AZ ÜGYÉSZ HALÁLA

Kedves Tanárnő!

(Mikor hívtak engem tanárnőnek? Ötven évvel ezelőtt vagy még régebben?)

Nagyon régen találkoztunk, láttam, hogy először meg se tetszett ismerni. Persze abban az időben, amikor ott ültem a jobb oldali harmadik padban, csak egy málészájú hetedikes voltam, aki meg se értette a tanárnő kérdéseit, nemhogy felelni tudott volna rájuk. Nekem azok az órák olyanok voltak, mintha körülöttem mindenki portugálul beszélne vagy más teljesen idegen nyelven. Már az ilyen szavaknál elakadtam, hogy feudalizmus, hűbéresek, feudálkapitalizmus, sehogy se fért a fejembe a sok izmus meg a sok forradalom. Csak azt éreztem, mi közöm ehhez, mikor nekem az a gondom, hogy mi lesz otthon délután.

(Lassan előhalásztam az emlékeimből annak a fakó, kövérkés kislánynak a képét, aki feleltetéskor lábujjhegyen billegett, és nem szólt egy szót se. Soós-Hajmás Ibolyának hívták, különös név, más különös nem is volt rajta. A legbutább gyerek a hetedikben, jellemezte az osztályfőnöke. Nem volt okom vitatkozni vele. Ezt akkor mondta, amikor Soós-Hajmás Ibolya mamája, egy jelentékeny termetű, ocelotbundás hölgy megállt előttem a folyosón, és belezihálta az arcomba:

– Beszélnem kell önnel, Tanárnő.

– Elnézést – próbáltam kihátrálni izgatott lélegzetéből meg szerte hullámzó vörös hajzuhatagából –, nekem most órám lesz. De gyönge védekezésemet egy szigorú kézmozdulattal félresöpörte. – Csak három percet kérek, ehhez ragaszkodom. Úgy értesültem, meg akarja buktatni a lányomat. – Kénytelen leszek, minden felelete elégtelen. – Tudom. És nem vonom kétségbe, hogy valóban bukásra áll. Mégse buktathatja meg. – Akkor mit tehetek? – Engedje át. Megígérem, hogy egész nyáron tanulni fog. Tanári felügyelet mellett. Tanácstalanul vonogattam a vállam. Miért tennék vele kivételt? És hogy magyaráznám meg a többieknek? – Ibolya nagyon gyönge idegrendszerű kislány, isten tudja, mire ragadtatná magát. Nem állhatok mellette minden percben. És az apja is… – tette hozzá, de nem fejezte be a mondatot. A gyönge idegrendszer nem hatott meg. Kinek nem gyönge az idegrendszere manapság? Viszont az a befejezetlen mondat nem hagyott nyugodni. Pedig kiderült, Soós-Hajmásné nem csak engem rohant le azon a pénteki napon. És hogy valahányszor közeledtünk az évzáróhoz, a vörös hajzuhatagos hölgy berontott az iskolába, és követelte, engedjék át a lányát, mert ha nem. Mert ha nem? Hivatkozott a gyerek gyönge idegrendszerére, de az a félmondat is elhangzott valamilyen formában. Hogy az apja. Mi van az apjával? Senki se tudott válaszolni, de senki se buktatta el Ibolyát. Valami pszicho-játékot játszott velünk ez a nő? Én mindenesetre a lelkiismeretem megnyugtatására másnaponként korrepetáltam történelemből, végül pedig írásban kellett felelnie öt-hat kérdésre. A dolgozata elégséges lett, átengedtem. Soós-Hajmásné igazán eredményesen lobbizott.)

belesápadtam a rémületbe

Anyukámat is ez izgatta, hogy mi lesz otthon délután. Ezért járt be olyan gyakran az iskolába, és kikönyörögte a tanároktól, hogy ne buktassanak meg, pedig megérdemeltem volna. Nem azért, mert nem tanultam, ő tudta, hogy én órákon át magolok, se játékra, se szórakozásra nem jutott időm, és mégis, ha felszólítottak, csak belesápadtam a rémületbe, és nem jutott eszembe semmi. Illetve apukám jutott eszembe, ahogy kezébe veszi a tankönyvet, le-felsétál a szobában, és azt mondja:

Na, halljam, kisasszony, mivel loptad ma a napot tanulás helyett? A legszörnyűbb, hogy minden őt igazolta, mert neki is csak hallgattam, a leckéből nem jutott eszembe semmi. Nem is csodálkoztam, ha nem hitte el egy szavamat se, sőt, anyukámat is leintette, ne beszéljen mellé, Mariann, maguk egyszerűen hazudoznak, mint a bűnözők a bíróságon. Engem persze se ott, se itt nem olyan könnyű átverni. És nevetett. Én meg rettegtem ettől a nevetéstől. Az volt benne a legfélelmetesebb, hogy abból a nagydarab emberből – a betegsége előtt százhét kiló volt – egészen vékony hangú, majdnem női nevetés tört elő, mintha nem is a torkából, hanem a hasából nevetne. Ismerte a tanárnő az apukámat? Ő sose jött be az iskolába, se fogadóórára, se szülői értekezletre. Azt mondta, neki nem a tanárokkal van dolga, hanem velem.

(Ismertem Soós-Hajmás Csabát, hogyne ismertem volna. Csakhogy az ismeretségünk sehogy se függött össze Soós-Hajmás Ibolyával, az ő nehézfejű lányával. Hosszú ideig, pedig a nevük miatt gyanakodhattam volna, fel se merült bennem, hogy közük lehet egymáshoz. Aztán egyszer Soós-Hajmás Csaba fölemelkedve egy periratból, hamiskás mosollyal megjegyezte. Maga tanította az én leánykámat az általános iskolában. – A maga lányát? – Persze. Történelemre. Végre kapcsoltam. Szóval ő lenne az apuka.

Erről a széltében-hosszában terjedelmes férfiról, erről a holdvilágképű, joviális úrról, erről a hózentrógeres, izzadságtól fénylő hivatalnokról szólt az a félmondat, amit egyik kollégámnak se sikerült megfejtenie. És az apja is – morogta az ocelotbundás nő, és mi mindnyájan visszatáncoltunk. Mit sejtettünk a három szó mögött? És az apja is. Nyilván nem ez a három jelentéktelen szó számított, hanem ahogy mondta. Milyen színészi képességek segítettek Ibolyát kihúzni a slamasztikából? Mert erről a dagadt óriásról semmi félelmeteset nem tudtam feltételezni.

Témát ajánlott nekem. Rámutatott a zsúfolt iratszekrényre a háta mögött. – Ez egy kincsesláda. Élete végéig megélne belőle, ha rávetné magát. Legalább tíz regényre való porosodik az öreg aktákban. – És mindjárt belekezdett egy történetbe. Az apa zsíros paraszt, kulák, ahogy akkoriban neveztük. Cinkosan kacsintott rám. Hajnalban kel a béresekkel együtt. De azért ő a gazda, ha olyanja van, végigvág az emberén a karikás ostorral. Ki merne vele szembeszállni? Hát ki? Éppen az a béres legény, akin megakadt a lánya szeme. Hamvas a lány, faros-mellyes, vastag szőke fonat a haja, májusi ég színű a szeme. A legény fekete, villogó szemű, minden lány utána fordul. Szentisten, egészen belemelegedett, talán már nem is nekem, a jelentéktelen újságírónak, magának szeretné elverselni a sztorit. Líra lenne az a javából. Ha neki ideje volna, fele annyi, mint az ilyen senkiházi riporter-lányoknak. De hát rá komoly munka vár, nem neki találták ki a tingli-tanglit. Bánatosan felsóhajtott. Szóval, ha egyszer meggondolja magát, ez a szekrény a rendelkezésére áll. És persze, én is. Betéve ismerek minden dossziét.)

térdeplős büntetés

Nem is ütött meg igazán, inkább meglegyintett a kezébe fogott újsággal. De sose tudtam, mikor lesz a legyintésből ütés. Olyan közel jött hozzám, teljesen betakart a savanyú leheletével, savtúltengése volt, kekszet rágcsált, én meg émelyegtem ettől a hányásszagtól, és azt mondogattam: legyen már vége, legyen már vége. Szerette a hosszú büntetéseket. Egy pofonnal jobban jártam volna. És mennyi büntetést tudott kitalálni. Volt a térdeplős büntetés, ott kuksoltam a sarokban fél óráig. Egyszer megszédültem és a hátamra estem, hetekig fájt. Aztán cifrázta. Kukoricán térdepeltetett, kisebesedett a térdem. És anyukámnak mindig végig kellett nézni a kínlódásomat. De a legborzasztóbb az volt, amikor anyukámat büntette. Színházjegyük volt estére, de anyukám nem mehetett vele, pedig a színház volt a kedvenc szórakozása. Valamikor színésznőnek készült, csak hát én közbejöttem, abba kellett hagyni a tanulást, pedig fölvették a színművészetire. Úgy éreztem, most is azt gondolom, én rontottam el az életét. Miattam mondott le a színészetről, miattam kapta a büntetéseket. Biztos voltam benne, hogy gyűlöl engem. Annyira akartam volna jól tanulni, de nem ment. Nem és nem. Valaki megátkozott, talán az apukám?

Az iskolában mindenki hülyének nézett, a tanárnő is. Nem is értem, hogy jártam ki a nyolc osztályt. Persze anyukámnak köszönhetem, ő kikuncsorogta, kierőszakoskodta, hogy átengedjenek. És soha nem árulta el, hogy mi van nálunk otthon. Szépen felöltözött, kisminkelte magát, és ment az iskolába intézkedni.

Nemrég összeszedtem a bátorságomat, és megkérdeztem, miért nem vált el. Előbb nevetett, de csöppet se vidáman. Elválni tőle? Apádat jól ismerték a városban, megmondta, ha beadom a válókeresetet, többet nem látlak. Bebizonyítja, hogy alkalmatlan vagyok a nevelésedre, és mindenki neki fog hinni. Nem volt kétségem, hogy megtenné, nem a levegőbe beszélt. Azt már nem mertem megkérdezni, szerették-e egymást fiatal korukban?

(Soós-Hajmás ügyész úr – vagy elvtársnak kellett szólítani? Nem emlékszem – feltűnően kedves ember volt. Mindig mosolyogva fogadott, és készségesen válaszolt nem éppen szakszerű kérdéseimre. Egyszer láttam elkomorulni. Ült az íróasztala mögött, nem jött elém a kezét nyújtva, mint máskor. Van itt valami magának, mondta reszelő-szárazon, és kiemelt a dossziéjából egy gépelt papírlapot. Sokadik másolat volt, elmosódtak rajta a betűk. Se mosolygás, se feltűrt ingujj, zakót viselt és nyakkendőt. Tárgyaláson kívül sose láttam ilyen ünnepélyesnek. Varjú Sándor – mondta ki a nevet megöblösített hangon, aztán hatásszünetet tartott. – Ismeri, ugye? Szórakozottan kérdeztem – Ismernem kellene? De mire kimondtam, már tudtam, hogy ismerem. Csak hát hogy kerül a professzor úr neve az ügyész asztalára? Három hónap felfüggesztve – dörrent rám keményen Soós-Hajmás Csaba. – Börtön? – Nem is szanatórium. – Börtön Varjú professzornak? – ismételtem elhűlve. Varjú Sándor régi magyar irodalmat tanított az egyetemen, én is hallgattam nála két félévet. Lassan, tempósan beszélt, következetesen ő-ző nyelvjárásban, ami valahogy jól illett Bod Péter Magyar Athenasához. Neki köszönhettem Bethlen Miklós önéletírását, tőle kaptam kölcsön, mert megszerezhetetlen volt, kedvenc regényemet, Déryné naplóját. Hömpölygő békességben teltek az órái, nem volt katalógus, nem fegyelmezett, a vizsgákon nem buktatott, és semmi másról nem lehetett vele beszélgetni, csak az archaikus magyar nyelven íródott tiszta irodalomról. Mondták, hogy mélyen vallásos, hívő katolikus, nem titkolta, de nem is kérkedett vele. Maga volt a jóhiszemű ártatlanság. Hogy jutott ez a jámbor ember Soós-Hajmás ügyész kopott, rossz szagú íróasztalára? – Csodálkozik, mi? – csapott le rám az ügyész –, pedig a maga professzora egy közönséges bűnöző – és ököllel ráütött az asztal lapjára. – A bíróság nagyon is elnéző volt vele, ez egy puhány ítélet, elvtársnő. Ha én tanácsvezető bíró lennék, a lábánál fogva akasztatnám fel. Remegett a lábam, a hangom is, mikor végre meg tudtam szólalni. – De hát mit csinált, az istenért? – Soós-Hajmás megigazította a zakóját, a zakó alatt az inge mandzsettáját, és tárgyilagos jogászi hangon válaszolt. – Tiltott irodalmat hozott be külföldről. És nem elégedett meg azzal, hogy ő maga olvassa, tovább is adta. Vagyis terjesztette. – Hol terjesztette? – A saját tanársegédjének adta kölcsön. Szerencsére a tanársegéd öntudatos ember, élt a bejelentés lehetőségével. – Vagyis följelentette a főnökét két, külföldön megjelent könyv miatt? – Így is fogalmazhatunk. – Azt mondta, a lábánál fogva? – Azt mondtam.)

Még nem volt hatvanéves, senkinek se jutott eszébe nyugdíjba zavarni. Akkor érte az első szélütés. Én már nem laktam otthon, anyukám valahogy elérte, hogy elköltözhettem nagymama évek óta üres lakásába, és ez maga volt a boldogság.

engedelmeskedni

Nagy nehezen elvergődtem az érettségiig, aztán dolgozni kezdtem egy unalmas irodában. Az állást apukám szerezte azzal, hogy többre úgyse vagyok képes. Abban az unalmas irodában én kinyíltam, mint egy virág, ha lehet ilyet mondani. Még külsőre is megváltoztam, leadtam majdnem tíz kilót, festettem a szemem, fiúsra nyírattam a frizurám, akik régről ismertek, elmentek mellettem az utcán, mintha idegen lennék. Megjött az önbizalmam, már nem hallgattam bambán, ha kérdeztek. Csak otthon, a vasárnapi ebédeken ültem szótlanul, sápkórosan, még dadogtam is, mikor apukám szólt hozzám. Mi a fenét kezdenek veled a munkahelyeden? Ha nem én lennék az apád, rég kirúgtak volna. Nem világosítottam fel, hogy már kétszer kaptam jutalmat, azt se mondtam el neki, hogy csoportvezető lettem. Pedig másfél év után kineveztek csoportvezetőnek, és nem az ő protekciójával. Még fiúm is lett volna, ha nagyon akarom. De én úgy el voltam ijesztve a férfiaktól, semmi kedvem nem volt egy másik pasasnak engedelmeskedni. Élveztem az önállóságot, hogy olyan ruhát hordok, amilyen nekem tetszik, mert apukám az öltözködésbe is beleszólt, a szoknya hosszába, a ruha kivágásába, mindenbe. És élveztem, hogy azt eszem vacsorára, amit szeretek, ha nem vagyok éhes, semmit se. Akkor takarítok, amikor ráérek, azt a műsort nézem a tévében, amihez kedvem van. Mekkora szabadság, mindennap újra örültem neki. Egyik délelőtt csörgött a telefon, mindjárt éreztem, valami baj van. Anyukám kiabált bele, apád agyvérzést kapott, bevitték a kórházba.

És lecsapta. Milyen súlyos? Melyik kórház? Semmit se tudtam megkérdezni.

Apukám nehezen beszélt, de beszélt. Lassabban, megfontoltabban, néha összeakadtak a szótagok. Nézd a száját, súgta anyukám. Kicsit elferdült, de csak az vette észre, aki jól ismerte. Anyukám ült az ágya mellett, és tagoltan mondogatta neki a szavakat. Járni is megtanította. Akármikor mentem hozzájuk, anyukám vele foglalkozott. Tollat adott a kezébe, vezette a papíron. Segített neki borotválkozni. Fogat mosni. Ő meg morgott. Hagyjon békén, Mariann, maga csak menjen a fodrászhoz, sminkeljen, ahogy szokott. Nem kell itten utálkozni. Anyukám keverte neki a pépes kosztot, kompótot főzött – hogy lehetett ezt kibírni? Ki kell bírni, muszáj. Meg fogom gyógyítani. És tényleg meggyógyította. Maradt egy kis bicegés, egy kis hebegés, mintha elgondolkozna, mielőtt megszólal. Visszatért az ereje, ha felhúzta magát, félretolta a könyves szekrényt. Egyszer úgy találtam anyukámat, hogy feldagadt az arca, a szeme véres volt. Na, akkor ordítottam vele, életemben először. Mit csináltál az anyukámmal? Ő meg vihogott azzal a magas hangú női nevetésével, meg tudtam volna ölni, de erősebb volt nálam, sokkal erősebb. Anyukám könyörgött, költözzek haza, amíg a helyzet normalizálódik. De hát mikor volt nálunk normális helyzet? Vége lett az én szabadságomnak, el is sirattam bőröndpakolás közben. Szörnyű hónapok jöttek. Dolgozni persze nem mehetett vissza, nem volt már szükség az osztályharcos ügyész úrra. Ott éltünk bezárkózva hármasban, és őt szolgáltuk. Hozzál újságot, vasald ki a világoskék ingemet, ennék valami édességet. Mit piszmogtok folyton? Két nő lakik a lakásomban, de egyik se tud egy rendes ételt összeütni. Anyukám hallgatott és hallgatott. Nem láttam bele a fejébe.

nyöszörgés

Egyik éjszaka furcsa nyöszörgésre ébredtem. Anyukámat már ott találtam a hálószobában. Lóg a jobb keze, suttogta. Tényleg lógott. A lába is ki volt fordulva. Próbáltuk szóra bírni, de csak nyöszörgött és csurgott a nyála. Vizet töltöttünk volna a szájába, de keményen összezárta, mint akinek szájzára van. Telefonáljak a mentőknek? Anyukám a fejét rázta. Ne! Olyan volt ez a ne, mint egy segélykiáltás. Álltunk az ágyánál, hallgattunk. Még egymásra se néztünk. Lassan abbamaradt a nyöszörgés. A keze ugyanúgy lógott, mint fél órával ezelőtt, a lába kifordult, két nyitott szemével bennünket bámult. Engem néz, borzongott anyukám. Dehogyis téged, énrám néz, csupa gyűlölet a szeme. Lábujjhegyen átmentünk a nappaliba. Nézd meg, mondta anyukám egy óra múlva, könyörgés volt a hangjában. Sokáig piszmogtam, húztam az időt, aztán benyitottam a hálószobába. Alszik, hazudtam gondolkozás nélkül. Ugyanúgy feküdt, mint egy órával ezelőtt. Jobb karja lelógott az ágyról, ez volt a gyűrűs keze, amin a vörös köves gyűrűt viselte. Jobb lába kifordult, mintha a sarka helyet cserélt volna a lábujjaival, nyitott szeme rám meredt, be kellene csukni, futott át az agyamon, de nem mertem közelebb lépni, csak a félig nyitott ajtóból vetettem rá egy pillantást. Nem kellene mégis? Kérdezte anyukám óvatosan. Nem, kiáltottam. – De hát kire haragszom? Elszégyelltem magam, és megszorítottam anyukám kezét. Néztünk mind a ketten magunk elé. Anyukám mondott volna valamit, de megelőztem. – Most te! Nem ellenkezett, nagyon lassan érte el az ajtót. Ő se lépett be a szobába, az ajtónyílásból épp csak belesett, és bizonytalanul bólintott. – Alszik? – Azt hiszem. Szépen beosztottuk, egyszer én nyitottam rá az ajtót, a következő órában anyukám. Továbbra se néztünk egymásra. Tíz óra felé megvacsoráztunk. Anyukám tálcán hozta be a vacsorát, kefirt ettünk, kétféle sajtot csipkedtünk hozzá. Mintha napok óta koplaltam volna, pillanatok alatt eltüntettem a kefirt, a sajtokat, aztán anyukám vacsoráját is, amit tálcástól elém tolt. Kint már világosodott, amikor lefeküdtünk. Az én széles rekamiémon feküdtünk mind a ketten, ruhástól. Bármelyik percben történhet valami, amiért ugrani kell, odaszaladni, borogatni, masszírozni, teát tölteni a csészéjébe. De nem történt semmi. Feküdt lelógó karral, kifordult lábbal, nyitott szemmel. Csinálni kellene valamit, mondta anyukám. Mit? – Hát, nem is tudom. Nincs itthon semmi ennivaló. Ha felébred – Anyukám! – csattant a hangom. Nem szoktam én ilyen indulatosan. – Elfogyott a kefir, délutánra a kenyerünk is. Szólok az orvosnak. – Minek? – Nem ülhetünk így a világ végéig.

– Azt hiszem, doktor úr, szegény férjem bevégezte – mondta anyukám valahogy hamisan. Az orvos előbb apukám merev szemébe nézett, aztán anyukámra, és azt mondta, de nem most, és lezárta apukám szemét. Az egész testem viszketni kezdett, ilyet nem éreztem, mióta leérettségiztem. Mi lesz, ha az orvos… Nem lett semmi. Kiállította a papírokat, és szó nélkül elment. Annyit se mondott, hogy részvétem.

Ez hét évvel ezelőtt történt, de még senkinek nem beszéltem róla. Rendesen eltemettük apukámat, ahogy kell. A temetésen anyukám a fülembe súgta, ne temettess mellé.

Ne tessék haragudni, hogy ezt az egészet a tanárnő nyakába zúdítottam.

Valakinek beszélni kellett róla. Arra gondoltam, a tanárnő biztos megőrzi a titkomat. Ugye, megőrzi?

(Varjú tanár urat az ítélet után azonnal nyugdíjazták. Valaki megjegyezte, egy szava se lehet az öregnek, le is ültethették volna. A kilencvenes évek legelején rehabilitálták. Volt ünnepség, voltak szónoklatok, kitüntetést is kapott, de azt már csak a kórházban tudta átvenni. Még elolvashatta az újságban, hogy mennyien emeltek szót az érdekében. A fél ország, a teljes professzori kar próbálta megmenteni. Tanszékvezetői beosztását már nem kaphatta vissza, egy frontbetöréses kora téli éjszakán meghalt. Állítólag szép, nyugodalmas halála volt.)

felső kép | Paula Rego: Szarka, flickr.com