Kapitány Máté

AZ ÖREG, AZ URASÁG ÉS A FIÚ

2013 március

AZ ÖREG, AZ URASÁG ÉS A FIÚ

Tudsz titkot tartani, kérdezte az öreg, s tályogtól zavaros, élettelennek tetsző bal szeme az üres falra meredt. Az öreg volt itt a mindenes, a rangidős szolga, és most úgy ontotta magából az aceton bűzét, hogy megmaradni is alig lehetett mellette, pedig úgy hírlett, megveti az italt, és megveti azt is, aki iszik. A fiú nem mozdult. Nemrég került csak ide, de azt már tudta jól, hogy az öreget nem szabad felbőszíteni. Álltak egymás mellett a márványlépcsőn, este volt, az öregen pedig látszott, hogy egy pillanatra elvesztette a fonalat, meg is tántorodott, de aztán sebtében el tudta kapni a rézkorlátot. A rézkorlátnak, mint általában mindennek ebben a kastélyban, hideg algaszaga volt. A fiú türelmesen várt, egyenes derékkal, összezárt bokával, ahogy tanulta, várta, hogy a piaködből kiszakadjon végre a vén szolga tudata. Az öreg összeszedte magát, megfogta a fiú vállát, részint, hogy abba kapaszkodjon, részint hogy még közelebb vonja magához a fiút, majd száraz szájjal, a besűrűsödött nyáltól csámcsogósan belesúgta a fülébe, hogy az uraságról van szó, szörnyű nagy titok, de tovább kell adnia valakinek, mert érzi, hogy közel a vég, meg hogy hiába, igazi titkok csak az ilyen kastélyokban születhetnek, az nem igazi titok, hogy ki kit vert össze, hogy ki kit kefélt meg, vagy hogy ki lopta el ezt meg azt, azok csak amolyan csóró-titkok, proliknak való kérődző-titkok, amikor éppen nincsen semmi a tévében, de ami itt van, az igen, az már valami. Ez itt olyan titok, amilyen csak régen volt, az internet meg a telefon előtt, ez lassan burjánzó, széles törzset növesztő titok. Az öreg egyre nehezebben szedte a levegőt, csontos mellkasa ugrálva dülledt-horpadt.

hideg algaszagú falak

Az uraságról sosem gondolta volna, pedig itt szolgál vagy harminc éve, folytatta most már lihegve, hiszen kölyök volt még az uraság, mikor idekerült, azt hiszi az ember, hogy ennyi idő alatt bőven kiismerhet valakit, de nem, de nem ám. Suttogott az öreg, ragadósan cuppogott a szája, a hideg algaszagú falak pedig ide-odaverték azt a cuppogást. A fiú csak hallgatott, kíváncsian hallgatott, minél hosszabban húzta az öreg, annál kíváncsibb lett, de az öreg végül nem fejezte be, nem adta át a titkot, csak sóhajtott egy nagyot, szorított még egyet a fiú vállán, térde megbicsaklott, szeme lecsukódott, és inas testéből az alkohollal együtt párolgott el az élet. Néhány foknyit lejjebb csúszott a lépcsőn, majd úgy maradt. Állt a fiú a márványlépcsőn, nézte az alant heverő testet, ezt az ernyedt kupacot, a foltos bőr alá zárult a titok, de magja, mint a szél által hordott pollen, megtapadt a fiú belsejében.

Kastélyban szolgálni egy uraságot, na hiszen, dünnyögte sokszor a fiú anyja, aki el nem tudta képzelni, hogy manapság még van ilyen, főleg Magyarországon, mert Angliában még talán, olyat már sok filmben látott, meg aztán ott legalább van királynő és hercegek, meg effélék, na de idehaza! Itt csak gazdagok vannak meg szegények, sikkasztok és túlzottan becsületesek, a Habsburgok is rég lehúzták már a redőnyt, ahogy mondani szokás. Különben is, miféle uraság ez, honnan szalajtották? A fiú ilyenkor nem felelt anyjának, egyrészt ő sem tudta, kit is szolgál pontosan, másrészt nem is igen érdekelte, számára az volt a lényeg, hogy alig végezte el a vendéglátóiparit, máris remek állást kapott, a többiek meg, akik most kiállításmegnyitókon pezsgőspoharakat osztogatnak, vagy másodrangú éttermekben borostás suttyók hóbortjait nyögik, egytől egyig irigykedve tekintenek rá, mert ő bizony megfogta az isten lábát, saját szobát kapott egy kastélyban, hozzá magas fizetést. Akkor meg minek annyit kérdezősködni? Felőle akár kormot köhögő ördög is lehetett volna az uraság.

Az öreget, aki utolsó perceit a fiúnak adta, csendben eltemették, helyére új mindenest fogadtak, szigorúbbat, kevélyebbet. A fiú egyre több feladatot kapott a kastélyban, eleinte csak a reggelit szolgálta fel, idővel – mikor egy másik szolgálót menesztettek – az ebédet és a vacsorát is, mindennap megterített és mindennap leszedte a terítéket, mosogatott és tányért törölt, és sokszor a takarításban is segédkezett. A legjobban az estéket szerette, napi teendőit elvégezvén ilyenkor kiült a kastélykertbe, és nagyokat szippantott a sötétségből. A levegő itt más volt, mint a városban, tisztább és sűrűbb, fű illata és tücsök kerepelése vegyült bele, és e tömény éjszakák idején a titokmag burjánzásnak indult. A fiú hátradőlt, lehunyta szemét, és engedte, hogy képzeletét keresztül-kasul beszőjék a titok hajtásai. Szörnyű nagy titok, cuppogta az öreg, aki korábban sosem ivott. Az uraság tehát rejteget valamit, gondolta a fiú, és mikor felidézte maga előtt azt a görnyedt alakot, ahogy némán eszik az asztalnál, ahogy mindig szó nélkül int, ha kér még egy kis bort, ahogy lopva hátratekint, mikor bezárja maga mögött dolgozószobája ajtaját, a fiú rádöbbent, hogy olyankor tényleg szinte rákapaszkodik arcára a bűnösség, pont mint azok a paraziták az Alien-filmekben.

nőtt a titok

Ahogy nőtt a titok, a fiú napról napra élesebb figyelemmel kísérte az uraságot. Mikor reggel, délben és este letette elé a tányért az asztalra, közelről is megszemlélte az arcát, igaz, hogy mit keresett, nem tudta pontosan, de érezte, hogy a legapróbb jel is elvezetheti a rejtély megoldásához. Az uraság azonban nem árulta el magát. Minden hajnalban megborotválkozott, minden étkezéshez kiöltözött, nem fogadott gyanús vendégeket, nem jelentek meg sebhelyek az arcán, még érzelmeket sem igen mutatott, csak tűnődött, csak bámult mindig maga elé. Az ember szemébe azonban nem nézett.

A fiú egyszer összeszedte minden bátorságát, és szántszándékkal rálögybölte a vörösbort az uraság fehér ingére, hátha ezzel előcsalja belőle a szunnyadó fenevadat, de az csak nézett maga elé, mint máskor, és azt mormogta, hogy kérem, nem történt semmi. A fiú mind bosszúsabb lett, és egyre türelmetlenebb. Leejtette a késeket, mosogatásnál elroppantotta a poharakat, takarításnál csak úgy jobbra-balra toszogatta a piszkot. A többi szolgáló ilyenkor figyelmeztette, hogy nem lesz ennek jó vége, ki lesz innen penderítve egy szempillantás alatt, a fiú pedig az egyik ilyen alkalommal felmordult, hogy még az is tehet, hogy őt is elteszik láb alól, éppen úgy, mint az öreg mindenest. A többiek csóválták a fejüket, és össze is súgtak a fiú háta mögött, hogy lökött ez a gyerek, de onnantól bizony ők is gyanakvóbban figyelték az uraságot.

Az uraság lopva hátratekintett, mikor bezárta maga mögött a dolgozószobája ajtaját. A fiú ült kint a kastélykertben, szippantott a sötétből, hallgatta és bámulta a tücsökhangú felhőket, ahogy fehéren vonultak a fekete égen. Agyában cikáztak a megoldások. Lehet, hogy gyilkos, és az öreg rajtakapta, ő meg erre megmérgezte azt a szerencsétlen vénembert. Vagy lehet, hogy valami perverz, aki kislányokat vagy kisfiúkat molesztál, vagy vámpír, elvégre azok is nemesek és urak, sosem földönfutó senkiháziak. A fiú tenyerébe temette arcát, a titok már akkorára duzzadt, hogy mozogni is alig bírt tőle. Lehet, hogy amolyan álarcos igazságosztó, Batman-féle, annak is kastélya volt, meg öreg komornyikja és földalatti hadiszállása. Vagy hermafrodita, igen, olvasott egyszer az ilyenekről, nem lehet bennük megbízni, mert zavarodottak a kétneműségtől. De az is elképzelhető, hogy valójában az apja, mint Darth Vader a Luke Skywalkernek. Ahogy ott ült kint a kertben, hirtelen keserű gondolat fészkelődött az agyába. Szolga vagyok, jutott eszébe most először a fiúnak, akárhogy is vesszük, csak egy szolga, aki ráadásul még azt sem tudja, kit szolgál.

szolga, szolga, szolga

És addig ízlelgette a szót, hogy szolga, szolga, szolga, míg meg nem jelent előtte egy koszosra izzadt, alázatos, és sunyi képű alak, aki úgy hajlongott előtte, mint valami bálvány előtt, és ahogy lehunyt szemhéja alatt a fiú jobbra fordította szemgolyóját, a hajlongó szolga is jobbra ugrott, és még serényebb hajlongásba kezdett, és amikor szemgolyója balra fordult, a szolga balra pattanva már egy kést fogott a kezében, és arcát vérszomjas vicsor torzította el. A fiú megundorodott és meg is rémült ettől az alaktól, legszívesebben befogja a száját, kitekeri a nyakát, vagy hatalmasra nőve eltapossa. Huhogott az este, kinyitotta szemét a fiú, felugrott, és azonmód a kastélyba sietett. A többi szolgáló és a mindenes is nyugovóra tért már, a kastély üresen kongott, üresen, mint az öreg halálakor. Jókora ablakait súlyos függönyök takarták, mint régi halott szemét az érem. A fiú, ahogy a lépcső tetejére érve közeledett az uraság dolgozószobájához, lassított léptein. Fény tört át a kulcslyukon, vékony sugara elhalt a márványpadlón. A fiú az ajtóhoz settenkedett, és visszafojtott lélegzettel tapasztotta oda fülét. Az uraság nyugtalanul járkált odabent, fel és alá, egyenletes ütemben. Valamit levert, a nagy csörömpölést tompa szentségelés követte. A fiú feszülten hallgatózott, és arra gondolt, bizonyára mázsás bűnei miatt nem tud aludni az uraság. És talán most rejti el a gyilkos fegyvert, talán azt ejtette ki izgatottan remegő kezéből. A hol abbamaradó, hol újra kezdődő járkáláson kívül azonban más nem szüremlett át az ajtón. Én meg itt guggolok, itt a sötétben, és hallgatózom, gondolta aztán a fiú, kémkedek a munkaadóm után, mint valami babonás és féltékeny cselédlány. Egyszeriben elszégyellte magát. Már éppen felállt volna, hogy otthagyja a dolgozószobát, amikor hirtelen kinyílt az ajtó, nagyot taszítva a fiún, aki így hanyatt vágódott, és elnyúlt a hűvös kövön. Az uraság fáradt arccal dőlt neki az ajtófélfának, nem nevetett, de nem is háborodott fel, csak intett némán a fiúnak, hogy jöjjön be a szobába. A fiú egyszeriben megfeledkezett mindenről, a titokról és saját szégyenéről is, mint valami kisgyerek szökkent talpra, hogy aztán engedelmesen bemasírozzon az uraság után.

A dolgozószobában kályha állt, benne tűz pattogott, meleg fényt ontva.

Az uraság hellyel kínálta a fiút, a fiú kissé feszengve ült le egy székre, majd az uraság is elhelyezkedett egy fotelben. Egy darabig csak nézték egymást, az uraság most először pillantott a fiú szemébe. Kedveltem az öreget, szólalt meg akkor az uraság, gyerekkoromtól ismertem. Akkor került hozzánk, amikor apám megvette ezt a kastélyt. A halála előtt megváltozott az öreg, talán a kor miatt, talán valami betegség támadta meg, nem tudom, mindenesetre kiszámíthatatlan lett és bohókás, egyszóval kicsúszott kezéből az irányítás. Volt, hogy kiabált velem, pedig erre azelőtt sosem volt példa. Az ilyesmit nem engedhette meg magának. Aztán csak úgy, csak úgy meghalt. A fiú nem mondott semmit, zavarában lesütötte szemét. Az uraság nyújtózott egyet a fotelben, roppant valami. Sokáig csend volt. Az új mindenes szerint furcsa gondolataid támadtak az öreg halálával kapcsolatban, bökte ki az uraság.

feltámadt a szél

A fiú meglepetten pillantott fel, az uraság arca sápadt volt. Jeges rémület öntötte el a fiút, egyszeriben magyarázkodni akart, bocsánatot kérni, de hang nem jött ki a torkán. Az uraság előredőlt, majd felállt a fotelből, járkált. A földön ezüst gyertyatartó hevert, hosszú és kemény, azt verhette le nemrégiben, mikor a fiú a csörömpölést hallotta. Járkált, lábán papucs, talpa surrogott. A fiú torkán engedett a fagyos szorítás, végre ki tudta nyögni, hogy kérem, ne bocsásson el, szeretem ezt a munkát, és kell a pénz. Majd, maga sem tudta igazán, miért, hozzátette, hogy nincsen apám, anyám egyedül nevelt. Kérem. Az uraság megtorpant, háttal a fiúnak. Kitekintett az ablakon. Odakint feltámadt a szél, karmos kézzel kapott a fekete fák után. Ez magánügy, suttogta most az uraság, nem hinném, hogy bármi közöm lenne hozzá. A fiúban, ezt hallván, váratlan erővel támadt fel a harag. Lám, ennek a piócának a szemében tényleg csak egy szolga, a szolgák pedig ne panaszkodjanak, mert azzal megbolygatják az egyensúlyt, felrúgják az urak és szolgák között felállított, évezredes szabályokat. Megfeledkezett szégyenéről, kis híján felugrott a székből, de sikerült türtőztetnie magát. A gyertyatartó súlyosan hevert a lába előtt. Az uraság visszafordult, arca még mindig sápadt volt. Semmi közöm az öreg halálához, mondta gyenge hangon.

Ott ült előtte ez a hallgatózó fiú, szemében düh, és ott állt ő, ennek a kastélynak az ura, aki most mintha ennek a fiúnak, ennek a szolgálónak magyarázkodott volna. Nevetséges az egész, kiáltott fel ekkor, és rácsapott a dolgozóasztalra, ami ettől úgy megremegett, hogy a földre dobott magáról egy szirmokat mintázó papírnehezéket.

A papírnehezék a szőnyegre hullott, így szinte hang nélkül, tompa puffanással érkezett. Az uraság, talán hogy valamelyest lecsillapítsa magát, lehajolt a gyertyatartóért, felemelte, és óvatosan visszatette a helyére. A papírnehezékhez nem nyúlt. A gyertyatartó most büszkén csillogott a kályhában hullámzó lángok fényében. Az uraság kihúzta magát, nyelt egyet, és azt mondta a fiúnak, hogy ő ezzel a kérdést lezártnak tekinti, és reméli, hogy a fiú is észhez tér, különben kénytelen lesz új szolgáló után nézni. A fiú felemelkedett a székből, és mélyen az uraság szemébe nézett. Magasabb volt nála, igaz, kamaszteste ugyanakkor satnyább, erőtlenebb is.

leeresztette kezét

A tüzet tápláló fa hatalmasat csattant, ahogy beleharaptak a lángok. Vizenyős szeme volt az uraságnak, alig állta vele a fiú kemény, harcias tekintetét. Az uraság szíve szaporán vert, keze reszketett, óvatosan nyúlt a gyertyatartó felé. A fiú megfordult, leeresztette kezét, indult ki a szobából, ám mielőtt bezárta maga mögött az ajtót, hátrafordult, és azt mondta: az öreg elárulta neki, hogy az uraságnak valami szörnyű titka van, és ő arra akkor is rá fog jönni, ha az uraság új szolgáló után néz. Az ajtó becsukódott, az uraság mozdulatlanul nézett maga elé. Ujjai erősen szorították a hideg ezüstöt, mintha abból akarnának erőt meríteni. Aztán, abban bízva, hogy a távolodó fiú talán még meghallja, utána kiáltotta, hogy bárcsak igaza lett volna annak az agyalágyult öregnek! Bárcsak úgy lenne, ahogyan ő mondta.

kép | shutterstock.com