AZ ÖRÖK ORPHEUSZ

„Édes a hallott dal, de mit a fül
Meg sem hall, még szebb: halk sípocska, zengd!
Ne testi fülnek! gyöngyözd remekül
Lelkembe ritmusát, mely csupa csend!”
John Keats: Óda egy görög vázához;
Tóth Árpád fordítása

 

(Ami a mítoszból kimaradt.) A nem hallott zene édesebb annál, amit hallhatunk, mert nem érzékeinket igázza le, hanem a lelkünket ejti rabul. Orpheusz éneke sem elsősorban a testi fülre hathatott. A vadállatokat megszelídítő hang nem a hallójáratokban keltett rezgést, hanem a lélekben, s a testben szétáradó gyönyör ennek a mélyről induló remegésnek a visszhangja volt csupán. S nem lett volna képes átlelkesíteni köveket és fákat, ha nem az énekes lelke ölt benne „testet”.

Keats persze lehetetlent kíván a vázára festett pásztortól, amikor arra kéri, a hangokon túli némaság dalocskáit játssza. Ám ha Orpheusz életének egyik meghatározója a dal, sorsában mindvégig jelen van, a zenétől elválaszthatatlanul, a lehetetlen is. Hangja az az isteni rész, mely képessé teszi a csodára, ugyanakkor arra kárhoztatja, hogy a saját bőrén megtapasztalt lehetetlen egész lényén eluralkodjék.

a szférák zenéje

Orpheusznak a dal a sorsa – alakja csak így válhat a zene és a költészet szimbólumává. Lantját halála után Apollón mint csillagképet emelte az égbe, ahol a szférák zenéje szól.

Szférák zenéje, szirének éneke – bármilyen sokszor ismételt szóképek is ezek, kinek jutna eszébe komolyan venni a vágyat, hogy egyszer az életben hallhassa az isteni zenét?

Orpheusz hangjával együtt a lehetőség is elveszett, hogy maradéktalanul megérthessük őt. A tünékeny, csupán a pillanatban létező dallamot nem őrizte meg sem versszöveg, sem vázakép vagy festmény – a mítosz valamennyi változatából kimaradt.

A hős személyiségének és tragikus sorsának ellentmondásai ugyanabból a forrásból táplálkoznak. Ez az ellentmondás otthonra lel a zenében (ami ezáltal képessé válik az ellentétek kibékítésére), s ott, a fogalmak határain túl önmagát megsemmisítve találja meg egyetlen „feloldását”. Ezért nem kaphatunk választ az orpheuszi rejtély kérdéseire, hiszen a zene maga a rejtély, mely minden kérdés mélyén lappang.

Csupa talány ez a történet. Egy hős, aki leigázta a holt anyagot, az élő természetet és az isteneket, elszalasztja egyetlen lehetőségét a boldogságra, s végül már saját életét sem képes megmenteni. Orpheusz zenéje isteni adomány volt – hibázhat-e az, ami isteni?

(Miért tekint vissza Orpheusz Eurüdikére?) Orpheusz mítoszával ismerkedve először megpróbáltam kérdésekből hálót szőni köré, melyben talán fennakad a rejtély megoldása. Volt köztük egy, amelyik makacsul ellenállt minden válaszadási kísérletnek, pontosabban én éreztem a lehetséges válaszokat hol gyengének, hol erőltetettnek.

Miért nézett hátra Orpheusz Eurüdikére?

A kérdésre kétféle válasz adható, attól függően, melyik oldalról közelítjük a mítosz világát: kívülről, az értelmező-befogadó tekintetével, vagy belülről, megkísérelve egy villanásnyi időre Orpheusz bőrébe bújni.

Bármelyik alak vagy esemény, amely az interpretációban szimbólumként nyeri el jelentését, önmagán túlmutató jellé válva egyszerre lesz több, és egyben kevesebb is önmagánál. Több, mert immár magába foglalja a szimbolizáltat, és kevesebb, mert ezáltal elveszti az önazonosság lehetőségét.

Kerényi Károly Püthagoraszt állítja szembe Orpheusszal, hogy míg az előbbi ember és idea, utóbbi mitikus alak és idea. Mitikus alak és ember egymást kizáró minőségek. Ezért felesleges firtatni, létezett-e olyan, Orpheusz nevű személy, aki megfelelne a mítosz dalnokának. Ha bebizonyosodna is, hogy létezett, nem sok köze lenne mitikus alteregójához. Orpheusz régen a végére ért az útnak, amit Hamvas Béla jelöl ki a mítoszi alakok számára az aktuális világból a virtuálison át a potenciák világába jutva. A mítosz, amíg él, növekszik, de nem változik. Változás csak az időben lehetséges, s a mítosz hőse éppen az idő elől szökött meg.

Másfelől Orpheusz nyilvánvalóan ember – vagy félig isten, félig ember –, aki a mítosz világán belül él, lélegzik, akinek története és történetisége van. Megszületett, él és meghal, mint bárki más. Vagy éppen úgy, mint rajta kívül senki más.

Bármennyire is tragikus az Eurüdiké halálát okozó kígyómarás, súlyát némiképpen csökkenti, hogy közvetlenül senki sem hibáztatható érte, még üldözője, Arisztaiosz sem.

arisztotelészi tragikus cselekedet

Annál tragikusabb Orpheusz tette. Minden szempontból megfelel az arisztotelészi tragikus cselekedet követelményeinek: szigorúan véve ő az, aki elveszi felesége ajándékba kapott életét.

A hős végzetes botlásánál csak az érthetetlenebb, hogy miért szabták az istenek ezt a furcsa, nehéznek éppen nem nevezhető feltételt. Maga a tény, hogy kivetették a boldogtalan szerelmesekre, függetlenül a tartalmától, azt sugallja, mintha előre tudták volna, hogy teljesíthetetlen (bár azt talán nem, hogy miért az). A mítosz jelenségeit szervező szükségszerűség ugyanolyan szigorú, mint maga Ananké.

Orpheusz kudarcának oka a létezés törvényének áthágására tett kísérlete. Kerényi Károly megfogalmazásában: „Orpheusz hangja csodákat tett, de nem tehette a halált, ama másik birodalom isteneihez tartozást meg nem történtté.”

Életének megszokott rendje akkor borult fel, amikor szerelme, hogy megmeneküljön a nemi erőszaktól, egy másik, még nagyobb erőszaknak, a halálnak esett áldozatul. Ám mindez nem történhetett volna meg, ha a létezés nem alapvetően elhibázott. Eurüdiké halála először szembesítette őt az emberi élet végső kudarcával, a halállal.

Orpheusz végzetének kulcsa költő voltában keresendő. A költészet mint teremtő gesztus esszenciája a Semmi. Harmóniára törekvő rendjén átdereng a káosz, akár az apollóni derűn a zaklatott dionüszoszi szellem, mely ,,a szenvedés és megismerés rejtett szakadéka fölé épül” (Nietzsche).

Orpheusz mítoszának mélyére tekintve a lét paradoxona tekint vissza ránk. Vállalkozása a lehetetlenre olyan vágy kivetülése, amely az emberi természet legmélyén fogant: túlélni a saját halálunkat. Vagy legalább megélni.

A lehetetlenre vállalkozás szempontjából szükségszerűvé válik Eurüdiké halála, hogy aztán Orpheusz követhesse őt az alvilágba. És éppen e ,,lehetetlen” teszi szükségessé, hogy kudarcot valljon. Vissza kellett néznie, hogy kiköszörülje a csorbát, ami a létezésen esett volna, ha a halott visszatér az életbe. El kellett követnie ezt a banálisan végzetes hibát – hiszen ember volt. ,,Az ember nem tud nem hibázni – írja Földényi F. László –, nem tud nem meghalni, és ezért arra sem képes, hogy megdicsőülve teljesítse be életét: egyedüli beteljesülése a végérvényes kifosztottság, a halál.”

A létparadoxon orfikus megfogalmazása szerint élet és halál egyazon, paradoxitása miatt nem létező állapot két összetevőjeként fogható fel. Egymást kizáró s egyszersmind kiegészítő aspektusok ezek. Viszonyuk bármennyire fölfoghatatlan, azt egyszerű belátni, hogy aki eleven, az nem halott, és a halott nem él.

Élet és halál összebékíthetetlenségéről szólva Eurüdiké – aki meghal és lent marad – a tipikusat, a törvényszerűt testesíti meg. Szükség van azonban valakire, aki megkísérli felrúgni a törvényszerűséget, de kudarcával inkább megerősíti, és erről a kudarcról, visszatérve, hírt hoz az élőknek.

,,Hogy halandók számára nem lehet szabály az alvilágból visszatérés – összegzi a mítosz lényegét G. S. Kirk –, azt olyan mese igazolja, amely éppen arról szól, hogy ezt a törvényt egyszer majdnem áthágta valaki, ám végül megmutatkozott emberi esendősége – az esendőség pedig halált jelent.”

Emberi esendőség – e két szóban a megtisztító mélység emel a megtisztultság isteni magaslatára. Mintha titkon egyenlőségjelet tennénk közéjük: emberi, tehát esendő; esendő, mivel emberi.

Orpheusz esendő embersége különösen tragikus lényének isteni vonatkozásai miatt. Oiagrosz király és Kalliopé múzsa gyermekének kettős a természete. Ez fokozta vágyát, hogy létének határait ostromolja, szinte predesztinálta „pokoljárását”, mert ő, aki származása révén két világhoz is tartozott, valójában nem érezhette otthon magát sehol. Idegen volt a világban, melyet zenéjével meghódított. Otthontalansága önnön lelkében gyökerezett, előbb-utóbb önmagától is el kellett idegenednie.

mindenképpen idegen

Átszállásakor emberi része szembesült az isteni lényeggel, ami költészetében nyilvánult meg. Ezt a másik én-részt nevezhetjük akár isteninek is: mindenképpen idegen. Az a kierkegaard-i Más, ami megalapozza, de el is idegeníti önmagától az ember Énjét.

Beavatása az isteninek nevezett, de az emberi életre vonatkozó tudásba nem hagyta érintetlenül személyiségét. Visszatérése után hátat fordított egész addigi életének. A paradoxitás élménye nem kívülről érintette meg, hiszen a magányos zarándoklat, ami a beavatás archetípusának leggyakoribb szimbóluma, valójában spirituális utazás. Orpheusz a határra, lét és nemlét határára sodródott, mondhatnánk, ha lenne ilyen határ. Tudva azonban, hogy ahol véget ér valami, ott kezdetét veszi a más, kérdésessé válik, ki tudunk-e jelölni bármiféle átmenetet. Határt, ahol elmondhatom, hogy mindkét oldalhoz tartozom, bár valójában már egyikhez sem.

Talán nincs is határ – de határhelyzet van. Ráébredni, hogy mindennapi életünkön kívül, mely olyan természetes számunkra, mint a lélegzés, létezik valami más is, amiről, bár félig már odatartozunk, nem tudhatunk meg semmit. Határhelyzet: beleütközni egy paradoxonba, mely megálljt parancsol a gondolkodásnak. Mintha a gravitáció hirtelen a test bensejében kezdene hatni. Csak visszafordulni lehet, vagy elevenen halott-mozdulatlanná dermedni. Orpheusz az alvilágból visszatért, de a határhelyzetből már képtelen volt kimozdulni. ,,Aki állt már fönt a világ határhegyén és átnézett az új hazába onnét… az már valóban nem tér vissza a világ forgatagába” (Novalis: Himnuszok az éjszakához).

(„Szerelem és halál órája”) Nem Orpheusz az egyetlen, aki visszapereli kedves halottját az alvilágtól. Dionüszosz anyját, Szemelét, Démétér leányát, Korét, illetve akkor már Perszephonét próbálta kiszabadítani Hádész fogságából, s a siker egyik esetben sem volt teljes. A párhuzam önként kínálkozik, mivel Dionüszosz Orpheusszal, Perszephoné Eurüdiké alakjával rokonítható. (Véletlen, hogy Dionüszosz ugyanott szállt le a Tartaroszba, ahol Hádész és Perszephoné: Lernában?) Van azonban egy lényeges különbség a párhuzamon belül: az utóbbi két mitikus történet szereplőit nem a vérségi szülő–gyermek viszony, hanem a házastársak közötti szerelem kapcsolja össze.

Orpheusz alvilági útjának oka a halott iránti múlhatatlan szerelme (kudarcát követően nem vonzódott többé a nőkhöz, hódolt viszont a férfiak közti szerelemnek). Különös azonban, mennyire egyoldalú ennek a szerelemnek az ábrázolása. Arról soha egyetlen szó sem esik, vajon Eurüdiké mennyire szerette a férjét. S nemcsak ezt, Eurüdikéről jóformán semmit sem tudunk meg a mítoszból. Első pillantásra nem is látszik szükségesnek, hiszen színre lépésének pillanatában meghal. Ettől kezdve nincsen beleszólása a történetbe, arról, hogy Orpheusz szerelmének tárgya, éppúgy nem tehet, mint hogy rálép egy mérgeskígyóra, és az halálra marja.

Eurüdiké legszembetűnőbb tulajdonsága: passzivitása. Szemben Orpheusszal, aki a cselekvésben túlmegy a legvégső határon is, ő csak elszenvedi a történéseket. Szerelmük talán annak szimbóluma is, hogy lelkileg a másik kiegészítői. Kettejük személyisége az ellentétekre épülő egységben azonos. Orpheusz a férfi princípiumait hordozza, ő a cselekvő, a művész, az alkotó. Eurüdiké a „nő”, a passzív, az alkotás múzsája, aki meghitt kapcsolatban áll a természetfölötti erőkkel. A halott asszonynak nincs szüksége beavatásra. Az irracionális iránti érzékenységet egyébként is szeretik női jellegzetességnek beállítani, Eurüdiké esetében van azonban egy mozzanat, ami ezt a tulajdonságot felerősíti: halálának közvetlen oka, a kígyómarás. A kígyó-motívumnak nem ez az egyetlen felbukkanása a mítoszban. A halott Orpheusz letépett fejét is kígyó (Ovidiusnál sárkány) támadja meg.

Carl Gustav Jung Aion című munkájában megkísérli feltárni e bonyolult szimbólum összefüggéseit. A kígyó szimbolikájának legfőbb jellegzetessége az ambivalencia. Egyesíti magában, előjelektől függetlenül mindazt, ami nem-emberi, az ember felettit és az ember alattit egyaránt. A kibogozhatatlanul sokrétű jelentéstartalmak két csoportja fontos Orpheusz mítosza szempontjából. Az egyéni tudatalatti, amit a kígyó testesít meg, s a kollektív tudattalanba ágyazódik. A kettő tartalmai az emberi tudat számára természetfeletti tudásként jelennek meg. A félelem a felfoghatatlantól, és a fenséges iránti tisztelet és csodálat rávetül a kígyó alakjára.

A kígyó biológiai vonatkozásai ugyanolyan lényegesek, mint kapcsolata a tisztán szellemi szférával. Alakjával a termékenységre utal. Megjelenítheti a női nemi szervet is (összetekeredett kígyó), de fallikus szimbólumként ismertebb, így tehát hermafrodita. Életmódja és mérge viszont inkább a halállal rokonítja. Évenkénti vedlése összekapcsolja és kibékíti a születést és a halált, a halálból újjászületést.

felcserélődnek az előjelek

Az Eurüdikét ért kígyómarás amellett, hogy utal a nemi erőszakra, maga is beavatás az emberi értelmet meghaladó tudásba, és sugallja egy esetleges újjászületés lehetőségét. De Eurüdiké nem tud élni ezzel a lehetőséggel, mert nem ura sorsának, bár cselekvésképtelensége ösztönző hatású. Minden érte történik, de semmi sem általa. Neve is csak úgy maradt fönt, mint Orpheusz mítoszának másik fontos, hozzá képest mégis mellékszereplője. Elképzelhető, hogy az ellentétek egységén belül felcserélődnek az előjelek. Orpheusz tettereje leküzdötte az istenek ellenállását, de elbukott Eurüdiké passzivitásán. A hős nem tudhat arról, hogy sorsával a mítosz szükségszerűségének engedelmeskedik. Tettének másik, a mítosz világán belüli oka a szereplők közti viszonyokban rejlik.

Rainer Maria Rilke Orpheusz. Eurüdiké. Hermész. című versében a mitikus történetet végső soron a halott nő szemszögéből követjük. A két szereplő súlyának versen belüli arányaival a szerkezet is összhangban van. A rövid bevezető után huszonhat soron át Orpheusz perspektívája érvényesül, majd a Hermész alakját felvillantó négy átvezető sor jelzi a nézőpontváltást. Eurüdikét látjuk, kívülről, de valójában az ő tekintetével. Mintha a külvilágot mutatná be a költő a halott szemével, az ő alakján tükröztetve. Ennek az ábrázolási bravúrnak köszönhető a szinte tapintható atmoszféra, Eurüdiké lelkiállapotának kivetülése. A látvány csak pár elmosódó jelzés, a lelkiállapot lényege, hogy elvesztette kapcsolatát a külvilággal, tökéletesen magába záródott. A halál vált számára az egyedüli valósággá, s az elmúlt és a jövendő élet az álom elérhetetlen messzeségébe veszett. A halállal lett terhes, ahogy korábban az Orpheusz iránti szerelemmel. A titok világa az otthona. Az Orpheusz által ki nem mondott kérdésekre Eurüdikénél van a válasz, de számára ezek a kérdések már nem léteznek.

Eurüdiké tudta, hogy nem térhet vissza az életbe, pontosabban fel sem merült benne a visszatérés lehetősége, mert már elfelejtette, hogy van hová visszatérni. A visszanézés pillanata, Orpheusz életének fordulópontja hiányzik az elbeszélésből, mert Eurüdiké számára nincs semmi jelentősége. Csak Hermész fájdalomteli felkiáltásából értesülünk róla.

Ő már gyökér volt.
S mikor hirtelen
hátravonta az isten, s fájdalommal
kiáltott fel: „Hát mégis visszafordult!”
Ő mit sem értve, halkan kérdezte: ki?

A tragikumot a tragédia elmaradása mélyíti. Szó sincs színpadias búcsújelenetről, hiszen Eurüdiké nem tudja, hogy búcsúznia kell, s azt sem, hogy kitől. S ha el tudta felejteni a szeretett férfit, valószínűleg azt sem tudja már, hogy ő kicsoda. Megtette, amire Hamlet csak vágyakozni tudott, emlékezete lapjáról valóban letörölt minden léha jegyzetet. És ez a „magába forduló tökéletesség” (Kosztolányi) riasztó. Elméjében a tabula rasa fehérsége hasonló a testét borító halotti leplekhez.

(Apollón és Dionüszosz). Az Orpheusz haláláról szóló tudósítások zavarba ejtően sokfélék. A legelterjedtebb változat szerint visszatérése után elfordult Dionüszosztól, megtagadta tiszteletét, és új vallást alapított a trák férfiak körében. Hübriszét Dionüszosz azzal büntette, hogy ráuszította Menádjait, akik puszta kezükkel tépték szét. Mások szerint a trák nők azért dühödtek fel, mert Orpheusz elutasította közeledésüket, és hívei körében bevezette a férfiak közötti szerelmet. Létezett olyan elképzelés is, hogy maga Zeusz sújtotta halálra villámával.

Az általánosan elfogadott változat a test darabokra tépésének története. De a feltételezésnek, hogy Orpheusz megtagadta volna Dionüszoszt, ellentmond a már közhellyé vált megállapítás: személyében az apollóni és dionüszoszi princípium egyszerre érvényesült, a kétféle lényeget szintézisbe hozta.

Apollón és Dionüszosz szembenállásában életöröm és halálvágy harcol egymással. Vagy, kiválasztva egy másikat a számtalan jellemző közül, amiket a két isten mögé felsorakoztatnak, fény és sötétség. Ám a lét magasabb rendű egysége szempontjából az élet és a halál igenlése vagy tagadása egy tőről fakad. A szem vaksötétben és tűző napon egyaránt elveszti látását. A művészet újra és újra tanúsítja, hogy a halál testközelbe kerülésekor a legerősebb az élet érzete. Orpheusz alvilági útja során már életében elérte az élet olyan mértékű koncentráltságát, amihez csak a halál pillanata fogható. Halálának körülményeit megvizsgálva első pillantásra úgy látszik, a személyiség szétforgácsolódásának istene véres és jelképes bosszút állt Orpheuszon, amiért az a másik isten kínálta utat követve a tökéletes egységre törekedett.

Nietzsche ellenvéleménye, amit A tragédia születésében részletesen kifejt Apollón és Dionüszosz viszonyáról, hogy egység és töredékesség fogalmának megítélése relatív. Nietzsche a létezés egységét helyezi gondolatai rendszerének metszéspontjába. Ebből az origóból nézve az apollóni személyiség egysége csak látszólagos és rendkívül borulékony. A princípium individuationis istenének legfőbb törvénye a határok betartása. S az az egység, amely kirekeszti magából mindazt, ami e határokon kívül van, töredék csupán. A határ alkalmasint börtönrács is lehet, az önkéntes száműzetés szimbóluma – így válik a lélek önmaga rabjává.

zárt személyiség

Ezzel szemben a zárt személyiség önkéntes feladása maga a vágy, hogy ezáltal a mindenséggel összeolvadva egy magasabb rendű egység részese lehessen. Nem egyszerűen hübriszről van szó, hanem annak belátásáról, hogy bár ez a tökéletes egység elérhetetlen, élet és halál végső célja kell hogy legyen. Paradox módon a tudatosan vállalt töredékesség közelebb van hozzá, mert elismeri azt; az apollóni egység álma semmit sem ismer el, csak önmagát.

Orpheusz az alvilágban eljutott az egyik, a Dionüszosz kínálta véglethez, visszatérésekor pedig a másikhoz fordult. Bármelyiket is választotta, magatartásának lényege a kompromisszum elutasítása. Ez a tulajdonsága emelte őt a görög héroszok sorába. Önnön fegyverét fordította, az egyetlen lehetséges módon lázadva, az apollóni rendre épülő világ ellen. Olyan mértékben volt a mérték rabja, hogy ő maga mértéktelenné vált.

Meggyőződésem, hogy Orpheusz halálában a két isten egyformán vétkes. Nemcsak mert Apollón nem segítette legfőbb hívét, felszentelt papját a trák nők elleni harcban, hiszen – ismét Nietzschét idézem – aki elhagyja Dionüszoszt, azt elhagyja Apollón is. Dionüszosz azzal, hogy a magáéval megegyező halálnemre ítélte a hőst, beteljesítette sorsát, végleg magához hasonítva őt. A test széttépése közelebb vitte Orpheuszt az egység megvalósításához, különben nem énekelt volna halála után is.

A mítosz egyik különös részlete azonban egyértelműen bizonyítja Apollón bűnösségét. Miközben levágott feje énekelve úszott a Hebrosz vizén, Orpheusz többi tagját a Múzsák összeszedték és Leibethrában temették el. Fejét viszont Antisszában, egy Dionüszosznak szentelt (!) barlangba helyezték, ahol tovább énekelt és jósolt.

Vajon miről prófétálhat egy levágott fej?

Apollónnak feltűnt, hogy jósdáit nem látogatják. Ezért, miután kővé változtatta a fejet megtámadó kígyót (Dionüszosz pedig lombos tölgyfává az őrjöngő bacchánsnőket – úgy látszik, a bosszú is közös), felkereste a barlangot, ,,a fej fölé hajolt és rákiáltott: – Ne avatkozz többé a dolgomba! – Erre a fej elnémult” (Graves: Görög mítoszok).

Vajon melyikőjüket tekintsük hát Orpheusz gyilkosának? Dionüszoszt, aki elpusztította a testét, de érintetlenül hagyta isteni képességét? Vagy Apollónt, aki megfosztotta legutolsó menedékétől, a kinyilatkoztatástól, s ezzel végleges magányba taszította a meggyötört testet?

(Az isteni dal.) Orpheusz költészetének hatalma az alvilág isteneinek trónja előtt teljesedett ki. Olyan engedélyt kényszerített, könyörgött ki tőlük, aminek megadására még Hádésznak sem volt joga. A görögök istenei nem voltak a keresztény értelemben mindenhatóak. A három Moira testesítette törvényt az istenek sem sérthették meg. A Moirák ítéletével Zeusz sem szegülhetett szembe, mert nem az ő gyermekei, hanem a Nagy Sorsistennő, a Leküzdhetetlen Végzet szűzen fogant leányai voltak.

A Leküzdhetetlen Végzet, a létezés törvénye tiltja a halottak visszatérését az élők közé. És ez a törvény Orpheusz énekében találta meg legtökéletesebb kifejeződését.

önnön halálába születik

A zene, függetlenül attól, hogy miről szól, az elmúlásból táplálkozik. Az elmúlás a létformája, amin keresztül megnyilvánulhat, amikor elhangzik. A hangsúly az igekötőn van. Ki ne ismerné a kétségbeesett erőfeszítést, amivel a lélek az érzékszerven át utánakap az éppen elhangzó dallamnak, és megpróbál belekapaszkodni minden egyes hangba, hogy valamiképpen megragadhatóvá tegye a megfoghatatlant. Teljesen hiábavaló kísérlet, mintha valaki az idő múlását akarná tetten érni azzal, hogy meredten bámulja a másodpercmutatót. A hang önnön halálába születik bele, akár a pillanat.

John Keats írta Hyperion című töredékében a zene és költészet istenének, az ifjú Apollón muzsikájáról, hogy annak minden egyes hangját áthatotta az eleven halál, úgyhogy hallgatóját az öröm és a bánat egyszerre tette beteggé. Aki a zenétől melankolikus lesz, az valóban úgy érzi: minden egyes pillanat a testében hal el.

Orpheusz éneke hasonló fájdalmat okozhatott a halhatatlanoknak, megosztva velük a halandó emberi élet titkát. Nietzsche szerint a megölt titánok nevetéséből származnak az olümposzi istenek, könnyeikből az emberek. Orpheusz dalában a létezés e könnyek homályán derengett át, hangjában ott zengett a halál iszonyata és a mámor, amit a halál ellenében élt élet nyújt. S bár hangja réges-rég elenyészett, nem szűnt meg létezni. Újra és újra feltámad minden dalban, múlékony szépségével ejtve rabul a halhatatlanság után sóvárgó hallgatót.

felső kép | Nicolas Poussin: Orpheusz Euridiké tájban, Wikimedia Commons