AZ ÖREGEMBER ÉS A KISFIÚ

Verset úgy ír az ember (legalábbis én), hogy jön hozzá valami alaktalanul vagy alakosan gomolygó sejtelem, érzés, elgondolás, szorítás, lökés, vonzás, merő megfoghatatlan, ködszerű, vagy jön hozzá ugyanez, de szinte készen, csupán a kipattintás kínjára és gyönyörére várva – vagy úgy ír az ember, hogy mindezt vagy bármelyiket, alaktalant vagy alakosat, megkeresi, fölkutatja és kikaparja, esetenként csak a csücskét, és aztán szabja ki a külső-belső formát. Így vagy úgy, vagy másként – mindig másként. És végső soron mellékes, hogy jön értem a vers vagy én megyek érte, hogy kiszakad egy darabban vagy szálanként kell kihuzigálni a rongyoszsákból és összeragasztani, mert mindez és bármi más semmilyen biztosítékot nem ad előre, hogy az írás értéke, súlya, szépsége, eleven ereje milyen lesz, mekkora – lesz-e egyáltalán.

minden túlzás nélkül

Tegnap, kora délután, a mínusz tíz foknak és a hónak, szélnek fittyet hányva hősiesen jártam egyet a hegyen, hogy megmacskásodni készülő lábamat, derekamat, meszesedő csigolyáimat mozgassam, és enyhe rezignációval gondoltam (nem először), hogy ez már csakugyan amolyan öregemberes séta: az öregedő fickóból egyszerűen öreg lett – de nem, szisszentem föl erre, mert pózosnak tetszett a klisé, mint ahogy az ellenkezőjét, holmi fiatalkodást is ostobaságként tolnék el magamtól, ha megkísértene, vagyis próbálok mértéktartó lenni. Túl azon, füstölögtem, hogy nem egyetlen pillanatban válik az ember öreggé, kinek-kinek nyilván mást jelent maga a szó is, bár a számok szerint, amelyek állítólag dolgok… Miként is van ez tehát, húztam elő a tűnődés klasszikus formuláját ott a hegyen, és a téli naptól villogó fehérségben kékesnek tetsző árnyamat nézve minden túlzás nélkül véltem (mertem) gondolni és érezni, hogy nem vagyok öregember, ugyanakkor tudtam, hogy hatvanhatodik évemben járok (miközben megyek a hegyen), s ezt testi részem kopásában, szellemi felem (hányadom) alakulásában egyaránt érzékelem. Utóbbi azonban nem csupán negatívum, azt hiszem (ezt remélem, így áltatom vagy éltetem magam).

Idáig jutottam botladozó, kimondatlan tűnődésemben, mikor beugrott elmémbe, ha nem is váratlanul, de távolabbról, s valahogy oldalról, kéretlenül, hogy az „öregember” mint képzelt, irodalmias tartalom, a „kisfiú” külső párjaként felbukkant már egy fiatalkori versemben is. Sétámból visszatérve előkotortam a ’67-ben megjelent Távolságokat, elolvastam a tizenkét 6-10 soros részből összerakott Beszélgetéseket, s miközben azt mondtam magamban, aha, éreztem, hogy az „öregember” 38 évvel korábbi és mai jelentésének párosa verslehetőségként jön felém, mentem hát én is eléje, valami ritmust is hallani véltem már, s a klasszikus tűnődési formákat tároló fiók melletti fiókból előhúztam költői eszközeimből egy nem éppen árnyalt, de alkalmasnak remélt formát, hogy mottóként idézzek majd régi versemből, s így adjak támasztékot az újnak, melynek héjában a havas hegyen sétáló kékes árny útját, aktuális kül- és belvilágát megrajzolom (havas, kékes, szürkés: ecoline-ból csurgatott, lavírozott vonalakkal). Aztán elolvastam az egész kötetet és a közeledő vers átváltozott. Néztem csak, hogy mivé, mi ez, mit akar tőlem, előre dőltem, hallgatóztam, kinyitottam ajtót, ablakot, míg félreérthetetlen nem lett, hogy a jövevény mese szeretne lenni, netán költészetregény, amit egyszer már abbahagytam.

Gyerünk hát, nógattam magam, akármi lesz is, csak legyen. S tudtam, mert nem magamnak mesélek, idéznem (szóról szóra vagy szabadon), leírnom, elemeznem kell, keresztül-kasul haladva szövegek, személyek, történések, helyek, idők univerzumán – ezt nyomban látni véltem mint követelményt és lehetőséget, és kihívónak tetszett, izgatott és biztatott, hogy vágjak neki haladéktalanul.

lobognak a sötétben

A Beszélgetések laza füzére belső beszéd; szerzője azt állítja a második részben, hogy a kisfiú és az öregember, ki benne él, éppen akkor találkozik. Szemmel tartják, míg elbarangol (ők az erősebbek), s mint őrtüzek, lobognak a sötétben. Egyfelől a kisfiú mosolygása, röpte, másfelől az öregember szomorú keze, válla. Fényessége az ő fényességük tükre, beszéde az ő párbeszédük emléke, zúgás – szavak, amiket elrabolt, megértett és továbbadott. Ez szép, bár patetikus és általános, jelképes, enyhén közhelyes, továbbá lírai logikája is botlik, ha a verselőt nem istenségnek képzeli az olvasó, aki a kisfiún és az öregemberen kívül létezik. Én persze emlékszem és tudom, hogy a vers keletkezésekor nem érzékeltem a konstrukció testetlenségét, s a kisfiút meg az öregembert az emberi lét egyetemes, jelképes alakjának is szántam, személyes találmánynak véltem. A vershelyzet, a költői beszéd pozíciójának kialakulásában bizonyára hatott a kötet számtalan pontján átderengő József Attila, akitől a kötet mottóját is választottam – ahogy most elolvasom, meghökkent:

Úgy érzem, hogy múlik az idő, hogy bonyolultabb
örömök várnak reám és egyszerűbb,
de nem dísztelenebb szomorúság, mint a múltak,
melyeknek lágy s erős szövedéke most kiterült.

A rezignáltan rálátó, szemlélődő és jövő felé forduló sorok pontosan jellemzik az egész könyvet, s mostani olvasóként ugyanolyan hullámhosszúságú érzetek és képzetek dolgoznak bennem, mint amikor írtam, bár mai rálátásomat és rezignációmat (a szakmai ügyetlenségek, felemásságok, üresjáratok megkülönböztetése mellett) persze hogy többrétűnek és tárgyilagosabbnak gondolom, és némileg mulatságosnak, ahogy ezeket az elmúlt időmetszeteket rakosgatom, miközben meg is hatódom – a hökkenet oka azonban más. A mottóvá emelt négy sor jóslat, s mostanra pontosan beteljesedett: a bonyolult örömök és a díszes (meg a kopott) szomorúság – de ’67-ben ezt hogyan sejthettem? Sehogy. …Valami viszont csak íratta velem, vélem bávatagon, az irodalmi vonzódáson túl is kellett lennie valami kapaszkodónak… A fölbukkanó emlékképek, történetdarabkák talán segítenek a megfejtésben, talán ez lesz a mese, melynek lágy s erős szövedéke most kiterül. Halljam hát.

S hallom, már ahogy kézbe fogom a könyvet. A kemény fedél valamilyen vásznat utánzó, fehér műanyaggal bevont, a védőborító is fehér (megsárgult fehér), és mindkettőn Kresz Albert fekete fotógrafikája: drasztikusan csonkolt, görcsös fák kissé antropomorf árnya mered. K. A.-val ’65-ben ismerkedtem meg mint Török Sándor havonta megjelenő, képes pedagógiai lapjának kezdő szerkesztője, újságírója, s mindjárt remekül dolgoztunk együtt, ahogy ezt leírom, felbukkannak emlékezetemben a Kiskunmajsa, Ötfa, Kőkút című riportunk fotói, és csábítanak a kitérésre, a mese kiterjesztésére, de ennek most ellenállok, s maradok a könyvborítónál. A tervező két fekete szalagdarabkára írta azonos betűkkel (negatívból) a nevet és a címet, ettől az egész külső kép merev lett, inkább érdektelen, mint érdekes, ahogyan a védőborító első behajtásán, a „fülön” olvasható szerkesztői (ajánló-ismertető) szöveg is az, korrekt és ízetlen, bár Csanádi Imre írta, a kiadó tekintélyes lektora, elismert, általam is becsült költő. Mindezt persze csak ma látom így, mert akkor a könyv viszonylag gyors létrejötte, amit elsősorban annak köszönhettem, hogy Csanádi lett a szerkesztőm, reményt táplált bennem, hogy a költészetben van keresnivalóm, az irodalomban elfogadnak, s az a politikával átszőtt hisztéria, ami első könyvemet kísérte, ha nem is kizárólag, de jelentős mértékben idegbajos és gyáva szerkesztőm, V. Gy. működéséből adódott: olyan hevesen védte politikainak értelmezett közérzet-verseimet, hogy az több följelentéssel vetekedett.

kvázi-ellenzékiség

Csanádi jó szerkesztőm volt, mert semmibe nem szólt bele – csupán a Távolságokról jegyezte meg, hogy adekvát cím ugyan, de jobb volna valami nem intellektualizáló, érzékletes motívumot választani, s ahogy a Nádor utcai kiadó emlékezetem szerint sötét halljában ültünk (vagy inkább a Rózsadombon, ahol Rab Zsuzsával élt, idillikus és átszellemített környezetben), a tartalomjegyzéket böngészve rábökött az Isten rózsafáira, hogy azt kellene „kidobni” címnek, de mindjárt hozzá is tette: persze, nem lehet, nálam aztán végképp nem, amivel finoman utalt előéletemre: rossz volna, ha a kvázi-ellenzékiség zagyva képzeteihez még vallási árnyalatok is keverednének, ami egyébként neki, azt hiszem, nem volt vagy lett volna idegen. Egy mukk nélkül figyeltem, de elhűltem az ötlet hallatán, s miközben nyomasztott a „kellene, de nem lehet” tárgyias adottságként megidézett ténye, úgy éreztem, és ma is úgy vélem, hogy az „istenes” cím félrevitt volna; nem is Istenről van szó, a versben kis kezdőbetűvel áll a szó, és határozottan emlékszem, hogy apám rózsafáinak, kertjének képzetei révén került a versbe, bár ennek nincs nyoma. Kissé absztrakt a kötés, s éppen azért, mert intellektualizálni is akartam.

A régi magyar költészet, népköltészet nyelvi gyönyörűségeit némelykor igazán bravúrosan, megrendítő erővel alkalmazó Csanádi ezzel a törekvéssel esztétikai elvei alapján szemben állt; a fülszövegen is mentegette kötetem ebbéli rétegeit, hiszen azt írta, „…az intellektualitás nála inkább keret; a lírai kommentálás jobb, alkalmasabb, korszerű lehetősége, amellyel a való világ és fontosnak érzett külső-belső jelenségek eleven színeit igyekszik új meg új nézőszögből láttatni.”

Az intellektualitás jellemzésénél vagy akár költői funkciója minősítésénél fontosabb talán, hogy volt ilyen vonzódásom, törekvésem és készségem, volt és máig megmaradt, ami elsősorban a rész és egész kapcsolatának, a kettősségnek az érzékelésében és faggatásában mutatkozott meg; a kisfiú és az öregember is polaritást jelöl; ezt próbálom itt mintegy továbbragadni, oda-vissza trappolva értelmezni: mesés konkrétsággal és esetlegességgel, ahogy megyek a havas hegyen, ahogy a tudományfilozófus (Feyerabend) szövegeit olvasgatva keresztül-kasul, éppen most bukkanok a kötet utolsó oldalán erre a levélrészletre: Értelme ennek a bolond életnek nincsen, s ilyet látszólag megkonstruálni csak akkor tudunk, ha rengeteg új ostobaságot fűzünk a régiekhez. Minden, amit tehetünk, hogy meséket mondunk, hogy ezzel magunkat és másokat ideig-óráig elszórakoztassuk. Néha egy-két napig hiszünk ezekben a mesékben, mint ahogy a színész belefeledkezik szerepébe, de sohasem annyira, hogy azt higgyük, a ‘valóságra’ találtunk. Van értelme vagy nincs, gondolom a ’44-ből megmaradt betonbunker mellett elhaladva, kerülgetve a fagyos kutyaszar-kúpokat, a régihez újat csak akkor fűzhetünk, ha már van régi, ha eltelt bizonyos idő, ha már benne vagyunk valamelyest a mesében – s ez feltehetőleg nemcsak az egyénre, hanem az emberiségre is áll, de a filózástól, amennyire képes vagyok, óvakodnék.

A Távolságokban kevés a mese, a leírás, mert jobbára a mesélő-leíró vágyairól, a megjelenítés, és vele a részvétel módjáról van szó (életkorának megfelelően), legalábbis erre megy ki a vers (oda rúg ki, mint kurta kocsma), ha „kimegy” valamire, és nem elégszik meg az alkatrészek gomolygásának, egy-egy motívumrendszer, képsorozat álomszerű összeritmizálásának rögzítésével. A címadó vers is megy, át a Városmajoron és el különféle távolokba, jelenetekbe, szerelmi és kozmikus színpadokra, abszurd képekbe; a távolságok szétszakító hatása mindenben érvényesül, olyannyira, hogy léteznie az embernek éppen ellene tartva-hatva kellene – illetve lehet, legalábbis a záró sor ezt állítja: Megértem, aztán elviselem.

Valóban megható, dünnyög csúfondárosnak szánt hangokon a havon sétáló kékes árny, de nem tagadhatja, hogy voltaképpen ma sem tud többet vagy mást mondani, s legfeljebb annyi változást rögzíthet, hogy azóta a megértés és az elviselés is nehezebb, hiányosabb, és lépten-nyomon a pólusok összezuttyanásával vagy szétzúdulásával, az elviselhetetlenséggel fenyeget. S ha ez nem az öregség hozadéka, hanem a valóságos világ minden eddiginél valósabb megragadása, annál súlyosabb a helyzet. Akkor végső „igazságként” mutatkozik, ahogy Csanádi mondja a nekem ma is gyönyörű Halottvivők énekében például, azon a bizonyos archaikus, balladás nyelven, kozmikus távlatokban szemlélve az emberi történetet: Sár, sár, sár e világ. Minden a sírba tér. / Rúttá mindeneket ront a kevély Halál.

a galaxis otromba igaza

A kozmikus távlat persze maga is intellektuális termék, hiszen konstrukció, és a legújabb mese (evolúcióval, ősrobbanással), amit a régiekhez fűzve gondolhatok, ugyancsak szórakoztató, a keletkezés ártatlanságának érvével (vélelmével) ideiglenes támasztékként számomra elfogadható – az volt ’67-ben is. De nem akarom visszamenőleg föltalálni és fölnagyítani a Csanádihoz fűző eszmei rokonságom cérnaszálait, ami elég gyengécske volt, holott következő kötetemet is ő szerkesztette, és a borítóján Dürer-metszetet viselő Naptárban nem nehéz kulturális kommentárjainak gesztusait, a magyar költészet „mégis-morál”-jának hatását érzékelni. A Csillagforgóban, ’66-ban megjelent reprezentatív kötetének címadó versében azt írja prédikálós hévvel és ritmikával, hogy az univerzumban silány galacsin a föld, és kozmikus szemszögből nézve nincs különbség – távolság! – Michelangelo márványtitánja és a henteskirakat zsírbábuja közt, majd hosszan sorolja, csikorgó nevetéssel, hogy egyformán bagatell minden, Boldogasszony és pápua fétis, korpacibere és pezsgős lakoma, múlt, jelen, jövő, bűn, tisztesség – egyremegy, ami önmagában hajlani látszik az „ismeretelméleti anarchista” Feyerabend keserű végkövetkeztetéséhez, hogy egyetlenegy alaptétel képviselhető minden körülmény között és az emberi fejlődés minden stádiumában, hogy bármi megteszi, de nem, mert egyrészt a vers nem ismeretelmélet, másrészt a versnek nem is ez az alaptétele, ugyanis másik fele éppen ellenkező irányba fordul: a heroikus vagy abszurd mégis-re támaszkodva megmondja, hogy a férgeknél nyomorultabb ember mit kezdjen a galaxis otromba igazával: értelmezésével, értékrendjének (erkölcsének) megalkotásával és szüntelen tökéletesítésével nyitva kell maradnia, küzdeni és belátni – fölismerni hogy egy-vérkörben működik ugyan a kozmikus és az emberi, de van köztük különbség:

Sebünk sajgása tüzesebb,
mint egy-egy napkitörés,

örömünk parányi mécse
sugárzóbb, mint az Androméda-köd.

Szép, mondja erre is a havon sétáló kékes árny, de ez az alaptétel nemcsak közhely, amúgy helyénvaló rámondás, de az általánosítás miatt közelebb van a prédikációhoz, mint a vershez: iskolamesterként intellektualizál. Ami vers, és nem konkrét (tárgy, személy, érzés, állapot, gondolat, történés, helyzet, jelenség – bármi) mind így jár, ebbe a csapdába fut. A Távolságok és a Naptár is, meg az első kötet, melynek címe, Nevetni, sírni szintén távolságot jelöl, ott, azokban a darabokban, részletekben tetszik ma is élőnek (olvasás által élővé tehetőnek), ahol konkrét. Bár ez se minden, s a művészet, a vers társadalmi szerepének, az ízlésnek a változásai, a versíró (olvasó) életpályája, egyéni története, az aktuális „beleérzés” is belejátszik az értékelésbe, tetszésbe. De maradjak még pályakezdő köteteimnél, s magánál a pálya kifejezésnél, amely hívó szóként érint, bizonyára az öregember természetes (elszámolós!), a régihez újat hozzátevő, konstruálós vonzódásai miatt is, hogy keresztül-kasul haladtában térjen ki erre, húzza meg az összekötő és szétválasztó vonalakat. Mástól ezt nem várhatja… Miféle mondat ez? Gyanút csöppent belém, hogy önsajnálat vezet, de ezt a cifrázást könnyű elhárítanom, felötlik s eldobom. A tény pedig, hogy „nem várhatja”, mint belső tény, megmarad. Belső, tehát magán – s tudom, ha megírom és közzéteszem, akkor sem tettem közzé, miután ma a közzététel nem az esztétikai súly függvénye. Ez a kínzó prés irodalmi „pályám” kezdete óta izgat és L. J.-vel együtt szorít, réskereső mutatványaink egyik konstituáló jelensége, de személyünket, életünket prostituálni eddig nem volt képes.

Költőnek, irodalmi pályán futónak látni magamat sokáig nehezemre esett, vagy inkább zavart, ha valamilyen helyzetben erre sor került – kerültem. Mit jelent, hogy valaki költő – milyen értelemben az? Nem, mondtam, mellőzük a címkeragasztást, és a hetvenes évek közepén írott, de csak ’80-ban megjelent könyvemben magabiztosnak tetsző, kissé szimpla képrendszerrel dolgozó prózavers zökkenti helyre a „témát”: Talán zsokénak kellett volna lennem, már késő, a pályaválasztási tanácsadókat okoljam-e, zöld vagyok még, szívem a torkomban kalapál; / az ügető havában fölszárnyaló nyeremények hogy vonzottak egy időben, a patabizsergelő cél mennyire lekötött, jutalomként a befutó szájában ropogó kockacukor, talán lónak kellett volna mennem; / nem, nem, ez se jó, ma már az alkalmassági vizsgálatok kilincs- és küszöbkoptató szerveimet, a tanúvallomások átlátszó fülkagylóimat nagyon is megviselnék; / se ló, se lovas, se aki lehettem volna, nem leszek, szeretném elkerülni lehetőségeimet, a kesztyűket, cipőket és kalapokat a kirakatokban; / kérem az intézet szíves válaszát postafordultával címemre elküldeni. Véleményem azóta sem változott, s ma némi magyarázattal is szolgál a szöveg, miközben mulattat és nosztalgikus hullámokat kelt bennem, de azt is könnyű elképzelnem, hogy alakot ölt és leint: mit hőbörögsz, sikerült, amit nem akartál. A pálya szót azonban ma más meggondolásból, az irodalom, a művészet jelenségeinek és jelentéseinek számomra roppant kétséges, kísérteties volta, a kultúra egész áramlásának természete, netán iránya miatt hárítom. A társadalmi rendszer, amiben élek, napi gyakorlattá tette Feyerabend tételét, hogy bármi megteszi (minden elmegy). Bár ilyen módon, ebben a nemtelen egyenlősdiben én is el, a havon imbolygó árnyammal, a kisfiú és öregember aktuális végtelenjével együtt is el, de nem örömtelien, mert ez a határtalanság fölemészt, illetve ugyanolyan hatalmasságként, diktálóként jelentkezik, mint amitől híve szabadulni remél. A végső és egyetlen igazság megragadásának kínzó lehetetlensége nem számol fel minden igazságot – keresésének igényét sem. Azt állítani, hogy nincs alaptétel, szintén alaptétel, s az embertől megszabadított, következményekkel nem számoló tudás, úgy tűnik, a semmibe visz – engem meg a filózós prédikációba, elég.

patetikus pózban

Három első könyvem verseinek fiatal felnőttségét élő szerzője tehát nem mondta és vélte magát költőnek, de olyan lélekkel és öntudattal írta verseit, hogy értelmes és társadalmilag hasznos ténykedést folytat, s amikor saját fájdalmát és örömét eldalolja, néven nevezi, és minden törekvését valamiféle jobbra, szellemileg magasabbra törő erő feszíti, akkor magán és köz (a körkörösen szerveződő világok, kultúrák egésze) egyértelműen, kétségtelen pozitívumként kapcsolódik össze benne és szövegeiben. Egy kétsoros vers rugaszkodik a legmesszebbre, amikor patetikus pózban kinyilvánítja: Szüksége van ránk a világnak, / mert a világ meg akar halni. Nehéz ma vigyorgás nélkül olvasnom és meg nem jegyeznem, hogy vigyázat, nem hóhérpárosként ajánlja magát és szerelmét a költő, hanem (a kötet szövegösszefüggései szerint): ellensúlyként. Fölfelé tart, előre mutat ekkor minden, a félelmek, fölháborodások, a mégoly nyomasztó, a közeli vagy távoli múltból visszajáró rémségek, látomások, még a jövőt illető szorongások is, hogy a mégis parancsának engedő végül így összegezzen a Naptár címadó versében:

Dünnyög a férfi, mosolyog a nő,
most bimbózik az esztendő;
haja lebontva, sarka a porban,
magának naptárt csinál.

Ez a Csanádi-vonal (és hang is, némileg), a népköltészet és főleg Nagy László hatása. Ebben a mesében, mely a régi új értelmezésének mulatságával és az öregember jelenének mélyebb megértésével kecsegtet, szeretnék néhány verset, versrészletet, motívumot szemügyre venni, bemutatni – tartózkodva az esztétikai érték egyébként is roppant bizonytalan tartamának, minőségének bármilyen alapú mérésétől.

A három könyv irodalmias modoroktól áthatott vershalmazából mesemondó figyelmemet szinte drasztikusan rántja magához a Dadogás, amely a beat-költészet, elsősorban az Üvöltés nyomait viseli ugyan, de olyan vad és személyes indulattal lázad az egyébként vágyott és birtokolni vélt, éppen elfoglalt irodalmi-társadalmi hely, és vele a tudás szavakba foglalt formája, a vers hatástalansága ellen, hogy egyenesen ide szól, hozzám: elnehezedve a rárakódott idő súlyától.

Nem, nem ezt! nem akartam!
Elegem van: csak versek, versek, versek
és szavak, hogy arcom, kezem, a testem,
mikor a testem nem a testem, arcom nem az arcom,
de a lomb se lomb, a kő se kő, se vér, se sár,
megyek át a parkon, és reflektorcsóvák
szédelegnek a fatörzsek között, és nem fúj a szél,
és bizsereg a tenyerem, a nyelvem, vastag a szám:
százemeletes kutak medrében vágtatok,
térdig iszapban, nyakig iszapban

A park ugyanaz, mint a Távolságokban és valamiképpen szinte minden könyvemben megjelenő, irodalmi toposszá lényegülő Városmajor, póluspárja a gyerekkori kockaházak és erdők egyetlen tájjá préselődött vidékének. Itt csak jelzett háttér, hiszen az aktuális meder metaforikus, százemeletes kút, ahol térdig, nyakig merülve az iszapba, vágtat az elszabadult lázadó – két rövidebb részt elhagyva idézem végig a verset:

ismerem az apámat, emlékszem a bombázókra
hét füstoszlopra, bamba füstszoborra az erdő fölött,
vízre, forró kavicsra, kátrányra, földre,
a kátrányra emlékszem ragacsos ujjaimon,
kátrányra, homokra, vízre, füstre,
azt kellene hajtogatni: kátrány, víz, homok,
és füst, füst, füst az erdő fölött, a házban

…

homály és sötétség, hold az asztalon,
és isten, isten, hol az isten,
én nem akartam, nem tudom:
kátrány, víz, homok, és füst, füst,
és szobrok a füstben,
anyám, mondd: ne féljek,
ugye, nem jönnek, nem jönnek,
én nem félek,
csak tömd be a fülemet,
vájd ki a szememet,
sulykolj be a földbe;
majd ez is elmúlik,
ez is elmúlt, visszatért, de elmúlt,
csak az eső kezdett esni, növekedni,
füvek, fák, csillagok növekedni, távolodni tőlem,
hangszórók üvöltöttek, forogtak körbe-körbe,
teleordították a világot, míg ide jutottam,
teleüvöltötték a fejemet, és most jó volna
kitalálni, letagadni valamit, tagadni, tagadni,
tiltakozni, ellenkezni: nem, nem akartam,
nem akarom tudni, nem tehetek róla,
versek, versek, versek és szavak,
de csak: lomb, füst, sár, víz, de az se,
de ha az se, akkor hogyan mondjam,
hogy elhiggyétek,
én hiszek benne, én hiszem, mégis, mégis

…

arcom, kezem, de lomb is, kő is,
vastag száj az omló arcon,
este kilenckor, hazafelé, a parkon át,
öklendezve és hadakozva,
mert nem igaz, hogy nem igaz,
nem igaz, hogy elveszett.

A versben idézett egyszeri történés lejátszódott, elmúlt, de nem évült el. Most már állíthatom, hogy gyerekkori rettegésem a repülőktől, a közelemben hullott hét bomba élménye életre szóló volt és lett, többször megírtam prózában, versben, ki – magamból, és be – magamba. Nyár volt, vizet vittem a pályamunkásoknak (köztük apám); a kockaház közelében dolgoztak, és egy emberként bizonygatták nekem, hogy hisztériás félelmem alaptalan, a repülők célpontja nem mi vagyunk, nem „értünk” jönnek – s akkor egy visszafelé tartó (Szerbia felé menekülő) sérült bombázó éppen ott szabadult meg terhétől, a kálmáncsai erdő és legelő fölött. Eldobtam a vizeskannát, hasra vágódtam a sínek között, átöleltem egy kátrányos talpfát, hánytam, és kimondatlan szavakban tombolt bennem a keserű diadal: ugye, hogy értem jöttek, ugye, hogy jól éreztem én, ugye, most itt a bizonyság, hiába próbáltak becsapni a felnőttek. Ott veszett volna el az a valami, amiről a Dadogás azt állítja, s megint a csattanós zárásban, megint a „mégis” sablonja szerint fordulva át, kettős tagadással, hogy mégsem?

A havon lépkedő kékes árny hajlamos volna rávágni, dehogynem, s talán csak az tartja vissza, hogy akkor nem térhetne ki az értelmezés másik kérdése elől sem: ugyan tessék már megmondani – elveszett vagy sem –, miről van szó tulajdonképpen, mi az a valami? Ettől azonban tart, ezt nem tudja, ebbe nem szeretne belemenni, ez megmondhatatlan, véli hárítás közben, a mesébe nem való, ott a dramaturgia szerint előbb a durva ténnyel kell szembefordulnia, hogy ma a kisfiú és az öregember, s köztük a harminc éves dadogó, ez az alanyi hármas megint az amerikai bombázók tárgyában tépelődhet, amelyek történetét mintha állandó motívumként kísérnék és formálnák, bár más és más jelleggel s bonyodalom szerint. Milyen képtelen ostobaság, bornírt realitás!

háború és halál

Éppen négy évvel ezelőtt, a ’99 című, versekből, jegyzetekből és deszkára festett képekből év-napló héjába foglalt könyvében írta: Ez az amerikai bombázás 44 nyarát hozza vissza belém, a Liberátorokat, gyerekkorom mitikus rémületét, ahogy jöttek Szerbia felől, száz és száz csillogó gép kötelékben. A búgásuk hatott rám különös erővel. Hat ma is. A búgásuk a halál volt maga, akkor csak éreztem, ma már tudom is – mit tudok még? Ülök megint a képernyő előtt, nézem a B 52-es bombázók készülődését, a háborúra felvonuló hatalmas amerikai-angol hadsereg képeit, a vezetők hibbant arcát, az iraki vezér idült figuráját, hallgatom ostoba szövegét, ahogy győzelemmel fenyegetőzik; ismétlődni látszik, amit már megírtam, az Öböl-háború idején is megírtam, mióta írásra vetemedtem, mindig megírtam, legalább magamat áltathatom azzal, hogy „fölemeltem a szavam”; szó által hatni, ez eleve ábránd, újra meg újra megírni, nevetséges, megírni, hogy már minden meg van írva, már az is, hogy minden meg van írva – dadogás: a kisfiú, a fiatal felnőtt, az öregember összetorlódó védekezése. Dadogós mese ez, úgy mutatkozik. Beleragadok az ismétlésbe, bár látom a variációk, a háborúk, az ambivalenciák közti különbségeket és a sötét azonosságot, háború és halál azonosságát. ’44-ben gyerekként az iszonyú félelemben nem voltak kérdéseim a bombázók kiléte, célja felől, de már kamaszként, a versek hálójába gabalyodva, Radnótival mélységesen azonosulva zavart valami homály és arány- vagy irány-eltolódás, majd fiatal irodalomtanárként próbáltam megértetni, hogy igaz ugyan, ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, és nem tudja, hol lakott Vörösmarty Mihály, de a tragédia ettől csak rettenetesebb, és a konkrét történet szerint nem lehet eliminálni, hogy miért kényszerül bombázni a pilóta, s hogy aki akkor ellenségnek minősítette az amerikai bombázót, az a fasizmus mellé állt. A kényszer jelentése aztán Vietnamban, a hozzánk helyileg is oly közeli Jugoszláviában, s most megint Irakban merőben más – utóbbi oly módon tudhatatlan, hogy csak sötétsége biztos, az immár globális fortyogás. De nem mondható, hogy mi közöm hozzá, az EU-ba belépni készülő, NATO-tag Magyar Köztársaság polgáraként, költőként, egy folyóirat szerkesztőjeként, a társadalmi rendszerben, s főleg annak kulturális alrendszerében belül álló kívülállóként feszengve, vagy alkalmi dührohamban, amikor látom például a magyar politika alacsonyságát, öröklött és újratermelt parlagiságát, ahol a parlagfű problémájának megoldására is parlamenti bizottság kerekedik…

…Ez meg már nem is mese, ez a Parlagfűország című publicisztika; törődjek inkább a kisfiúval és az öregemberrel, de hiszen törődöm, egyszerre százfelől, keresztül-kasul törődöm, szűkülök és szűkölök.

Ez volna az öregember lehetősége, netán meséjének formáló hangja, attitűdje? A sorsa? S miért lepődöm meg a külvilág történésein, a hiábavalóság újabbnál újabb jelenetein, ha egyszer tudom, hogy a költő hasztalan vonít? Tudom, hogy az új éppen hogy régi, bár az éppen működő ellentmondások gyötrelmeiről mindig azt véli az ember, hogy ilyen még nem volt – a naptárt csináló fiatalember is kétségtelen egyértelműséggel írta Kommunizmus című versében: Homloktól lábujjig összeégve-érve, / ennyire együtt és külön még soha, / szerelmes összeborulások kiszolgáltatva így / nem voltak soha, / ilyen szégyentelenül, ilyen hatalmasan / és természetesen, nap-éj ellenesen / nem nőtt a szervek közé / a század még soha / …ilyen közel a csillagokhoz, / s reménytelenül ennyire.

A havon sétáló kékes árny elég undokul hunyorog erre is, odaveti, hogy ő is tud idézni, ha már versezetekről van szó: örök sor ez, örök komédia. Nem engedem, hogy grimaszai rám hűljenek, mert akkor vége a mesének; egyelőre még vagyok, most és itt éppen ez a keresztül-kasul kóborló, és Csanádi Imrét is azért idéztem (részben), hogy ő is legyen – különben ki emlegetné őt a mai áradásban, kinek állna érdekében? Nem mintha holmi irodalmi értékmentőnek képzelném magam; sajnos, nem hajt közszolgálati hevület, inkább valami viszonzási vágy Csanádi, vagyis – mert ő már nem él, illetve így él(het) – az általa teremtett szellemi tartam iránt, bármilyen bizonytalan is ez az egész. Föllapozom hát a Csillagforgót (ez konkrét tény) és a Hajnali káprázatból ide másolom az első szakaszt: Csókák csikognak. Megjön a tél megint. / Dér volt az éjjel. Mustszagu nagy hegyek / csillámlanak kopár ezüstben – / Minden ezüst, belecsöndül ég, föld. Ha kinézek az ablakon, ezt látom, s még a csöndülés is megvan, bár azt inkább a fülem produkálja; tél vége van, ezüst köd porlik, dér csikorog, kedves csókáim és a csodás szarkák sehol, aztán megvillog egy ezüst halánték, / moccan alig: leomolna menten. / / Apám! – riadtan suttogom – elzuhan! – vers és testies (mindennapi) valóság áttűnik, a romantikus, ezüstös realitás közelről érint, mesémbe olvasom, s visszahajolva könyvem címadó négysorosához, alapvetésként idézem:

Nevetni, sírni fölé hajolj,
ne félj, ne félj a szarvaitól,
ha dédelget, cibál vagy kútba lök,
ha üldöződ, ha üldözöd.

A paradoxonok vagy akár csak a paradoxnak tetsző ambivalenciák, az összeálló és szétcsúszó analógiák körül kutakodni, költői eszközökkel és a tőlem telhető fokon fogalmakkal is „intellektualizálni”, tudni, hogy mit és hogyan csinálok, kezdeteimtől vonzott, s hamar fölismertem, hogy kíváncsiságom az irodalom tartományain túlfut és kimeríthetetlen (a „miért csinálom” későbbi hozadék). A Valóságban olvastam egyszer az erdélyi Tóth Imrétől (és -ről: a kolozsvári Bretter György írását) egy paradoxonok körül nyomozó esszét (talán a matematikai és művészi modellek megfeleléseiről), ami visszavitt középiskolás koromba; matematikatanárnőm megismertetett a Gauss–Lobacsevszkij és főleg Bolyai képzeletéből kipattant nem-euklideszi geometria körvonalaival, amelyek ugyan csak homályosan és primitíven, elsősorban a történet révén derengtek előttem, de az amerikai bombázók motívumához hasonló szívóssággal kísértek a mai napig. Amikor összekapcsoló-szerkesztő törekvéseink ’68-ban oda ragadtak, hogy Eszmélet címmel szabad irodalmi folyóiratot próbáltunk teremteni, Tóth Imrét is fölkértük a társulásra, de ebből csak három évtized múltán, a Ligetben lett közlemény, s akkor ismerkedtünk meg személyesen is. Tóth a ’68-as összeomlás után elment Bukarestből, s amennyire megítélhetem, a tehetségéhez méltó pályát futott be, német, francia, olasz kiadók s az utóbbi években már magyarok is jelentették meg műveit (legutóbb Palimpszeszt – szavak egy háromszög előtt című, páratlan szépségű szövegkollázsát, melyet saját készítésű, szürrealista képkollázsai kísérnek, ahogy ő írja, jegyzetekként, ahogy én: önálló alkotásként, a műfaj jeles sorozataként). Mikor ’86-ban a hat számból álló, magánkiadásban megjelentetett, műhelynaplónak nevezett magánfolyóiratunk, a Pár-sor befejezése után nyomdába adtuk a Ligetet, írtunk neki Regensburgba, ahonnan ’86. december 23-i keltezéssel válaszolt. Levele, ahogy mesém egyik kitéréséhez kerestem dokumentumokat a nejlonzacskókba tömött mázsányi papír között, egyszer csak ott volt a kezemben, s ahogy elolvastam, már át is ugrott – ide éppen: Hát ez igazán óriási, hogy visszaemlékszel reám, kedves Horgas Béla… húsz év után, Bukarestben, igen, az a levél… Most is előttem van, a gép, a papír, az asztal, az ablak – és a szpíker hangja. Talán el is kezdtem már az ígért cikket –, csak arra emlékszem, hogy aztán képtelen voltam folytatni és a szpíkerre való hivatkozással le is zártam… Nagyon köszönöm Staar Gyuszi interjújának kedvező felvételét. A szöveget úgyis az olvasó szüli, általa jön a szerző is létre, az olvasás a szerző ontológiai bizonyítása. Sajnos, ezeken a tájakon az érdeklődés ilyesmi iránt gyakorlatilag nemcsak nulla, hanem azt hiszem, hogy a termodinamikai abszolút zérus felé tendál a spektrum leghidegebb zónáiban. Ez főleg Németországra áll, a németekre, akik szellemi öngyilkosságuk jólétét élvezik. A kelet néma, a nyugat süket. És mivel karácsony előtt vagyunk, Isten – valószínűleg – halott. Várjuk meg, mit hoz a húsvét. Addig is sok szeretettel köszönöm a Pár tandem Sort és köszöntöm a Horgas–Levendel tandemet.

Én meg köszönöm (itt is) a „tandem” elnevezést, igazán jó szó, jobbat senkitől nem kaptunk a magyar irodalmi nyilvánosság deszkáin (rosszabbat sem); megnéztem jelentését az idegen szavak szótárában, és most már tudom, hogy nemcsak a kétüléses kerékpárra áll, hanem a kétkerekű kocsira is, amit két egymás mögé befogott ló vontat, továbbá a gőzgép két egymás mögé épített hengerére, és egyéb műszaki, egymás után kapcsolt elemre – pompás, szinte magakellető lehetőség az öregember és a kisfiú számára is, hogy keresztül-kasul haladó meséjükben alkalom adtán ilyesféle szerkentyűn utazzanak, vagy akár maguk legyenek: tandem. Mehet a kocsi. Beszállás. De hova lesz a menet, melynek lágy s erős szövedéke most kiterül – és kiterül-e? Ez volna a célja, s ha nem a célja, oka? Belerejtett oka?

A tandem itt azt is jelentheti, hogy élet és irodalom – s ebben a sorrendben, mintha azt mondanám, hogy anyag és szellem, bár ez így túl tág, túlteng, inkább a kettőt együtt szeretném mesélni, szivárványos áttetszősége és agyagos-véres, gömbforma gomolygása egységében. Azám, gömb! Kocka, gömb. A kocka a bakterház, fehérre meszelt, rücskös falaival – a gömb az égbolt (félgömb) az amerikai bombázókkal, a Kaposvár-Barcs közti vasút sínjei a párhuzamosok, ott futnak el (itt) orrom előtt a végtelenbe, ami éppúgy elképzelhetetlen, érzékelhetetlen képileg, mint a nem-euklideszi geometria. Nem képzelhető, de tudható, értelemmel belátható. A tudhatatlan is tudható. Tudható, hogy létezik, de ki nem mondható, hiszen ez a titok. Azt vagy magadba temeted, vagy elárulod. Egyebet nem tehetsz vele, mert „egy titkos, kettő tanácsos, három világos”. A Liget közmondásokat célzó 2002-es májusi számában bölcs nagymamáját idézi Vidor Miklós, és ezzel folytatja: Úgy hangzott, mint valami ősi, babonás-komor ráolvasás, nem lehetett elfelejteni. Eltűnődni rajta már inkább. És azt hiszem, csak az efféle lezáratlan, tovább lebegő maximák, gondolatébresztő szentenciák az igaziak, amelyekbe belenyugodni éppoly nehéz, mint elkergetni magunktól. Így őriztem meg eddig. Most veszem észre, hogy elárultam. Én meg tovább-árulom-adom: ma, március 15-én hangzott el az egész írás a Ligettel együttműködő Budapest Rádió tárcasorozatában, pár nappal írója halála után, mintha csak emlékbeszéd volna, holott a véletlen időzített ilyen érzékenyen, ennyire drasztikusan – nem tudtuk, hogy nyolcvanadik évében járó szerzőnk pár hónapja halálos beteg. Szerzőnk, ez persze milyen szó? Nem olyan jó, mint a tandem, de nem tudok jobbat; tíz éve Vidor Miklós minden írása a Ligetben jelent meg, s ’93-ban új és válogatott versei kötetét, a Szigetvilágot is kiadtuk. Rába György révén ismertük meg – Rába réve (részvétele) fontos volt nekünk irodalmi nyüglődéseink meséjében, s nemcsak a művei, hanem minőségérzéke, tudása és ízlése, személyes kapcsolódásaink rokonszenvnél többet mutató tényei miatt. Ő búcsúztatja majd halott barátját a rákoskeresztúri temetőben, közel a repülőtérhez, és az égen az akkor már bizonyára kirobbant legújabb iraki háborút kiszolgáló, névlegesen Törökországot védő amerikai repülők húznak át.

Nem akarom, hogy naplóba forduljon a keresztül-kasul mese, de nem akarom korlátozni sem szabad tekergését. Nem akarom a naplót már évek óta, miközben folyamatosan kísért és ellenkezésemmel elvegyülve sajátos toldalékokba visz verses köteteimben – ez a mese se más, meséli önmagát, a mesét. Ez, az, amaz – egy titkos, kettő tanácsos, a harmadik sem világos.

kép | shutterstock.com