AZ ÖKOLÓGIAI TAPASZTALAT VÁLTOZATAI
1998 augusztus

I.
Ez a tanulmány úgy indult, mint szerény számvetés az ökológiai tapasztalat különféle formáiról, mély főhajtással William James nagysága előtt, és cinkos kacsintással Edmund Husserl felé. Végül birkózás lett belőle a környezeti etika szurokbábjával[1], a kérdés feszegetése, hogy hol találunk helyet az (emberközpontú) erkölcsi kategóriáknak az evolúció („természetközpontú”) realitásai között. A történet legszikárabb vonásaiban a következő: földi létünk különböző módozataiban — mint vadászok/gyűjtögetők, mint pásztorok/földművelők és mint termelők/fogyasztók — mi, emberek a természetről háromféle tapasztalattal rendelkezünk: mint minket csodálattal és félelemmel eltöltő jelenlét, amit imádni és engesztelni kell; mint munkatárs, akit tisztelnünk és megértenünk illik, és mint nyersanyag, amit használhatunk.
E háromféle viszonynak három különböző felfogás felel meg azokról a gyötrelmekről, melyeket a természetnek okozunk. Egyszerű tények ezek, személyes kudarcunkra vallanak, vagy a végzet feltartóztathatatlan működésére.
A szembenézés a végzetként jelentkező ökológiai válsággal új kilátásokat nyitott meg: immár nem ragadozóként, hanem felelősként viszonyulunk ehhez a drága örökséghez. Ez a lehetőség már a morálisan végiggondolt cselekedetek tartományába esik. Az ökológiai válság így inkább feladatot jelent; a felelősség elfogadását, hogy olyan létmódot alakítunk ki, ami összeegyeztethető a Föld és minden rajta lakozó minőségi életével.
A morálisan végiggondolt cselekedetek tartománya azonban ökológiai dilemmához vezet. Ha a természethez mint „tény”-hez viszonyulunk, a fajok kipusztulása — legyen az bálna, ember vagy elefánt — az evolúció egyszerű tényeként jelentkezik. Az „ökocídium”, az „önkörnyezet-gyilkosság” csupán a természethez való intim viszony felől nézve válik erkölcsi gyötrelemmé, akkor, ha a természethez nem csupán a matematika, illetőleg a tér-idő viszonylatainak mentén közelítünk, hanem értékek és jelentések mentén is.
emberközpontú gondolat
De ha a morálisan elkötelezett környezetvédelem ki is kényszeríti az „értékkel felruházott természet” kategóriáját, nem vezet-e ez a menthetetlenül emberközpontú gondolat már puszta felvetésekor ellentmondásokkal terhes etikához, aminek egyszerre kellene természetközpontúnak és környezettudatosnak lennie? Azt hiszem, nem, mert a természetet nem csupán emberek alkotják, hanem minden olyan tevékenységre képes létező is, aminek valamiféle célja van: a természet így válik értékkel bíró és értelemmel berendezett élővilággá. Ha szörnyűségesen hagyományos szavakkal akarnám mindezt megfogalmazni, azt mondhatnám, hogy az intimitásként megtapasztalt természet transzcendentális, és nem csupán az egyén számára adott valóság, aminek értelemmel átitatott berendezése nem csak emberfüggő, még ha öntudatra ébredésünk első pillanata így mutatja is nekünk.
A kifejezés, „a természet mint megtapasztalás” persze némileg egyénieskedő. Sokkal szívesebben beszélnék tudatosult természetről, de néhány Husserl-rajongón kívül aligha aratnék sikert vele. Edmund Husserl szerencséje az volt, hogy már a tudat szó német megfelelője, a Bewußtsein is bőséges alkalmat kínál az etimologizálás számára. Bár maga Husserl sohasem engedett a csábításnak, azt mondhatnám, hogy a Bewußtsein olyan Sein, ami bewußt: olyan Lét, ami tudott, ,,tudva van”. Az angol consciousness [tudat] ennek a jelentésnek csak halvány emlékeit tartalmazza. De némi szégyentelenséggel és annál több merészséggel kifacsarhatjuk belőle a con-science (= with knowledge [tudás-sal]) etimológiát, s akkor megint a tudott lét végeredményt kapjuk.
Minden feltételezett cartesiánus res extensa [kiterjedt dolog], ami an sich [önmagában] imbolyog „ott kint”, arra várva, hogy bevésse magát elménkbe, lényege szerint felfoghatatlan volna: atomok közönséges halmaza, amelyeket csupán tér-idő viszonyok fognak össze. Az, ami van, pontosan mint megalkotott fogható fel csupán — fontos: nem mint „teremtett”, hanem mint megalkotott, mint aminek alkata, „alkot-mánya” van — s a megértés záloga egy céllal rendelkező cselekvő éppen adott jelenléte. A.„természet” mint jelentéssel bíró egész is csupán a minőségi aspektusból értelmezhető; nem mint egy elmélet végterméke, mint „objektív világ”, amit egyedek alkotnak és amiből a tudatot kivontuk, hanem mint kölcsönhatások egymást átszövő hálózata, amiben a megtapasztalás mint a céllal rendelkező cselekvő tevékenysége szerves elemként működik. Csakis így beszélhetünk a természetről mint értelemmel bíró egészről, ahelyett, hogy az „ami van” puszta összességének fognánk fel. Ebben az értelmezésben érthető meg a természet — ebben az értelemben van egyáltalán — Bewußtsein-ként, bensőségesen ismert létezőként, azaz tudott-ként (tudat-ként), vagy — házi használatra szánt terminológiánkkal élve — megtapasztalt természetként.
Hadd sarkítsam ezt kicsit: a természet mint megtapasztalás nem azt jelenti, amit „mi magyarázunk”, szemben azzal, ahogyan a természet „valójában van”. A természet (a maga) valójában megtapasztalásként van. A tapasztalás nem utólag és kívülről valamihez hozzábiggyesztett gondolat, nem az éteri magasságokból alápillantó megfigyelés, de még csak nem is közömbös viasztábla. A tapasztalat, mint William James megállapította, ab initio egy valamiféle valósághoz szorosan hozzátartozó dimenzió: eleve elidegeníthetetlen része bármilyen valóságnak, ami élőlényeket foglal magába. A „természet önmagában” az, amit már elméleti elvonatkozás révén következtettünk ki, éppen az egyetlen eleve adottból, a természetből mint megtapasztalásból.
Metafizikai meggondolásainkat ezért nem helyezhetjük természettudományos alapokra; a metafizika itt, legalábbis bevezetésként, a természet mint megtapasztalás jelentésének és értékszerkezetének gondos leírását követeli meg.[2] Vagyis mielőtt értelmesen elgondolhatnánk, miképpen is kellene a természethez és annak aggasztó állapotához viszonyulnunk, először azt kell kutatnunk, hogy egyáltalán hányféle módon érzékeljük és tapasztaljuk. Ezért nem természettudományos elmélet vagy az érvelés művészete vizsgálódásaim kiindulópontja, a leíró fenomenológia eszközeivel inkább arra keresem a választ, hogy az ember miképp alkotja meg, mintegy a gondolkodás előtt, egy pre-reflexív szakaszban, hogy mi a „természet” mint jelentéssel rendelkező egész, és miképpen tapasztalja a természet aggasztó állapotát, amiről mint ökológiai krízisről szoktunk beszélni.
II.
Hogyan tapasztalják meg az emberek a természetet? Mit veszünk adottnak arra nézve, ami van, mielőtt reflexióink tárgyává tennénk? Itt az információ a mítosz és az elbeszélés, az antropológia és a költészet, illetőleg az egyéni és társadalmi gyakorlat felől érkezik. A rendelkezésre álló adatok alapján beszélhetünk, mint Ernst Cassirer, mitikus és vallási, illetve természettudományos megnyilvánulási formákról, vagy Morris Bermannal, a világgal kapcsolatos el-ragadtatásunk és az abból „ki-ragadtatásunk” (kiábrándulásunk) különbségeiről, vagy mint Carolyn Merchant, a természet szerves és mechanikus felfogásáról. Minden ilyenfajta szimbolikus rendszernek megvannak az előnyei és a hátrányai. Ami engem illet, hasznosabbnak tartanám, ha a természetnek nem két, hanem háromféle tapasztalatát különböztetnénk meg: a természet mint szent jelenlét, a természet mint személyek közössége és a természet mint nyersanyagok tárháza.
ideális lehetőség
Bizonyos, hogy az éppen adott egyéni benyomások legalább annyira különbözőek lehetnek, mint az egyén tényszerű élményei. Ebben a tanulmányban azonban nem foglalkozom empirikus leírásokkal, hanem az ideális lehetőségeket igyekszem feltérképezni, azokat a módozatokat, ahogyan az emberek elvben megtapasztalhatják a természetet. Ezért kacsintottam cinkosan Edmund Husserlra is. Az ő terminológiájának segítségével beszélhettem tudatosult természetről mint a tudat korrelátumáról, annak eidetikus vagy létszerkezetét vizsgálva. Mindehhez azonban ünnepélyesen meg kell fogadnunk, hogy az eidost vagy a Wesent sohasem fordítjuk „esszenciá”-nak [,,lényeg”-nek], ahogyan ezt néhány meggondolatlan fickó bizony megtette. A németben megvan a Wesennel rokon értelmű Essenz szó, de legjobb tudomásom szerint ezt Husserl sohasem használja a Wesen szinonimájaként. Az egyetlen szinonima, amit használ, az ideale Möglichkeit, az ideális lehetőség, és terminológiájához csakis ebben a szellemben közelíthetünk.
A legfontosabb, hogy az ideális lehetőségek sohasem tapasztalaton alapuló általánosítások (empirikus generalizációk). Az „ehető, emberi fogyasztásra alkalmas” eidosát nem egy olyan ténylegesen létezőből vonjuk ki, mint például a töltött avocado, elmeművelet és kémiai eljárás révén, ahogyan például a vanília esszenciáját kinyerjük. De nem is egy örökkévaló, időtlen „platonikus” esszencia ez, amire Rupert Sheldrake felhívta a figyelmet. Az „ehető” eidetikus lehetőségét inkább az alkotja — Anthony Stenbock-kal szólva, „generálja” —, hogy éhes lények vannak a világban. Akár tudatában vannak ezek a lények, akár nem, puszta létezésük által lehetséges, hogy valamit ehetőnek nyilvánítsunk. Az „ehető” eidosának eleinte nincs semmiféle meghatározott tartalma — Husserl szavaival üres (nyitott) intenció, egy módozat a sok közül, ahogyan elvben a világhoz viszonyulhatunk. Ezt a nyitott és véletlenszerű lehetőséget tölti ki egy olyan meghatározott tény, mint a mi töltött avocadónk. Ebben a tanulmányban azonban nem foglalkozom sem töltött avocadókkal, sem bármiféle más tényszerűen adott dologgal. A természet megtapasztalásának legalapvetőbb módozatai érdekelnek, az ideális lehetőségek, nem a tapasztalati általánosítások.
És még egy fontos megjegyzés: az ideális lehetőségek nem önkényes és tudatos (reflexív) döntés függvényei, hanem a világban való lét tudat előtti (pre-reflexív) módozataié. Pontosabban: a tapasztalat világának megalkotása olyan jelentés- és értékszerkezetek közegében zajlik, amelyek egyszerűen a tudat előtti (pre-reflexív) jelenlétünk megnyilvánulásai. Elkoptatott példával élve: a világos, szellős helyeket azért kedveljük jobban, mint a sötét és nyirkos börtönöket, mert fénykedvelő és oxigént lélegző lények vagyunk. Alapos és meggyőző indokok alapján — például légitámadás idején — tudatos reflexiónk révén hajlandóak leszünk ezt az értékrendet az ellenkezőjére fordítani. Azonban minden ilyen tudatos, reflexív döntést egy pre-reflexíven értékelt („megbecsült”) élővilág közegében hozunk meg, amelyben a világ jelenségeihez úgy rendelünk értékeket, hogy az egyenesen magától a világban való létünktől, és nem (önkényes) egyéni tudatunktól függ.
III.
A fenti módszertani kitérők után nézzük az előbb említett három lehetőséget: a természet mint szent jelenlét, mint élőlények közössége és mint nyersanyagok összessége. Az első lehetőségben a természet tapasztalása vadászok és gyűjtögetők emberi jelenlétének felel meg. Őseink hordái évezredek óta kockázatos körülmények között tartották fenn magukat, a természet kifürkészhetetlen sötétjében csupán a tisztásokon rakott tüzük világított: kizárólagosan és nagyon is közvetlenül ennek a természetnek az adományaira voltak utalva. Nem meglepő tehát, hogy az emberiség hajnalának vadászai szemében az őket körülvevő természet hatalmasnak és titokzatosnak tűnt, „minden jó adomány és tökéletes ajándék” (Jakab 1:17) forrásának, de persze ridegnek és félelmetesnek is, ami hol megfenyítette, hol megáldotta őket, kifürkészhetetlenül, bőkezűen, önmagát szüntelen megújítva, és végtelenül nagyobb hatalommal, mint amit ember valaha is magáénak mondhat. Ha a hézagosan rendelkezésre álló és jobbára a képzeletünkkel kiegészített, akkori, közvetlenül megélt tapasztalatból következtetünk, azt mondhatjuk, hogy a természetnek rendelkeznie kellett mindazokkal a tulajdonságokkal, amiket az emberek hagyományosan Istennek tulajdonítanak – Rudolf Otto szavaival a természet volt a mysterium tremendum et fascinans [a hatalmas és bámulatba ejtő titok], az örökkévaló, a végtelen, a mindenható, a titokzatos, a könyörtelen és a megbocsátó. Amikor Spinoza Deus sive Naturáról [Isten vagy a Természet] beszélt, talán anélkül, hogy tudatában lett volna, az emberiségnek a legtávolabbi időkig visszanyúló természet-tapasztalását idézte meg; nem a keresztény evangélium „szerető és személyes istenét”, hanem a szentet a maga ősi, nyers jelenlétében, amit félni, kiengesztelni és imádni kell.
Jean-Jacques Rousseau-tól a romantikus szerzőkig és olvasókig a természet-tapasztalat mint szent jelenlét az aranykor megidézésétől visszhangos. Az ilyen visszhangok nem egyszerűen a hétköznapoktól menekülés irodalmához tartoznak. Az aranykor megidézése tájékozódási pont egy mesterséges termékekkel és művi úton előállított tárgyakkal elárasztott világban; az elszemélytelenedéssel előidézett értékvesztést próbálta ellensúlyozni. A látszólag teljesen tökéletes vadász és az elidegenedett, mesterséges termékek között élő világfi tapasztalata közötti ellentét a gondolkodás és az irodalom legcsábítóbb témái közé tartozik. A legeltető és mezőgazdasági életmódra áttérés innen nézve bátran az eredendő bűnnek tűnhet: az ember kilép az Édenkertből és egyenesen a Broadway és a 42. utca sarkán találja magát, pénteken, a forró éjszakában, éjfél után egykor.
egyszerű kizsákmányoló
Valójában ez a lépés nem ilyen közvetlen és egyszerű. A legeltetésre és mezőgazdaságra áttért emberek egyik csoportba sem illenek bele. A gazdálkodók egyszerre művelik a földet és egyszerre gondoskodnak az ő nem-emberi rokonaikról, a megszelídített állatokról. A gazdálkodónak a természet immár nem titokzatos jelenlét, ahogyan a vadászoknak és gyűjtögetőknek tűnt, de nem is puszta nyersanyag, ahogy a városlakók viszonyulnak hozzá. Inkább egy bensőségesen ismert, „azonos vérből származó” rokon. Ugyanakkor a földművesek és pásztorok rendelkezésre álló tulajdonként viszonyulnak földjükhöz és háziállataikhoz. Mégis nevet adnak állataiknak és beszélgetnek velük, adottnak veszik a megértést, tudják, mire van szükségük, és fontosnak tartják, hogy mindent megkapjanak, csakúgy, mint a föld, amit művelnek. Többé nem a szent természetnek áldoznak: az ő számukra Isten a természet teremtője lett. Távol állnak azonban attól, hogy a természet egyszerű kizsákmányolóivá váljanak. A természet, ha nem isteni természetű, ha nem is „természet fölötti”, még nagyon is eleven: saját élettel rendelkezik. A gazdálkodó egyszerre él a természettel abban az értelemben, hogy belőle él és hogy bele tudja magát élni a természet helyzetébe. Amikor tehát James E. Lovelock a Földről mint organizmusról beszél Gaia című könyvében, voltaképp nem csupán egy elméletet állít fel, hanem egy tapasztalatfajtára is utal, olyasmire, amit Spinoza Deus sive Naturának nevezett.
Amikor az emberek a természetet egy pre-reflexív szakaszban szent jelenlétként tapasztalják meg, a szertartások kivitelezése is e pre-reflexivitáshoz igazodik. Amikor az ember a természetet mint élőlények közösségét elevennek tekinti, megjelenik a bibliai jó pásztor és jó gazda képe is, aminek hitelessége a legeltető/földműves szemében nem kevésbé magától értetődő. A mai környezeti szakirodalom jelentős része ezeket a még könnyen — újra! — átélhető emlékeket igyekszik megidézni, vagy legalábbis felidézni: a természet megtapasztalását szent jelenlétként, illetve élőlények közösségeként: a vadász/gyűjtögető, illetve a pásztor/földműves élményét. Az ökológiával foglalkozó szerzők többsége egyetért Arne Naess-szel, a „mélyökológia” doyen-jével, aki szerint addig nem is reménykedhetünk a természet megmentésében, amíg nem tanuljuk meg, hogyan válhat ismét szentté és élővé számunkra — bár abban persze eltérnek a vélemények, hogy ez pontosan mit is jelent. A tételhez mindenesetre ösztönösen vonzódunk: igen meggyőzőnek tűnik, hogy a természetről csak szeretve lehet gondoskodni és hogy gondoskodás közben szeretjük meg.
Bár képzeletünk segítségével ismét átélhetjük a vadász és a pásztor tapasztalatát, a mi mindennapos élményünk a természetet már egészen más nézőpontból értelmezi. Nekünk a természet nem szent vagy eleven többé, hiszen már nem közvetlenül tapasztaljuk meg. Mintha valamilyen gép közvetítené számunkra azt, ami van, s így az általunk megalkotott, jelentéssel bíró egész — mintha valamiféle „keretbe” zárnánk — csupán a „nyersanyag” formáját veszi fel. Nekünk, géphasználóknak nincs többé más helyünk a rendszerben, mint a termelőé, illetve fogyasztóé. Ez a természettapasztalat harmadik formája: a természet kizárólagosan felhasználásra váró nyersanyag azoknak, akik csupán mint termelők/fogyasztók viszonyulnak hozzá.
egy kihegyezett karó
Félrevezető lehet azonban, ha a természet megtapasztalásának ezt a harmadik módját egyedül a technológia szemszögéből igyekeznénk meghatározni. Azt hiszem, az alapvető megrázkódtatást nem az ártatlanságból egyenesen a technológiai civilizációba vezető út okozza. Akárhogy is nézzük, egy kihegyezett karó is valamilyen eszköz. Az igazi megrázkódtatás a szükséglet és annak kielégítése közötti viszony alapvető átértékelődése. A tapasztalatunk változott meg: a vadász ajándékként fogadja el, ha a Természet/Isten megadja neki, amiben szükséget szenved. A földművelő és a pásztor már igényt is formál arra, illetve gazdálkodni is képes azzal, amit kap. A következő lépést az ipari korszak teszi meg: a szükségletet igazgatni-igazítani-„menedzselni” kezdi. A változás azonnal megmutatkozik. Lynn White klasszikussá vált esszéjében[3] bizonyította, hogy a döntő fordulatot már az előidézi, ha egy nehéz eke elé négy ökröt kell fogni. A földtulajdonos, aki ekkora technológiai befektetésre hajlandó, először meggyőződik, van-e elég fogyasztó a megtermelt javakra. Ez a földtulajdonos már nem valódi szükségleteket igyekszik kielégíteni, ahogyan ezt még paraszti ősei tették. Technológiáját feltétlenül hasznosítania kell, és létre kell hoznia az igényt, ami termékét biztosan elnyeli. Már ki is rajzolódott a technológiai korszak jellegzetes ördögi köre: vagy megteremtjük az egyre növekvő igényt állandóan szaporodó termékeink számára, vagy maga a termelési szerkezet omlik össze.
A kor, amelyet saját technológiájának logikája tart fogva, nem engedheti meg magának, hogy a természetet mint élőlények közösségét értelmezze. A tehenek és fák helyzetébe veszélyes lesz beleélni magunkat, ha sikeresen akarunk dolgozni. A fogyasztói korszak azzal védekezik, hogy a természetet dologi szintre egyszerűsíti, ami nem kelt sem empátiát, sem szimpátiát — nincs más, mint nyersanyagraktár. A vadász szentként tisztelte a természetet, a földműves kezelésbe vette, de úgy gondoskodott róla, mint rokonáról. A fogyasztó kizsákmányolja, és ehhez meg kell tanulnia, hogy úgy viszonyuljon hozzá, mintha élettelen volna. Ez a természet megtapasztalásának harmadik módja: a természet nyersanyagok halmaza, megfosztva minden önértéktől és önmagából fakadó jelentéstől, készen arra, hogy kihasználjuk.
IV.
Az ökológiai válság nevű konfliktus azzal a felfogással összefüggésben jelentkezik, hogy a természet nyersanyag: a természet szükségletei és az emberi igények ütköznek itt össze. A romantikus nemzedékek bátran sirathatták a természetben megnyilvánuló Entgötterungot [Istenfogyatkozást], a fejlődésellenesek pedig a természet pusztulását, amit egy olajfoltban haldokló sirály jelképezett. Ez azonban magányos panasz marad, amit „durva lelkű” egyének a „széplelkek” magánügyének tekintenek és lesöpörnek az asztalról. Hogy egyáltalán mi áll rendelkezésre utánpótlásként — folyók mint energia és „szűrőberendezés”, erdők mint életforrás, állatok mint életmechanizmusok —, azt termelőként/fogyasztóként tapasztaljuk meg, s így éljük át az utánpótlás és a szükséglet egyensúlyának megbomlását „objektív” krízisként, méghozzá ennek a halott orvosi metaforának szó szerinti értelmében. A rendszer fennmaradásának záloga az egyensúlyban van — ugyanakkor a haszon és munkahelyek forognak veszélyben.
A tény, amire először a Római Klub hívta fel a figyelmet A növekedés határai című jelentésében, napnál világosabb: alapvető ellentmondás feszül a végtelen gyarapodás és a véges Föld között. A jómódú fogyasztók bonyolult berendezkedése a még többet! jelszavára épül — Heideggerrel szólva arra, hogy a világ örökkön örökké „kézhez álló” marad. Amikor szembe kell néznünk a lehetőséggel, hogy a világ egyszer csak nem áll rendelkezésünkre, hogy hulladékfelvevő képessége és erőforrásai végesnek bizonyulnak, az utánpótlás elapadása és a világ „elnyelőképességének” kimerülése megszűnik a „természetimádó” magánügyének lenni. Egyszerre maga az egész rendszer tűnik kockázatos vállalkozásnak.
tudománytalan
A termelő/fogyasztó természet-tapasztalatának összefüggésrendszerében az ellentmondás tény: többet akarunk és nincs több. A legönkéntelenebb válasz erre talán ugyanilyen tényszerű: ez nem így van, ez nem lehet így, talán nem lesz így. Nem engedjük, hogy így legyen, igenis kell, hogy több legyen. A tiszta tagadás az emberek legjellegzetesebb első reakciója, ha találkoznak valamivel, amit sem elkerülni, sem elfogadni nem tudnak, ahogyan ezt Kübler-Ross már régen kimutatta. Ez volt például az amerikai válasz a The Limits of Growth-ra, vagy Rachel Carson Néma tavasz című könyvére. Időnként a válasz „vállon- veregetős”: az effajta jelentésektől úgy próbáltak szabadulni, hogy „tudománytalannak” minősítették. Máskor elkeseredetten védekeztek: az ökológiai aggodalmakat kommunisták (vagy kapitalisták) összeesküvésének bélyegezték, vagy kijelentették, hogy egyesek idegei felmondták a szolgálatot. Ha az előző nemzedék retorikáját tanulmányozzuk, nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a konzerválás vágya igencsak nem-amerikai jelenség. Az amerikaiak többet használnak fel és többet hoznak létre, míg a világ többi része lihegve próbál lépést tartani velük. Primitívsége ellenére a képlet változatlan maradt: egy tényeken alapuló megállapítást tények segítségével igyekeznek tagadni.
A természetet nyersanyagnak tekintő szemléleten belül azonban van egy másfajta ökológiai viszonyulási mód is, amit — ismét Kübler-Ross kifejezésével — alkudozásnak nevezhetünk. A betegségének végső stádiumáról értesülő páciens alkut próbál kötni a Halállal. Ha áttérek a szűrős cigarettára, tovább dohányozhatok? Ha abbahagyom a dohányzást, életben maradok? Ez az ökológia nyelvén így hangzik: ha katalizátort építünk az autónkba, tovább száguldozhatunk? Ha műanyag szatyrainkat újra felhasználjuk, folytatódhat a fogyasztás? Ha nem beszélünk krízisről és környezetbarát eljárásokat találunk ki, tovább szaporíthatjuk magunkat és az igényeinket?
A téma variációi végtelenek, de az ökológiai tapasztalat ettől semmit sem változik. Gondjaink még éppúgy körülfognak, mint maga a természet. Az ökológiai válság egyszerűen tény. Nem az életmódunkkal van baj; a természet képtelen igényeinket kielégíteni. Némi leleményességgel rábírhatjuk, hogy erőltesse meg magát egy kicsit, s akkor vígan tovább fogyaszthatunk, amennyi belefér.
A természethez való viszonyunkban csak akkor következik be gyökeres változás, ha elismerjük, hogy a tények már végképp nem tüntethetők el. Lehet, hogy a tények végtelenségig manipulálhatók, de amikor az ökológiai krízis problémája makacsul visszatér, egy idő után éppen arra döbbenünk rá, hogy már nem egy ténnyel, s legkevésbé sem egy „kéznél lévő” ténnyel állunk szemben. A természet egyszerre úgy jelenik meg, mint „akinek” saját akarata és gondolkodása, legalábbis saját élete van. Ha a krízissel nap mint nap találkozunk, végre rákényszerülünk, hogy a természetet immár önálló lények közösségeként fedezzük fel újra.
A természet megtapasztalásának merőben más formájáról van szó, aminek gyökerei a legeltető/mezőgazdasági viszonyulási módig nyúlnak vissza. A természettapasztalat megváltozása azonban az ökológiai krízis teljes átértékelését vonja maga után. A krízis felelőse nem a nyersanyag-utánpótlás elapadása lesz, hanem az élőlények közötti tartalmas kapcsolatok megromlása: mi magunk. A természet válsága személyes kudarcunkká válik. Nem a nyersanyagforrások merültek ki, hanem a mi kapcsolataink. A kapcsolatrendszer metaforája sok mindent elárul. A természet elidegenedett tőlünk és mi a természettől, nem mozgunk együtt, nem vagyunk egymással szinkronban.
a természetes idegen
Az ökológiai filozófia egyre inkább hajlik arra, hogy a válságot az elidegenedéssel és személyes kudarcunkkal azonosítsa. A flanelinges természetvédők, akikhez leginkább húz a szívem, úgy fogják fel ezt az értékvesztést, hogy a természetet eleven rokonként üdvözlik, túl a villanyvezetékeken és a betonúton. Nekik a természet nem nyersanyagkészlet, hanem rokonok közössége, ahol az ember jelenléte egyáltalán nem rokonszenves: ő az, aki elvagdossa a családi szálakat, aki Neil Everden szavaival, a természetes idegen. Innen tekintve az ökológiai krízis kulcsa nem más, mint hogy az ember képtelen a természet rímeire és ritmusára hangolódni: a természet mint élőlények közössége nem az otthona többé. Megoldást az jelent, ha visszatérünk a természethez: vagy a szó szoros értelmében a fák közé, vagy szimbolikusan, a műanyagot fára cserélve, a szintetikus táplálék helyett szerves ennivalót fogyasztva, így igyekezve újra felvenni az élet természetes ritmusát.
A „mélyökológia” „legmélyebb” pillanataiban ezt a hangsúlyosan személyes elemet úgy értelmezi, hogy az elidegenedés fölismerése nem csupán a minket körülvevő Természetre, hanem a bennünk legmélyebben lakozó természetre is vonatkozik. Az ember önnön természetétől való elidegenedésről van tehát elsősorban szó, ami annyira sebezhetővé és tétovává tesz bennünket, s így az elidegenedés fő felelősének nemcsak a természet és a közénk álló technológia minősül, hanem maga a reflexív, közvetítő értelem is. Ebben az olvasatban a főgonosz nem egyszerűen az elgépiesedés és a fogyasztói társadalom, hanem a felvilágosodás és talán még korábbi, az ész uralmára hivatkozó irányzatok. Az ökológiai krízis így annak a nyugati civilizációnak a válsága lesz, amit az „elműszakiasított” ész uralmára alapoztak, ami nem a harmóniára, hanem az ellenőrzésre törekszik. Ebben az ökofeministák a férfias jellegű ráción, az uralkodási vágyon, a hódításon alapuló civilizáció végletes elidegenedését látják, ami végképp elvesztette a kapcsolatot minden élő létforrással, és reménye sincs, hogy önazonosságát egy közösségen keresztül nyerje vissza. Ebből a nézőpontból nem jelenthet megoldást, ha egyszerűen visszatérünk a minket körülvevő, élő természetbe. A megoldás a bennünk mélyen élő természet újrafelfedezése: visszatérés mindahhoz, ami bensőnkben ösztönös, érzékeny, gondoskodó és tápláló, ami tulajdonképpen maga az élet.
Ha azonban a főgonosz valóban a reflexív tudat, a természet feslés nélküli köpönyegének megszaggatása, akkor az a felfogás is gyanúba keveredik, ami a természetet élőlények közösségének fogja fel. Ez az elképzelés nagyon is az egyénből indul ki, és innen nézve minden egyéni az elidegenedéshez tartozónak tűnik. A mélyökológia kézikönyveiben található „lelki” gyakorlatok — például a Gondolkozz úgy, mint egy hegy — arra igyekeznek megtanítani bennünket, miképp lehetne túllépni az egyéni léten és helyreállítani minden lény egységének tudatát. A lények egysége azután már visszavezet a szentként jelen való természet régen elfeledett gondolatához, ezzel azonban megjelenik az ökológiai válság megtapasztalásának harmadik lehetséges módja is: a krízis mint végzet.
fütyül az egészre
Tapasztalataink szövedékében a végzet szerkezeti megfelelője erőfeszítéseink hiábavalósága. Lehet, hogy egyenként felkutathatjuk gyökereinket a minket körülvevő élővilágban, vagy élesztgethetjük a bennünk mélyen szunnyadó természetet, de mint emberiség, mint az iparosítás utáni társadalom nem érdekel bennünket igazán a válság. Magánemberként megpróbálhatunk jól gazdálkodni az energiával vagy különválogatni a szemetet, de a rendszer egésze rendületlenül halad tovább a gazdasági bővülés útján: a fogyasztás növekedésének minden egyes lépcsőfokát fejlődésként ünnepeli, újabb és újabb termékeket talál ki azoknak, akiknek már mindenük megvan, újabb és újabb piacnak tekinti azokat, akiknek nincs. Egy-egy ember felelősséget érezhet, a rendszer azonban fütyül az egészre.
És úgy tűnik, a természet is. A földi élet egész története során egy kipusztuló faj helyét egy másik vette át. A természet az egyensúlyt túltermeléssel és a túltermelés megsemmisítésével tartja fenn, és már-már kineveti a fenntartásra és megőrzésre vonatkozó erőfeszítéseinket. Időről időre bizonyos fajok túlszaporodtak, és ezzel azután el is pusztították magukat. Innen nézve a rák nem valamiféle rendellenességnek, hanem az élet alapmetaforájának tűnik. Az élet biztosítani akarja létét a földön, és ha ez sikerül, túllépi határait, szaporodik és sokasodik, mígnem meghaladja saját lehetőségeit, és önkorlátozásának hiányába pusztul bele, A fajok ezen éppúgy keresztülmentek, mint a kultúrák, például Amerika hatalmas, ősi civilizációi. De mi magunk sem vagyunk kivételek. Nem tudhatjuk, vajon az aztékok vagy a mayák érzékelték-e, hogy táplálékforrásaik mikor nem sokasodtak társadalmuk túlszaporodásának ütemére, mi azonban igenis tisztában lehetünk a magunk helyzetével. Már az előző nemzedék is jól látta, hogy amennyiben nem vetünk gátat a népesség robbanásszerű, további növekedésének, a Föld megmentésére tett minden erőfeszítésünk hiábavalónak bizonyul. Épp ilyen jól tudjuk, hogy amennyiben nem állítjuk meg a mértéktelen fogyasztást, az egész Földet tönkretesszük. Tudván tudjuk, hogy csak úgy maradhatunk fenn, ha a szaporodás és a fogyasztás arányát egy állandó értékre sikerül beállítanunk, és ezt ugyanakkor mindenki számára elérhetővé tesszük, mégis mintha inkább tehetetlenül néznénk csupán, hogyan rohanunk saját vesztünkbe.
a végzet megtapasztalása
Bármennyire is kellemetlen, ebből a nézőpontból az ökológiai válságot valóban csak mint végzetet értelmezhetjük. Ha túlzásnak tartjuk is Martin Heidegger fennkölt metaforáját, hogy a Lét bújócskát játszik az emberiséggel, valós tartalma elől akkor sem térhetünk ki. Határozottan arról van szó, hogy az emberiség saját megsemmisítését programozta önmagába. A szent jelenlétként megélt természet megfelelője az ökológiai válság felől a végzet megtapasztalása, és talán valóban nem marad más, mint elismételni Heidegger szavait: „már csak egy Isten menthet meg minket”.
V.
A kör bezárult. A kiinduló élmény a természet lenyűgöző hatalma előtt álló védtelen ember volt, és tulajdonképpen ide tértünk vissza, mintha a „tudott tudatba”, a reflexivitásba, az igazságként értelmezett életbe tett kirándulásunk csupán olyan hiba lett volna, aminek drágán kell az árát megfizetnünk. Tiltakozni, ellenkezni, vitatkozni szeretnénk, de a történelem könyörtelen panorámája mutatja a legjobban, mennyire hiábavaló a megélt tapasztalat ellen akár a legjobb érveinket felsorakoztatni. A legkörmönfontabb érv is hasznavehetetlen, ha nem találja meg Rechtsquellé-jét [igazságforrását], igazolásának alapjait a tapasztalat világában, ami úgy tárul elénk, mint ami egyszerűen adva van, s ilyen alapokkal az ökológiai válság mint tény, kudarc és végzet nem rendelkezik. Hacsak…
…hacsak nincs valamilyen másfajta tapasztalat, de ennek a puszta felvetése is a pimaszsággal határos vakmerőség. „Áll a világ mindvégtére, / Hej hogy a nagy szél esne neki”[4]. Nincs új a nap alatt, mondja a Prédikátor. Mégsem lehetetlen, hogy az ökológiai válság egy új tapasztalat lehetőségét teremtette meg: egyszerre vagyunk felelősek a természetért és tartozunk felelősséggel neki.
egymás iránti felelősség
Ez valódi újdonság. Ha az emberek a természetet szent jelenlétként, élőlények közösségeként vagy nyersanyagraktárként tapasztalják meg, kimondatlan előfeltevésük mindvégig az, hogy a természet képes gondoskodni önmagáról, és nekik csak az egymás iránti felelősséggel kell foglalkozniuk. Az emberiség csak legjobb pillanataiban döbbent rá, hogy miközben felelősséget vállal egy jó ügyért, magának a jó ügynek is lehet felelős. Hát akkor érezzünk felelősséget a természetért? Azt már nem. Az ökológiai tapasztalat változatainak közös vonása a felelőtlenség. Gyermekkoromban, amikor dúlt a háború, a rádió rendszeresen bemondta, összesen hány tonna angol nyersolajat süllyesztettek bátor német tengeralattjárók az Atlanti-óceánba. Mi csehek sokat aggódtunk az angolokért — a mi sorsunk az ő fennmaradásuktól függött. De sohasem jutott eszünkbe az óceánért és annak lakóiért aggódni. Szentül hittük, hogy a természet erőtartalékai kimeríthetetlenek. Majd gondoskodik magáról. Ez nem a mi dolgunk.
Évezredeken át ez a meggyőződés megalapozatlan volt ugyan, de nem járt komoly kockázattal. Persze tényleg megalapozatlan volt: az emberek attól a pillanattól váltak felelősekké tetteik következményeiért, amikor úgy döntöttek, hogy az ösztönök és szokások korlátait szétfeszítve inkább szabadságban élnek. Mégis biztonságban érezhették magukat. Az energia-felhasználás a mainak csupán nevetséges töredéke volt, az ember még szerény igényeket támasztott a természettel szemben és egyáltalán: túl kevés volt az ember, hogy komoly tényezővé váljon. A technológiai, fogyasztói és demográfiai robbanással az arányok drasztikusan megváltoztak. Ma már nincsenek előre biztosított korlátok. Maga a természet vált veszélyeztetett fajjá. Többé senki sem gondolhatja, hogy a természet képes magáról gondoskodni.
erkölcsi kihívás
Általában mégis úgy kelünk és fekszünk, mintha még mindig így gondolkodhatnánk. Bizonyos értelemben ezt még mindig írhatjuk az egyéni, illetve közösségi mohóság számlájára. Másik értelemben lehet egyszerűen rossz beidegződés is, az évszázadok tehetetlenségi nyomatéka, amikor a még többet! még iparkodásunk értelmes céljának és a fejlődés kétségtelen zálogának tűnt. De a „fejlődés” szót egyre rekedtebben szajkózzuk, önigazolásunk egyre erőltetettebb. Különösen a fiatalabbak tekintik a természetet különlegesen sebezhetőnek és éreznek megkülönböztetett felelősséget fennmaradásáért, s ezt az érzést a nyersanyagként felfogott természet válsága hívta életre. Ennek az alapjaiban új érzés prizmáján keresztül alakul át a válság egyszerű tényből, kudarcból és végzetből erkölcsi kihívássá.
Ez az újfajta tapasztalat alkalmas pillanat arra is, hogy másképp értelmezzük a világegyetemben betöltött szerepünket. Az önmagára tekintő, reflexív tudat, azaz az ösztönt és a megszokást felváltó, igazságként értelmezett élet nem az eredendő bűn, még csak nem is a természettől elidegenedés, amiből csak az válthat meg, ha visszatérünk a kollektív tudattalan sötét ösztönösségéhez. Az igazságként megélt élet nemcsak mint elidegenedés jelenhet meg, hanem mint az emberiség természetes szerepe is, mint „küldetés”, mondhatnánk hagyományosabb kifejezésekkel, mint az ember létének valódi vagy „autentikus” formája. Az egyetlen feltétel, hogy a szabadságként értelmezett élet felelősségként értelmezett élet is legyen, tudatos elfogadása, hogy a Föld védelme igenis komoly feladat. S e feladat az életet lehetővé tévő harmónia biztosítása a szaporodásra és a fogyasztásra vonatkozó önmérsékleten keresztül. Ha már embernek kell lenned, legyél Albert Schweitzer.
VI.
És itt találkozunk végre a környezetvédelem maszatos gyermekével.[5] Fogalmilag mint az ökológiai dilemma „ragadható meg”, mint választás két egyaránt elfogadhatatlan lehetőség között. Az egyik annak az állításnak az elfogadása, hogy egy ökocentrikusan értelmezett világban az emberi értékek csupán a többi faj között emberként számon tartott faj különlegességei közé tartozik. Az így értelmezett világban nincs érték vagy jelentés, nincs se jó, se rossz, csak az átalakulás logikájának kíméletlen működése. Az ökológiai felelősség etikája csak emberközpontú világban képzelhető el, ahol az emberi mérce a mérvadó, és ahol képesek vagyunk különbséget tenni jó és rossz között. Ilyen világban — és ez az eldöntésre váró kérdés másik oldala — azért van érték, mert az emberek mindennapi tevésük-vevésük közben a világot mint segítőtársat vagy mint akadályt tapasztalják meg. Az értékek egyedüli forrása az ember, és nincs az a parancsolat, ami ezzel szembeállítható. Az emberi érdek minden más faj érdekeinél előrébb való. Ilyen világ még elbír egy óvatos környezeti etikát, de egy ökocentrikusat már semmiképpen sem. Az ember nem lehet egyszerre a faj, amelyik megszabja a világ rendjét (emberközpontúság), miközben azt játssza, hogy csupán az egyik faj a sok közül (ökocentrizmus). A környezeti etika önellentmondás, vagy ahogy ezt Niklas Luhmann megfogalmazta, puszta zaj a kommunikáció csatornáiban, ami a minket megmérő és könnyűnek találó Láthatatlan Kéz útjába akar állni.
A filozófiai hagyományban járatos olvasók itt ugyanarra a kérdésre bukkanhatnak, amivel minden idealista fogalmi rendszernek szembe kell néznie. Klasszikus formájában ez a felismerés úgy hangzik, hogy nem lehet a tudat egyszerre a világ megalkotója és a világban megalkotott valóságként jelen lévő tényező. Hogyan haraphat a kígyó a saját farkába? A klasszikus válasz pedig az, hogy nem az én vagy a szomszédom egyéni pszichológiai tudata hozza létre a világot, hanem a tudat puszta megléte. Az, ami van csupán egy elvben létező, céllal rendelkező lény jelenlétéhez képest nyer értéket és jelentést és rendeződik értelmes jelenség-együttessé. A tudatnak mint olyannak — William James „mentalitásának” — a jelenléte az, ami megengedi, hogy a világ egyes elemeiről mint „jók”-ról és „rosszak”-ról beszélhessünk. Az egyéni tudattal szemben tehát a transzcendentális tudat önmagában adott jelenvalósága alkotja meg a közvetlenül adott világból az (élettel rendelkező) világot, az élővilágot. A világ gondolkodó egyedei („pszichológiai szubjektumai”) tehát maguk is a világon belüli, megalkotott lények.
ökocentrikus világ
De talán nem baj, ha a szakbarbár kifejezések tövises útvesztői helyett közérthetőbb nyelven igyekszem mindezt megfogalmazni. Hogyan tud az emberi faj egy lenni a többi faj között, miközben egyszerre igyekszik tiszteletben tartani a többi faj érdekeit, és próbálja saját, csak rá jellemző erkölcsi törvényeit az egész univerzum számára kötelező érvényűvé tenni? Vagy, ahogy erről már szó volt, hogyan lehetséges környezeti etika, ha egy ökocentrikus világban nincsenek értékek, miközben egy emberközpontú világban mindent az emberi érdekek határoznak meg?
Kezdjük az érem egyik oldalával. Abból indulhatunk ki, hogy egy életközpontú, „biocentrikusan” megalkotott világban, ahol az ember csak minden kiváltság és megkülönböztetés nélküli faj a sok között, a világ is csupán mint cartesianus kiterjedt dolgok, res extendes összessége van jelen, értelem és érték nélkül. Ez a kijelentés azonban — mint erre másutt már rámutattam — egyszerűen nem állja meg a helyét. Az érték nem a reflexív tudattól, hanem egy céllal rendelkező tevékeny lény jelenlététől függ. Lehet, hogy egy mormota nem töpreng el a hajnali harmatos fű tápértékéről és étvágygerjesztő hatásairól, de kifinomult viselkedése meggyőzően bizonyítja, hogy a füvet kívánatosnak, azaz „jó”-nak tartja. Ha valahol élet jött létre, ha megjelent akár egyetlen lény is, aki vagy ami valamilyen céllal rendelkezik, az, ami van többé nem lehet puszta tény, ami közömbös az értékekkel szemben: annak már értékekkel átitatott és értelemmel elrendezett valaminek kell lennie. Ahol élet van, ott érték is van, függetlenül az éppen adott, sajátos emberi értékrendtől. Egy ökocentrikus világ nincs kevésbé értelmesen berendezve és nincs inkább híján az értékeknek, mint egy emberközpontú világ. Sőt, az állítás inkább fordítva igaz.
Az ember morális kötelezettségei sem korlátozódnak csupán emberek közötti kapcsolatokra. Igaz, hogy a jóra buzdítás és gonosztól tartózkodás parancsa valószínűleg csak az emberre és néhány egyéb, bonyolult szerveződésű fajra — emberszabású majmokra, kutya- vagy medvefélékre — vonatkozik, akiknek ösztönös tájékozódásába beszüremlik a mérlegelésre és döntésre késztető értelmi elem is. Annyi azonban bizonyos, hogy ez a parancs nem csak akkor irányítja cselekedeteinket, amikor más, morálisan szintén választani képes lényekkel érintkezünk. Bármihez nyúlok is, abból az érték nem fog hiányozni, ezért a jóra hajlandóság és a rosszra restség parancsa minden érték tiszteletét megköveteli tőlem, és hogy mi ez az érték, az nem az én egyéni érdekeim függvénye. Jóval azelőtt, hogy emberi létezőként utólagos számvetést készíthettem volna egyéni értékrendemről, az élet, amelynek esetleges megnyilvánulási formája vagyok, már kinyilvánította, milyen értékeket tekint mérvadónak. Minden, ami él, a legszerényebb lényekig, életben szeretne maradni és retteg az elpusztulástól. Vannak persze nyilvánvaló kivételek, amikor ez vagy az a létező szükséges és elégséges indokok alapján elfogadja, vagy egyenesen kívánja a halált. És vannak olyan egyének is, akik föláldozzák magukat egy közösség vagy faj boldogulásáért, a nagybetűs Életért, ami fontosabb, mint az egyén élete. De az általános szabály mégis az, hogy ami él, az élni akar. Az élet – nem egyszerűen az én, vagy a másik egyed élete, hanem az élet „mint olyan” – önmagában és önmagáért létező érték.
Ennek a szabálynak figyelemreméltó következménye van, ami ezúttal megoldja számunkra a kör négyszögesítésének problémáját: számolhatunk egy benső, egy-egy jelenséghez elidegeníthetetlenül hozzátartozó értékkel is. De ha az érték viszonylagosságon alapuló kategória, aminek a valósága mindig valamihez képest derül ki, hogyan magyarázzuk egy ilyen benső, minden viszonytól független érték jelenlétét? Egyszerűen: ilyen esetekben maga a viszony benső és elidegeníthetetlen a jelenségtől. Mivel az érték önmagában és önmagáért létezik – ahol az -ért a viszonyként létezés, a -ban pedig a külső kapcsolatoktól függetlenség nyelvi hordozója — mondhatjuk, hogy épp saját magában — és nem valami másban — van. Nem az emberek mint holmi egyéni értékbecslők alkotják a jelentéssel átitatott és értelemmel berendezett világot. A világot maga az élet alkotja, és az emberek ennek az életnek csupán megjelenési formái. Mint érték-es, értékelő egyéni (magán) életek, magukon viselik a jel-enség, a jelentéssel „bírás” bélyegét: az általuk (is) megalkotott világban az élet jelentéses jelenségének hordozói lettek, együtt és külön-külön is, azaz közös- és magán-életükben egyaránt.
Az ökológiai dilemma, a választás kényszere két egyaránt rossz lehetőség között ezzel semmivé vált. Köddé vált egy „szillogizmus” második premisszájában, ahol az „első premisszában” az emberközpontúságot transzcendentálisan, a „konklúzióban” pedig lélektanilag határoztuk meg — vagy, kevésbé „ködösen”, az első esetben az emberközpontúságot az erkölcsi törvény, a második esetben a magánérdek szempontjából tekintettük döntő jelentőségűnek. Mint felelős lények, legelső kötelességünk, hogy ne pusztítsuk el az (önmagában és önmagáért jó) Földet. Hát ennyit a maszatos gyerekről.
VII.
Persze ez a szurtos kölyök igazi (Föld)-anya szomorítónak bizonyul. Lehet, hogy valaki logikai alapon utasítja el az ökológiai dilemmát, de annak megtapasztalható következményeivel már nehezen tud vitatkozni. A légszennyezés még mindig megéri, sőt egyeseknek komoly haszna származik belőle. A logikai szempontból akár helytelennek is minősíthető ökológiai dilemma még veszélyes fegyverré is válhat néhány rosszakaratú ember kezében, akik épp ezzel ejtik csapdába a figyelmetlen szemlélőt. Lehet, hogy a környezetvédelem felelőssége elhárítható, ha egyesek az emberi hübris számlájára írják, és lehet, hogy egy foggal-körömmel vívott, véres evolúció nem vitaalap, mégis egy hamis retorika remekbe szabott érveinek bizonyulhatnak mindazok szájában, akik szívesen hajtanak sokat vedelő álomautóikkal egy elefántcsont-pálcikákkal csipegetendő bálnavacsorára, vagy épp északon kutatnak olaj után, esetleg bányásznak, vagy izzadtan térnek meg az utolsó grizzly-medvék utáni hajtóvadászatról. Éppen aki az effajta kedvtelésekben örömét leli, beszéli tele mások fejét a környezeti ártalom szörnyűségeivel, miközben a józan és valódi érvek rendre elsikkadnak.
a vég szomorúsága
De más oka is lehet az ökológiai dilemmához fűződő visszás kapcsolatunknak. Van ennek a dilemmának egy, a tapasztalatban gyökerező s ezért jól igazolható alapja, ami fontosabb, mint a logika. Paul Ricoeur nevéhez fűződik a la tristesse du fini, ,,a vég szomorúsága” kifejezés. Minél jobban szeretjük a minket körülölelő mindenséget, annál jobban rádöbbenünk, mennyire sebezhető. Szeretetünk angyali szárnyaival takarnánk be az egész kerek világot, de tudjuk, hogy inkább bumfordi kezeink között fog szétporladni. Annyi kibírhatatlan gyötrelemmel tud eltölteni a véges létezők iránti szeretet! Az évezredek során az ember alaposan megtanulta, hogy csak óvatosan szabad szeretni, mert a szeretett lényt bármelyik pillanatban elveszítheti.
Talán a legfontosabb ökológiai tapasztalat az a halálmegvető nagyvonalúság, ami szeretni meri a szenvedő és elmúlásra ítélt teremtett világot. Szeretni a természetet mást jelent, mint imádni, igazgatni vagy használni. A szeretet rádöbbent, hogy bár ebben az évszázadban megakadályozhattuk az elefántok végleges eltűnését, elérkezik az idő, amikor nekik és nekünk egyaránt el kell pusztulnunk. A szeretet rákényszerít, hogy óvjuk az életet, de úgy, hogy közben tudatában vagyunk a halál szükségszerűségének.
Az ökológiai dilemma, legyenek bármilyen hibái, a végesség felett érzett szomorúság hangján szólal meg. Ebből a szempontból már tulajdonképpen nem válasz szegezhető vele szembe, hanem csak a szeretet maga. A szeretet vakmerően dajkálja azt is — és azt leginkább —, amiről tudván tudja, hogy egy napon elveszíti. Mint az édesanya, aki halandó gyermekeket szeret. De pontosan tudjuk, az élet nem arról szól, hogy örökké leszünk. Az élet örökkévalósága már egy másik rendhez tartozik: olyan függőleges dimenzió, ami átvágja az elmúlás és pusztulás vízszintes vonalát. Az élet az igazságról, a jóságról és a szépségről szól, arról, hogy egy sirály szárnyal az öböl felett, és nem fullad olajfoltokba. Arról, hogy az anyaelefánt gyöngéden gondoskodik követelőző kicsinyeiről, és nem orvvadászok elől menekül. Arról, hogy az ember féltő szeretettel óvja a Földet, és nem arról, hogy a mohóságtól fuldokolva sorvasztja el.
Talán a végesség felett érzett gyász utolsó szava a költészet. Igaz, a költészet nem a választásra és a cselekvésre buzdítás műfaja: veszélyes öncsalás a romantikus gondolat, hogy az elidegenített emberiség problémái megoldódnak, ha költészettel tér meg az ártatlanság tökéletes birodalmába. Nincs visszatérés és főleg nincs ártatlanság, amihez visszatérhetnénk. Az ökológiai válsággal az néz érett ember módjára szembe, aki elébe megy, és elfogadja a természet fennmaradásáért rárótt felelősséget. Aki keményen elhatározta, hogy hatástalanítja a nukleáris energia, a túlszaporodás és a túlfogyasztás három bombáját. A kritikus mérlegelésre ma is szükség van. Gyanús, ha a ,,kimondhatatlan”-ra hivatkozunk; csak nehézkes észjárásunkat igyekszünk leplezni, a lustaságot, ami az emberi faj szerintem tisztán hallható segélykiáltását és az erre felriadó felelősségtudatot próbálja elhallgattatni.
Ugyanakkor nem is lehetünk meg költészet nélkül. Az ész, a ráció a fenyegető környezetszennyezéssel még kezdhet valamit, de a la tristesse du fini-t csak a költészet értetheti meg velünk.
vándorló istenségek
Azt hiszem, ott a baj, hogy napjaink környezeti filozófiája képtelen különbséget tenni az ökológiai tapasztalat két szintje között. Az egyik tapasztalat az ökológiai válságra vonatkozik, s valóban olyan címszavakkal jellemezhető, mint ,,az egyik faj a sok között”, „túlságosan magabiztos”, „túlszaporodás”, „túl mohó”. Ezen a szinten a választ csak az elemző gondolkodás és a határozott tettek adhatják meg. De van egy második szint is, ami éppen az előző szint cselekedeteit indokolja meg: a szenvedélyes, Albert Schweitzer-i szeretet e kék bolygó iránt, és minden iránt, ami vagy aki rajta lakozik — ennek a szeretetnek azonban arról is tudnia kell, hogy egyszer menthetetlenül elpusztulunk. Ezen a szinten nem a tettek menthetnek meg. Még csak nem is vándorló istenségek. Talán egyedül a költők. Itt a végső ökológiai megtapasztalás a szeretet, ami ha minden értelmet nem is, de a fajok minden korlátját biztosan meghaladja.
Epiktetosz Enchiridionjának kezdő sorai talán aktuálisabbak, mint valaha. Néhány dolgon, így például a Föld kapzsi és kíméletlen kifosztásán tudunk, és kell is változtatnunk. Olyanokkal, mint az élet végessége, amit az elmúlás és pusztulás tudatán vásároltunk meg, csupán megbékélnünk lehet. E két érzés megtapasztalása lesz a költői lakozás helye. Legnagyobb szükségünk talán a bölcsességre van: vele megérthetjük, hol a különbség.