyolc-tíz nemzedék kőbe-fába, vasba, aszfaltba-betonba-üvegbe foglalt, egymásra írt gondolatait. Élményektől részegen tért haza, de villanyoltás után nehezen szabadult a gondolattól, hogy egyre távolabb kerül az élettől. Nem kicsúszik a kezei közül — soha nem is tudta megragadni. Azzal áltatta magát, hogy majd éli, ha megismerte — mintha létezne efféle haladék.

Apja fél év múlva otthagyta Indiát és Londonban folytatta a munkát, de a fiú megtarthatta bérelt lakását. A hosszú évekig tartó kemény nyelvtanulás mellett rengeteget kellett olvasnia, időnként meg-megszédült, de tartotta a tempót. Tudta, hogy egyszer át kell tekintenie, mit végzett, de ennek még nem jött el az ideje.

Barátja is akadt az évfolyamon, kopaszodásra hajlamos, sovány, bajuszos srác, James Stilton, akivel véget nem érő, s jórészt fölösleges vitákat folytattak történelmi kérdésekről. Egy őszi szombat délután beültek a Vad Elefánthoz címzett kocsmába. Férfimódra beszélgettek, személyes témák nélkül. Mikor a szó az ópiumháborúkra terelődött, felizzott a társalgás: ez volt Horace vesszőparipája.

acs6_0201

– Nem tudom eldönteni – vetette fel Horace –, hogy a Társaságnak a kereskedelmi érdek volt-e fontosabb vagy a hatalomszerzés.
– Miért állna szemben a kettő egymással?
– Mert a százötvenezres fegyveres sereg fenntartása a Társaság költségvetésének kétharmadát felemésztette, miközben súlyos adósságok terhelték.
– Rendet teremteni, civilizálni pénzbe kerül, ilyesmibe senki sem vág bele, csak ha némi hasznot remél tőle.
– Civilizálni? Hiszen rabszolgamunkát alkalmaztak. Nem telepítették oda a fejlett textilipari technikát, és megtiltották a kivitelét. Nekik csak a nyersanyag kellett. Meg az elfoglalt területek után beszedett, az ott élőket elnyomorító földadó. Mire volt ez jó? Hiszen így összességében kevesebb volt az adóbevétel.
– Ellenőrzésük alá vonták a gazdaságot. A végcél az volt, hogy mindent, amit termelnek, exportáljanak, és mindent, amit fogyasztanak, importáljanak. A teljes és tökéletes függés. Ha akarod, kereskedelem, ha akarod, hatalomgyakorlás.

Horace eltöprengett.
kiépíted a keresletet
– De az adósságai elől menekülő Társaságnak épp a magas költségek miatt kellett új bevételek után néznie. Ezért kezdett a nyomorgó Bengáliában ópiumot termeszteni.
– Pontosabban azért, mert a kínai teaszállítmányokért csak ezüsttel tudott fizetni. Nem volt egyensúlyban a kereskedelmi mérleg. A gazdag császárnak nem kellett az angol áru, amit Lord Macartney odaszállított, még ajándékba se. Valamit el kellett adni nekik. Az ópium a hollandoknak Jáván már bevált. Ha egyszer kiépíted a keresletet, rendkívül rugalmatlanná válik. Minden körülmények között hajlandóak fizetni érte. És ott tízszer akkora városok vannak, mint Európában.

A pultos szó nélkül tette James elé az ételt.

— Steak. A kedvencem. Kérsz belőle?

Horace elfintorodott. Nem volt vegetáriánus, de jobban szerette a könnyű ételeket. A témától amúgy is görcsbe rándult a gyomra.

— Ópium. Pontosan tudták, mi a hatása.
— Mondom. Rugalmatlan kereslet.
— Ne viccelj. Tönkreteszi az embert.

James zavartalanul evett tovább.

– Senkinek sem kötelező ópiumot fogyasztani.

Horace hirtelen nagyon elfáradt. Hátrasimította sűrű, fekete haját.

– Nem mondod komolyan, hogy ez a civilizálás.

Megérkezett a pohár John Smith. A tejeskávészínű keverék alján vastagodásnak indult a barna réteg, a folyadék tetejére sárgásfehér hab gyűlt. James belehörpintett, és letörölte a bajszát.

– Hogyan változtatsz meg egy évezredes, megkövesedett életrendet? Hogyan számolod fel a Mennyei Birodalom örök fennállásába vetett babonás hitet? Az örökletes ostobaságot, a barbár elzárkózást? Valahol bele kell hatolnod, fel kell bontanod. Hatalmas terület, óriási népesség, katonai erővel nem győzöd. Így alig lépsz a földjére, mégis magad felé fordítod az ezüstáramlás irányát.

Horace az üres limonádéspohárba meredt.

– Különben értelek – tette hozzá James. – De tárgyilagosan kell szemlélnünk az eseményeket. Úgy, ahogy történtek és történnek. Nincs, nem lehet más kiindulópontunk.

Horace szokásával ellentétben most koktélt rendelt. James fellelkesült.

– Gin Fizz? Blue Arrow? Flying Dutchman? Gimlet?
– Mindegy. Egyiket sem ismerem.

Mikor az ital megérkezett, megmarkolta a jólesően hideg poharat.

– Régen azt hittem, sokat fordult a világ azóta. Ma már nem vagyok ebben olyan biztos.
– Jön a huszonegyedik század. Hidd el, Horace, nagy változások készülődnek. És még csak sejlenek a körvonalai.

acs7_0201

Időközben besötétedett. Lassan mozgó autók piros lámpái siklottak a hideg üveglapok túloldalán. Szemközt roppant háztömb feketéllett.

James söröspoharát megragadva feléje hajolt.

– Tudod mit jelent igazán a dolgok mélyére hatolni? Közel jutni a történelem izzó lényegéhez, a kohó tüzéhez? Oda, ahol a jövő formálódik? Tudod, mi a legnagyobb kihívás? A beépülés. A fedett akció. Mikor a bőrödet viszed a vásárra, de bízol az önuralmadban és a tökéletes felkészültségedben. Itt hablatyolhatsz a vizsgákon, kisapám… ott nem lehet hibázni. Bármifajta tudás próbatétele, s egyben bizonyítása a terepmunka.
– Terepmunka?
– Nem érzed, hogy ezzel az éjjel-nappali tanulással milyen passzivitásba süllyedünk? Hájasodik az alfelünk. Egy szalmaszálat nem teszünk keresztbe.
– Még nem tudunk eleget.
– Van intenzívebb képzés is.

Horace fürkészőn nézett James szemébe, de nem állta moccanatlan tekintetét.

– Kimegyek – szólt.

A húgyszagú vécében a fehér csempének vetette hátát, és lehunyta a szemét.
limonádézott
Fél perc múlva kicsapódott az ajtó, két szekrény nagyságú néger csörtetett be, kék pufidzsekiben, nagy hangon húzták egymást, közben beálltak a vizeldébe és hangosan csobogtattak. Horace dolgavégezetlenül kifordult az ajtón és visszament az asztalhoz. James furcsa módon a lányokról kezdett beszélni, ő hallgatott, limonádézott, aztán megivott még egy koktélt.

– Neked sose volt barátnőd?
– Nem ismerem eléggé a nőket.
– Így nem is fogod.
– Az is lehet, hogy túl sokat várok a dologtól, és ezt ösztönösen megérzik.
– Erre a nők szoktak panaszkodni.

James a zakója zsebébe süllyesztette a kezét.

– Most mutatok valamit. Jelentősebb, mint amilyennek látszik.

Nyitott markában öt-hat fehér tabletta világított.

– Egyszer neked is mintát kell venned.
– Én? Soha.

Felállt, gyors léptekkel kiment a vécébe és vizelt. Mire visszabotorkált az asztalhoz, James már nem volt ott: mindent kifizetett és elment.

Az utcán Horace arra lett figyelmes, hogy a tárgyak körvonalai a szokottnál kissé élesebbek, de sehol nincs derékszög. A jelzőlámpák, bár a szokottnál fényesebbnek és nagyobbnak látszottak, nem változtatták meg a színüket. Anya hajolt le babakocsiban ülő, szőke gyerekéhez, de közelebb érve látszott: szélrázta bokor az, meg egy esőtől nedvesen csillogó pad. Ez nem az ital hatása. James mesterkedett valamit?

Hazaérve alig talált bele a kulccsal a zárba. Fel se kapcsolta a villanyt, csak lerogyott a fotelba, és meredten bámulta a dohányzóasztal papírkupacát, legfelül egy gimnáziumi verseny emléklapjával. Az ablakon behulló lámpafény csíkja épp a British School emblémájára esett: körbe foglalt szárnyas egyszarvú emelte mellső patáit. A nyitott könyv mögül szigorú tekintettel figyelt a felkelő nap. Na, persze. A tudás fénye.

Az állat… Yeats egyszarvúja volna?

Forgott a világ. A ferde vonalak közt egyensúlyát vesztve, bútorokba fogódzva elbotorkált az ablakig, résnyire nyitotta, és beleszagolt a hűvös, füstszagú levegőbe. A szemközti jótékonysági ruhaboltban is sötét honolt.

Annak idején, az iskola Irodalmi Hetén előadást tartott egy teozófiába és okkultizmusba merült ír költőről. Egyik korai színművének címe az Arany Hajnal Rendje practicus nevű beavatási fokozatában a Végítélet tarot-lapjával együtt feltáruló szimbólum: Monoceros de Astris, A csillagokból érkezett egyszarvú. Ebből lesz Yeatsnél az apokalipszis bestiája. Mintha most falhoz szögezte volna ez a szarv: „A világot hadseregekkel nem tudjuk elpusztítani, ezért a fejünkben kell lerombolni, a fejünkben egyetlen pillanat alatt elemészteni” – úgy tűnt, a mondat most őt emészti el. Az utcán az ír mester alakja tűnt fel a lámpák alatt egy ló nyergében. Zakózsebe fölött fémtábla a rendi nevével: Demon est Deus Inversus. Fehér haja fénylett, szemüvege csillogott, húsos, lefittyedő ajkán furcsa mosoly. Egyszarvún lovagló fehér angyalok serege a nyomában. Kardcsattogás, fegyverzaj: mind a jövő ígérete. Prédikálj a világ elpusztításáról! A költő kezében izzó fénnyel világított egy csomag indiai ópium. A házak azelőtt párhuzamos falai most összetartottak: a végtelen távoli enyészpont mind közelebb került. A világkorszakokat katalogizáló költő homokszínű sivatagi öltönyében rezzenetlenül jegyzetelt. A fejében egy hang darálta: „Széthull minden; már nem tart a közép; / a földet anarchia dúlja szét, / vérszín ártatlanság áldozata megfúl; / hitehagyott a jó, s a rosszakat / a meggyőződés szenvedélye fűti.” A romokból új emberfaj emelkedik ki. Valahonnan a magasból már zuhan lefelé az egyszarvú hatalmas patája, mely rövidesen eltiporja a világot.

acs8_0201

Másnap rosszul volt. Az előadóteremben kérdőre vonta Jamest.

— Olyan sokáig voltál kint a vécén, hogy már nem győztelek várni.
— Mit tettél a poharamba?
— Miért tettem volna bármit is?
— És mik voltak azok a tabletták?
— Én csak némi agyfényesítővel kínáltalak, de azt is visszautasítottad.
váratlanul lerobbant autó
Horace maradék lelkesedése a külügyi pálya iránt hetek alatt szétporlott. Megint ott találta magát apja előtt, s a szőnyeg mintáit figyelte. Simon Sutherland most is brandyvel a kezében állt, és úgy nézett a fiára, mint egy váratlanul lerobbant autóra. Azon töprengett, hogyan lehetne megszerelni.

— És mi lesz az arabbal? Három év munkája fekszik benne.

Horace kinézett az esőbe.

— Nem tudom… Visszamegyek Indiába.

Az apja elsápadt, táncoltak a rágóizmai.

— Te tudod. De meg kell keresned a kenyered.

Eltöprengett.

— A Bradleynek van egy szállítmányozó cége Mumbaiban. Beszélek velük. Két hónap alatt betanulsz a mostani vezetőnél, aztán viheted tovább.
— Nincs kereskedelmi végzettségem.
— Arra a beosztottaidnak van szüksége.

Horace meglepődött. Nagyobb ellenállásra számított, ezért elbizonytalanodott. De apja intézkedett, s Horace a következő vasárnap már a Heathrow reptéren várta gépe indulását.

A tíz kilométeres magasságban hangtalanul suhanó Boeingen ülve az járt a fejében, hogy vereséget szenvedett, és most menekül. Idegen szerepben, mások ruháját, mások életét magára öltve járt-kelt: olyasmit vállalt, ami lehetetlen. De még a menekülését is az apja szervezte, az új szerepet pedig megint csak nem rá szabták. Az egyetlen pozitívum, gondolta, hogy visszajut Indiába. Talán ott kezdi majd az új évezredet. Bár az efféle, önkényesen kijelölt kerek számoktól, az igazat megvallva, semmit sem várt.

acs9_0201

Mumbai repterének forgatagában Mr. Peters, egy kis termetű, lófogú férfiú fogadta, igen szívélyesen. Megmutatta a lakást, amit a cég bérelt neki egy jobb környéken. Elkalauzolta neonfénnyel kivilágított szupermarketekbe és savanyú szagú, félhomályos antikváriumokba, ahol megsárgult Penguin-sorozatok és magazinok poros kupacai között régebbi kiadású történeti munkákra bukkant.
soha nem adták önmagukat
Mr. Peters gyorsan eligazította a munkahelyi teendőiről, az áruk bejáratott pályán mozogtak, többnyire csak rá kellett bólintani az alkalmazottak döntéseire, és közvetíteni az angol anyacég néha meglepő kívánságait. A két hónap alatt sokat vacsoráztatták — csupa ismerős íz! —, Peters lánya, Mary, érezhetően megkedvelte, de Horace minden vendégszeretet ellenére feszengett köztük. Ha szerepet játszik, hogyan adhatná önmagát? Brit diplomaták a kettőt a lehető legnagyobb természetességgel tartották egyensúlyban: soha nem volt teljesen külsődleges, amit játszottak, de soha nem adták önmagukat. Ő meg mindkét oldalfalhoz úgy súrlódik, mint egy gyári hibás alkatrész. Egyáltalán: ki is az az önmaga?

Petersék elutaztak, s onnantól egymaga állta a sarat a Bradley and Partnersnél. Közvetlen beosztottai, Singh és Narayan a mássalhangzókat ropogtatva, fejüket ingatva számoltak be a fejleményekről, a határidőkről. Faxokat és emaileket böngészett, próbált kiigazodni, s még mindent figyelmesen elolvasott, amit az indiaiak elébe toltak.

A tél és a nyár ugyanolyan meleg volt. A kemencéből előcsapó májusi forróságot, amit Delhiben megszokott, itt, az óceán partján nem ismerték.

A munkaidő végén átöltözött, elhagyta az üzleti negyedet és kockás ingben, könnyű nadrágban belevetette magát a tömegbe. Tűrte a koldusok és utcagyerekek nyaggatását. Ha adott, azért követték, ha nem adott, azért. Hagyta, hogy megbámulják, s ő is megbámulta a piros buszokra nyomakodó helybelieket, a cikcakkban haladó forgalmat, s az ismerősen izzasztó melegben ő is a fémedényekből tűzforrón üvegpoharakba mért, tejes-fűszeres masala teát itta. Az odasereglő vásárlókat a chaiwala bódéjának hátfaláról egy kifakult, tavalyelőtti naptár mellé rajzszögezett istenség tartotta szemmel: az elefántfejű, egyagyarú Ganésa. Horace poharát két kezébe fogva leült, hátradőlt a kockás ronggyal leterített hokedlin, tarkóját a mocskos türkizkék furnérlapnak döntötte, és lehunyta a szemét. Itt fog élni az óriásvárosban. Lesüllyed a fenékre, mint egy tóba dobott kavics.

Már épp beleszokott a nagyváros életritmusába, mikor behívták a konzulátusra egy fokozott körültekintést igénylő üzlet lebonyolítása miatt.

Ült a légkodicionált szoba puha, borvörös foteljében, és várta a megbízott tárgyaló érkezését. Bénító lámpaláz kerülgette, mint valami amatőr színészt. Biztos volt benne, hogy most lelepleződik az alkalmatlansága.

Aztán nyílt az ajtó, és belépett rajta: James Stilton!

– Jó napot! — nyújtotta a kezét mosolyogva.
– Hát ezt… Te meg hogy kerülsz ide?
– Taxival. De félre a tréfával.

Szigorúan bizalmas ügyről volt szó. Nagy-Britannia felújított Wildcat harci helikoptereket fog szállítani az indiai kormánynak. A Pakisztánnal fennálló feszültségek miatt az üzletet nem szabad nagydobra verni. Publikusan csak szállítógépeket vásárolnak. A Bradley and Partnersen keresztül bonyolódna az ügylet. Horace értetlen arcát látva Stilton türelmesen elmagyarázta a teljes üzletet.

– Nyilván hallottad, hogy India gázüzemű erőművet építtet a közelben az amerikaiakkal. Enron, General Electric, Bechtel… Rendben. De honnan érkezik az erőműbe a gáz? A nagy importőr Kína szorításából szabadulni igyekvő, más vevőket kajtató Türkmenisztánból? Ahhoz csővezeték kell, 1800 kilométer Afganisztánon és Pakisztánon át. Az amerikaiak szerint persze jobb volna a tankhajón érkező cseppfolyósított földgáz, amit ők szállítanának. Már ki is építették a csatlakozópontot, hogy kész helyzet elé állítsák a indiaiakat. Sajnos, a cseppfolyósított földgáz kicsit drága, és kérdés, hogy az erre a célra létrehozott vegyesvállalatnak hajlandóak-e magasabb árat fizetni az itt termelt áramért. Versenyképesebb volna a tankhajón idehozott gáz, ha valamilyen, egyelőre ismeretlen okból, nem lehetne megépíteni a csővezetéket. Mondjuk háború vagy polgárháború zajlana az érintett területeken… Esetleg fellángolna a Kasmír miatt parázsló konfliktus. De az energiapolitika csak az egyik tényező… nem is sorolom tovább.

– Mi közünk nekünk az amerikaiakhoz?
– A cégekhez és a hitelezőkhöz van közünk.

Horace a makulátlan falak és a kristálycsillár helyett a szőnyeget nézte.

– Nem lehetne ebből a helikopterügyből kimaradni? Vagy Londonban már előkészítettétek?
– Kár finnyáskodni. Az energia globális probléma, globális megoldást kíván. A gyarmati időknek viszont vége. Nem alkalmazunk nyers erőt. Azt akarják, Bombay legyen újra Mumbai? Tessék. Az Altamont Road hivatalos neve legyen S. K. Barodawalla Marg? Hát persze! Miért ne? Mit számít? Hadd izmosodjon a nemzeti büszkeség! Csak a természetes folyamatokat kell felerősítenünk a megfelelő pontokon.
— James. Vegyél le a sakktábládról. Ha lehet.

acs10_0201

Stilton többet nem jelentkezett. Horace várta, mikor értesítik Londonból, hogy a továbbiakban nem tartanak igényt a munkájára, de semmi sem történt. Ugyanazokat az árukat szállították, mint eddig, ugyanúgy vitatkoztak a lassú hatóságokkal, és ugyanolyan közönnyel fizették a kenőpénzeket.

A városban a tumultus nagyobb volt, mint valaha. Kedvenc antikváriumának kínálata szűkült, aztán hirtelen be is zárt, a lelakatolt, rozsdás redőny repedésein át csak a felszaggatott padlóra lehetett látni. A tulajdonos feltehetőleg meghalt. Úgy képzelte, a felhalmozott könyveket elégették, mint az özvegyeket.
a guru
Rezzenetlenül haladt el az utcasarkok kék nejlonsátrai mellett: a hatalmas tornyokba rakott úti- és szakácskönyvek, tarka borítós bestsellerek nem vonzották. Odahaza hajnalban és esténként jógázott. Három hét szabadságát egy ásramban töltötte, amerikaiak, európaiak, ausztrálok között. Félidőben kérte a gurut, hogy a nyugatiak helyett hadd meditálhasson bennszülött indiaiakkal. A mester szélesen elmosolyodott.

— Ez nem lehetséges. Maguknak a saját terheiktől kell megszabadulniuk.

Horace körkérdést intézett a jógacsoport tagjaihoz. Egybehangzóan állították, hogy bár kíváncsi természetük és nyughatatlanságuk miatt már számos ásramban megfordultak, helybelivel soha sem találkoztak.

A monszun vesztett erejéből. Mumbai üzleti negyedében sorra nyitottak a vadonatúj vendéglátóhelyek. Horace fejében hetek óta a guru mondata keringett, s egy szeptemberi estén, csak hogy ne otthon üljön, s a torkára ülepedett keserű ízt valamivel lemossa, betért az egyik sörözőbe. Lám, ahogy telnek az évek, lassacskán beletörik az angol szokásrendbe. Nagy belmagasság, sötétkék falsíkok, halogénlámpák, ívben hajló bárpult: ebben a percben bárhol lehetne a világon, de annak sincs jelentősége, hogy itt van – a helyek megtartó szövedéke mindenütt foszladozott, mint az utcai teafőzők ezerszer átáztatott muszlinkendői. Amibe minden és mindenki belehullik, most kezd csak forrni, mint a gázlángon lobogó víz.

Mexikói és angol konyha, kivetítőn európai sportmérkőzések, dübörgő popzene. Honnan lehetne tudni, hogy ez a hely Indiában van? A pultosokról? Az ajánlatból, hogy ha indiai sört fogyaszt, minden harmadik ajándék? Sajtos-chilis ropogóst evett. A mangó lasszi aligha lehetett húzótermék: híg volt és műízű. A pultosok a sarokba húzódtak, telefonáltak, a távirányítót kapcsolgatták. A zenét leállították. Hirtelen a CNN élő adása jelent meg a kivetítőn. A füstölgő felhőkarcoló képei alatt valamelyik szemtanú beszélt.

acs11_0201

„Egy gép húzott el a fejem felett, olyan hangosan, hogy fel kellett néznem, és akkor láttam, hogy bevágódik egyenesen a World Trade Centerbe. Hatalmas láng csapott ki, aztán minden tűzbe borult. Ott, ahol most egy hatalmas, repülőgép alakú lyuk tátong.” „Az északi oldalon van, ahol a gép becsapódott?” „Igen.” „A gépből nem sok jutott ki az épületből.” „Nem, bent rekedt.” „Szóval bent van az épületben. És sok a lehullott törmelék, Winston?”

Horace nem hitt a fülének. Winston. Nahát! Orwell hőse, mint szemtanú?

Lenyelte az utolsó falatot.

„Úgy tűnik, nem. Az ütközéskor minden az épület belsejébe zúdult… De pillanat, keresek egy helyet, ahonnan jobban látok… A lyuk úgy hat-hét emeletre terjed ki…”
narancssárga tűzfelhő
A képen közben tisztán látszott, hogy egy második gép belerepül a másik toronyba, az átellenes oldalon hatalmas narancssárga tűzfelhő dülled ki, mely egy szempillantás alatt sűrű fekete füstfelhővé alakul. A kommentátor a navigációs berendezések hibájára gyanakodott.

Horace azonban tudta, mit lát.

Az egyszarvú patájának nyomait.

Egy óra múlva a láthatatlan állat mind a két felhőkarcolót a benne tartózkodókkal és a mentésükre érkezett tűzoltókkal egyetemben betonporrá és ócskavassá tiporta. A Wall Street sarkán a fejvesztve menekülők közt egy férfi ült mozdulatlan fehér lován, zsávoly egyenruhában, és rendületlenül írt jegyzetfüzetébe, mialatt beterítette a déli toronyból arcába robbanó szürke cement. Az északi oldalon az azbesztporral teli füstgomoly végighömpölygött a Hudson partján, keresztül Tribecán, Greenwich Villagen, Sohón, Chelsea-n, át az éttermeken és az eseményt megörökítő leendő múzeumok helyén, át a Madison Square Gardenen, át a vasútállomás túloldalára, a számozott utcákig, a Hell’s Kitchenig. A pokol konyhája. Színről színre látta, pedig semmit sem kevertek az italába.

A következő héten Horace meggyőződött, hogy Winston felbukkanása nem volt véletlen: Óceánia látványos háborút hirdetett Kelet-Ázsia és a terrorcsoport rejtőzködő vezetője ellen. Bár a tévécsatornákon fényképükkel együtt bemutatott állítólagos merénylők egyiptomi, libanoni, emirátusi, többségükben pedig szaúdi állampolgárok voltak, elsőként mégis Afganisztán került a célkeresztbe. Decemberben Újdelhiben a Parlament épületéhez hamis beléptető matricával behajtó fegyveresek autójukat nekivezették az alelnök kocsijának, kiszálltak és lövöldözni kezdtek, az egyik merénylő mellénye felrobbant, mikor az őrség agyonlőtte. A terroristák kasmíriak voltak. Pakisztán és India is fegyveres erőt vonultatott fel az Ali Bhutto és Indira Gandhi egyezségében harminc évvel korábban meghúzott tűzszüneti vonalon, a 99-es puccsal hatalomra került pakisztáni tábornok kijelentette, hogy joguk van Kasmírra.

A világ felbolydult. Horace azzal védekezett, hogy munkáját igyekezett a lehető legracionálisabban felfogni: mindent optimalizálni kell, a hinduk agya gyorsabban jár mindenkinél – igaz, cselekvésük annál komótosabb. Nap nap után, kelletlenül bár, de nyakába vette az igát, s elkönyvelte, hogy mást, jobbat egyelőre nem tehet.

Mikor az Egyesült Államok a Tartós Szabadság néven ismert hadművelet folytatásaképpen 2003 márciusában lerohanta Irakot, Horace a szállítmányozás biztonsága érdekében óráról órára követte a fejleményeket. Más cégekkel egyeztetett, nézte a televíziós haditudósításokat, és éjszakánként a sivataggal álmodott, ahol a homok alatt sűrű, fekete tengerként hullámzik az olaj, míg odafenn a régészlapátot elhajító Arábiai Lawrence vezeti a villogó fogú arabokat az Oszmán Birodalom ellen. Mert bár Mohamed próféta egyesítette az ellenségeskedő törzseket, s állammá szervezve nagyhatalommá tette őket, de a halála utáni évtizedekben utódlási viták kezdődtek, meghasadt az egység kárpitja, s újra felszínre bukkantak a törzsi viszályok, immár vallási köntösben. Talán csak a Korán kánoni szövege akadályozta meg, hogy a népek elinduljanak a szektákká porladás útján. A homoktenger alatt hosszú évszázadokig érintetlenül pihent a hajdani dús vegetáció és fauna sötét üledéke, a láthatatlan, csak modern technikával felszínre hozható fekete arany, amelyre a britek mohón rávetették magukat. Belekapaszkodtak a sivatagi népek megosztottságába, s igyekeztek, nehogy a siíták és szunniták a meghasadt kárpitot véletlenül összevarrják. Külön-külön mindenkinek megígérték a jogos jussát. Az anhidrites sókőzetek csapdájába zárt legnagyobb jura-kori üledék fölött ma abszolút monarchia trónol, s egy ófundamentalista vahabita szekta képviseletében őrködik a politikai stabilitás és a biztonságos kitermelés fölött. A vallási parancsok szigorú betartása persze csak a széles alsó néposztálynak kötelező, a kiválasztottak már itt a földön átélhetik a halál utánra ígért örömöket.

acs12_0201

Horace látta: ahogy a homok és kő rétegei takarják a kőolaj mezőit, úgy nyúlik el a a nyilvánosság elé virágszőnyegként hintett politikai beszédek mind vastagabb, a mélyben már rothadásnak indult kérge alatt a tényleges politikai csaták sötét világa – járataikban maffiák és titkosszolgálatok szervezkednek. A fekete pénz, akár az Arab-tábla mészkőrétegeinek szivacsos-likacsos üregeiben megülő szénhidrogének, ezerfelől csordogál és láthatatlan tavakba gyűlik a felszín alatt. Amerre jár, fegyvereket és kábítószert mozgat, zsarol és beszervez, besúg és provokál, felforgat és kábít.
fehér elefánt
Utánanézett, hogy áll a gázerőmű ügye. A magas árak nyomán jogviták keletkeztek, közben egymást érték a műszaki hibák és leállások. A helyzet rendeződéséig üzemen kívül helyezték az erőművet. Végül az állam szolgáltató cégei vásárolták meg a „fehér elefántot” — így nevezik a drágán fenntartható és veszteséget termelő beruházásokat. Világos, hogy a cég csak úgy tudná az áramot olcsóbban előállítani, ha a cseppfolyósított gáz állami dotációban részesülne (ami kifejezetten tetszene az amerikaiaknak).

Vagy sikerülne máshonnan gázt szerezni.

2008-ban India keretmegállapodást kötött Türkmenisztánnal, Afganisztánnal és Pakisztánnal egy gázt szállító csővezeték építéséről. Nyáron bomba robbant Kabulban az indiai követségnél, állítólag a pakisztáni titkosszolgálat keze volt a dologban, szeptemberben mégis tető alá hozták az újabb indiai-pakisztáni megállapodást, és Kasmíron át megindult a kereskedelem.

A bajuszos Singh és a szemüvegét tisztogató Narayan, a nagy öregek, nyugdíjba mentek. Utódaikat, két fiatalembert, maguk ajánlották, s tanították be. Tekintélyük mégsem volt akkora, mint mestereiknek, ráadásul a hivatali személycserék miatt is többet kellett költeni korrupcióra. De hiába olajozták a gépezetet váltig, nem volt mit őröljön. Rájuk ereszkedett a pénzügyi válság fojtogató köde. Nem keresték az okát, hiszen nem oszlathatták széjjel. Mintha átok ülne mindenen, visszaesett a világgazdaság, a kereskedelmi forgalom indexei áttörték a padlót. A Bradley is kényszerű elbocsátásokba fogott és felmerült a mumbai-i képviselet bezárása. Horace-t elfogta a szorongás, de fel is lélegzett, mintha kényszerzubbonyból szabadulna.

November végén épp leszaladt egy közeli kávézóba, mikor a szomszéd háztömb felől fegyverropogást hallott. Mumbai több pontján fegyveresek nyitottak tüzet civilekre. A kivonuló biztonsági erők a Tadzs Mahal luxusszállodában elbarikádozott túszejtő csoportot több napig tartó harcban tudták csak legyűrni. Az akcióknak százhatvan ember esett áldozatul. Az egyetlen élve elfogott merénylő azt vallotta, hogy mindannyian egy pakisztáni terrorszervezet tagjai voltak.

India most már kénytelen volt felfüggeszteni a tárgyalásokat Pakisztánnal.

Londonból közben megérkezett az utolsó parancs: a súlyos veszteségeket szenvedett Bradley felszámolja mumbai-i képviseletét. Horace Sutherland elbocsátotta munkatársait, utolsó teendője az iroda értékesítése lett volna, de akinek maradt pénze, az nem akart versenyhátránnyal indulni: nem régi építésű, foszladozó irodaházban, hanem a sorra épülő új acél-üveg toronyházakban, a pénzügyi cégek és követségek szomszédságában keresett helyet. A Bradley telepét végül Horace meglepetésére a brit konzulátus vette meg, mint mondták, raktárnak. Szolgálati lakását is fel kellett számolnia.

acs13_0201

Megint mérleget készített. Elhatározta, hogy apjától többet nem kér segítséget. Lerázta magáról az idegen munka nyűgét, de Indiában, úgy érezte, viszontagságos dolog volna alulról kezdeni. Be kellett vallania, hogy a metropoliszban kialakult életformája inkább nyugati, mint keleti. Lakást bérelt Londonban, megvette a repülőjegyet, és szándékosan nem készített semmilyen tervet. Búcsúképpen lement reggel a partra, sétált egyet az óceánt fékező roppant betonkaréjon. A egyformára öntött csonkakúpok mint elmeszesedett és megkövesedett őslények partra vetett tetemei hevertek. Néhány betontömbön friss vérfoltok vöröslöttek. Hogy ember vagy állat vére, nem lehetett tudni.

Mumbaiban vadul tombolt a felhőkarcoló-építési láz. Mintha az egyre emelkedő emberóceán korlátokon átcsapó hullámait is öntött betontömbökkel kellene megtörni. Egy gigászi állkapocs égnek meredő fogait látta a parton magasodni. Vajon mikor csattan le a felső?

Míg a London felé tartó gépen ült, Horace újra elmerült a jógairodalomban. „Az ég világossága nem látható, mert az ég világossága a szemben rejlik.” „A gondolat megtisztítása révén repülni lehet. Újjászületni az égben. Az ég nem a fölénk boruló kék kupolát jelenti, hanem a testet mint mennyei palotát.” Ha lenézett, a lassan elúszó felhőcafatok közt időnként áttűnt a párában úszó föld, a szürkésbarna hegyek, a szántók.
vadidegen alakok
Londonba érve berendezkedett az aprócska walthamstowi lakásban, és nekilátott, hogy a világra borított háló elektronikus nyomvonalait bejárva felkutassa régi diáktársait. A név alapján indított keresés sokszor sovány eredményt hozott: egy-két publikációs kivonat, egyetemi névsorok, ennyi. Máskor túl sok volt a találat: konferenciák csoportképei, vadidegen alakok a kerti grillnél, diadalmasan magasba emelt karok egy erdei futóversenyen. Amit csak a hatalmas anyahajó mélybe merített vonóhálója felfogni képes. Aztán a kereső egy internetes hírportálra vitte: a cikk mellé helyezett képről felismerte egykori osztálytársát. Vinod Kumar! Újságíró lett belőle? Emailt küldött, másnap már jött a válasz, telefonszámmal. Időpontot egyeztettek azzal, hogy a találkozóra Horace javasoljon helyszínt.

Szabad csatangolásra vágyva nekieredt a városnak. Az újonnan nyílt divatos helyek másként festettek, mint amit a kilencvenes években látott: vagy rideg funkcionalitásra törekedve üveggel, fémmel, geometrikus bútorokkal berendezett antiszeptikus űrhajóbelsővé alakították ezeket, vagy az új divat jegyében összehordtak tücsköt-bogarat, s tréfából régmúlt idők kallódó, vagy helyükről kiszakított tárgyait aggatták a falakra dekoráció gyanánt, felszabdalva, szétbontva, átfestve, ferdén kettéfűrészelve. Pianínóra szerelt avítt sörcsapok, mennyezetről lógatott nagykapák, talicskák, gereblyék, paraplék, biciklivázak, deklasszálódott, szerepükből kiesett, helyüket hiába kereső, kiürült, lecsupaszodott tárgyak figyelték az asztalok hasonszőrű népét: a Vauxhall-híd szobrai meredtek ilyen szomorúan az Temze vizébe azon a tizenöt évvel ezelőtti hajnalon. Horace-nek elment a kedve a keresgéléstől. Egy SMS-ben átengedte a választást osztálytársának.

Végül egy patinás, 19. századi sohói kocsma, a Kutya és Kacsa előtt találkoztak, Constable és Rossetti kedvelt helyén. Minthogy a cégéren még a kobaltkék víz partja, a zsombékos is az örökkévalóság aranyszínében csillogott, a jelenet perverz mozdulatlanságot sugallt. A megdermedt Kutyának a zsákmány szemlátomást elérhetetlen, a Kacsa élete meg állandó menekülés.

A bejáratnál földimogyoró-olaj szagát érezték. Az emeleti George Orwell szalonban ültek le a fenntarthatóság jegyében nem halászott, hanem horgászott tőkehalból készült fish and chips-re, tengeri köményes tartárral és mentás zöldborsópürével. Evés közben Kumar elmesélte, hogy közgazdásznak tanult, majd részt vett egy hírportál megalapításában. Az ázsiai anyagok mind átfutnak a kezén.

acs14_0201

— Én egy szállítmányozási cég lerakatát vezettem Mumbaiban — mondta Horace —, ők lényegében csődbe mentek. Na, nem miattam. Most szeretnék valami másba fogni. Talán újságírásba. De ha már épp itt ültünk le, előrebocsátom, eszemben sincs a politika frontján hinteni a maszlagot. Főleg a történelem érdekel.
– Téged ismerve mondhatnám, hogy írhatnál például cikkekből lenyitható rövid, tömör keretes anyagokat — kapta be Kumar a zöldborsópüré maradékát. – Ismeretterjesztés. Valamit tudnánk is fizetni. Gyorsan kell dolgozni, amíg friss a hír. Mondhatnám ezt is. De…
– De?
– Ma már egészen másképp megy az újságírás. Indítanod kellene egy blogot. A hirdetési díjakból befolyó pénz attól függ, mekkora forgalmat generálsz. Ha senki sem olvas, te fizetsz a szerverért. Ha színvonalasak az írásaid, felkerülsz a portálunkra, megugrik a forgalmad, s a bevételnövekedés a fizetséged. Nekünk meg bővül a szellemi bázisunk anélkül, hogy hagyományos értelemben foglalkoztatnánk.
— Értem — itta ki Horace a savanykás almabort. — Maradjunk a keretes anyagoknál.

Fizettek, aztán a Soho Square-en át elsétáltak a Tottenham Court Road-i metróállomásra. Kumar attól kezdve skype-on küldözgette a lehetséges témákat, Horace, ha épp a gépnél volt, megírta a háttéranyagot és elküldte. Cserébe szivárgott valamicske pénz.

Nem rossz, gondolta. De nem is igazán jó.
régi nagy könyvesboltok
Ha nem volt kedve otthon ülni, Londont járta. Nem emberek társaságát kereste, hanem a régi nagy könyvesboltokat. A Foyles eldugott emeleti tematikus szekcióiban tizenöt éve úgy lehetett turkálni a régi, poros könyvek közt, mint az antikváriumokban. Most hátrahőkölt, mikor belépett: az áttervezett bolt inkább belsőépítészeti bemutatóteremhez vagy lakberendezési áruházhoz hasonlított. A könyvkínálat másodlagossá vált. Mai divatszerzők. Mintha idegen földön járna.

Persze. Senki nem olvas mást, mint az internetet.

Új telefonját ismeretlen számról hívták. Kilépett a Charing Cross Road hűvösébe.

Az apja volt. Honnan tudta meg a számát?

– Egy ideje már itt vagy, de nem jelentkeztél.
– Itt vagyok.

Apja a terjengő csönd hallatán diplomatahangra váltott. Megérkezésének megünnepléséről beszélt, és meghívta vacsorázni szombat estére az új lakásába.

A város másik végébe metróval is jó egy óra volt az út. Horace szorongott. A Green Parknál szállt át a Piccadily vonalra. A Gloucester Road megállótól tíz percet sétált a kertes mellékutca csendes békéjéig.

A makulátlan homlokzatok mögött csend honolt. Apja vigyorogva nyitott ajtót.

– Na mi van, öregfiú?

Ahogy megölelte, férfikölni illata csapott az orrába. Csaknem tíz éve nem látták egymást. Apja elegáns hófehérre őszült, hibátlanul borotvált arcán sülő kelt tészta vagy naptól száradó, márgás föld repedéseire emlékeztető vékony barázdák futottak, annyi különbséggel, hogy ezek néha megrándultak. A fiú udvarias közömbösséggel megtekintette a nagyköveti rezidenciák stílusában berendezett lakást, majd leültek, hogy elfogyasszák az étteremből hozatott fogásokat. Horace vacsora közben óvatosan anekdotázgatott a Mumbaiban töltött évek sztorijaiból.

acs15_0201

– Az a fő, hogy itt vagy — töltött apja újabb pohár Cabernet Sauvignont. — És most mihez kezdesz?
– Nem tudom… Szeretném jobban megérteni a világot.
– Horace, ilyesmit tizenhat évesen mond az ember, te meg harminc fölött jársz.

A fiú hallgatott.

— Éveken át dolgoztál a Bradleynél. Csak ezt kéne kamatoztatnod.

Csend.

— Ismered te a világot alaposan. Legfeljebb nem szereted. Takargatsz valamit. Te tudod, hogy mit.

Horace akkor töviről hegyire elmesélte a Stilton-féle ajánlatot az Indiának szállítandó harci helikopterekkel.

– Amit ti üzletnek neveztek… engem nem érdekel.
– Nevezünk?
– Neveztek. Lehet, hogy én se fogalmazok egyenesen, de ti hivatásszerűen mellébeszéltek. A politikusok színészek. A tehetségesebbek talán a színielőadás rendezői. De a darabba, pláne a repertoárba semmi beleszólásuk. A diplomácia? A legálságosabb duplafedelű játék. Semmitmondó közhelyekkel etetni, s közben rezzenetlen arccal megzsarolni a vacsoravendégeket, mert a pénz beszél. Használhatatlanná tenni a nyelvet. Ezt szeretném végre megérteni.
– Derék ambíció. De csak másodlagos tevékenység. Mi cselekszünk, te pedig megérted. Így csak visszhang lehetsz. Szükségtelen és észrevétlen, senkit sem zavaró visszhang.
– Engem az igazság érdekel.
– Az igazság! Senki sem tudja, hol rejtőzködik a siíták imámja, aki Allah parancsára vár, hogy helyreállítsa a világban az igazságot. Vagy te Krisztust várod?

Horace hallgatott.

– Hagyjuk ezt — zárta le a témát az apja. – Mit innál?
otthontalan
Odakint eleredt a csendes eső. Horace a sötét Gloucester Roadon gyalogolt a metró felé. A város idegennek, otthontalannak rémlett, az út végtelen hosszúnak, a metró csempézett folyosói, terelőkorlátjai vágóhídra, az alagútnyílás a pokol kitátott szájára emlékeztették.

A Walthamstow Central végállomástól a High Street viktoriánus házsorai közt vitt az útja. A kilométer hosszan elnyúló utcai piac már fél hatkor bezárt. A környéken a zárt üzlethelyiségekbe szorult vissza az élet: már csak az indiai étkezdék, a grillbárok és a kebabosok tartottak nyitva. Pakisztáni és karibi arcok néztek rá az üveg mögül. Mintha Mumbait porciózták volna ki a kockákba. A konyhákban, a hulladéktárolókban errefelé szabadon járnak-kelnek a csótányok, egerek, patkányok, az étkezdék forgalma azonban ettől nem csökken, mert a vevők nem kényesek és a pénznek sincsenek bővében.

Hazaérkezett.

Egy ősz indiai férfi mondott beszédet a harmincéves, VHS-ről digitalizált szemcsés fekete-fehér felvételen. „Ki vagyok én? Olyan fontos kérdés ez?” Az emelvényen üldögélő madárcsontú kis öreg izmai szemlátomást megereszkedtek. Cipőgombszeme alatt hatalmas táskák. „Mit számít, ha elmondom, ki vagyok én? Ez csak merő kíváncsiskodás. Ha kint ácsorogsz az utcán egy étterem előtt, és elolvasod az étlapot, azzal nem laksz jól. Ezért nincs sok értelme elmondani, ki vagyok. Először is: én senki vagyok. Ez minden! Ilyen egyszerű. Én senki vagyok.”

Zseniális az öreg, gondolta. Egész életében a spiritualitás iránt érdeklődő, de nyugati észjárású emberekkel vitatkozott, úgy tűnt, teljesen hasztalanul. Nem tudni. „Az ismeretek elsajátítása is az utánzás egy formája. És belsőleg is utánzunk, de ezt mindannyian tudjuk.” Csakhogy nekem végképp nincs kit-mit utánozni, kit-mit követni, gondolta Horace. „Hogy rátalálj magadra, ahhoz önvizsgálat kell. Te vagy az emberiség történelme! Ha ezt belátod, rengeteg életerőt, energiát, szépséget és szeretetet kapsz. Ezáltal megérted, hogy életed nem puszta küszködés a Föld egyik eldugott sarkában. Te az emberiség része vagy!”

Itt azért mintha kisiklana a dolog.

Vinod Kumar jelentkezett skype-on, hogy nincs-e kedve kedden elmenni vele egy sajtótájékoztatóra. Az ENSZ megbízottjai tartják a menekültkérdésről. Az esemény nem tűnt izgalmasnak, de szeretett volna személyesen is szót váltani hajdani iskolatársával. Unta, hogy csak billentyűzeteken keresztül érintkeznek, mintha a börtönben falakon, fűtéscsöveken morzéznának.

acs16_0201

Kedd délelőtt egy olasz kávézóban találkoztak. Horace előjött a farbával. A bedolgozást unja, blogot indítani semmi kedve. Vinodnak szeme se rebbent, csak hindu módra a fejét ingatta.

– Nem gond. Csinálhatsz fényképes tényfeltáró riportot. Első kézből tudósíthatnál valamiről. Kevesen vannak, akik jól csinálják.

Horace egy ötfontost tett a pultra a királynő mocskosra fogdosott képmásával, aztán átvonultak a színházba a sajtótájékoztatóra.
a menekültáradat
Hamarosan megérkeztek az előadók. Az asztal mögött James Stilton és az Újdelhi óta jócskán meghízott, májfoltos, kopaszodó főbiztos meg a hófehér hajú Northwind ezredes. Az ENSZ megbízottai. Egyiküket egy nagy befektetési bank, másikukat egy olajipari óriásvállalat munkatársaként mutatták be. A hatásosan felépített beszédek arról szóltak, hogy az előttünk álló időszak egyik fontos kérdése a menekültáradat befogadása. Az öregedő Európának a korábbinál sokkal nagyobb szerepet kell vállalnia a humanitárius válság megoldásában. Kiszámított szünetek, felelősségteljes körbetekintések. Horace-nek minden önmérsékletére szüksége volt.

– Annál is inkább – folytatta Northwind –, mert a bevándorlók biztosítják az újabb gazdasági felemelkedést – bármilyen nehéz is ezt elmagyarázni az európai országok lakosságának.

Horace derékban megtört testtel kioldalazott a széksorok közül és sürgősen elhagyta a színháztermet.

Másnap felhívta Kumart, hogy elnézést kérjen.

– Ódelhi mocskában üldögélve ezerszer tisztábbnak érezném magam, mint itt.
– Meglehetősen ritka álláspont.

Horace-nek nem volt kedve kifejteni, hogy London az iszlám terroristák fő toborzó- és elosztó központja, hogy Guantanamóról szabadultak tartanak előadást, majd szót kapnak a jogvédők, aztán az agitátorok, a beszervezett fiatalok pedig megindulnak a Közel-Keletre, hogy fegyveres csoportokhoz csatlakozzanak. Egy Abu Hamza nevű prédikátor már a kilencvenes évek végén a terrortámadások mellett érvelt a Finsbury mecsetben, egy Közel-Keletet átfogó kalifátus létrehozását sürgetve. Elképesztő külsejű, szakállas, félszemű, kampókezű figura, hogy az angolszász kultúrában nevelkedett gyerekek biztonsággal felismerhessék benne az ősellenséget. Hook kapitány, a gonosz kalóz lengeti acélszerelvényeit, a felnőni sosem tudó Pán Péter Sohaországából. Fontosabb mondásait a sajtó is megszellőztette. „Allah szereti azokat, akik hisznek Benne. Benne, aki megöli azokat, akik nem hisznek benne. Ha ez a muszlimoknak nincs ínyükre, mert nem kedvelik a vérontást, ott valami baj van”.

Aztán jött az arab tavasz. Horace meglepődött a médiában terjesztett elnevezésen. A tavaszi ébredés helyett neki úgy tűnt, rettenetes erő szabadult el, amely sötét búvópatakként behatol mindenhová, csak a legnyomorultabbakat kerüli el ideig-óráig, de aztán őket is kisöpri, belőlük is földönfutót csinál. Egyre csak Stilton, a főbiztos és Northwind ezredes szavai keringtek a fejében. Olvasta a Wikileaksen William Roebuck, az Egyesült Államok szíriai ügyvivőjének 2006 decemberében kelt diplomáciai táviratát a felforgatás lehetséges módozatairól. Mik a kormányellenes propagandához használható valós, vélt, felnagyítható, illetve kreált problémák, kik alkotják a tüntetésekre mozgósítható legagresszívabb csoportokat, milyen nemzetiségi és vallási ellentéteket lehetne felszítani az országban (kétségtelenül az a legolcsóbb, ha saját maguk űzik el saját magukat a földjükről). Mindez milyen fényes sikerrel valósult meg! Majd megtalálta két óriáscég, a Goldman Sachs és a Google friss közleményét, hogy pár millió dolláros adományokkal (néhány alkalmazott bónuszának megfelelő aprópénzzel) segítik az Európába érkező tömegek ellátását, miközben az otthonukhoz közelebb eső ENSZ-fenntartású menekülttáborokban a pénzhiány miatt már az elviselhetetlenségig csökkent az élelmiszer-fejadag. Ezért vágnak neki annyian az embercsempészek felfújható csónakjain az életveszélyes tengeri útnak. Csak arról lenne szó, hogy a megtévesztésből és saját befolyásából élő spekuláns gigabank így púderezi és rúzsozza magát – hátha elhisszük, hogy emberi arca van? Megtehetné ezt más témával is. Mi érdekük fűződik hozzá, hogy a szülőföldjüktől elszakítottak nyomorán, kiszolgáltatottságán csak Európában enyhítsenek, és ott se nagyon? Nem valószínű, hogy az emberi megaláztatás fájna nekik, mert a pénzügyi válság nyomán megindult kilakoltatási hullám áldozatait például szóra sem méltatták. Mi közük hozzá? Nyilván annyi csak, mint a messzi táborokban élő szírek, szomáliaiak, szudániak fejadagjaihoz. De hát persze ők, éppen ők, a leghidegebben számítók szabadon szónokolhatnak gondoskodásról, együttérzésről, segítőkészségről. A Google már az arab tavaszból is kivette a részét: nem végezhetnek félmunkát.

acs17_0201

A gyökértelen, kallódó vagy földönfutóvá lett emberek mostanában a dizájnerekkel terveztetett Iszlám Állam színtársulatától kapnak identitást és életküldetést. Fekete pénzen vett fekete zászlók alatt feketén termelik ki a fekete olajat, s feketén adják el. Szállítmányozó ismerőseitől tudta, hogy az olcsó csempészáru a kurdok felügyelete alatt kerül a Kirkuktól Ceyhanig túlnyomórészt török területen futó csővezetékbe, onnan a Földközi-tenger partjára, ahonnan tankhajókkal szállítják tovább, és Máltán szivattyúzzák át a vevőknek. Az áru egyharmada Izraelbe tart. Az úgynevezett dzsihadistákat Amerika-szerte borzadva emlegetik, ám fegyverraktáraikat sehogy nem sikerül lebombázni. Mint a második világháborúban a lágerekbe vezető vasúti pályák: mind épen marad.

Azért akad még egy kérdés. Itt ül egy walthamstowi bérlakásban a matracán, és ezeken töpreng. Mire jó ez? Az lesz belőle, amit apja mondott: visszhang.
új szisztéma
Ugyanazon a hálón követi az eseményeket, amelynek távoli ágbogai összerántották a főtereken tiltakozókat vagy közös cél felé tereli a háborúk és forradalmak elől menekülők áradatát. Az új szisztéma anonimitást biztosít: olyanok hálózata, akik egyébként semmit sem tudnak egymásról. Az értékes ritkaföldfémeket rejtő Afrika mélye egy húron pendül Ázsia sziklás felföldjeivel, a sivatagok poklán áttörők a szavannák tanácstalan népével, a lebombázott, víz, gáz, áram nélkül maradt családok a bizonytalanságba csömörlött, kiégett középkorúakkal, árvák a kalandorokkal. Milliók dőlnek jobbra-balra: ahogy az eke fordítja ki szántáskor a földet. Felbomlott, szétfeslett a társadalmak szövete, s bár ezt a felbomlást és szétfeslést szemlélni tébolyító, megfékezni éppúgy nem lehet, mint a kontinenslemezek egymásnak ütközését. A tudat, hogy mindez emberek műve, beleszólásra, beavatkozásra csábít – s nemegyszer épp ez idéz elő végzetes földcsuszamlást. Azt sem hihetjük többé, hogy amit a híradásokban látunk, csak másokkal történhet, velünk semmiképp, mert a széthullás következményeit már a bőrünkön érezzük.

Már nem nyugtatta meg a csavargás. Futni próbált, éjszaka, koromsötét utakon tágra nyitott torokkal harapni és behabzsolni a sötétséget, belélegezni és lenyelni, átpréselni magán a fekete anyagot, megemészteni és egyenletesen kiüríteni. Igyekezett nem elfutni előle… de nem járt sikerrel, mert megcsúszott a járdaszegélyen és elesett. A nyálkás úton elsistergő autó kis híján keresztülhajtott rajta. Hogy bokaszalagjait kímélje, inkább jógázott. Böjtölt, s a novemberi ködben napokig ki se mozdult otthonról. Csontsoványan, de rendkívül éberen ült a padlóra terített memóriahabos ágybetéten, és már-már beleélte magát a toborzottak helyzetébe. Mint egy üres töltényhüvely, várta, hogy megérkezzen a töltet és kilőjék valahová. Bevételei nem voltak, pénztartalékai megcsappantak.

Egyszer csak csörgött a telefon. Kumar volt.

– Mi újság? Rég hallottam felőled. Van egy neked való feladat: megnézni közelről, kik, honnan és hová menekülnek. Egy notebook meg egy mobiltelefon és küldheted is az anyagokat. Gyere be hozzánk holnap tízre, lent leszek a hallban.

acs18_0201

Egy hétig közparkokban gyakorolta a fényképezést, kocsmákban, kávézókban a képek feltöltését. Arab könyvei, régi kazettái már eltűntek, de talált helyettük interaktív, digitális tananyagokat. Még éjfélkor is ott ült a laptop mellett. Az esze nem forgott elég gyorsan, de jó füle volt, ezért kifejezéseket ismételtetett a géppel. Aztán nullára tekerte a hangszórót és a hirtelen csöndben elsorolta: ‚innah muta’akhkhir ‚akhadh taksy ‚astatie ‚an ‚asl ‚iilay jrand sintral, ‚innah muta’akhkhir ‚akhadh taksy ‚astatie ‚an ‚asl ‚iilay jrand sintral…

Végiglátogatta a menekülttáborokat, ahol a fehér aprókaviccsal felszórt, végtelenbe nyúló térségeken, a hőség ellen fehéresszürkén, mint a napszítta csont, szigorú mátrixba szervezve álltak az ENSZ és a török katasztrófavédelem sátrai, fémkonténerei. Másutt kohósalakra épült a szellemváros. A Vörös Félhold egyik sátortáborát lekövezett utak szegélyezték, a közeli hegyvonulat heverő sárkány roppant testeként sötétlett.

Török kísérője büszkén mutogatta a rögtönzött tábori iskolákat, és érezhetően neheztelt, hogy elmaradnak az elismerő szavak. Mintha temetésen dicsérné a fejfát, a koszorúkat, a szépen elegyengetett földet.
menniük kell
Kilis, Antakya, Gaziantep. Más ez, gondolta, mint India egymásba kapaszkodó emberfürtjei. A helyükről kitépett emberek menthetetlenül tömeggé válnak, a tömeget pedig csak számokkal lehet leírni. Az emberi minimum rácsán fogják fel a semmibe hullókat: az otthontalanság és a tétlenség táboraiban. Munkát hivatalosan nem vállalhatnak, a területet csak saját felelősségükre hagyhatják el, azt a keveset, ami az élethez kell, kívülről kapják – van, aki már évek óta. A helybeliek, akiknek meg kell dolgozniuk a betevő falatért, az ingyenélőt látják bennük, s ha a forrás elapadni látszik, nem marad más választásuk, menniük kell. A tábor kerítésén kívül pénz nélkül, lejárt útlevéllel kallódók koldulnak, esetleg gyöngén fizetett feketemunkát vállalnak. Berendezkednek a beláthatatlan időkig húzódó ideiglenességben. Tulajdonképpen nincsenek.

Van, aki visszafordul Szíriába: ott legalább valakiként halhat meg. Akinek eldugott pénze van, nem akarja felélni, hogy aztán koldussorba süllyedjen. Inkább a tenger. Törökországban csak az Európából menekülők kérhetnek menedékjogot, a vendégként várakozók nem. Irány Izmir vagy Leszbosz. Kétszázötven euró a biztos halál vagy letartóztatás. Ennyit kell leperkálni a rendőrségi kapcsolatok híján próbálkozó, kenyéren és hagymán vegetáló afgánok ladikjáért. Ezer-kétezer a hely a maffia kisebb-nagyobb gumicsónakjaiban.

A sátorvárosok lakói egykor volt életükkel, régi otthonukkal álmodnak, s ha felébrednek, se hiszik el, hogy nincs meg, akkor se, ha még le tudták fényképezni a szétlőtt törmelékkupacot. Rezeg a világháló, hírek és rémhírek terjednek. Hirtelen kikristályosodik a cél. Ha már mindenképp rengeteg pénzt kell kiadni, s az élet minősége múlik rajta, legyen a legjobb termék, ami a piacon forog: Németország. Hirtelen mindenki, mint magától értetődő úticélról beszél, minden közkézen forgó útvonal-leírásnak az a végállomása. Senki sem tudja, honnan jött az ötlet, kik számították ki, hogy az oda menekülők járhatnak a legjobban, s kik terjesztették el mint evidenciát, de közvélekedéssé vált, amit a teljes bizonytalanságban most már senkinek sincs különösebb oka megkérdőjelezni.

Egyenletesen szivárog Németország felé a növekvő tömeg. Mennél többen vannak, annál kevésbé lehet megállítani őket, de annál arctalanabbak, annál fenyegetőbbek. Egyedi elbírálásra semmi esély.

Halálos veszedelmek árán, saját pénzükön űzik magukat mennél messzebb a szülőföldjüktől. Akik anyagi vagy politikai hasznot húznak a háborúból, eszükben sincs, hogy véget vessenek neki.

Ennyi elég is lesz első cikknek, gondolta.

Izmiri szállásán megírta, csatolt hozzá néhány képet a menekülttáborokról, és elküldte Londonba Kumarnak. Hátradőlt a széken. A folyosókról érkező dörömbölő zaj és kiabálás állandósult. Ha épp elült a beszéd, akkor is szüntelen csoszogás hallatszott, ajtócsapódások, mint egy kísértetkastélyban.

acs19_0201

A felszínes alvásból ébredve látta, hogy már világosodik. A szomszédból vitatkozók hangja szűrődött át a meszelt falon. Az első cikken túl van, gondolta, de mindezt megírhatta volna Londonból is. Lement a panzió elé az utcára, méregette a parkban heverészőket. Közben befutott egy zsúfolt busz, rengetegen szálltak le hatalmas táskákkal. Horace a mobiltelefonján kattintgatni kezdett. Két borostás férfi rontott rá, az egyiken fekete kardigán volt, a másikon a szürke zakó alatt csíkos, V-nyakú pulóver, kihajtott gallérú barna ing. Kis híján kiverték a kezéből a telefont. Nem értette dühödt kiabálásukat. Maga is meglepődött, hogy beugrott neki egy arab mondat: „Segíteni szeretnék”. A két férfi csodálkozva hátrább lépett, tanácskozott, aztán mondtak valamit, amit nem értett. A busz utasai közül előkerült egy fiú, aki tudott angolul. Mindannyian frissen érkezett menekültek. Nem bíznak senkiben.

– Nézze meg – mutatott a fiú az ácsorgókra –, ezek nem családok. Ezek csak túlélők. A hozzátartozóikat megölték, de nem tudták eltemetni őket. Agyonlőve hevernek az utcán, vagy a rájuk dőlt ház romjai alatt. Mit tud maga segíteni?

Horace eloldalgott. Nem jött szájára a mondat: „Újságíró vagyok”. Pedig arabul is megtanulta.
pedig bezárta
Visszament a panzióba, ahol a szobáját nyitva találta, pedig emlékezett, hogy bezárta. Hátizsákja, notebookja sehol. Lement a recepcióra, panaszt tett. A pult mögött álló fiú meghallgatta, aztán eltűnt a függöny mögött. Hamarosan előkerült egy nagy darab bajuszos férfi, maga a tulaj.

– Be kellett volna zárnia az ajtót, ha lemegy az utcára.
– Hiszen bezártam, de mikor visszaértem, nyitva találtam.
– Akkor rosszul zárta be.
– Kulcsra zártam.
– Ezek szerint nem.

Horace gyomrát összeszorította a félelem.

– Mehet a rendőrségre, ha gondolja – tárta szét a karját a tulaj –, de nekik most kisebb gondjuk is nagyobb annál, mint hogy magával foglalkozzanak.

Eldöntötte, hogy nem tesz feljelentést. A görcs máris oldódott.

– Tessék reggelizni – intett a férfi a pult túloldalán.

Be lehetett látni az étkezőbe: frissen sült kenyérlángos, tálakban joghurtos uborka, sajtok, dzsemek, felszeletelt zöldségek, olajbogyó, a fémhengerekben tea, kancsóban ayran.

– Indulnom kell.

A tulaj némi keresgélés után a pultra csapta a számlát. Horace elképedt. Kétségbeesve tapogatta a zsebeit. Szerencsére a pénztárcája nála volt. Fizetett és távozott. Az iratai viszont, most már biztosan tudta, a hátizsákban maradtak. Már csak azért is a rendőrségre kell mennie, mert útiokmányok nélkül maradt. Beleírta az összes képviselet számát a telefonjába, ott van az izmiri konzulátusé is. De nem. Nem hívja fel őket.

A piacra ment lődörögni, a félköríves téglafalak alatt üzemelő tarka bazársorhoz. Millió apró, csillogó tárgy, és egyikre sincs szüksége. Élvezte a szabadságot, furcsa, keserűen édeskés íze volt, mint valami halálos méregnek. Hívja fel Kumart? Akkor elkezdődik a szervezkedés, hogy kimentsék innen, pedig egy porcikája sem kívánja az egész hercehurcát. Semmi köze ehhez a bazárhoz se, ez is jól van így. Ő is csak olcsó kis kő, ami, ki tudja, mikor, kihullott a foglalatából.

Ostoba akart lenni, ostoba, mint a föld, egynemű, egylényegű a porral, ahonnan vétetett. Eltűnni, elkeveredni, mindörökké. Előkotort kétezer eurót, s a bazársor trafikjában, ahol mentőmellényeket árultak, puhatolózott, kit kell felhívnia.

acs20_0201

Közömbösen viselte a hánykolódást a fekete gumicsónakban. A megérkezés után, mint a többiek, ő is felhívta a csempészeket, hogy igazolja a teljesítést, aztán kikapcsolta a telefont. Beszálláskor úgy tervezte, a szigeten eldobja, de most mégis zsebrevágta. Három nap gyaloglás következett. A vizespalackokkal közeledő turistáknak egy szóval se jelezte, hogy angol, s eléggé egzotikus arcvonásokat örökölt, hogy ne tűnjön ki a sorból. Együtt várakozott velük az athéni kompra. Egy fa villanyoszlop tövében aztán szóba elegyedett egy szír férfival, aki a közeledő front elől menekült. A beszélgetés feloldott benne valamit, s maga számára is váratlanul elmesélte, hogy járt a panzióban.

– Melyik panzió? – kérdezte a szír.
– Altin Safak.
– Azt hiszem, az rajta volt a listán.
– Milyen listán?
– Kaptam egy anyagot a neten, milyen helyeket kell Izmirben feltétlenül elkerülni. Azt írták, ott a nőktől természetben hajtják be a szoba árát.
zajongó tömeg
Horace a fehér épületekkel pettyezett hegyvonulatot nézte az öböl túlfelén. Hamarosan megérkezett a komp, s az irdatlan acéltorok nyelte magába a zajongó tömeget: ujjatlan pólós, izzadt, kopaszodó férfiak, kockás inges fiúk, fekete hidzsábot viselő nők, pettyes ruhás kislányok teste préselődött egymásnak, mintha egy láthatatlan kéz nyomná őket hátulról. Kinek a keze?, töprengett Horace, miközben kifelé evickélt a tumultusból. Beszélgetőtársa épp ellenkezőleg: egyre beljebb fúrta magát a tömegbe.

A kőmellvédről újságírók kattogtatták gépeiket. Teleobjektívvel fényképeztek, hogy hatásosabb legyen.

Horace leült a járdaszegélyre. Egy napot kellett várnia a következő kompra. A tömeg akkor sem volt kisebb, de benne legalább megérett a szándék, hogy a testek közé vesse magát, beszívja kipárolgásukat. Ment, amerre a többiek: autóbuszokkal át Görögországon, aztán Macedónián.

*

Horace Sutherland az ablak piszkos üvegének dönti homlokát a balkáni kora hajnalban. Az emberekkel zsúfolt folyosót a kerekek zakatolása, szuszogás, horkolás és átázott ruhák szaga tölti be. Néhányan ébren vannak és szintén kifelé néznek. Jó, mert még semmit sem kell felfogni abból, amit látnak. Egyelőre minden szürke vagy fekete, nincsenek színek.

Egymás hegyén-hátán fekszenek a szírek, ki a padlóra csúszva, ki mások hátizsákján, egy kopaszodó férfi a fülke üvegajtajának dőlve tátott szájjal alszik, mellén hatalmas felirat: Lonsdale.

A menetrenden kívül közlekedő szerelvények átka, hogy sok helyen megállásra kényszerülnek. A menekülteket szállító vonat így csak estére ér a határra. Szomjasan, fájó háttal, zsibbadt lábakkal kászálódnak le a peronra, ahol a rendőrök az alkonyi fényben a gazzal borított dimbes-dombos mező felé terelik őket: a bokorcsoport mögé kanyarodó ösvény a horvát határhoz vezet. A túloldalon már ezren üldögélnek, szállítóeszközre várva. Sötétedik. A régiek türelmetlenkednek, Horace viszont egykedvű mozdulatokkal teríti pokrócát melléjük, a transzformátorház tövébe.

acs21_0201

A többiek tartanak valahová. Neki ez a hely éppolyan jó, mint a többi.

Muzsikára riad. A sötétben újabb ötven-hatvan ember érkezik Szerbia felől. Néhányan mobiltelefont lóbálva közelednek, a kijelzővel világítanak maguk elé. Valaki zenét harsogtat a beépített hangszórón, de a többiek leintik. Csendben vonulnak a vasútállomásra. Horace kinyújtózik a pokrócán és a csillagos eget nézi, ezt az észrevehetetlen lassúsággal forgó, változatlan kulisszát és néma szemtanút. Míg a Sarkcsillagra mered, lapockáján érzi az idegen föld dimb-dombjait. Lehunyja a szemét, és hagyja, hogy a talaj lehúzza, magába szívja.
alkalmi tábor
Hajnalodik. Minden csupa harmat. A gyér világosságban néhányan már a holmijukat rendezgetik. Fázni: belső döntés. Igyekszik elnapolni. Aztán összecsomagol, és az alkalmi táboron keresztülvágva, a széthányt ruhadarabok között elindul az állomásépület felé. A kukoricás szélén az ENSZ menekültügyi főbiztosságának türkizkék mobilvécéi sorakoznak, ajtajukon matrica: óvó kezek kupolája borul elárvult, társasjátékfigurára emlékeztető, kar nélküli gyermek fölé.

Délután hangos kiáltozást hall. Százak ugranak talpra a hírre, hogy nem vonatok, hanem buszok jönnek. Meglódul a tömeg, de aztán kiderül a félreértés. Fekete fejkendős, fekete ruhás, tornacipős asszonyok ereszkednek vissza a kiégett fűre, a beton virágtartón kockás inges, baseballsapkás fiatalember ül, palackból iszik, a peronon keménykötésű figurák állnak atlétatrikóban a napon, lábuknál hátizsák. Méltatlankodnak. Arab beszédfoszlányokat hoz a balkáni szél, néhány szó, kifejezés értelme felvillan előtte, aztán a hangokkal együtt szétfoszlik. Fogytán az élelem, a tömeg pedig egyre nő, már majdnem akkora, mint Mumbai pályaudvarának valamelyik peronján. Szerencse, hogy Indiában megtanulta a türelmet és az egykedvűséget.

Váratlanul vonat érkezik. Mindenki talpra ugrik, vállára kapja a hátizsákját és megrohamozza a még le sem fékezett szerelvényt. Horace az állomásépület falánál maradva figyeli, ahogy az emberár megtölti a kocsikat. Hangosbeszélőn hirdetik, hogy lesz másik vonat is, de nehéz meggyőzni azokat, akik nem férnek fel. A szerelvény meglódul, és kihúz az állomásról.

Két óra múlva buszok jelennek meg, majd tűnnek el. Aztán mégis előkerül egy vonat, Horace is felszáll. Most nem keresi senki társaságát. Ötszáz kilométerrel korábban angolul beszélgetett a fülkébe zsúfolódott útitársaival, akik elmondták, a németek bármikor lezárhatják a határt, ezért sietnek. Addig kell átjutniuk, amíg szabad a bejárás. Senki sem akar kinn rekedni. Mobiltelefonjukon mutogatták szétbombázott házaikat, s azt mondták, Európában van remény rendezett életre. Németország gazdag, majd csak találnak munkát, vagy egyelőre legalább minimális segélyt. De eluralkodik a gyanakvás, ki lehet a tálibok és ki az Iszlám Állam embere. Kiugrott katonák is vannak közöttük, minden oldalról, akik dezertáltak, illetve felhagytak a harccal. Aki perzsául beszél, magyarázta egy fiatalember, arról az arabul beszélők nem tudják megállapítani, iráni, kurd vagy afgán, amazok meg az arab dialektusokat nem tudják megkülönböztetni. Akinek nem értik a nyelvét és nem hajlandó angolul megszólalni, kiszolgáltatja magát az ellenséges tekinteteknek.

Horace meghallgatja őket, és nem beszél a kétségeiről. Aligha hinnék el, hogy nem csak a háború áldozatai. Fogalmuk sincs, kiknek milyen mondataiban voltak és lesznek szavak.

acs22_0201

A nap megint lemenőben, mire a magyar határra érve leszállítják őket a vonatról. Újabb veszteglés az előző kontingenssel. Állítólag buszokat küldenek értük. Van, aki elhiszi, van, aki nekiindul a szántóföldeknek, vagy a vasúti töltés mentén próbál Ausztriába jutni.
semmi köze nincs
Neki semmi köze ezekhez az emberekhez. Semmi köze ezekhez a gallyakból, szemétből tábortüzet rakó, gumipapucsban guggoló, nejlonszatyraikat szortírozó csoportokhoz, se a sínek közt tarkabarka pólókban kilométer hosszan vándorló családokhoz, se az ezüstös hajú, egyenletes léptű, napszítta családapákhoz, se a holmijukat asztalterítőbe csavarva cipelő, fejkendős asszonyokhoz, se a partoldalban pokróccal a hónuk alatt, túraszandálban fölfelé kapaszkodó, csíkos gatyás dagadt nagykamaszokhoz, a mobiltelefon-töltés után rohangálókhoz, a várótermi padon farmergatyában, bakancsban végigheverőkhöz, se a szétterített kockás segélypokrócokon határozatlan időre berendezkedőkhöz, se a márkás sportcipőben, nyugati melegítőben, tökéletesen borotvált téblábolókhoz, akik mintha csak edzésre szaladtak volna le – mindenkin a legjobb ruhája van, még a legszegényebbeken is –, semmi köze nincs se a kívülről a vonatablakon bemászó, a zsúfolt kupéba fejjel előre megérkező fiatalokhoz, se a tömegben előretolt, és a rendőrkordonhoz vagy a vonat rozsdapiszkos oldalához préselt rózsaszín melegítős, copfos kislányhoz és maszatos kisöccséhez, se hasztalan ordításukhoz. Semmi, de semmi köze ezekhez az ígéret földjére igyekvő emberekhez.

Vagy mindannyiukhoz köze van. De ez a világ csak az unikornis patája alatti egyenlőséget ismeri, a kitaszítottság, az atomizáltság, a nincstelenség egyetemességét és egyenlőségét.

Lassan megint ráesteledik az alkalmi táborra. A világ menetrendjén kívül rekedtek, a határozatlan időtartamú várakozás tanársegédei, docensei, egyetemi tanárai ülnek szutykos táskáikkal körberakva a pusztaságban.

Tíz óra tájban teherautó érkezik. Reflektorfényében sebtében műanyagsátrakat állítanak. Önkéntesek rakodják a küldeményt a gázolajfüstben. A lámpák előtt egy szálas, inas, egyenes tartású férfi áll, ősz haja fehéren lángol. Megkezdődik a vízosztás.

kép | Barbara Houghton, lensculture.com