Jean Baudrillard

AZ ORGIA UTÁN

1994 január

AZ ORGIA UTÁN

Ha jellemeznem kellene a dolgok jelenlegi állását, azt mondanám, hogy orgia után vagyunk. Az orgia a modernitás teljes berobbanásának pillanata, a felszaba­dulásé minden területen. A politika felszabadítása, a szexualitás felszabadítása, a termelő és romboló erők felszabadítása, a nő, a gyermek, a tudat alatti ösztönök felszabadítása, a művészet felszabadítása. Az összes értelmezési és ellen-értelme­zési minta egyidejű feltételezése. Totális orgia volt ez, a reális és a racionális, a szex, a kritika, az anti-kritika, a növekedés és a növekedési válság orgiája. A tárgyak, jelek, üzenetek, ideológiák, örömök termelésének és virtuális túlter­melésének összes útját bejártuk. Mára mindent felszabadítottunk, a játéknak vége, s most ott állunk mindannyian a döntő kérdés előtt: MIT TEGYÜNK AZ ORGIA UTÁN?

 

Utánzatok végtelenjében

Nem marad más hátra, mint hogy színleljük tovább az orgiát és a felszabadítást. Úgy teszünk, mintha ugyanazon az úton haladnánk tovább, egyre sietősebben, de valójában az üresség felé sietünk, hiszen mindaz, ami felszabadításra várt, már mögöttünk van, és ami tovább űz és fogva tart bennünket, éppen az, hogy anticipiáljuk az eredményt, ami eleve rendelkezésünkre áll már a formák, vágyak és jelek összességében. Mit tegyünk hát? Ebben áll a szimulációs helyzet: nem tehetünk mást, mint hogy újrajátsszuk az összes szcenáriót, miután azok — ténylegesen vagy virtuálisan — lejátszódtak már. A valóra vált utópia állapota ez, minden valóra vált utópiáé, amelyben — paradox módon — úgy kell tovább élnünk, mintha nem valósultak volna meg. De mivel megvalósultak és így reményeinket nem helyezhetjük többé megvalósításukba, nincs más hátra, mint hogy az utánzatok végtelenjében mintegy túlrealizáljuk őket. Olyan eszmék, látomások, képek és álmok vég nélküli reprodukciójában élünk, melyek már mögöttünk vannak, és amelyeket egyfajta végső közönnyel mégis reprodukálnunk kell.
ez a sok felszabadítás
A forradalom alapjában véve mindenütt lezajlott, de egyáltalán nem úgy, ahogy vártuk. Mindaz, ami felszabadult, körpályán kering tovább. Bizonyos tá­volságból visszatekintve azt mondhatjuk, hogy ez a sok felszabadítás a felszabadított dolgok hálózatát táplálta és gerjesztette, melyben áldozatul esnek saját felcserélhetőségüknek és változékonyságuknak, vagyis a fokozódó determinálatlanságnak és a bizonytalansági elvnek.

Semmi sem úgy tűnik el ezentúl, hogy meghal vagy vége lesz (maga az Isten sem), hanem osztódás, keveredés, telítődés és kiüresedés által, elerőtlenedve vagy elpusztulva az utánzás járványában, mely az utánzat-lét másodlagosságába száműzi őket. Az eltűnés végzetét a fraktális szóródás váltja fel.

Valójában semmi sem tükröződik többé, sem a tükörben, sem a perspektí­vák öntükröző játékában (mely megint csak a tudat végtelen meg­kettőződése). A hálózatok vírusos szóródásának logikája már nem az érték, kö­vetkezésképp nem is az egyenértékűségek logikája. Az értékek forradalmának he­lyébe az értékek körforgalma lépett. (…)

Amikor a dolgok, jelek, tettek megszabadulnak eszméjüktől, fogalmuktól, lé­nyegüktől, értéküktől, referenciájuktól, eredetüktől és céljuktól, végtelen ön-reprodukcióba kezdenek. Továbbra is működnek, miközben az eszme réges-rég kiveszett belőlük. Tovább működnek, közömbösen saját tartalmuk iránt. S para­dox, hogy annál jobban működnek.

Baudrillard2_0124

Így például eltűnt a haladás eszméje, de a haladás folytatódik. A gazdagság esz­méje, ami a termelést fenntartja, eltűnt, a termelés azonban fokozott ütemben fo­lyik tovább. Sőt, minél inkább eltávolodik eredeti céljaitól, annál jobban felgyor­sul. A politikáról megállapíthatjuk, hogy az eszme eltűnt belőle, a politikai játék azonban — önnön tétje iránti titkos közönnyel — folytatódik. A televízió működik, noha teljesen közönyössé vált saját képei iránt (elvileg az ember eltűnése sem za­varná meg abban, hogy működését folytassa). Lehet, hogy minden rendszer, min­den individuum mélyén ott él a titkos vágy, hogy megszabaduljon saját eszméjé­től, önnön lényegétől, és ezáltal minden irányban kiterjedhessen, mindenfelé szét­szóródhasson? De ennek a bomlásnak a következményei csak végzetesek lehetnek. Az eszméjét vesztett dolog olyan, mint az árnyékát vesztett ember: önkívületbe süllyed vagy elvész.

Klónozott társadalom

Itt kezdődik az áttételek rendje vagy rendetlensége, a sokféleség eltű­nése a folytonosságban, a rákos osztódás (ami már az értékek genetikus kódjának sem engedelmeskedik). Így halványul el bizonyos értelemben mindenütt a szexualitás, a különnemű lények nagy kalandja is, hogy helyét egy korábbi stádium foglalja el, a halhatatlan és nem nélküli lényeké, melyek úgy szaporodnak, mint a protozoák, önmaguk egyszerű osztódásával. (…) A mai technológiai lények, a gépek, a klónok, a protézisek mind a reprodukciós típus felé tartanak, és — szinte észrevétlenül — az embernek mondott, nemmel rendelkező lényeket is erre az eljárásra buzdítják. A jelenlegi kísérletek — s köztük a legfejlettebb biológiai kutatások — e genetikai helyettesítés megteremtésére töre­kednek: sorozatos-lineáris reprodukcióra, ivartalan szaporodásra, szűznemzésre.
maximális szexualitás
A szexuális felszabadítás korában a jelszó ez volt: maximális szexualitás — mi­nimális reprodukcióval. Ma a klónozott társadalom álma ennek inkább a fordított­ja: a reprodukció maximuma — a lehető legkevesebb szexszel. A test valaha a lélek metaforája volt, aztán a szex metaforájává vált — ma pedig semminek sem a metaforája, csak az áttételek színhelye, a folyamatok gépies összekapcso­lódásának helye, a végtelen programozásé szimbolikus szerveződés nélkül, transz­cendens cél nélkül; promiszkuitása önmagába zárul, akár a hálózatoké és az in­tegrált áramköröké.

A metafora lehetősége mindenütt megszűnik. Ez az általános transzszexualitás­nak olyan aspektusa, ami a szex határait messze túllépve az összes területre kiter­jed, amennyiben ezek elveszítik specifikus jellegüket, és belépnek a zűrzavar és ragály folyamatába — tudniillik a fertőző meg-nem-különböztetés folyamatába (ami összes újdonságaink elsődleges vonása). Az ökonómián túli gazdaság, az esz­tétikán túli esztétika, a transzszexuális szex összeérnek egy univerzális és transz­verzális folyamatban, melyben többé semmilyen beszédmód nem lehet a másik metaforája, hiszen ahhoz, hogy a metafora létrejöjjön, megkülönböztetett mezőkre és elkülöníthető tárgyakra van szükség. Márpedig a tudományterületek összekeveredése megszünteti ezt a lehetőséget. A teljes, per definitionem (vagy per indefinitionem) vírusos fogalomcsere (metonímia) következik.

Így az AIDS nem is annyira a szex és az élvezet túlhajtásával áll összefüggés­ben, mint a szexuális széthullással: a szex az élet minden területére beszivárog, szétterjed a nemiség varázserejének legközönségesebb változataiban. Ebben a mindent átható szexualitásban elvész a védettség, ahogy elvész a nemek különb­sége, s végül maga a szex is. A szex valóságelvének e torzulása következtében, a fraktál embertelen, mikrológiai szintjén beáll a járvány elementáris zűrzavara. (…)

 

A kultúra xerox-foka

A ránk kényszerített törvény a műfajok zavarának törvénye. Minden szex. Minden politika. Minden esztétika. Egyidejűleg. Minden politikai színezetet nyer, különösen 1968 óta: a mindennapi élet, az őrület, a nyelv, a média és a vágy átpolitizálódnak — bekerülnek a felszabadítás és a tömegfolyamatok szférájába. Ugyanakkor minden szex is egyben, minden a vágy tárgya: hatalom, tudás — minden — a képzelődés és az elfojtás terminusaival írható le, a szexuális sztereotípia mindenhová bekerült. S ugyanakkor minden átesztétizálódik: a politika a látványban, a szex a reklámban és a pornóban, a te­vékenységek összessége pedig abban, amit általában kultúrának szoktunk nevezni, s ami a média és a reklám mindent elárasztó szemiologizációja — a kultúra xerox-foka. Az összes kategória az általánosítás lehető legmagasabb fokára jut, s egyedi jellemzőit egy csapásra elveszítve beleolvad a többibe. Ha minden politika, semmi sem politika többé, a szó értelmét veszti. Ha minden szex, semmi sem szex többé, a szex egyszerűen definiálhatatlanná válik. Ha minden esztétika, semmi sem szép vagy csúnya többé, s a művészet úgy, ahogy van, meg­semmisül. Ez a paradox helyzet, amely egyszerre jelenti egy eszme tökéletes megvalósulását, a modern fejlődés kiteljesedését és ennek tagadását, felszámolását (melyhez saját szertelensége vezetett, amit maga idézett elő azzal, hogy önnön határait túllépte), egyetlen alakzattal írható le: a transzpolitika, transzszex, transz­esztétika alakzatával.

Baudrillard3_0124

Nincs többé avantgarde, sem a politikában, sem a szexben, sem a művészet­ben, semmi, ami valamiféle anticipációs képességgel rendelkezne, és a vágy ne­vében, a forradalom és a formák felszabadítása nevében radikális kritikát fogal­mazhatna meg. A modern dicső mozgalma nem valamennyi érték átalakulását hoz­ta magával, ahogy erről álmodoztunk, hanem az érték szétszóródását és involúcióját, melynek végeredménye számunkra a zűrzavar: éppoly lehetetlen megragadni a dolgok esztétikai, mint szexuális vagy politikai meghatározásának elvét. (…)

A Xerox és a Végtelen

Az emberek azért alkotnak intelligens gépeket, azért képzelődnek róluk, mert titokban kiábrándultak saját intelligenciájukból, vagy pedig egy óriási és haszonta­lan intelligencia terhe alatt roskadoznak. Gépekbe száműzik hát az intelligenciát, hogy játszhassanak vele és nevethessenek rajta. Gépekre bízzuk az intelligenciát, hogy megszabaduljunk a tudásvágytól, ahogy a politikusokra bízzuk a hatalmat, hogy nevethessünk a hatalomvágyon.
a gondolkodás mutatványa
Az emberek azért ábrándoznak eredeti és zseniális gépekről, mert nem bíznak többé saját eredetiségükben, vagy mert szívesen lemondanak róla, hogy gépek közbeiktatásával birtokolják. Mert amit ezek a gépek nyújtanak, az a gondolkodás mutatványa, és a gépeket kezelő emberek sokkal inkább a gondolkodás mutatvá­nyának, mintsem a gondolkodásnak adják át magukat.

 

A mesterséges intelligencia embere

Nem hiába nevezzük ezt a gondolkodást virtuálisnak: egy tökéletes, kimerítő tudás feltevéséhez kötődik, amely bizonytalan függőségben tartja. A gondolkodás aktusa ettől végtelenül különböző. A gondolkodás kérdését fel sem lehet vetni többé, mint ahogy a szabadság kérdése is értelmetlen a jövendő generációk szá­mára: úgy fogják átszelni az életet, mint valami légteret, ülésükhöz rög­zítve. A Mesterséges Intelligencia Emberei is így szelik majd át mentális terüket, komputerükhöz láncolva. A Virtuális Ember — számítógépe előtt, mozdulatlanul — a képernyőn át szeretkezik, és távkonferen­ciákon tart előadást. Testi, és kétségtelenül szellemi nyomorékká válik. Ezen az áron működőképes. Úgy tűnik, egy nap a szemüveg vagy a kontaktlencse szerves tartozéka lesz a fajnak, mely látását elvesztette, s ugyanígy félő, a mesterséges intelligencia és technikai hordozói is a protézis szerepét fogják be­tölteni a fajnál, amelyből a gondolkodás kiveszett.

A mesterséges intelligencia nem intelligens, mert nincs benne „mesterkedés”, nem tud csalni. Az igazi csalás a testé a szenvedélyben, a jelé a csábításban, a kétértelműségé a gesztusokban, a nyelv kihagyásai, az arckifejezés mint álarc, jelkapcsolatok, amelyek megváltoztatják az értelmet, és amelyeket épp ezért szójá­téknak nevezünk. Ezek az intelligens gépek csak a szó legszegényesebb értelmében véve mesterségesek — annyiban, hogy a nyelv, a szex, a tudás műveleteit a lehető legegyszerűbb elemeire bontják, digitalizálják, s végül — modellek alapján — újra összeállítják. Egy program vagy egy tárgy összes lehetőségét generálják. Már­pedig a mesterség lényege nem abban rejlik, ami generálja, hanem abban, ami megváltoztatja a valóságot. Az illúzió képességében. E gépek számára nem létezik más, mint a számolás együgyűsége, s a játékok közül kizárólag a kombinációs és kommutációs játékokra alkalmasak. Ezért aztán nemcsak virtuálisak, hanem erényesek is (vagyis virtusuk van, a szó eredeti értelmében): képesek ellenállni saját tárgyuknak, nem csábítja el őket saját tudásuk. Erényüket az átlátszóság és a funkcionalitás jelenti, a szenvedély és a csalás hiánya.

A számítógépek melankóliája

Ami az ember és a gépek — még a legintelligensebb gépek működését is — mindig meg fogja különböztetni, az a működés mámora, az öröm. Olyan gépeket feltalálni, melyek az öröm érzésére képesek — ez olyasvalami, ami ma még (szerencsére) meghaladja az ember hatalmát. A legkülönfélébb pótlékok se­gíthetik, hogy ő maga örömöt érezzen, de nem tud olyan gépet létrehozni, amely örülni tudna helyette. Kitalálhat pótszereket, melyek helyette — vagy nála jobban — dolgoznak, „gondolkoznak”, mozognak, de sem a technika, sem a mé­dia eszközeivel nem hozhatja létre az emberi öröm, az emberi létezés felett érzett – öröm pótlékát. Ehhez ugyanis arra volna szükség, hogy a gépeknek legyen vala­miféle elképzelésük az emberről, hogy képesek legyenek feltalálni az embert, csakhogy erről már lekéstek, hiszen az ember találta fel őket. Ezért az ember meghaladhatja azt, ami, a gépek viszont soha nem léphetnek túl önmagukon. Még a legintelligensebbek sem lehetnek mások, mint amik, leszámítva talán a hibát és az üzemzavart, amivel mindig számolnunk kell, mint bennük élő titkos vággyal. Nincs meg bennük az az ironikus működéstöbblet, a működés szertelensége, melyet az öröm vagy a szenvedés jelent, s amellyel az emberek — meghatározottságuktól eltávo­lodva — céljaikhoz közelednek. A gép — szerencsétlenségére — soha nem haladja meg saját működését, talán ebből ered a számítógépek mélységes melankóliája… Minden gép cölibátusban él.

Baudrillard4_0124

Napjainkban ugyan az elektronikus vírusok betörése figyelemre méltó rendellenességet mutat: olyan ez, mintha a gépek csúfondáros örömöt találnának a tévedésben, ami lelkesítő és ironikus fordulat volna. Lehet, hogy a mesterséges intelligencia saját magát parodizálja ebben a betegségben, megnyitva ezáltal egyfajta valódi intelligencia felé vezető utat.
virtuális élvezet
A gép cölibátusa a Telematikus Ember cölibátusát vonja maga után. Ahogy számítógépe előtt saját agya és intelligenciája látványát szemléli, ugyanígy szerzi meg magának a képzelgés és a virtuális élvezet látványosságait is rózsaszín minitelje előtt üldögélve.

 

Átkelés a képernyőn

A Másik, a beszélgetőtárs soha nem jelent igazi célt a képernyőn való átkelés­ben, mely a tükrön való átkelésre emlékeztet. A cél maga a képernyő, az érintkezés helye. Az interaktív képernyő a kapcsolatteremtést olyan cserefolyamattá ala­kítja, amely ugyanazzal helyettesíti ugyanazt. Az interface titka, hogy benne a Másik virtuálisan Ugyanaz — a másságot a gép észrevétlenül eltüntet­te. A kommunikáció ciklusa leginkább úgy képzelhető el, hogy a minitel képernyője után a telefon-összeköttetésre térünk át, majd a szemtől szembe következik, s aztán mi jöhet még? Nos, „hívjuk egymást”, majd visszatérünk a minitelhez, mely végül is annyival erotikusabb, mivel ezoterikus és ugyanakkor áttetsző is: a képernyő és egy elektronikus szöveg kommunikációja, a kommunikáció tiszta, promiszkuitás nélküli formája — új platóni bar­lang, amelyben a test örömének árnyait látjuk szemünk előtt elvonulni. Minek is beszéljünk egymással, amikor oly könnyen kommunikálhatunk?

A tükör imaginárius világában éltünk, a megkettőződés és a színpad, a másság és az elidegenedés világában. A képernyő, az interface, a hálózatok és összefüggések fantáziavilágában. Gépeink képernyők, és az emberek egymás közötti érintkezése képernyők érintkezésévé lett. Ami a képer­nyőkön megjelenik, nem azért van ott, hogy mélységeiben megfejtsük, hanem hogy futólag szemügyre vegyük és azonnali válaszreakcióval kísérjük, az értelmezés pólusainak rövidzárlatában.

Egy képernyő olvasata egészen más, mint egy tekinteté. Digitális felderítés ez, ahol a szem egy folytonos törtvonal mentén kering. A kommunikációban a part­nerhez, az információban a tudáshoz való viszony ugyanilyen jellegű: taktilis és a felderítést szolgálja. A modern informatika vagy akár a telefon hangja taktilis, semmitmondó, funkcionális hang. Tulajdonképpen már nem is hang, ahogy a kép­ernyő esetében sem lehet igazán tekintetről beszélni. Az érzékenység egész para­digmája megváltozott. Ez a takticitás nem az érintés szervi érzékelése. Pusztán a szem és a kép felszínes érintkezését, a tekintet esztétikai distanciájának végét jelenti. A végtelenségig közeledünk a képernyő felületéhez, tekintetünk mintegy szétszóródik a képen. Megszűnt a néző és a színpad közötti távolság, nem műkö­dik többé a színpadi konvenció. S ha oly könnyen beleesünk a képernyő e külö­nös, imaginárius kómájába, azért van, mert folytonos ürességet vetít elénk, melyet egyfolytában betölteni igyekszünk. Képek közelsége, képek promiszkuitása, képek taktilis pornográfiája. Pedig ez a kép mindig fényévnyi távolságra van. Mindig táv-kép. Egészen különös távlatot nyer, melyet nem is tudunk másképp leírni, mint hogy a test számára áthatolhatatlan. A nyelv, a színpad, a tükör távol­sága a test számára legyőzhető — ezért marad emberi, alkalmas a kölcsönhatásra. A képernyő virtuális, tehát áthatolhatatlan. Ezért nem alkalmas másra, mint arra az absztrakt, végérvényesen absztrakt formára, amit kommunikációnak nevezünk. (…) Ma mindenféle kép lehetséges. Minden informatizálható, ami azt jelenti, hogy digitális működésében felcserélhető; ahogy minden individuum önmagában is helyettesíthető, genetikai kódja szerint (és most éppen ez lesz a feladat, hogy e genetikai kód lehetőségeit kimerítsük — ez lesz majd a mesterséges intelligencia egyik alapvetően fontos aspektusa). Mindez konkrétabban azt jelenti, hogy nincs többé sem tett, sem esemény, mely ne tükröződne egy technikai képben vagy egy képernyőn, nincs cselekedet, mely ne kívánná, hogy lefényképezzék, filmre vegyék, rögzítsék, ne kívánna belefolyni ebbe a memóriába, s ne kíván­ná, hogy benne végtelenül reprodukálhatóvá váljon. Nincs tett, mely ne vágyna rá, hogy átlépjen valamiféle virtuális örökkévalóságba; nem abba a maradandó örökkévalóságba, amely a halál után következik, hanem a mesterséges memóriák efemer örökkévalóságába. A virtuális kényszer abban áll, hogy virtuálisan jelen legyünk az összes képernyőn, az összes programban, s ez a kényszer mágikus igénnyé nő. Ez a fekete doboz szédülete.

Baudrillard5_0124

Hol a szabadság mindebben? Sehol. Nincs választás, nincs végső döntés. A háló­zat, a képernyő, az információ, a kommunikáció területén a döntés mindig soro­zatos, részleges, töredékes, fraktális. Az út, melyet a fényképész vagy a Telematikus Ember — vagy akár legbanálisabb televizuális olvasatunk — bejár, csupán részleges döntések egymásutánja, részleges szekvenciák és tárgyak mikroszko­pikus sorozata. E mozzanatok szerkezete kvantum-szerkezet: pontszerű döntések véletlen együttese. S mindennek igézetét a fekete doboz szédülete hozza létre, a bizonytalanság, mely szabadságunkat megszünteti.
az antropológia vége
Ember vagyok-e vagy gép? Nincs többé válasz erre az antropológiai kérdésre. Ez tulajdonképpen az antropológia végét jelenti — az antropoló­giát titokban eltüntették a gépek és a legmodernebb technológiák. A bizonytalanság itt is a gépi hálózatok tökéletesedéséből született, ahogy a szexuális bizonytalanság (férfi vagyok-e vagy nő, hogy is állunk a szexuális különbséggel?) a test és a tudattalan egyre kifinomultabb technikáiból született, ahogy a tárgy státusa körüli tudományos bizonytalanság a mikrotudományok egyre kifinomultabb elemzéseinek köszönhetően jött létre.

Ember vagyok-e vagy gép? A hagyományos gépekhez való viszonyunkban nincs kétértelműség. A munkás valamiképpen mindig idegen — kívül marad a gépen, elidegenedik általa. Megőrzi az elidegenedett ember különleges mivoltát. Az új technológiák, az új gépek, az új képek, az interaktív képernyők viszont egyáltalán nem idegenítenek el. Integrált kört alkotnak velem. A videó, a televí­zió, a komputer, a minitel olyanok, mint a kontaktlencse — áttetsző protézisek, melyek szinte beépülnek a testbe, olyannyira, hogy végül genetikus részévé vál­nak, akár a szív-stimulátorok vagy P. K. Dick híres „papulá”-ja, melyet közvetlenül a születés után ültetnek az ember testébe, s ami a biológiai riasztó szerepét tölti be. Kapcsolataink a hálózatokkal és képernyőkkel — akarva-akaratlan — ugyanilyenek: egy alárendelt (nem pedig elidegenedett) struktúra, egy integrált áramkör kapcsolatai. A gépi vagy emberi minőség kérdése eldönthetetlen.

A mesterséges intelligencia fantasztikus sikere vajon nem annak köszönhető-e, hogy megszabadít bennünket a valódi intelligenciától, s hogy a gondolkodás mű­ködésének folyamatát kórosan eltúlozva a gondolkodás kétértelműségétől, a világhoz való viszonyunk megfejthetetlen titkától? Vajon nem abból adódik-e minden ilyen technológia sikere, hogy az ördögűzés szerepét tölti be, és a szabadság örök kérdése fel sem vethető benne többé? Micsoda megkönnyebbülés! A virtuális gépekkel nincs többé gond! Az ember ezentúl se nem alany, se nem tárgy, se nem szabad, se nem elidegenedett, sem egyik, sem másik: min­dig ugyanaz, a felcserélhetőség elragadtatásában. A Másik poklából az Ugyanaz bűvöletébe értünk, a változatok purgatóriumából az azonosság mesterséges para­dicsomába. Lesznek, akik azt mondják, hogy ez még elviselhetetlenebb szolgaság, de a Telematikus Ember, akinek nincs önálló akarata, rabszolga sem lehet. Nem beszélhetünk többé az ember ember általi elidegenítéséről, csak az ember homeosztázisáról a gép által.

A különbség melodrámája

A másság lelőhelyei kimerülnek. De hova tűnt hát a másság?

A Másik felfedezésének, kifürkészésének, „feltalálásának” orgiáját éljük. A különbségek orgiáját. A kétoldalú, kölcsönösségi, interfaciális elrendezésekét. Ahogy az elidegenedés tükrén túlléptünk (a tükör-stádiumon, amely gyermekko­runk paradicsomát jelentette), a strukturális különbségek a végtelenségig elszapo­rodnak, a divatban, az erkölcsben, a kultúrában. Vége a másság nyers és szigorú formáinak, mint amilyenek a faj, az őrület, a nyomor, a halál. A másság, mint minden egyéb, a piac törvénye, a kereslet és a kínálat törvénye alá esik. Ritka árucikké vált. Ezért olyan magas az árfolyama a pszichológiai és a strukturális értékek tőzsdéjén. Ezért jön létre a Másik intenzív szimulációja, ami különösen a science-fiction-ben feltűnő, ahol a kulcskérdés mindig ugyanaz: melyik a Másik? hol van a Másik? A science-fiction azonban saját hétköznapi világunkat tükrözi, amelyben féktelen spekuláció uralkodik, a másság és a különbség való­ságos feketepiacát tartva fenn. Igazi ökológiai lidércnyomás, amely az indián rezervátumoktól a háziállatokig (a másság zérus fokáig!) terjed, nem számítva a másik színtér, a tudattalan „másikát” (végső szimbolikus tőkénk, vigyázzunk rá nagyon, nincs már sokáig belőle, nem kime­ríthetetlen a telep). A másság lelőhelyei kimerülnek, kimerítettük a Másikat, mint valami nyersanyagot (míg végül a romok, az omladék alá szorítottuk, mondja Claude Gilbert, a földrengés és a katasztrófa közelébe).

Baudrillard6_0124

A másik egyszer csak nem azért van többé, hogy kiirtsuk, gyűlöljük, eltaszítsuk, meghódítsuk, hanem hogy megértsük, felszabadítsuk, dédelgessük, elismer­jük. Az Emberi Jogok után be kellene vezetni a Másik Jogait. Ez egyébként már megtörtént: a különbözéshez való egyetemes jogról van szó. A másik megértésének politikai és pszichológiai orgiája — a másik feltámadása ott, ahol nincs többé. Ott, ahol a Másik volt, most az Ugyanaz van.
a test pszichodrámája
És ahol már nincs semmi, ott kell megjelennie a Másiknak. Már nem a másság drámájában, hanem a másság pszichodrámájában vagyunk, éppúgy, ahogy a szocialitás, a szexualitás és a test pszichodrámájában, és mindennek a melodrámájában is, az elemző metadiskurzusokon keresztül. A másság pszichodramatikussá, szociodramatikussá, szemiodramatikussá, melodramatikussá vált.

A pszichodrámában, az érintkezés, a kapcsolat, a testek pszichodrámájában szimuláljuk és dramatizáljuk a másik hiányát. Ebből a mes­terséges dramaturgiából mindenütt eltűnt a másság, de maga az alany is közö­nyössé vált saját szubjektivitása, saját elidegenedése iránt, ahogy a modern politi­kai állat közönyössé válik saját véleménye iránt. Áttetsző lesz, fantomszerű (Marc Guillaume), s épp ezért interaktív. Közönyössé válik önmaga iránt, mintha alteregója nélkül, árnyéka nélkül, a benne rejlő másik nélkül személyesítették volna meg. Így minden kapcsolatra, minden lehetséges kombinációra alkalmassá válik.

Az interaktív lény nem a csere valamilyen új formájából született, hanem a társadalmiság és a másság eltűnésével jött létre. Az interaktív lény a Másik ha­lála utáni másik, aki már egyáltalán nem ugyanaz. Ez a másik a Másik tagadá­sából származik.

Interakció valójában csak a médiummal és a láthatatlanná vált géppel lehetsé­ges. A mechanikus automaták még az ember és a gép közötti különbséggel, s e különbség varázsával játszanak. Interaktív automatáink, szimulációs automatáink nem faggatják többé ezt a különbséget. Az ember és a gép izomorffá és közö­nyössé vált, egyik sem Másik már a másik számára.

A különbség elpusztítja a másságot

A komputer számára nincs Másik. Ezért nem intelligens. Mert az intelligencia mindig a másiktól ered. A komputer ezért olyan hatékony. A fejszámolóbajno­kok, az idióta kalkulátorok autisták — olyan szellemek, akik számára nincs másik, s épp ezért különös hatalommal rendelkeznek. Az integrált áramkörök ereje ez (egyébként mindez érvényes a gondolatátvitelre is). Az absztrakció hatalma. A gépek gyorsabban járnak, mert bármiféle másságtól elszakítottak.

Baudrillard7_0124

A hálózatok pedig úgy kötik össze őket, mint valami hatalmas köldökzsinór az intelligencia és egy iker-intelligencia között. De az azonosnak az azonos általi önszabályozásában a gép eltüntette a másságot.

Van-e még másság, ha egyszer kiűztük ebből az egész pszichodramatikus felépítményből?

Van-e a Másiknak fizikája, és nem csak metafizikája? Van-e még a másságnak duális, és nem csak dialektikus formája? Létezik-e még a Másik mint sors, és nem csak mint fiktív társ, fiktív pszichológiai vagy szociális partner?
nyelvi játék
Ma mindent a különbség terminusával írunk le. De a másság nem a különbsé­get jelenti. Sőt, valószínű, hogy a különbség pusztítja el a másságot. Amikor a nyelvet mint különbségek rendszerét értelmezzük, a jelentésben differenciál-effektust lá­tunk, megszüntetjük a nyelv gyökeres másságát, véget vetünk a párbajnak, amely a nyelv legeslegmélyén, közte és a jelentés kö­zött, közte és a beszélő között folyik, felszámoljuk mindazt, ami nem vezet­hető vissza a mediációra, az artikulációra, a jelentésre, aminek követ­keztében a nyelv más, mint az alany. Ezért lehet nyelvi játék, ez adja a nyelv anyagiságának, váratlan mozzanatainak vonzerejét, élet és halál szimbolikus tétjét, ezért nem pusztán különbségek tét nélküli játéka, mint a strukturális elemzé­sekben.

Dehát akkor milyen értelemben mondhatjuk, hogy más a férfi és más a nő, más a normális és más az őrült, a civilizált és a barbár? Szüntelenül azon gon­dolkozhatunk, ki kinek a másika? Az úr vajon a rabszolga számára „más”? Igen, az osztályok és az erőviszonyok szempontjából. Ez a szembeállítás azonban leegy­szerűsítő. A valóságban minden egészen másképp történik. A lények és dolgok viszonya nem a strukturális különbség. A szimbolikus rend duális és komplex for­mákat foglal magában, amelyek nem az én és a másik elkülönítéséből származ­nak. A pária és a brahman nem állíthatók szembe egymással: sorsuk más. Nem azonos értékskálán belül különböznek egymástól, hanem egy megváltoztatha­tatlan rend egyenrangú részeseiként tartoznak össze, megfordítható ciklust alkot­nak, mint a nappal és az éjszaka. Az éjszaka vajon a nappal számára „másik”? Mi mondatja velünk, hogy a férfi a nő számára „másik”, hogy ezek egymás ellen­tétei? Nyilván ezek is olyanok, mint a nappal és az éjszaka, megfordítható momen­tumok, követik egymást és felcserélődnek egymással. Így az egyik soha­sem a másik „másika”, ellentettje; leszámítva természetesen a szexualitás diffe­rencialista elméletét, mely végső soron utópia. Mert a különbség utópia — álom, hogy a fogalmak különválszthatók, majd egy későbbi álomban újra egyesíthetők (ugyanez vonatkozik a Jó és a Rossz megkülönböztetésére is: álom azt gondolni, hogy elválaszthatók, és még ennél is fantasztikusabb utópia, hogy összebékíthetők). És kizárólag a megkülönböztetés perspektívájából, vagyis a mi kultúránk szemszögéből beszélhetünk Másikról a szex területén. Az igazi szexualitás „egzotikus” (a szó segaleni értelmében): lényege a két nem radikális összehasonlíthatatlansága — különben nem volna csábítás, nem volna más, mint az egyiknek a másik általi elidegenítése.

A különbség a szabályozott csere. De mi az, ami a cserét megzavarja? Ami nem lehet alku tárgya? Ami nem illik a szerződésbe, a különb­ségek strukturális játékába?

Mi történik, ha a csere lehetetlen?

Ahol a csere lehetetlen, ott terror van. Vagyis bármiféle radikális másság a terror epicentrumát jelenti. A terrorét, melyet puszta létével gyakorol a normális vi­lágra. A terrorét, melyet a világ gyakorol rá, miközben megsemmisíti.

Ahol a csere lehetetlen

Az elmúlt századok folyamán a másság heves, erőszakos formáit — szépszeré­vel vagy erőszakkal — a különbség diskurzusába foglalták, mely egyszerre jelent befogadást és kizárást, elismerést és hátrányos megkülönbözte­tést. A gyerekkor, az őrület, a halál, a barbár társadalmak, mindez beépült, beolvadt, feloldódott egyetlen univerzális együttesben. Az őrület, miután a kivetettség állapotát lerázta, sokkal kifinomultabb pszicholó­giai csapdákba került. A halottakat, miután halott-identitásukat elismertük, teme­tőkbe zártuk, kellő távolságra, s így a halál arca teljesen elmosódott. Az indiánok léthez való jogát csak azért ismertük el, hogy rezervátumokba zárjuk őket. Íme, ilyen viszontagságokkal jár a különbség logikája. A fajgyűlölet nem létezik, amíg a másik Másik, amíg az idegen Idegen marad. A fajgyűlölet akkor kezdődik, amikor a másik már csak különböző, azaz veszélyesen közeli. Ilyenkor kezdődnek a távoltartására irányuló próbálkozások.

Baudrillard8_0124

„Valószínű — mondja Segalen —, hogy az alapvető különbségek soha nem fog­nak valódi, varrások-foltozások nélküli szövetet alkotni; az egyre növekvő fúzió, a korlátok leomlása, a tér összeszűkülése visszaüt, és új válaszfalakkal, váratlan résekkel fogja helyreállítani a kibillent egyensúlyt.”

 

A fajelmélet: A különbség fetisizálása

Ilyen „új válaszfal” a fajgyűlölet is. A különbség pszichodrámájára adott reakció a mássá válás káprázata és lidércnyomása. A másik befogadásának és fo­lyamatos kivetésének pszichodrámája. A különbségek bármi áron való materializálásával ki kell űzni a másikat, hiszen a különbségek befogadása elviselhetet­len… A fajelmélet biológiai érvei minden alapot nélkülöznek, a fajiság objektiválása azonban arra a logikus törekvésre mutat, amely minden struktúra mélyén fellelhető, s ami a különbség fetisizálása. Márpedig a különbségen alapuló rendszerekben nincs egyensúlyi állapot: a különbség a csúcspont és a zéruspont között ingadozik. A másságok és különbségek jól összehangolt kezelése utópia.
váratlan rések
Lévén a különbségek logikája valamiféle egyetemes szimuláció (amely az ab­szurd „különbséghez való jog”-ban éri el a csúcspontját), ez szép csendesen eljut a különbség másik reménytelen hallucinációs formájához, a faj­gyűlölethez. S míg szaporodnak a különbségek, és nő a különbség kultusza, egyre erőteljesebben tör előre a szokatlan, abnormális, a józan ész számára felfogha­tatlan erőszak. A „váratlan rések”, melyekről Segalen beszél. Itt már nem új kü­lönbségek megjelenéséről van szó — Alien bukkan elő, hogy megakadályozza a világ tökéletes homogenizálását, Alien, a hullaszerű és fertőző Másik szörnyű me­taforája, aki egyesíti magában az összes másságot, melyet rendszerünk elpusz­tított.[1]

A fajelméletet, amely — biológiai jelentés híján — a jelek rendjének legapróbb különbségeiből táplálkozik, és amely egy általánosító szemiotika gyönyöreiben ál­landósul vírusos és automatikus működéssel — ezt a fajelméletet nem győzheti le a különbségek semmiféle humanizálása, hiszen ő maga a különbség vírusa.

A másság ijesztő formáinak problémáját nem a másikkal való azonosulásról és a különbségek elfogadásáról szóló szentbeszédek fogják megoldani, hiszen ezek a formák éppen a mániákus megkülönböztetésből, az én és a másik lidércnyomásos dialektikájából jöttek létre. A másság „dialektikus” koncepcióinak jellegzetes gyengesége, hogy hisznek a különbség valamiféle helyes használatában. A fajgyű­lölet vírusos, immanens, jelenlegi és végleges formája azt bizonyítja, hogy a kü­lönbségnek nincs helyes használata.

Ezért aztán elmondhatjuk, hogy a fajelmélet kritikája lényegében befejeződött, ahogy Marx mondta, hogy a vallás kritikája lényegében befejeződött. Attól fogva, hogy a vallás metafizikai hipotézisének megalapozatlansága bizonyítást nyert, a vallásnak — egy fejlettebb termelési mód körülményei közepette — el kell tűnnie. Attól fogva, hogy a fajelmélet biológiai hipotézisének megalapozatlansága bizo­nyítást nyert, a fajgyűlöletnek — a különbségek univerzális keveredésének fejlet­tebb körülményei között — meg kellene szűnnie. Hacsak nem történik, amit Marx — a vallás esetében — nem látott előre: hogy a vallás, metafizikai és transz­cendens formáját elhagyva — immanenssé válik, megszámlálhatatlan ideológiai és gyakorlati variánsra töredezik szét, egy vallásos revivalnek megfelelően, amely épp annak a rendnek a fejlődéséből táplálkozik, melynek még a vallás emlékét is el kellett volna törölnie. Ez ma mindenütt megfigyelhető. Ugyanez játszódik le a fajgyűlölet esetében is — ez is immanenssé, ragályossá és hétköznapivá válik.

A fajelmélet „tudományos” és racionális kritikája formális kritika, mely a bio­lógiai érvelést megcáfolja ugyan, a csapdából azonban mégsem tud kikeveredni, mert csak a biológiai illúziót támadja, nem magát a biológiát mint illúziót.

Baudrillard9_0124

Ugyanígy a faj politikai és ideológiai kritikája is formális kritika, hiszen csak a különbség rasszista rögeszméjét támadja, nem magát a különbséget mint illúziót. Vagyis maga is kritikai illúzióvá válik, mely nem vonatkozik semmire, s végső soron úgy látszik, hogy a fajgyűlölet éppoly könnyedén túléli racionális kritikáját, ahogy a vallás élte túl materialista kritikáját. Ezért aztán ezek a kritikák lényegében befejeződtek.
mélységes álszentség
A különbségnek nincs helyes használata. Ezt nemcsak a fajgyűlölet bizonyítja, hanem azok a rasszizmus-ellenes, humanitárius törekvések is, amelyek a különbség védelmét és fejlesztését szolgálják. A humanitárius ökumenizmus, a különbség ökumenizmusa mindenütt zsákutcába jutott, akárcsak az egyetemes fogalma. Fran­ciaországban ennek egyik legfrissebb illusztrációját az arab diáklányok kendőhor­dásával kapcsolatos vita jelentette, melyben lelepleződött bármiféle racionális érv mélységes álszentsége, megerősítve az egészen egyszerű tényt, hogy a különb­ség semmiféle politikai vagy morális elméletében nincs megoldás. Mert maga a különbség a visszájára fordítható illúzió. Elvittük a világ minden sarkára, s most felismerhetetlen formákban — mint iszlám, mint rasszizmus — tér vissza hoz­zánk, visszatér mint irracionális, leküzdhetetlen másság, s ez így van rendjén.

 

Szudánfű és kommunikáció

Bűntudatunk e téren egészen megdöbbentő. Tanúsítja ezt az Orvosok — határok nélkül egyik epizódja, amelyben kiderül, hogy az afgánok — felhasználás helyett — titokban eladják a kiosztott gyógysze­reket. A felelősök gyötrelmes lelkiismeret-vizsgálatot tartanak. Abbahagyják-e a gyógyszerek szétosztását, vagy — a „kultúrák különbsége” nevében — tűrjék el ezt a felettébb különös és erkölcstelen reakciót? A kérdést alaposan megfontolva úgy döntenek, hogy a nyugati értéke­ket feláldozzák a különbség oltárán, és továbbra is biztosítják a gyógyszerek fe­ketepiacának áruellátását. A humanizmus kötelez.
gyümölcsöző pornókazetta­piac
A humanitárius zavar másik pikáns illusztrációja: X-et Szudánba küldik, hogy tanulmányozza a szudáni lakosság „kommunikációs szükségleteit”. A szudániak vajon nem tudnak kommunikálni? Az igazság az, hogy éheznek, és meg kellene tanítani őket a szudánfű termesztésére. A mezőgazdasági szakemberek kiküldése túlságosan sokba kerülne, ezért mindezt videokazettákkal fogják megoldani. A szudániaknak tehát be kell lépniük a kommunikáció korszakába: a szudánfűhöz a magnón és a videón át vezet az út. Ha nincs csatlakozás, nincs evés. A váro­sokba és a falvakba magnókat szállítanak. Sajnos, egy helyi maffia megka­parintja a hálózatot, és a pedagógiai célzatú kazettákat gyümölcsöző pornókazetta­piac váltja fel. Ami a lakosságot sokkal inkább elbűvöli, mint a szudánfű-termesztés. Megint egy történet, mely bekerülhet a kommunikáció rózsaszín-fekete könyvébe.

Így fest tehát a mi altruista „megértésünk”, melynek abszurditásához semmi sem mérhető, kivéve talán a megvetést, melyet titkolni próbál. „Tiszteljük a más­ságotokat” — értsd ezen: ti, akik elmaradottak vagytok, mindössze ennyit tudtok felmutatni, nehogy lemondjatok róla (a folklór és a nyomor hatékonyan részt vesz­nek a különbség termelésében). Nincs semmi, ami e mélységes megvetésnél megvetendőbb volna. Az értetlenség legradikálisabb formája ez. Csak éppen nem a „végtelen érthetetlenség”-re vezethető vissza, mint azt Segalen mondja, hanem a végtelen butaságra, mely önelégülten megmarad önmagának, és mások különbözőségéből táplálkozik.

Baudrillard10_0124

Más kultúrák soha nem léptek fel sem az egyetemesség, sem a különbözőség igényével (legalábbis amíg meg nem fertőztük őket egyfajta kulturális ópiumháború során). Egyediségük, kivételes voltuk élteti őket, rítusaik, értékeik önállósága. Nem ringatják magukat abban a gyilkos illúzióban, hogy mindez összeegyeztethető, nem ringatják magukat az illúzióban, amely megsemmisíti őket.

 

Piacképes másság

Aki a másság és a különbözőség egyetemes szimbólumainak ura, az a világ ura. Aki a különbséget felismeri, az antropológiai értelemben felsőbbrendű (s ez ter­mészetes, hiszen ő találja fel az antropológiát). Minden jog őt illeti, hiszen ő ta­lálja fel a jogokat. Aki nem ismeri fel a különbözőséget, nem vesz részt a különbözőségek játékában, meg kell semmisíteni. Ilyenek az amerikai indiá­nok, a spanyolok partraszállásakor. Semmit nem értenek a különbözőségből, a radikális másság állapotában vannak (a spanyolok nem mások, hanem istenek és pont, ez minden). Ezért irtották őket a spanyolok olyan fékeveszett szenvedéllyel, amit nem igazolhatnak sem vallási, sem gazdasági, sem más szempontok, kizárólag e rettenetes bűn — a kü­lönbözőség nem értése. Az indiánokat arra akarják kényszeríteni, hogy az eredendő gyökeres másságból az értékesíthető, piacképes másság állapotába lépjenek, s ők inkább önmaguk kollektív feláldozását választják. Ezért hagyják magukat elpusztítani olyan fékeveszett szenvedéllyel, ami csak a spanyolok esz­telen irtóhadjáratához hasonlítható. Az indiánok egyedül úgy tudták a másság tit­kát megőrizni, hogy bűnrészesek lettek saját kiirtásukban.
az irtóhadjárat kifinomultabb válfaja
Cortez, a jezsuiták, a misszionáriusok, később az antropológusok (s maga Todorov is, az Amerika meghódításában) az értékesíthető másság mellett foglal­nak állást (kivéve Las Casast, aki — élete végén — azt javasolta, hogy egész egy­szerűen hagyják abba a hódítást, és az indiánokat bízzák sorsukra). Mint felvi­lágosult szellemek, valamennyien hisznek a különbözőség helyes használatában. Az eredendő Másság elviselhetetlen, nem lehet kiirtani, de nem tudjuk elfogadni sem: arra kell tehát törekednünk, hogy az átszámítható Másság, a különbözőségek mássága vegye át a helyét. Itt kezdődik az irtóhadjárat kifinomultabb válfaja, amelyben a modernitás összes humanista értéke színre lép.

Az irtóhadjárat másik verziója: az indiánokat nem azért kell kiirtani, mert nem keresztények, hanem mert a keresztényeknél is keresztényebbek. Kegyetlen­ségük és emberáldozataik nem a kegyelem és az erkölcs szempontjából elviselhe­tetlenek, hanem mert ez a kegyetlenség az istenek támasztotta követelmé­nyekről és hitük erejéről tanúskodik. Ez az erő szégyenérzettel tölti el a spanyo­lokat vallásuk gyengesége miatt, s nevetségessé teszi az egész nyugati kultúrát, amely — a hit álszentsége mögött — csak az arany és a kereskedelem vallását ismeri. Az indiánok — engesztelhetetlen vallásosságukkal — megszégyenítik a nyugati rációt, amely saját értékeit profanizálta. Elviselhetetlen fanatizmusuk egy kultúrát a saját szeme láttára leplez le és ítél el (ugyanez történik ma az iszlám­mal). Egy ilyesfajta bűn megbocsáthatatlan, s már önmagában feljogosít a pusz­tításra.

Egyáltalán nem magától értetődő, hogy mindenki számára létezzen másik. Vajon létezik-e „másik” a barbár, a primitív ember számára? Bizonyos viszonyok telje­sen aszimmetrikusak: az egyik lehet a másik számára másik anélkül, hogy ez for­dítva is így lenne. Lehetek valaki számára másik úgy, hogy ő számomra nem jelent másikat.

Alakaluf: „Adj, adj”

A Tűzföld alakalufjait megsemmisítették anélkül, hogy ők maguk valaha is meg­próbálták volna megérteni a fehéreket, beszélni vagy egyezkedni velük. Úgy hívták magukat: „emberek”, mások nem léteztek számukra. A fehé­rek még különbözőek sem voltak, csak egyszerűen érthetetlenek. Gazdagságuk, meghökkentő technikájuk a legkisebb meglepetést sem kelti az ősla­kókban. Érintkezésük három évszázada alatt semmit sem vesznek át a fehérek technikai fejlettségéből, ugyanazokban a csónakokban eveznek. A fehérek megtizedelik és kiirtják őket, de olyan az egész, mintha nem is léteznének. Az őslakók meghalnak anélkül, hogy másságukból egy jottá­nyit is engedtek volna. Soha nem fognak asszimilálódni, még a különbözőség eny­hébb stádiumába sem jutnak el. Meghalnak, s a fehéreknek annyi tiszteletet sem adnak, hogy különbözőségüket elismerjék. Érinthetetlenek. Ezzel szemben ők — a fehérek számára — „mások”, másféle, bár emberi lények, annyira legalábbis emberiek, hogy evangelizálni, kizsákmányolni, s végül elpusztítani le­hessen őket.

Baudrillard11_0124

Szuverenitásuk ideje alatt az alakalufok „emberek”-nek nevezték magukat. Ké­sőbb a fehérek azt a nevet adják nekik, amit ők adnak a fehéreknek: „idegenek”. Ettől kezdve maguk is „idegenek”-nek hívják magukat, saját nyelvükön. Legvégül pedig „alakaluf”-nak nevezik magukat — ez az egyetlen szó, amelyet a fehérek előtt kiejtenek, azt jelenti: „ajd, adj!”. Már csak a koldulás szava jelöli őket. Elő­ször önmaguk, majd a maguk számára is idegenek, végül önmaguk hiánya — a nevek trilógiája a kiirtást tükrözi. A gyilkolás természetesen azokra tartozik, akik az egyetemes látásmód birtokosai, s akik a mássággal saját hasznukra manipulál­nak. Az alakalufok, akik a maguk egyediségében a Másik létezéséről egyszerűen nem vesznek tudomást, menthetetlenül vereséget szenvednek. Ez azonban nem jelenti, hogy kipusztításuk — hosszabb távon — ne járna a fehérek számára is fatális következményekkel: a radikális idegenség bosszúja ez, az idegenségé, melyet a gyarmati humanizmus felszámolt, de amely vírusként bekerült a fehérek vérébe, s — idővel — őket is ugyanígy pusztulásra ítéli.
titokban megvetik
Minden engedelmeskedik a rendszernek, s ugyanakkor minden kibújik alóla. Azok a népek, amelyek — szerte a világon — a nyugati életformát utánozzák, sohasem azonosultak vele igazán, és titokban megvetik. Csatlakozásuk módja, hogy sokszor fanatikusabban nyugatiak, mint a nyugatiak, majmolásra emlékeztet és a paródia határát súrolja — mintha a felvilágosodás és a haladás szemetéből barkácsolnának. Még akkor is, amikor alkudoznak, paktálnak a Nyugattal, válto­zatlanul meg vannak győződve róla, hogy az ő rítusuk mindennek az alapja. Egy­szer talán eltűnnek majd, mint az alakalufok, akik sohasem vették komolyan a fehéreket (miközben mi magunk nagyon is komolyan vesszük őket, akár asszimilálásuk, akár kiirtásuk a cél — sőt, mára egész értékrendszerünk meghatározó — negatív — viszonyítási pontjává válnak).

Talán maguk a fehérek is eltűnnek egy nap anélkül, hogy megértették volna, fehérségük az összes faj és az összes kultúra érintkezéséből és keveredéséből ered, ahogy a fehér fény az összes szín keveredésének melodrámájából keletkezik. A színeket pedig csak úgy tudjuk összehasonlítani, ha egy univerzális frekvencia-skálára vezetjük vissza. A kultúrákat is csak úgy tudjuk összeha­sonlítani egymással, ha a különbségek strukturális skálájára vezetjük vissza. De aszimmetrikus a játék. A többiek ugyanis csak a nyugati kultúra szemében mások. Más kultúrák számára a fehérek még csak nem is mások, egyszerűen nem léteznek, egy másik világ fantomjai. Megtérnek, lelkük mélyén azonban nevetnek a nyugati hegemónián, mint amikor a mali négerek elmesélik álmaikat a pszichoanalitikusoknak, melyeket azért találtak ki, hogy örömöt szerezzenek nekik. So­káig megvetettük a kultúráikat, ma tiszteljük őket. Ők nem tisztelik a mienket, nem éreznek iránta mást, mint mélységes megvetést. Mi kivívtuk magunknak a jogot, hogy kizsákmányoljuk és leigázzuk őket, ők pedig megengedték maguknak a luxust, hogy félrevezessenek bennünket.

A fehéreket becsapják

Bruce Chatwin bennszülöttekről szóló könyvének (Songlines, Le Chant des pistes) elolvasása után a legfurcsább, hogy teljes bizonytalanságban maradunk a nyomok, a költészet és a zene útbaigazítása, az énekek, a „Dreamtime” valódiságát illetően. Mintha az összes elbeszélésben len­ne valami halvány megtévesztés, mindegyikben érezhető volna a mítosz keltette optikai csalódás. Olyan az egész, mintha a bennszülöttek összeszőnék, ami a legmélyebb és a legautentikusabb (a mítoszt a maga lehető legtitokzatosabb formájában), és ami a legmodernebb és a leginkább hipotetikus: minden elbe­szélés elemi bizonytalanságát, az eredetre vonatkozó totális kételyt. Ahhoz, hogy ezekben a csodálatos dolgokban hinni tudjunk, az kellene, hogy a mesélők maguk is úgy tegyenek, mintha hinnének bennük. Ők pedig egyfajta csúfondáros örömöt találnak abban, hogy a titok és a kibúvók játékát űzzék velünk, felfednek bizonyos jeleket, de a játékszabályt sohasem, már-már az az érzésünk, hogy a mi kedvünkért improvizálnak, és meg sem próbálják elhitetni velünk, hogy igazat beszélnek. Megőrzik titkukat, és csúfot űznek belőlünk, hiszen csak mi szeretnénk hinni nekik.

Baudrillard12_0124

A titok nem abban rejlik, amit nem mesélnek el, hanem az elbeszélés szöveté­ben, az elbeszélés megfejthetetlen felszínén, a látszatok mitológiájának ironikus formájában. És ebben a manipulációban nagyon is fölöttünk állnak — mi vagyunk a primitívek. A fehéreket egyfolytában becsapják.
fehér értékek
A fehér értékek szimulációja a világ minden táján megfigyelhető, mihelyt kul­túránk határvidékét elhagyjuk. Dehát végső soron nem nevetünk-e mi magunk is saját értékeinken anélkül, hogy alakalufok vagy bennszülöttek, négerek vagy ara­bok lennénk? Nem bánunk-e velük ugyanilyen képmutatóan, ugyanilyen titkolt könnyelműséggel, nem marad-e épp ilyen hatástalan ránk is saját erőfitogtatásunk, technológiai és ideológiai parádénk?

Csakhogy sok idő kell még ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljon számunkra is a különbségekről alkotott egyetemes felfogásunk utópikus természete, míg az összes többi kultúra válaszolt már rá — univerzális közönyével.

Nem arról van szó, hogy a bennszülötteket rehabilitáljuk, vagy hogy újra helyet teremtsünk számukra az emberi jogok univerzális együttesében — az ő revansuk abban áll, hogy képesek megrendíteni a Nyugat uralmát. Fantomszerű, vírusos, kísérteties jelenlétükkel! Így kapták el maguk a fehérek az eredet, az indiánság, a bennszülöttség, a patagonság vírusát. A gyarmatosítást az indiánok vagy a benn­szülöttek nem azzal viszonozzák, hogy visszafoglalják területeiket, visszaszerzik kiváltságaikat, önrendelkezésüket — ez a mi győzelmünk volna —, hanem azzal, ahogy a fehéreket rejtélyesen fogva tartja saját kultúrájuk zavara, megbénítja vala­mi ősi lassúság, és — szinte észrevétlenül — a „Dreamtime” keríti őket hatalmába. A felfordulás világjelensége. Azt vesszük észre, hogy semmi sem tűnt el abból, amit már meghaladottnak véltünk, feltartóztathatatlan lépésekkel haladva az egye­temes fejlődés felé vezető úton: semmi nem pusztult el, minden újra feléled, s nem mint archaikus-nosztalgikus emlék (bár gyümölcsöző ténykedésünkkel lassan az egész világot múzeummá változtatjuk), hanem hevesen, valami eddig ismeretlen elevenséggel üti fel a fejét a mi agyonfejlesztett-tökéletesített, rendkívül sebezhető rendszereinkben, és ellenállás nélkül legyőzi őket. Ez a radikális másság sorsa, s ezt nem oldhatja fel sem egy megbékélést hirdető szentbeszéd, sem a különbö­zőség apológiája.

[1]A nyolcadik utas: A Halál című film szörnyalakjára utal.
kép | Yuji Susaki, lensculture.com