AZ ŐSÖK HATALMA

Évek óta izgat: milyen korai élmények tették fogékonnyá József Attilát az univerzum működésével kapcsolatos elképzelésekre, s hogyan vált költészete egyik központi metaforájává a „szemlélhetetlen világegész”: a kozmosz, amihez – tizenhét éves korától haláláig – önnön léthelyzetét, lelkiállapotát viszonyította. Itt csak rekonstruálom a tér-idő koordinátákat követő metaforák alkotáslélektani forrásait, majd alakváltozatait; a költői logika kristályosodási pontjait.

Az őskép, amely a „mindenséget” mikroszinten tükröző családot rögzíthette számára: a hűtlen apának készült műtermi fénykép 1908–1909-ből. Ez a fotó – amelyen a családfő csak feltűnő hiányával van jelen – a megbomlott világrendet, az eredendő hiányt dokumentálja. A mama mellett vagy mögött üresen tátongó hely egy működésképtelen, nap nélküli bolygórendszer képét asszociáltatja. A hiányzó nap szerepkörét a fényforrás nélkül maradt hold igyekezett átvenni, sikertelenül: a csonka családban nevelkedő gyerekeknek nem lehetett otthonosságérzetük, s jövőjük is bizonytalanná vált. A „hanyag társadalom”-ban felnőve költőként ezért kapaszkodott a negatív csatádmodellt felülíró örök törvényekbe.

Képrendszere forrásait kutatva érdemes nyomon követni a nővéreire bízott fiú eszmélkedését. Öt- és hétéves kora között – amikor Öcsödön vadidegen világba csöppent, egyik napról a másikra eltűnt az édesanyja, s a falusi „nevelőapa” nevétől is megfosztotta – hol másutt keresett volna eligazodási pontot, mint az állandóságot mintázó égitestek világában? Ami a ferencvárosi magas házak tövében nem látszott, a sík alföldi faluban naponta a szeme elé tárult: a végeláthatatlan égbolt, a felhők, a hunyorgó csillagok.

József Etelka emlékei szerint a második öcsödi nyáron (1912-ben) – amikor a kiskondás Attila elaludt disznóőrzés közben, s a két testvérnek egyenként kellett összeterelnie az elbitangolt jószágot – „…ugyanakkor repült el a falu felett a Zeppelin, arra gondoltunk, jó volna, ha leszállna, és elvinne egy hízót a mamának”.

Az ősképek önmagukban mégsem adhatnak választ a kérdésre: hogyan lett a makói gimnazista visszatérő lírai eszköze-képe a csillagvilág, a beláthatatlan univerzum. Olvasmányélmények is vezethették, hogy a működő világmindenség termékeny „alkatrészeként” szemlélje és láttassa önmagát.

személyes üzenet

Mivel az első ilyen típusú költeményt, A Kozmosz énekét már első kötete, a Szépség koldusa megjelenését követően írta, ekkortájt kereshetjük az ihlető forrást. A gimnázium internátusából öngyilkossági kísérlete miatt kizárt költőt 1923-ban Espersit János makói ügyvéd fogadta be házába, ahol barátja, Juhász Gyula is gyakran vendégeskedett. József Attila lelkes olvasója lett a bibliofil házigazda 1800 kötetes könyvtárának, amelyben a szépirodalmi, szociológiai és jogi művek mellett számos folyóiratot is talált. Espersit legtovább a Nyugatot járatta, melynek húsz évfolyama maradt meg hagyatékában. A Juhászért, Babitsért, Kosztolányiért rajongó ifjú költő biztosan olvasta a bekötött számokat, s mintegy személyes üzenetként értelmezhette például Babits Zsoltár férfihangra című versét, amely 1918 augusztusában „Consolatio mystica” alcímmel, „misztikus vigasztalás”-nak íródott, önmegszólító formában:

„Tudod hogy érted történnek mindenek – mit busulsz?
A csillagok örök forgása néked forog
és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
a te bűnös lelkedért.
[…]
Mert ne gondold hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak,
mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod
tükörében magadat,
és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak,
és nem tudod hogy messze Napokban fennen erőd
ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt
az adamant rudakat.”

Babits nemcsak önérzeterősítő biztatást adhatott versével a „csodagyereknek tartott” költőnek, hanem – akárcsak A lírikus epilógjával – arra is fölhívta figyelmét, hogy az igazi poézis rendeltetése: „a mindenséget versbe venni”. A mesterek figyelmére és buzdítására vágyó diák lelkes tanítványnak bizonyult. Tanulmányozta az ősi mitológiákat, s megtudta, hogy a gyémántkeménységű „rudak” az ég tartóoszlopát, az „axis mundi” néven ismert, fénylő világtengelyt szimbolizálják.

filozófiai-kozmológiai kísérlet

Ez a szigorú törvényeknek alávetett, bolygóközi világ a színhelye József Attila első költői bravúrjának, A Kozmosz éneke című szonett-koszorúnak, melyet 1923 elején, hosszas előkészületek után fejezett be, a kötetéhez előszót író Juhász Gyulának ajánlva, de valószínűleg Babitshoz, választott szellemi „apjához” is szól. Babits 1923. május 20-án Szegedre utazott Juhász Gyula negyedszázados költői jubileumára, ott volt tehát, amikor a belvárosi moziban rendezett ünnepségen József Attila univerzum-központú költeményével köszöntötte fölfedezőjét. A filozófiai-kozmológiai kísérlet az alkotó első öntudatos költői kinyilatkoztatásával, a semmiből a mindenséget megteremtő isten gesztusával indul: külön világot alkotok magam. A lírai programnak beillő – bonyolult gondolatmenetű, de verstanilag tökéletes – költemény alapmetaforája: a „bolygó lélek”, mely a világegyetemben talál otthonra, létezési formára: Kerengő bolygó friss humussza lelkem.

Itt alkalmazta először önmagára József Attila a mindenség mértékét – s ebben ihlető szerepet játszhatott a Babits-zsoltár. Érthető, ha a mesterét végre szemtől szemben látó költő a Juhász-ünnepségen el sem mozdult a díszvendég mellől, aki lírai teljesség-igényét megalapozta, s akitől elismerő visszajelzést várt produkciójáról. Babits nemigen foglalkozott akkor a körülötte sündörgő ifjúval; a költői jubileum vendégeit megörökítő csoportképen József Attila mégis szorosan Babits mellett áll a hátsó sorban. A Török Sophie készítette fényképet az Érdekes Újság közölte, s a fotódokumentum talán a vér szerinti apa hiányát is enyhítette. És hamarosan megjelentek versei a Nyugatban.

József Attila önfejlesztő feladatának tekintette, hogy a Babits által fölvetett filozófiai dilemmákra reflektáljon, mintegy képzeletbeli párbeszédet kezdeményezzen. Az Esti kérdés létértelmezéséhez – vedd példának a piciny füszálat: / miért nő a fü. hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nő? – kapcsolódik az 1924-es Nem én kiáltok-ban: Légy egy fűszálon a pici él / S nagyobb leszel a világ tengelyénél.

A rejtett dialógusról Babits is tudhatott. Az 1924 karácsonyán megjelent, azonos című kötet még a mester útmutatását követő tanítvány megfelelési buzgóságát, egyszersmind a világmindenségről és önnön költői rendeltetéséről alkotott vízióját tükrözi. Bár József Attila lekezelőnek érezte a recenziót, még nem a szerkesztőre, hanem a szerzőre, Tersánszkyra haragudott. Babits metafizikus költészete továbbra is fontos igazodási pont maradt számára.

A szabadkőműves Espersit János könyvtárában nemcsak a világmindenség keletkezésével és működésével kapcsolatos mítoszokat, népi hiedelmeket tanulmányozhatta, hanem az ezoterikus irodalmat is. Ekkor ismerkedhetett meg Hermész Triszmegisztosz tanításával, amely időszámításunk előtt tizenkétezer évvel, az özönvíz előtt keletkezett, s a Smaragdtáblán fennmaradt változata a bölcsek kövének titkát foglalta össze, jelképes megfogalmazásban: Ami lent van, ugyanaz, mint ami fent van, és ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van – így érted meg az Egy csodáját. / Minden az Egyből keletkezett alkalmazkodás által. / Apja a Nap, anyja a Hold, a szél hordozta méhében, a Föld táplálja. / Ez a theleszma, a világ nemzője és fenntartója. / Ereje akkor teljes, amikor a földbe visszafordul. József Attila komolyan vette és magára vonatkoztatta a világot nemző „Egy csodáját”, akit a szél hordozott méhében, és a Föld táplálja. Huszadik születésnapjára írt Április 11 című versében azt írja magáról, hogy a szél találta fiának. Gimnazista korától elmélkedett A számokról, szenvedélyesen érdeklődött az einsteini relativitáselmélet iránt – makói tanárával, Galamb Ödönnel is levelezett erről –, de a modern tudományos fölfedezések mellett a mágia, az asztrológia, a számmisztika is izgatta: metafizikus problémákon tűnődött.

Babits hosszan tartó ihlető hatása – szó szerinti átvételként – József Attila művészetbölcseleti írásai között is fölfedezhető. Az „esztétikai töredékek” egyike feltűnően hasonlít az Irodalom és szocializmus előadás előzményéhez: „AZ IHLET NEM JÁTÉK. Hasonló jogon szintúgy állítható, hogy játék a bölcselet, játék az élet. Hát muszáj élni? Muszáj gondolkodni? Nyilvánvaló, hogy nekem nem és neked sem. De az életnek muszáj, de az elmének muszáj, mert akkor nem volna az, ami. Nem szükséges, hogy én irjak verset – de ugy látszik, kell, hogy vers irassék, különben meggörbülnének az adamant rudak.”

Az évekkel későbbi, közismertté vált variáns ezen a ponton lényegesen különbözik. 1931-ben a Babitstól átvett „adamant rudak” kifejezés már „a világ gyémánt tengelye” lesz, ugyanazon összefüggésben: „Nem szükséges, hogy én irjak verset, de ugylátszik, szükséges, hogy vers irassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.”

A pompás „szövegjavítást” kétségkívül József Attila „Oidipusz-lázadása” is inspirálta, és egy újabb Nyugat-beli kritika: Németh László gunyorosan írt a Nincsen apám, se anyám kötetről és a „csavargó költő”-ről a Nyugatban: „Az a gyanúm, hogy a dalnak ez az apátlan-anyátlan Kakuk Marcija szívesen elálldogál a tükör előtt s elébb költötte meg József Attilát, a szappanfőző és kefés asszony gazdátlan árváját, mint az itt közölt költeményeket.” Köztudomású, hogy a vérig sértett József Attila ezúttal már nem a szerzőn, hanem a cikk jóváhagyóján is bosszút állt: A Toll-beli „tárgyi kritikai tanulmányban” kioktatta Az istenek halnak, az ember él című Babits-kötet szerzőjét: szellemi fölényét fitogtatva kijavította verseit, sőt – önsorsrontó hevülettel –, különlenyomatban is közreadta a pamfletet.

negatív hatású szómágia

Mivel az ősi kultúrák és a mítoszok iránti érdeklődését annak idején Babits alapozta meg, kritikájában oda sújtott, ahol feltételezte, hogy „az éveire mester”-nek legjobban fáj: elsősorban az archaikus hiedelmekre vonatkozó tudásban kívánta felülszárnyalni hajdani ideálját. A tárgyak lelkének fölidézéséről (tondiról) és manáról (varázserőről) oktatta ki a vajákosok, táltosok utódjának szerepére méltatlannak ítélt Babitsot, majd a művészi megistenülést példázó szalagút-hasonlattal érzékeltette az ég és a föld közti átjárást lehetővé tevő, világtengelyt szimbolizáló „szent hegy” megmászásának stációit mint a művészi teljességhez vezető formaművészet útját. Megsemmisítő indulattól fűtve saját fegyvereit fordította az ellen, akitől költői mintát kapott. Negatív hatású szómágiával fosztotta meg trónjától az ősi Smaragdtáblához vezető kalauzt: Ha hitted messziről smaragdnak, / csak fogd meg, ujjaid ragadnak (Egy költőre, 1930).

A Magad emésztőben aztán a világ „tengelyét” idéző metafora utal a megbántott mester inspirációjára: Botot faragtál, ábrákkal tele, / beszélt a nyele, / aztán meguntad, így volt? / S eldobtad, ahogy az égbolt / az unt csillagot ejti le. / Én fölvettem és rádhúztam vele. // Így volt? / Sajnálom, kár volt. A bot – akárcsak az oszlop vagy a karó, a világ tartópillérének jelképe – egyúttal az élőfa lemetszett, már nem termő maradványa, de a ráfaragott ábrák révén még megidézheti a mindenséget, illetve az istenek és az emberek találkozásának lehetőségét.

Az Eszméletben ismétlődő verssorokról József Attila így beszélt később Vágó Mártának: „’Az élet fája’, mondták azelőtt, és az élőfára gondoltak, de én azt mondom, egy halom hasított fa, nem élő egység, minőségileg meghatározott valami, mint a növényi sejtek mennyiségeiből kialakult minőség: virág, bokor, valami, hanem csak mennyiségek, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát, s így mindegyik determinált: kölcsönhatások vannak, fejlődést csak remélünk, képzeljük, hogy egyre teljesebb egységekké, kiválóbb új minőségekké válunk – nem igaz! A jelenben, a valóságban szétdarabolt mennyiségek vagyunk, és ha kívülről megmozgatják a halom fát, valaki elmegy mellette, meglöki, szétgurul, széthull.”

A Babits-affér nem befolyásolta kötődését a szemlélhető tájhoz, a biztonságot adó földhöz és az iránytű-helyettesítő csillagos éghez. Iszonytató magányát és lehangoltságát is kozmikus metaforával érzékeltette: A semmi ágán ül szivem, / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szeliden / s nézik, nézik a csillagok. (Reménytelenül, 1933.)

Időközben észrevétlenül, mégis radikálisan megváltozott a metafora-rendszere. Korábban – önmaga és a világ anyagi egyneműségét hangsúlyozva – elsősorban térbeli azonosulással kapcsolódott a fizikai-földrajzi valósághoz, az utolsó években az idő múlásának tudata is áthatotta univerzum-képeit. A húszas évek végén – még világhódító hevületében – a jövőre koncentrálva fürkészte a negyedik dimenziót: földünkön az idő érik, zajtalanul és félelmesen (Végül, 1926). Aztán: Bennem a mult hull, mint a kő / az űrön által hangtalan. / Elleng a néma, kék idő” (Vas-színű égboltban, 1933).

hajlama a metafizikai képzelődésre

Első pszichoanalitikus kezelése két évig tartott dr. Rapaport Samunál, közben sokat profitált a lélekelemzés irodalmából. A harmincas évek elején visszatért kedvelt szellemi sportjához: a Japán kávéházban – többnyire Nagy Lajossal – sokat sakkozott, s elképzelhető, hogy az intenzív játék – és hajlama a metafizikai képzelődésre – hozzájárult az eredendő térszemlélet időbelivé válásához. Indiában ugyanis a sakktáblára alapozott számításokon keresztül magyarázták az idő ciklusainak váltakozását. Bölcs Alfonz (1221–1284) király a „négy évszakot” is a „királyi művészetnek” tartott sakkjátékkal jelenítette meg.

József Attilát 1932-től két indológushoz – Hatvány Bertalanhoz és Baktay Ervinhez – fűzték baráti szálak. Bejáratos volt Hatvany kínai és indiai kultúrtörténeti munkákat felhalmozó magánkönyvtárába. Költészetében is kimutatható a keleti bölcselet hatása – különösen a jógáé, melynek a testi és szellemi erők felébresztése a célja. Az Óda a meditációra előkészítő relaxáció rítusával indul: Szoktatom szívemet a csendhez. / Nem oly nehéz – / idesereglik, ami tovatűnt, / a fej lehajlik és lecsüng / a kéz.

A harmincas évek közepétől mintha a személyes horoszkóp napórája irányította volna kozmikus időszámítását: Közeledik az én időm. […] minden szervem óra, / mely csillagokhoz igazítva jár. (Majd emlékezni jó lesz, 1935.) Talán a mind sűrűbben föltoluló emlékképek hatására egyszerre vált szemlélhetővé a tér és az idő; Láttam, hogy a mult meghasadt / s csak képzetet lehet feledni. (Eszmélet, 1934.) A jelen, a múlt és a jövő dimenziói tájélményekkel kapcsolódtak egymáshoz. Az egész emberi világ itt készül. Itt minden csupa rom (Elégia, 1933). Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra – a tér-idő törvényét képletbe foglaló Eszmélet e negyedik strófájának eredetileg a Világ címet adta.

Archív családi filmként szemlélte a gyerekkor fölidézett jeleneteit: az álomszerű belső utazás során pedig átélte a bensőséges eggyé válást a mindenséggel: valami furcsa módon / nyitott szemmel érzem, / hogy testként folytatódom / a külső világban / nem a fűben, a fákban, / hanem az egészben. (Alkalmi vers a szocializmus állásáról – Ignotusnak, 1934.)

Az üveggolyókkal játszó, „világokat igazgató” költő élete utolsó évében is a freudi „mindenhatóság-érzést” fejezte ki, s amelyet egykor a Babits-zsoltár tudatosított benne: A csillagok örök forgása néked forog / és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog / a te bűnös lelkedért. Máskor börtönként ábrázolta az időtlen egyformasággal működő, „makacs” csillagrendszert.

A Dunánál az idő spirál-természetét jeleníti meg: A világ vagyok – minden, ami volt, van. Előbb: Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve / nézem, amit meglátok hirtelen. / Egy pillanat s kész az idő egésze, / mit száz ezer ős szemlélget velem.

A világidő feneketlen kútjának mélységes mélyére leszállva viszontlátta anyja mellett vér szerinti apját is – akinek nevét Nemzett József Áron című 1928-as verse óta legfeljebb hivatalos önéletrajzaiban írta le, s néhány nappal korábban, a Szabad-ötletek jegyzékében elutasítóan említett: „mit szeretnék az apámon – él”. Kibékült korábban sokat átkozott szüleivel, akik most „megszólították”, ő pedig életében először magára ismert bennük: Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.

Szellemidézés közben a „két milliárd párosult magány” őseit kutató költő olyan árnyalakokkal is találkozott, akikről csak hallomásból tudott, s ugyanúgy hiányoztak az 1908-as családi fotóról, mint apjuk. Földerenghetett előtte meghalt fivéreinek és nővérének fantomképe, akiket Szabadszálláson, anyja testvéreinél hallott emlegetni. (Egyikük még az ő születése előtt a rokonoknál halt meg diftériában.)

másféle tudattalan mechanizmus

Az asztrológia egyik ágát művelő Rákos Péter szerint „a halva született vagy a korai életéveikben meghalt testvérek témája egészen a legutóbbi időkig nem számított lényeges élettörténeti tényezőnek a pszichológiában. Bert Hettinger német családterapeuta irányította rá a szakma figyelmét, hogy az emberi lélek szinte már a születése pillanatában mélyen belebonyolódik abba az energiarendszerbe, amit az élő és már nem élő családtagjai sorsmintázata alkot. A megszületett lélek – szeretetből és odatartozási vágyból – láthatóan hajlamos magára venni azokat a nehéz sorsokat, amelyeket ebben a családi erőtérben érzékel.” József Attila élete valóban fájdalmas veszteségek sorozatának tekinthető. Bátyjai halálának ténye azonban – érzésem szerint – másféle tudattalan mechanizmust indított el benne. Időnként rátörő halálvágyával, öngyilkossági kísérleteivel nem annyira elhalt testvérei sorsában akart osztozni, inkább az után kívánkozott, aki az ő világra jötte előtt már három „jajongva szült eleven” gyermekét eltemette, s akit a férje is elhagyott. Mivel a mamával valamennyi magzata valaha egy testet alkotott, az édesanya jelentette számára a „Magna Matert”, amely az archaikus gondolkozásban a világot szimbolizálja; elszakadásuk után pedig a „világhiányt”, amelyet József Attila felfogása szerint kizárólag az új valóságot teremtő művészet képes kiegészíteni és jóvátenni.

Utolsó esztendejében az a sejtelem is kerülgethette, hogy ha bátyjai életben maradnak, ő nem születik meg, hiszen apja csak az elvesztett fiúgyerekek pótlására kívánta őt a világra. Nem a személyéért, hanem a „funkciójáért”: családneve továbbörökítéséért vágyott a létére. Ő pedig teljesítette apja kívánságát. Bebizonyította, hogy érdemesebb az életre, mint elhalt testvérei.

Amikor „tűzhelyre, családra” hiába vágyva megállította sorsa kerekét – édesanyja születés- és névnapjának előestéjén –, szimbolikusan összeillesztette, ami eredendően Egy volt. Leszállt az „örök anyagba” – de gondoskodott róla, hogy az adamant rudak a táguló világban se görbüljenek meg.

kép | shutterstock.com