Ács József

AZ ISMERETLEN FLUIDUM

2005 június

AZ ISMERETLEN FLUIDUM

Ha kora hajnalban, nyugtalan alvásából felriadva felül az ember az ágyban és fülelni kezd, megesik, hogy szavakat hall; ha elhatározza, hogy átizzadt, hátára tapadt pizsamájában kimegy a kacatokkal telezsúfolt erkélyre, hogy kiszellőztesse a fejét, megesik, hogy a katedrálüveg túloldalán is megmozdul valaki: a szomszéd gimnazista korú fia, aki hajdani önmagunkra emlékeztet, éppen az utcát és a júniusi reggel levegőjét tanulmányozza, ezt az ismeretlen fluidumot, melynek in concreto elsősorban az emberi szervezetre gyakorolt hatása érdekli.

Megkérdezem, hogy van.

szétfolyik

Egyszerre szemléli a világot és végez önmegfigyelést, ami kétszeres erőt kíván, mondja. A koncentráció egy üvegpohár, magyarázza, ha végigfut rajta a repedés, így, húzza végig az ablakon a körmét, rögtön kettéesik, ami pedig benne volt, az szétfolyik. Ez történt most is. Meglehet, puszta jóindulatból zúztam szét az összpontosítását, pillant rám szemüvege mögül, de lássam be, van abban valami paradox, hogy ezután épp a hogylétéről érdeklődöm. Hát hogyan tudna egy mondatot is mondani erről – ezek után?

Egyébiránt a napszakokból próbál jeleket kiolvasni, mert, mondja, számunkra nincs más adva, mint ez a jelenségvilág, az egymásba kulcsolódó eseményeknek ez a felfoghatatlanul gazdag sokasága.

Az időpont megválasztása természetesen nem véletlen, teszi hozzá, a reggeli utca tanulmányozása ugyanis jóval egyszerűbb. Déltájra valahogy mindent megül a fáradtság pora, az emberek, járművek jövés-menése öncélú kavargássá változik, melyben értelemnek már nyoma sincs. Az este vizsgálata még ennél is reménytelenebb, ez a feladat egyelőre még meghaladja az erejét. Éjszakára ellenben megint minden áttekinthetővé válik. A világ éjszaka leegyszerűsödik: mindenből csak a jelenségek feltörhetetlennek tűnő burka marad. Az éj pillanatai ezért a legegyszerűbbek, egyszersmind a legrejtélyesebbek is. Az éjszaka és a nappal átmenetét, a dolgoknak ezt a sajátos halmazállapot-változását vizsgálva szeretné a rejtélyt kikutatni. Következésképpen számára a hajnal és a reggel a legértékesebb időszak.

És a dél? – kérdezem.

A dél nem ismer se múltat, se jövőt: olyankor a jelen izzó vasszöge fúródik a városi tájba.

A délután agóniája aztán eltart egészen estig. Akkor a nappal felépült világrendet  összerogyasztja a szürkület: megroskad és magába fordul minden. A járdákba préselt léptek, a házfalakba csavart tekintetek szürke rétegei összetöredezve szétporlanak, s ebben a felkavarodó porfelhőben a dolgok elvesztik körvonalaikat: nem marad más, csupán a múlt.

Ami szürkületkor történik, az, mielőtt befejeződne, már emlékké válik: még létre sem jött, máris elmúlik. Ég és föld visszahúzódnak a teremtés első napjának megkülönböztetést nem ismerő egyformaságába. Szürkületkor múltat lélegzünk be és múltat lélegzünk ki, s nincs ilyenkor egyszerűbb a jósmesterségnél. Mint kettéhajtott papírlap, ha átdöfi a kés: a jövő és a múlt egy helyütt szakad ki. Egymásba nyílnak, s ugyanaz látszik bennük.

eldobált lavórok

Aztán lassan megérkezik a mindent kitöltő éj, mely gyűlöletes, mert mindent megfojt. Feketék a kertek, a házak, mint a test ráncaiba száradt alvadt vér. Éjjel minden a hullamerevség állapotában várja a hajnalt. A napfelkelte már csak konstatálja a halál beálltát: a vér, ami akkor elömlik mindenen, lassanként felszárad, s a holt tárgyakba újra visszatér az élet, hogy felöltse magára a halott világot, mint egy kabátot. Naphosszat hordja, majd alkonyatkor ernyedten lehull a kéz, s éjfélre mindent kiejt. Onnantól hiába próbál kiemelkedni bármi, az éj szörnyű súlya visszanyomja kockaforma ketrecébe. Semmiféle forma nem törhet ki ebből az egyformaságból, mert nem a formák, hanem a rájuk rótt sorsok egyformasága ez, mely már színültig tölti őket. Nincs bennük a feltámadás, az újjászületés reménye. Csak heverhetnek tehetetlenül, mint eldobált lavórok egy roppant szeméttelepen, az éjszaka szeméttelepén. Oly tehetetlenek, hiszen a nappal sokféle formáját is kölcsönkapták csupán! Az éjszaka zajai, dörejei-robajai nem a tárgyakból erednek, hanem a tárgyak alatti világ morranásai, azé a világé, ahol alakjukat vesztett tetemekként préselődnek egymásra minden korok, a valaha létezett dolgok földtani rétegei, melyek közül, mint földmozgás robajlása emelkednek fel ezek az iszonyatos hangok, hogy az elmúlás burkát a túlfeléről átlyukasztva ideszakadjanak erre a világra. Recsegés-ropogásukat egyetlen szenvtelen tekintet kíséri csak: a Hold!

Ha ágyunkban ekkor felülve fülelni kezdünk, majd mezítláb kibotorkálunk az erkélyre, a közvilágítás gyér fényében körbetekintve megállapíthatjuk, hogy a szomszédban senki sincs, ahogy tegnap és tegnapelőtt sem volt, hiszen a lakás évek óta üresen áll, és senki sem tudja, ki az örökös, ki a tulajdonos. A konyhában még felhajtunk egy nagy pohár csapvizet, majd visszafekszünk. Hamarosan hosszú és természetesen álomtalan alvásba merülünk.

kép | shutterstock.com