Bíró Béla

AZ ÖNBECSAPÁS KÉNYSZERE

A bibói szabadságfogalom és a társadalmi autonómia [2008 április]

AZ ÖNBECSAPÁS KÉNYSZERE

Bibó István a magyar alkat újkori eltorzulásának kiindulópontját a kiegyezésben látja. Ekkor „Magyarország felelős parlamenti kormányt kapott, de azzal a feltétellel – írja –, hogy parlamentje mindenkor olyan parlamenti többséggel rendelkezzék, mely a kiegyezést magára nézve kötelezőnek fogadja el”. És rögtön föl is teszi a kérdést: „Mi történik, ha nincs ilyen többség?” A válasz közismert: „Akkor jön a dinasztia katonai ereje…”
különböző praktikák
Márpedig ez az áldemokratikus parlamentarizmus – ha a politikai szereplők tényleges demokráciaként fogadják el – előbb-utóbb menthetetlenül aláássa a realitásérzéket. Hiszen ha a dinasztiának joga van a kiegyezés elutasítóit kizárni a magyar politikai közösségből, nyilván a magyar kulturális közösség is jogot formálhat, hogy a magyar dominanciát elutasító nemzetiségieket – kulturális nemzetek tagjaiként – a legkülönbözőbb praktikákkal kizárja a tényleges politikai küzdelmekből, vagyis az állampolgári nemzetből. A képlet világos: az „ép értelem, ép ítélőerő, ép erkölcsi szenvedély, ép közösségi érzék kerül minden vonalon kisebbségbe a tényleg érvényesülök és láthatóan szereplők hamis realizmusával szemben”, ez utóbbiak ugyanis olyan értelemben hajlandóak „realisták lenni, hogy a hazugság fennálló és érvényesülő konstrukcióját elfogadják valóságnak”. Amire csakis a be nem vallott, de a tudat alatt folyamatosan munkáló félelmeik – a Habsburgoktól, illetve a nemzetiségektől – kényszeríthették. „Aki pedig e félelmeket elfogadta kiindulási alapnak, annak számára hibátlan logikával levezetődött az, hogy ismerje el a kiegyezésben megvalósult szerkezetet alkotmányosságnak, holott nem volt az, függetlenségnek, holott nem volt az, és a történeti Magyarország biztonságos meglétének, holott nem volt az. Klasszikus példája ez annak, hogyan nyűgözi le a politikában a félelem mechanizmusa az értelem mechanizmusát.”

Az ideológia hazugsága a politikai rendszer alapjait támadja. Bibó máig ható érvénnyel mondja ki a magyar elit által akkor és azóta is „hanyagolt” igazságot, hogy „a politikában hazudni nem lehet. Pontosabban lehet itt-ott hazugságokat mondani, de nem lehet hazugságra politikai konstrukciókat, politikai programot felépíteni”. Bibó azonban azt is világosan látja, hogy az önbecsapás kényszere a kiegyezés konstrukciójának összeomlásával korántsem múlt el, sőt a társadalmi tudat és a társadalmi valóság konfliktusa az első, majd a második világháborút követő hatalomváltással nem jutott nyugvópontra, inkább újabb félelmekkel terhelődött. Márpedig „Nem bizonyos… – írja –, hogy egy olyan mértékben rossz beidegzettségű közösség, amilyen a mienk, a valósággal való összeütközés nagy megrázkódtatásaiból feltétlenül jó és termékeny tanulságokat formuláz meg magának.” S már 1945-ben jó ösztönnel fedezi fel az épp érlelődő újabb lehetőséget: „Félő, hogy … végül a baloldal ki nem mondott meggyőződésévé válik, hogy az ország többsége tudatosan és határozottan jobboldali. Valahogy olyanféleképpen, ahogyan a Tanácsköztársaság után az ellenforradalom huszonöt esztendeje alatt minden magyar úr szíve mélyén meg volt győződve, hogy az ország többsége kommunista, vagy ahogyan még régebben, a szabadságharc után a dinasztia meg volt győződve, hogy az ország többsége radikális kossuthista; pedig mindkét esetben számukra csakugyan ijesztő és nem vitásan valóságos, de egyoldalú és félrevezető tapasztalatok okozta optikai csalódásról volt szó. Ma is erről van szó…”

Az utóbbi mondatot a legmaibb mába is átemelhetjük. Továbbra is ugyanazok a kölcsönös félelmek, elfogultságok és indulatok igazgatnak bennünket, s nyűgözhetik le az értelem realizmusát. Az alapvető paradoxon pedig, amellyel a magyar társadalom – határokon innen és túl – a rendszerváltás óta sem igazán képes szembenézni, változatlanul a demokratikus szabadság fogalmával kapcsolatos. Akárcsak a kiegyezés után, a szabadság legalapvetőbb elveit ma sem tudjuk fenntartások nélkül elfogadni. Önnön szabadságának biztosítékát mindkét oldal csupán a másik szabadságának drasztikus korlátozásával látná elérhetőnek. Csakhogy ennek lehetősége – mindkét részről – illúzió. A szemben álló felek nem kerekedhetnek tartósan egymás fölébe. A magyar társadalomban továbbra is olyan törekvéseknek kell együtt élniük, amelyek – mai, túlfeszített formájukban – kizárják egymást. A kényszerektől független szabadság, vélik azonban, csak akkor valósul meg, ha az egyik oldal maradéktalanul és örökérvényűen felülkerekedik a másikon. Ezt meg is kísérlik. A két világháború közt a jobboldal szeretett volna örökre és visszafordíthatatlanul felszámolni minden baloldali törekvést, a második világháború után a baloldal tett kísérletet a jobboldal örökérvényű és maradéktalan felszámolására. Hiába. Az ellentétes ideológiák támogatottsága ma is az 50-50 százalék körül mozog. Mindössze annyi történik, hogy a sikertelen „végső megoldások” emlékei mindkét oldalon állandósítják a hisztérikus félelmeket és indulatokat. Okkal. Az önmagát nemzetinek aposztrofáló jobboldal ugyanis a magyar sérelmek orvoslását továbbra is csak a szomszédos népek és a saját kisebbségek kárára képes elgondolni. Magyarán másoktól gondolkodás nélkül megtagadná azt a szabadságot, amelyet önmaga számára önérzetesen követel. S azokat, akik ebben nem tudják követni, egyszerűen nemzetárulóknak titulálja: arra kényszeríti őket, hogy – merő önvédelemből – rárontsanak a „nemzetükre”.

biro2

A magyar szocialisták és liberálisok szintén képtelenek elfogadni, hogy bár a magyar állam szétesett, a magyar kulturális nemzet továbbra is kárpát-medencei valóság, s annak ellenére is görcsösen ragaszkodnak az állampolgári nemzet kizárólagosságának doktrínájához, hogy a nyugati liberális politikatudomány az állampolgári és a kulturális nemzet fogalmát jó ideje egy érem két oldalának tekinti. Ezért a baloldal önérzetesen tagadja, hogy a magyar jobboldal – jelenlegi korszerűtlen állapotában – ugyanolyan joggal igényelheti a hatalmat, mint ők. De ezzel sem áll egyedül. A jobboldal az Európai Unió politikai közösségének kulturális pluralizmusára alapozva úgy véli, a kulturális nemzet valóságát tagadó baloldal – jelenlegi korszerűtlen állapotában – jogtalanul bitorolja a nemzet fölötti hatalmat. Mindkét oldal önmagát látja az egyedüli igazság kizárólagos birtokosának, s ezért önelégült gőgjében mindkettő csak a másik törvényen kívül helyezésében látja és láthatja az államot fenyegető katasztrófa elhárításának lehetőségét. Ehhez azonban mindkettőnek bizonyítania kéne, hogy a másik rejtőzködő, vagy éppenséggel leplezetlen totalitárius, azaz fasiszta, illetve kommunista. S ezt többé-kevésbé explicit formában mindkét oldal nap mint nap meg is teszi, így azonban elkerülhetetlenül éppen azokba a szélsőséges pozíciókba szorítják egymást, amelyeknek a veszélyét úgymond fel szeretnék számolni. Bibó ennek lehetőségét már nagyon korán világosan látta: „Ha az ország nem tud kiszabadulni a félelemnek ebből a csapdájából, előbb-utóbb óhatatlanul kettészakad egy ostobán feltett alternatíva körül: a nemzeti folytonosság hívei a reakcióval, a radikális változások hívei a baloldali diktatúra ügyével kerülnek egy táborba: A kettő között elsikkad minden nyugodt és biztos reformpolitika és újból kátyúba jut… a magyar demokratikus fejlődés.”

Az elit akkori és mai megzavarodása ennek a kátyúba jutásnak a puszta tünete, mert „Nem lehet szépen, nemesen és választékosan élni sem az önelégültség és az önteltség, sem a törtetés és a támadás, sem a szorongás és a számonkéréstől való félelem, sem az önvédelem és az önigazolás állapotában… Az, hogy a meglévő elit mögött álló értékrend hitele megingott, legelőször éppen az elit elfogulatlanságának a megzavarodásán lehet észrevenni.”
kimondatlan remény
Az elfogulatlanság megzavarodásának legbiztosabb jele pedig éppen az, hogy a tényleges demokrácia mindkét fél számára elfogadhatatlan, hiszen az a másik fél legitimitásának hallgatólagos elismerését jelentené. Bibót parafrazálva: Magyarország a rendszerváltáskor demokratikus kormányzatot kapott, de ezt mindkét fél abban a kimondatlan reményben fogadta el, hogy dominanciáját a többség magára nézve kötelezőnek fogadja majd el. A baloldal abban a szilárd hitben, hogy a Nyugat nem fogja megengedni, hogy a nacionalista jobboldal kerüljön hatalomra, a jobb abban, hogy az ország nemzeti érzelmű többsége nem fogja megengedni, hogy továbbra is az idegenszívű baloldal uralkodjon fölötte. Hogy mi történik, ha nincsenek ilyen többségek? Akkor felfüggesztetik a demokrácia. A másik féllel szemben bármi megengedett. Nemcsak a külföldnél jelentgetjük föl egymást, de a hazai közvéleménynél is. S mindkettőt megpróbáljuk az orránál fogva vezetni. A hazugságot, a csalást, bármit megengedettnek tekinthetünk, ha az a hatalom megszerzését, megtartását vagy visszaszerzését segíti. Nemcsak a rendszerváltás alapelveit rúghatjuk föl, de azt a társadalmi szerződést is, amelyre az állampolgári vagy a kulturális nemzet nevében önérzetesen hivatkozunk.

John Rawls még úgy vélte, hogy a szerződő feleknek a nem-tudás fátyla mögül kell mérlegelniük az együttélési normák elfogadhatóságát, amelyekben a szerződő felek valamiképpen megegyeznek. A nem-tudás fátyla az empátia kölcsönösségének igényét hivatott metaforikusan megjeleníteni.

biro3

Az empátiát a magyar politikai közösség szekértáborai azonban mindinkább és kölcsönösen belső árulásként utasítják el. Egyik fél sem hajlandó belegondolni, hogyan érezné magát, ha holnap a fasizmus vagy a kommunizmus valamelyik mártírjának unokájaként ébredne. Csak az a társadalmi szerződés lehetne elfogadható, amely – a józan és hisztériamentes önvizsgálat nyomán – mindkét állapotot elviselhetővé tenné. Az empátia kölcsönös elutasításának körülményei közt egyik fél sem érezheti magát biztonságban. Mindkettőnek úgy kell éreznie, hogy ellenfelei a szabadságára törnek. Emberi méltóságában, emlékeiben és vágyaiban akarják megalázni, sőt meggyalázni. S ha méltányosság-igényét a negatív szabadság fogalmára alapozza, valóban úgy kell éreznie, hogy csak akkor szabad, ha a másik fél törekvéseitől, érzelmeitől, értékeitől maximálisan függetlenítheti magát. Vagyis szabadságát a másik legális elnyomásával képzeli. A legális elnyomás-erőszak csupán a hatalom birtokában gyakorolható. A hatalom megszerzése és birtoklása ezért élet-halál kérdése. A vágyak és a tényleges lehetőségek közti szakadék áthidalására az egyén és a közösség egyetlen eszköze: az érzelem. A szakadék mélyülésével arányosan az érzelem szenvedéllyé, az ellenfél iránti gyűlöletté, illetve a „mieink” iránti rajongássá fajul.
látszatszabadság
A negatív szabadságfogalmat, amelyre ezek az attitűdök épülnek, az utóbbi évtizedekben sokan és keményen elítélték. Alain Renaut Az individuum kora vagy Charles Taylor Negatív szabadság? Az újkori individualizmus kritikájához című művében például. Mindketten joggal figyelmeztetnek, hogy a korlátoktól független szabadság látszatszabadság; az önmegvalósítás közösségi alapjaitól elzárt egyént a tilalmakkal dacoló szabadosság jegyében olyan szenvedélyeknek szolgáltathatja ki, amelyek sokszor a legiszonyatosabb rabság fogalmaival írhatóak le (lásd: kábítószerezés). A valódi szabadság nem lehet a kötöttségek tagadása. Nem akkor vagyok igazán szabad, ha mindentől és mindenkitől függetleníthetem magam, hanem ha azoktól az erkölcsi alapelvektől, együttélési normáktól, jogszabályoktól függök, melyeket – embertársaimmal közösen! – magam hoztam létre, s amelyek önnön korlátaimtól is eloldhatnak. Ezek az elvek, észérvekkel, a továbbiakban is felülvizsgálhatók persze. A szabadságnak ez a pozitív változata jelenik meg az autonómia fogalmában. A voltaképpeni, azaz individualista teóriákkal még el nem torzított autonómia azzal veszi kezdetét, hogy a közösség tagjai maguk alkotják a kötöttségeket, amelyek tiszteletben tartására szabadságuk épül. A Rawls-féle hipotetikus szerződésnek sem a függetlenség, hanem az autonómia értelmében felfogott szabadság az alapja. A szerződő felek olyan – jelentős részben önkorlátozó – szabályokban egyeznek meg, melyek a társadalmi hierarchiában elfoglalt későbbi helyezettől függetlenül mindenki számára garantálhatják a tényleges szabadságot. Igaz, az egyénnek, ha úgy érzi, a korlátozás indokolatlan, elvileg joga van visszautasítani nemcsak a kötelezettséget, de a tilalmat is. Roger Scruton úgy véli, „A szerződés vétójogot teremt, ha az egyik megállapodó fél nem tudja elfogadni a feltételeket, a szerződés semmissé válik… ezért az államot a folyamatos éberség állapotában kell működtetni, nehogy elveszítse az állampolgár egyetértését és a rendelkezés jogát.” Azaz: az autonómia intézményes feltételeinek hiányában az egyén aligha képes valóban szabadon cselekedni.

Bibó számára ezek a megszorítások annak ellenére is evidenciák, hogy a negatív szabadság fogalmát is mérvadónak tekinti. A pozitív szabadság tárgyalása során a szerződés fogalmára is hivatkozik. Igaz, az autonómia-fogalmat az itt használtnál korlátozottabban értelmezi, de konkrét helyzetelemzéseiben (főként az elit szerepéről szólva) az autonómia tartalmi vonatkozásai meghatározóak. A magyar politikai gondolkodásra azonban ezek a bibói kezdemények nemigen hatottak. Az autonómiát és a közösségi jogokat az individualista szabadságfelfogás dominanciája háttérbe szorította. A kölcsönös empátiára alapozott egyezkedések helyett mindkét fél a függetlenedés igényét tette meg az együttélés alapjává – függetlenséget egymástól, illetve a társadalmi szervezet egészétől. A függetlenségre azonban csak az államhatalom kisajátítása teremt (legalább látszólagos) lehetőséget. Így aztán a társadalmi rendszer reformja helyett az államhatalom megszerzése vált mindkét fél rögeszméjévé. Minden egyéb szempont – igazságosság, erkölcs, tudományos lelkiismeret – ennek rendelődött alá. A hatalom igénye ilyen körülmények közt csak kizárólagos lehetett. Következésképp az a társadalmi szerződés, melyre a magyar társadalmi rendszer önnön legitimitását alapozhatta volna, gyakorlatilag semmissé vált.

biro4

A szemben álló felek ma már nemcsak egymás hatalmi igényeit utasítják el, de – önérzetesen vallott vétójogukra alapozva – magát a másik által igazgatott társadalmi rendszert is. Mintha a múlt század közepe óta mi sem történt volna. Bibó akkori szavai ma is változatlanul érvényesek: „A magyarság mai vezetőrétege is… arra hivatkozhat, hogy mindazok a többi rétegek, melyeknek eszükbe juthat a vezetés átadását követelni, konkrét történelmi alkalmakkor bebizonyították erre való képtelenségüket. Ez azonban nem ment fel sem a lelkiismeretvizsgálat, sem a hamis önelégültség feladása, sem a tarthatatlan igények felszámolása alól, mert a társadalmi értékvilág regenerálása százszorta fontosabb a hatalom átadásánál.”
minimál-konszenzus
A mai magyar politika ritkán hajlandó tudomásul venni, hogy a társadalmi rendszert nem az államhatalom kényszerintézményei, az igazságszolgáltatás, a rendőrség, a hadsereg tartják működésben, hanem az az értékvilág, mely csakis valamiféle egyezség, konszenzus, egyetértés alapján jöhet létre. Csakis a közjóra vonatkozó minimál-konszenzus az, amire egy egészséges ösztönű politikai közösség felépíthető. Bibó a demokratikus fejlődés perspektívájából még amellett érvel, hogy a magyar társadalomnak a szovjet megszállást felszabadulásként kell elfogadni. Ma már az is nyilvánvaló, hogy ez a felszabadulás egy újabb leigázás nyitánya is volt. Az az abszurd törekvés, hogy továbbra is csak az egyiknek vagy csak a másiknak állítsuk be, a valóság meghamisításának nyilvánvaló igénye. Biztos jele, hogy a magyar alkat az elmúlt félszáz esztendőben még torzabbá vált.

Mégis egyet kell értenünk Bibóval: „Alkati vonások, nemzeti jellegzetességek tudatosítása helyett sokkal fontosabb azt tudatosítani, hogy mi mindent csinálhat egy közösségből a valóság helyes érzékelése, a tehetetlenség, a hazugság és félelmek zárt köréből való kitörés, feladatok vállalása, értük való helytállás, közös erőfeszítés és közösségi teljesítmény.” Vagy – s ezt már én teszem hozzá – megfordítva: mi mindent csinálhat belőlünk mindezek elvakult és kétségbeesett elutasítása.

kép | Shelly Hanan, lensculture.com