AZ KISZÁRADT ÉS ELEVEN KUTAKRÓL

Tamás Ferenc: Nincs című verséhez

Hát, szervusz, Feri, örülök, hogy legalább így, virtuálisan. Mindjárt ihatnánk is egyet.

Nem, én sem akarok szeszelni, bár van borom is, méghozzá saját, és azt hiszem, vállalható minőségű, egy másik alkalommal meg is kóstolhatjuk. De, ahogy mondom, ma valami alkoholmenteset szeretnék, mondod, te is, és ez az alkoholmentes legyen bodzaszörp, jó? Az is a sajátom. Mit szólsz?

Persze, nem teljesen a sajátom, ha egyszer civilizációban élünk, az szinte kizárt. A borkősav, a felkarikázott citrom, a kristálycukor, ami nélkül ez a szörp nem lenne ez a szörp, mind vásárolt holmi. De nemcsak a bodzavirág volt az enyém, hanem a víz is, amivel készült. Jó, nem akkora durranás, de nekem mégis.

Olvastam a versedet, és eszembe jutott, hogy nekem is volt-van egy ilyen kiszáradt kutam. Te a kutat afféle allegóriaként használod – valamelyest az enyém is több, mint holmi használhatatlan objektum.

fosóhomok

Tudod, amikor megvettem a „birtokot” V.-n, az eladó külön fölhívta rá a figyelmemet – mint az ingatlan értékét növelő tényezőre –, hogy vízmerítési jogom van a szomszéd telken álló kútból. Szolgalmi jog, amit a szerződésben „szorgalminak” írt. Nem gondolok rosszhiszeműségre, felteszem, évek óta feléje sem nézett a teleknek, és csakugyan fogalma sem volt róla, hogy az a kút réges-rég kiszáradt. Ráadásul az a földalatti erő, az a geológiai tényező, amit arrafelé futóhomoknak, folyóhomoknak, sőt, fosóhomoknak is neveznek, játszi könnyedséggel össze is kócolta a kútgyűrűket. Le lehet menni rajtuk, mint egy lépcsőn a csontszáraz kútba. Még csak nem is mély, pár méter. Sejtelmem sincs, hogy utoljára ki használta, és milyen lehetett a vize. A legfelső kútgyűrű már évek óta úgy állhatott ki ferdén a földből, mint valami sértett csillagászati távcső, amit senki nem használ. Vagy mint Verne Columbiadja, amiből soha többé nem röpítenek ki lövedéket a Hold felé. Úgyhogy a húgoddal egy távolabbi szomszéd telkére jártunk vízért. A húgod Páfrányos Kútnak nevezte el, mert a legfelső és az alatta lévő kútgyűrű közötti résben kihajtott a páfrány. Csak hát, a Páfrányos Kút nem volt valami bővizű, talán nem is volt egészen tiszta a vize. Így amikor már meguntam folyton a faluból felvinni a teli kannákat, és a lányok is megszülettek, úgy döntöttem, ásatok egy kutat a saját telkemen.

Mára már kijátszottam magam az ezoterikus dolgokkal, de akkoriban erősen hittem bennük. Mondanom sem kell, nekem is volt varázsvesszőm, tudod, olyan fémpálcám, amivel ki lehetett mutatni a vízereket. Kipróbáltam, és valóban, a telek bizonyos pontján határozottan jelzett. Nagyjából ennyiben is maradtam magammal.

Aztán jöttek a kútásók. Kérdezték, mit szeretnék, hol ássák meg. Mutattam egy elég nagy kört, amibe a kitüntetett pont is beleesett, hogy azon belül. Nem számítottam rá, hogy ők is előkapnak egy varázsvesszőt. Mondom, Feri, én ma már nem tudok mit kezdeni az ilyen hókuszpókuszokkal, de tény, hogy az ő fémpálcáik pont ugyanott jeleztek, ahol az enyém.

Hogy ezt mennyire lehetett komolyan venni, nem tudom, elvégre nem volt pénzem ellenpróbára, hogy na, akkor ássanak meg egy kutat ott is, ahol a pálcák nem lendültek ki, és ott majd mi lesz. De tény, hogy az egyik forró és száraz nyáron, talán a kétezres évek elején, a környéken az összes kút elapadt, csak az enyém nem. Na, ebből van az a víz, amit most a bodzaszörpben kortyolgatunk.

Én kezdettől ittam belőle, de a lányok miatt vittem mintát vizsgálólaborba. Meg is kaptam az igazolást, hogy ivóvíz minőségű.

Azt a szomszéd telket pedig a Jani használta. A tulajdonos külföldön élő magyar volt, aki remélte, hogy Jani majd borászkodik, és abból közvetlenül vagy közvetve ő, a tulaj is részesül. Évekig küldte Janinak a növényvédőszereket, aztán valahogy elmaradoztak a küldemények. Jani lényegében már az elejétől magának termelte az amúgy bűn rossz borát.

A szőlője jó lett volna, csak ő, hordója nem lévén, a sokéves használatban megbarnult, műanyag ballonokban érlelte a mustot. Képzelheted, hogy az az erjedő közeg mit kioldott a műanyagból.

centiliter pontossággal

Persze, hogy ittam. Mindennap átmentem Janihoz egy kis beszélgetésre, hát még jó, hogy iszogattunk. V.-n amúgy nagyon jó borok is akadnak, az egyik ottani ismerősöm minden évben díjat nyer, de hát, a Janié volt a legközelebb. Amikor visszabaktattam magunkhoz, a húgod centiliter pontossággal meg tudta mondani, mennyi Jani-bort fogyasztottam. Egyszer megkérdeztem a lányaimat, látszik-e rajtam, ha iszom. Persze, hogy látszik, mondták. És mikor vagyok rokonszenvesebb, kérdeztem tök fölöslegesen. Szerinted, kérdezett vissza Zsófi tágra nyílt szemmel.

Fura volt a viszonyunk Janival, úgy mondanám, majdnem baráti. Sokszor, sokat vitatkoztunk, ő mondta a hülyeségeit, én mondtam a magamét, ami az ő szemszögéből nyilván szintén hülyeség volt. Ez olykor az ordítozásig is elment. De ha szerszám vagy valami segítség kellett, mindig számíthattunk egymásra. Az aszályos időkben sokszor adtam neki vizet az én ezoterikus csodakutamból. Meg, tudod, az, hogy mindennap kijárt a hegyre. Nem mondom, hogy félelmetes csősz lett volna, mégis megnyugtatott a jelenléte.

Aztán az egyik ősszel váratlanul meghalt. Agyvérzés, de egy hétig kómában feküdt. Úgy szúrták ki, hogy nem jelent meg a kocsmában. Pedig minden áldott reggelt ott kezdett egy fröccsel. Aztán benéztek az ablakán, látták, hogy fekszik az ágyán, zörgésre, kiabálásra nem reagál. Rá kellett törni az ajtót, mentő, kórház, küzdés az életéért, satöbbi.

Bár ez sem egészen igaz, ez a váratlanul. Azon a nyáron valahogy olyan furcsán viselkedett, panaszolta, hogy zsibbad az egyik karja. Gúnyolva utánozta az odaszoktatott macskát, ahogy élelemért nyávog. (Jani megint bégetett?, kérdezték a lányok.) Valami sztrók lehetett. De a legfurcsább – ez megint a tudományosan leírhatón túli –, hogy ő, aki a katonaidejét leszámítva soha nem hagyta el azt a két kilométeres kört, amelynek a háza volt a középpontja, kétszer is elcipelt, hogy kiránduljunk, V. környékén sok ilyen hely akad. Mintha megérezte volna, hogy.

Janinak nem voltak közvetlen hozzátartozói, de már egy héten belül megjelentek a hiénák, akik fennen bizonygatták, mennyire közeli rokonságban álltak a megboldogulttal. Aggály nélkül leverték a lakatot, kifosztották a kis házat, mondjuk, sok kifosztani való nem akadt azon a házon. A legnagyobb fogásnak talán a tűzifa bizonyult.

Végül sikerült kiderítenem, ki a tulajdonos, és az ingatlant – azon az alapon, hogy a legjobb szomszédom én leszek magamnak – megvásároltam. De tudod, a mai napig úgy emlegetem, hogy a Jani-birtok. Pedig, mondom, az övé sem volt sosem. De ez már így marad. Azóta hat év eltelt, és még mindig hiányzik ez a marha.

A Jani-birtoknak van termő szőlője, csodálatos gyümölcsfái. Ahogy a jog fogalmaz, viselem terhét, szedem hasznát. De az a kút, az valami olyan különálló objektum. Az most valahogy még bánatosabban, még szemrehányóbban mered ki a földből.

kép | pxhere.com