AZ INTEGETŐ HÍRNÖK

„A hírnök jön és integet
Hírek már rég nincsenek”
Európa Kiadó

„Végül is únod e régi világot csupa rom”
Apollinaire: Égöv

Itt se jobb, se rosszabb. Ez az unalomból csiholt mondat a mottóm.

Tudjátok, amikor ráeszméltem, hogy kinőttem a rendelkezésemre álló, közönséges földrajzi tér kereteit, ugyanolyan hökkent rémület fogott el, mint a kisgyereket, akire rászakadt a könyvespolc, vagy egészben kapott be egy gombóc fagyit. Nem volt ez olyan régen, hogy ne emlékeznétek – legföllebb (ez egy majd’ kilencvenéves, borissza, csillogó szemű öregúr kedvenc szava) nem akartok emlékezni.

a barna függöny légtölcsérében

Fordultam jobbra-balra, indultam észak és dél felé, hiába, mindig az unos-untig ismert vidék rezzenéstelen kő-, fa-, por- és délibábarca fogadott. Olyan lett a barátságos embertáj, akár egy szobor, amelyről kiderült, hogy hajdanán-danán gonosz papok áldoztak márvány lábainál. A mostani nyári éjszaka gyakran ért a nyitott ablak mellett ábrándozva – eltűnt idők lepkéi bukkantak fel a barna függöny légtölcsérében.

Mindenhol érthetetlen mozdulatokba ütköztem, és a legvégén még gyermekkori pajtásaim egy része is megtagadott.

– Harmincéves leszel, Józsi, a jövő nyáron – mondták ezek a régi játszótársak –, benőhetett volna a fejed lágya.

– Ideje megállapodnod – tanácsolta az a kicsi nő, aki néhány röpke évvel ezelőtt még kinevetett, amikor rákérdeztem, miféle látványosságokat rejteget pöttyös köténykéje alatt. Mostanra három égetnivalóan rossz kölyökkel jár-kel a faluban, úgy hurcolván őket magával, mint a macska a farkára aggatott konzervkoloncokat. – Nősülj meg!

Miután kezdtem a talpam alatt elporló, agyagos földet is idegennek érezni, fölkerestem a Szörnyű Öregembert, aki a falu végén éldegélt egy lyukas falú kunyhóban. A Szörnyű Öregember éjjel-nappal szítta lehetetlen, piros csempés pipáját, így arcát végig könnyű füstfelleg takarta, mint Istenét.

– Nősülj meg – mondta végezetül, miután közösen fogyasztottuk el szokásos estebédjét, egy szép fej vöröshagymát –, nősülj meg.

– Ezt tanácsolod hát? – kiáltottam fel, és úgy tettem, mintha a torkának akarnék esni.

A Szörnyű Öregember csak vigyorgott, és eljátszotta, hogy halálra rémült tőlem. Megfenyegetett mutatóujjával, majd lassú, lemondó mozdulattal a lenyugvó nap összevérezte mészkősziklák gyűrt lepedője felé intett:

– Ott találsz menyasszonyt, fiam. Lódulj!

Így indított el a Szörnyű Öregember az úton; az úton, ami az ismeretlenbe vitt. Hosszú, unalmas útnak ígérkezett – jobbnak láttam hát előbb a virtuális világhálón megtervezni. Időm, pénzem volt temérdek.

Nyitott ablaknál virrasztva ábrándoztam – odalent a kert kóbor macskaként dorombolt.

Nemrég elhunyt nagyapám öröksége miatt nem kellett garasoskodnom, de nem fektettem különösebb hangsúlyt a költekezésre sem, inkább azon voltam, hogy mind változatosabb körülmények között tegyem próbára őrangyalom valóban angyali türelmét.

tűre tűzött giliszta

A tüskés kedvű kaktuszok között teveháton poroszkáltam, a sosem csöndes óceán bálnaszürke hátát egy hidroplán fedélzetéről simogattam tekintetemmel; utaztam taxin, amely olyan sárga füstöt pöfékelt, mint a dukkózása, máskor vörös kordbársony belsejű pokolfeketén. Napoztam a Lady Jane luxushajó első osztályú teraszán – fényes volt, akár a tükör, ám időnként beértem egy maláj bérfelukka kátrányos kajütjével, sőt, szorongtam egy sanghaji kuli odvában is, miközben a copfos atyafi úgy tekergett a nyeregben, mint a tűre tűzött giliszta.

Láttam születést, és láttam halált; sötétet és világosat – s az összes rendkívüli átmenetet. Néha úgy éreztem, elég volt az élményekből, és vadgesztenyefás allékra vágytam, ahol régi korok örök fénye ragyog, máskor minden tagom úgy elnehezült a nagy utazás során, mint Ishmaelé.

És így érkeztem el egy kopott, szürke kis völgybe, amit sűrű, járhatatlan erdőkoszorú övezett, akár Odüsszeusz ithakai helyeit. Mélyén vékony folyó ezüstkígyója csörgött.

Itt futottam bele egy öregemberbe, aki ugyanazokkal a szavakkal fordult felém, mint a regénybeli San Ildefonso öregembere:

– Valaha itt virágzó város terült el – mondta, és hellyel kínált a fatörzsön.

Olyan vékony, olyan aszott volt, hogy, ha nem így tesz, akkor is elférek mellette; apró, dióbarna, furcsán ismerős vénség, kurta karral és hatalmas mesélőkedvvel.

Minekutána a vándorévek alatt ezer és egy nővel akadt dolgom (hol én futottam, hol ő kergetett), s perc nyugtom sem volt a kelettől nyugatig elterülő, óriási rónaságokat és vad dombvidéket telepettyező helységekben, boldog voltam, hogy a tűzifaszerű apó mellé sodort a végzet.

Csak a hangja nem tetszett, mert igen halk volt, rendezetlen, nehezen érthető: akár a nedvesen meggyújtott fa ropogása.

Körülöttünk mélyen hallgatott a vadon: a láthatatlan lények, amelyek surrogással, suhanással, nyervogással és bőszült bömböléssel nyugtalanítottak, most messze elmaradtak, és én olyan békésen ültem az öreg mellett, akár egy elveszett lélek, aki végre nyugalmat talált a számára megjelölt kikötőben vagy virágszirmocskán.

A levegő hűvös volt, mandula és szantál szaga lengett.

Az égen mókusfarokhoz hasonló felhők lebegtek. Hátamban éreztem a vadon erős, sötét leheletét.

– Akarod, hogy elmeséljem neked, mi történt a várossal? – kérdezte az apó, és miután igent biccentettem, megköszörülte a torkát. Egy pillanatra úgy tűnt, nem örül, hogy ilyen könnyen beadtam a derekamat, ezért gyorsan korrigáltam a hibát:

– De csak akkor, ha nincs nő a dologban – mondtam gyorsan, és utálkozva fintorogtam, de csak finoman, szimbolikusan, olyasfajta arisztokratikus közönnyel, mint egy Lajos korabeli medalionra karcolt möszijő.

– Nincs nő a dologban – mondta mohón vendéglátóm, és csettintett, és ütögette csontos térdét örömében, míg időtől pácolt arca ragyogott. – Csak halál van benne, és pusztulás.

– Akkor jó – feleltem, miközben szívem összerándult. – Ha halál és pusztulás, akkor rendben van. Jöhet. Meghallgatom.

Így esett tehát, hogy az alkony némította erdő küszöbén talált az éjszaka és a hajnal.

Azután feljött a hold, fényesen, büszkén és vadul, hogy elválasszon egymástól lombot és utat, fényt és árnyékot – halandót az élettelentől.

A völgybéli folyó neszezése kristályos dübörgéssé dúsult, ám ez a furcsa Styx nem bírt az öregember szavainak súlyos és felboríthatatlan hajóival.

akár egy aranyrög

– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy város – kezdte az öreg, és döcögősen nevetett. – Hahaha! Ez lesz ám a történet, fiam! Pusztulás, halál! Egy szó, mint száz, ez a történet mélyre nyúlik vissza, mélyebb és sötétebb, mint a föld felszíne alatt húzódó, titkokkal terhes tárnák, amelyekben emberi szem nem látta szörnyek élnek. Ez a város – mondta elkomolyodva az öreg, és felhagyott az oldalba bökdöséssel, aminek kifejezetten örültem, mert az éjjeli erdő egyik-másik kövér árnyéka már a lábamhoz kuporodott, arra számítva, hogy lezuhanok a rönkről –, ez a város gazdag volt és gyönyörű. Házait magas oszlopokra építették, hogy a sárga falak aranya szabadon csoroghasson a mézszínű földekre, melyeket a bibliabelien buzgó folyó termékenyített meg. Az itt élő emberek is magasak voltak, erős és karcsú mindahány, és hosszú és dicsőséges éveket hagytak maguk mögött, amikor kiballagtak a földi világból. Háborút nem látott ez a vidék; se vihar, se földrengés nem zavarta a városbeliek nyugalmát. Én mondom neked, fiam, olyan volt ez a város, a maga boldog lakóival, akár egy aranyrög, amit az Úr kedvére nézeget. Úgy gurultak, görögtek a napok egymás után, olyan édes végtelenségben, mint a folyó ezüstpénzként csillogó habjai. Fiam, fiam, jártál-e már ilyen elragadó helyen?

Fontolóra vettem, milyen választ vár tőlem – szemem káprázott a hajdani város elmúlt pompájától; ám az is lehet, hogy a csillagfény ment bele, vagy a bukfencező szentjánosbogarak kellemetlenkedtek. De nem értettem, miért traktál engem az öregember ezen az elvadult tájon egy hajdani város halálszagú sztorijaival.

– Talán untatlak – mondta ekkor szemrehányó óvatossággal az öregember, akit egy idő óta a Szörnyű Öregemberhez hasonlítottam. – Talán untatlak – ismételte meg, még halkabban.

– Nem – jelentettem ki határozottan, és igyekeztem fenyegető arckifejezést felépíteni pufók arcomon. – Egyáltalán nem. Volt ennek a bizonyos városnak valami neve?

– Egyáltalán nem érdekes, mi volt a neve – vágta rá rendkívül élénken –, sokkal inkább, hogy mi történt azután.

– Azután?

És az árnyak, amelyek tisztes távolból folyták körbe a kidőlt fatörzset, lassan megmozdultak. Mindkét lábamat felpakoltam az ingatag rönkre, miközben átfutott agyamon, hogy ennél a faramuci helyzetnél talán még a házasság intézménye is jobb lehet, majd összes figyelmemet a lassú, kenetteljes, oktató modorban előadott történetnek szenteltem.

– Azután, hogy az északi család megtelepedett a városfalak között – mesélt az öreg –, és kivetették ocsmány hálóikat a szent folyóba. A folyó – hangja különös színezetet kapott – a láthatatlan istenek ajándéka volt, kitüntető kegyük bizonyítéka, a boldog és hosszú élet csobogó, pezsgő záloga. Meríteni belőle csakis aranykehellyel lehetett, és csakis az erre kijelölt papi személynek. Az északiak azonban mit sem törődtek ezzel, halásztak hajnaltól napestig, és a hálókban megakadt csodaszép formájú, karcsú teremtményeket a város piacán árulták.

– És volt, aki megvette őket?

az emberi ostobaság

– Volt – mondta szomorúan az öreg –, volt. Előbb titokban, az éjszaka leple alatt, azután nyíltan, fényes nappal folyt a cserebere. És az istenek lehunyták szemüket, és tűrtek. Hagyták, hadd turkáljon folyékony földi testük mélyén a bűnös halandó keze. Évre év jött, emberöltőre emberöltő. A város fényei fokozatosan fakultak, fiam. Mert az első bűnt követte a második. A gonoszság gonoszságot szült. Minden gaztettnek az emberi ostobaság az okozója. A nem-tudás nem lehet magyarázat vagy ok. Sohasem. Viszont – folytatta az öregember, és cuppantott – ezeknek a halaknak nem lehetett ellenállni. Nyársra tűzve, párolva, áfonyamártással vagy sóskaszósszal… A város felett szálka alakú felhők lebegtek, és a levegőt a sülő hal fűszeres illata töltötte meg. És az északi ember meghalt, de fiai tovább folytatták az ősi mesterséget, csak ők, mert az ősi mesterséghez nem értett senki rajtuk kívül, ők pedig a város peremén bezárkóztak egy kupolás házba, amit vassodronyok védtek a betolakodóktól. Az ajtókat, ablakokat vörös szemű szelindekek vigyázták, és azt beszélték, a belső kert tele van csapdákkal. A történet megértéséhez még azt kell hozzátennem, hogy a város a folyó keleti partján terült el, a nyugatit selymes füvű rét borította, amelyen hófehér bárányok legeltek. A bárányok gyapja valósággal lángolt alkonyatkor – így az öreg, majd lehajolt, és előhúzott valami sötét tárgyat. A hold felé tartotta, mintha engedélyt kérne tőle, azután megkérdezte: – Kérsz bort, fiam? Tiszta ital ez, ne félj – felkuncogott – egy cseppet sem. Nos, adhatok?

Összeborzadtam, hogy ajkaink ugyanazt a felületet érinthetik, ezért tagadólag ráztam a fejem. Tudjátok, nemrég elhunyt nagyapám bolondja volt a bornak.

Az öreg vállat vont, és kipöckölte a dugaszt: hosszú, hegyes ujjai végén karomszerű körmök fénylettek. Az árnyak némelyike felmordult. Újra éreztem a vékonyka köpönyegem alá furakodó szél, az éjjeli erdő sötét lélegzetének hideg érintését, mely az örök hó országának határán élő vándortörzsek lányainak cirógatásához hasonlított. Nem is töltöttem sok időt azon a zord vidéken!

Kisvártatva arra gondoltam, talán az volt a végzetem, hogy e halott völgy csupasz, sötét vadontól koszorúzott koponyáján fejezzem be haszontalan életemet – furcsa szégyenérzet fogott el a pusztulásról és a halálról papoló roskatag vénség előtt. Mert mi is voltam én hozzá, az ősi titkok mocskos tudójához képest? Elkényeztetett városi fiú, akit kielégíthetetlen kíváncsisága egyre messzebbre űzött megszokott létformáitól. Vagy mégsem?

Visszatértem eredeti ötletemhez, mely némi megnyugvást hozott: mivel mindennek oka és célja van e sárgolyón, én sem lehetek a vakvéletlen egyszerű játékszere.

Az öreg szótlanul figyelte tépelődésemet. Azt hiszem, mulatott rajtam. Persze, miféle szórakozása lehetne a lent zöldellő, óriási temetőkert őreként?

– A bárányok – mondta lágyan az öreg –, a bárányok. Tudtam, hogy azok fogják romlásba dönteni a várost. Nem betegség, idegen kezek hozta háború, egyéb szerencsétlenség miatt néptelenedett el a környék – széttárta karjait, mintha magához akarná szorítani az éjszaka förtelmes árnyait.

– A bárányok?

– A bárányok, fiam – mondta, és ivott újra. Jellegzetes mozdulattal, tenyéréllel törölte meg a száját, akárcsak nagyapám, akit egy karibi kikötőben ért utol a kaszás. – És a bárányok őrzője. Egy lány. Egyszer csak ott volt az állatok között. Sokan gyanították, az északiak keze van a dologban, mert a lány szőke volt, mint ők, de bizonyíték sehol. A lány ott élt a folyó túloldalán, a városiak orra előtt, akik nem tudták mire vélni a dolgot.

– És szép volt az a lány?

– Ha nem lett volna szép, ugyan mi a csudáért hordatták le fonott nádszékeiket a vének a folyó innenső fövenyére? Ugyan miért csüngtek volna minden parti fáról az ifjak, mint piros, túlérett gyümölcsök? He? Természetesen szép volt. És természetesen minden férfinak folyt a nyála érte, ha érted, mire gondolok.

– Értem hát – mondtam sértetten. Minek néz engem ez az öreg, akinek tömlőjébe talán Noé saját kezűleg csorgatta a bort? És milyen jogon…

– Ne morogj – szólt rám energikusan –, és ne rugdald azt a rönköt! Még felébreszted a lányt, és eljön érted. Mint a többiekért. Egy nyáron – folytatta cincogva, s mintha egyik másodpercről a másikra összetöpörödött volna – elkezdte hívogatni a bolondokat, át a túlsó partra, a tiltott folyón. Elsőként az északiak tűntek el, és a levegő megtisztult a halak illatától, és ladikjaikat elsodorta a víz, megette az idő. Utána a fiatal férfiak, majd a házasemberek engedtek a lány hívásának. Pedig nem tett az semmi különöset! Csak intett nekik, és ők már mentek is. A makacsabbakért éjnek évadján jött el. Fehér ruhában, mint a bárányai, és a haja lángolt, mint a birkák gyapja az alkonyatban. Ha elmondhatnám neked, milyen szép volt az a lány!

– Csak állt, és integetett? – kérdeztem maflán.

– Mint egy hírnök – felelte gúnyosan az öreg, megkopogtatta a homlokát, felém bökött, mire lefordultam a rönkről, beütöttem a fejemet, és… nevetését hallottam távolodni, egészen puhán s lágyan, mint amikor valaki felázott gyepszőnyegen lépdel, akkor ütve csupán neszt, ha azt akarja, hogy meghallják.

Szédítően friss levegőben tomboló reggeli madárdal térített magamhoz. Nem is sejtettem, hogy ennyi tollas lény lakik a lenti kertben. A nyitott ablak függönye rózsaszínt sugárzott, akár egy flamingó.

sápadtan nyújtózott a hajnal

A kert barackfáinak lombágyán sápadtan nyújtózott a hajnal. És a kertből egy nő kiáltott fel; fel, első emeleti hálószobámba, amely sötét és büdös volt ezen a reggelen, mint a remeteodú. Felkiáltott, és megkérdezte, indulhatunk-e a strandra, ahogyan megbeszéltük, avagy beugorjon előtte meginni egy kávét.

– Miféle híreket hoztál? – kérdeztem a hang tulajdonosától, miközben szívem valóságos vitustáncot járt dupla örömömben, hogy elhagyhattam az éjszakai erdő színterét, s hogy ez a nap is Vele kezdődik.

Egy képre esett pillantásom. A fényképről nagyapám nézett alá csúfondárosan, szájában vörösre szítt, piros csempés pipa, fején csuklyaszerű, októberbarna kapucni.

S amikor Ő közölte, kissé ingerülten, mint szokta, hogy nem híreket, hanem túrós batyut hozott, nem teketóriáztam tovább, beengedtem a kapunyitó gombbal, s nem győztem örvendezni, hogy unalomból csiholt mottóm, lám, ezen a nyári hajnalon érvényét veszítette.

felső kép | Gary Sauer-Thompson, flickr.com