AZ IMÁZS SZEREPE A NEMZETKÖZI POLITIKAI VISZONYOKBAN
2002 június
Az imázs ebben az összefüggésben egy vagy több fogalomból álló szóképet jelent. Olyat, mely a hagyományos fényképhez hasonlóan a fotografált objektum egyes részeit megmutatja, sőt előtérbe helyezi, míg másokat, amelyek a valóságban a tárgyhoz tartoznak, vagy periferikusan, vagy homályosan, vagy egyáltalán nem tartalmaz. Egy csoportkép esetén például nem látjuk, vagy csak alig a második, harmadik stb. sorban állók végtagjait. Ebből nem következik, hogy ott testi fogyatékosak foglalnának helyet, de azt sem tudjuk megállapítani a kép alapján, hogy a felvétel pillanatában volt-e közülük valakinek a kezében valami, összeszorítják az öklüket, vagy éppen zsebre dugták. Egy ilyen kép mégis különleges értékű lehet mint emlék, mások számára bizonyítékként lehet fontos stb. Tény, hogy egy ilyen csoportkép bizonyos körön belül alkalmas meghatározott reakciók kiváltására.
mentális képzeteket sugallnak
A nemzetközi politikai viszonyokkal kapcsolatos szóképek, imázsok is hasonlóak, illetve hasonló funkciókat töltenek be. Kiemelnek bizonyos elemeket, míg másokat homályban hagynak, mentális képzeteket sugallnak, ugyanakkor elég tág teret hagynak az értelmezésnek. Egy jól „kitalált” imázs egy rendkívül összetett állapotot könnyen értelmezhetővé egyszerűsít. Kétségtelen, hogy a művelet rendkívül önkényes, szelektív. E téren azonban nem a tárgyszerűsége számít, hanem hogy „fogyasztóit” a megfelelő módon befolyásolja. E technika nem új, s nem áll távol a megbélyegzéstől, a „skatulyázástól”, a „címkézéstől”, sematizálástól, s nem csak a politikai dimenzióban alkalmazták és alkalmazzák. Gondoljunk a bece- és a csúfnevekre. Néha a szóképek hosszú időre meghatározzák egy történelmi korszak szemléletét.
A nemzetközi politikai viszonyokra vonatkozó imázsok számának megsokszorozódása, s az imázsalkotás technikai jelentőségének növekedése az elmúlt években azonban csak részben tulajdonítható annak, hogy kiválóan alkalmazhatók befolyásolásra. A nemzetközi viszonyok olyan gyorsan és sokszor áttekinthetetlenül változnak, hogy sem egyének, sem szervezetek nem képesek a folyamatokat minden részletükben feldolgozni és értelmezni. Ha trendeket kívánunk felrajzolni a zajló folyamatok elemzése alapján, kénytelenek vagyunk vagy folyamatosan új fogalmakat alkotni és bevezetni, vagy jelenségeket, jelenségcsoportokat bejáratott szakmai, vagy mindenki által érthető szavakkal szemléltetni, úgy hogy azok tartalmát újraírjuk. Mindkét művelet látványosan fejlődött a kilencvenes években, de úgy tűnik, az utóbbi – különösen a médiában, mivel fényképpel vagy rajzzal is párosul – nagyobb jelentőségű lett. A politikai témákat is feldolgozó színes magazinok címlapjainak rövid áttekintése meggyőzően bizonyítja ezt az állítást.
Az imázsoknak a világpolitikában játszott szerepéről nemrég megjelent tanulmánygyűjtemény szerkesztői úgy vélik, hogy a jól felépített, „eltalált” imázs néha nagyobb szerepet játszik a politikai döntéshozók véleményének, valamint a közvélekedés alakításában, mint az akadémiai mércéknek megfelelő elméleti fejtegetések. Mi több, egyes, a kilencvenes években a napi politikai diskurzusban elterjedt szóképek ma már inkább nemzetközi tényeknek, sőt tényezőknek számítanak. (Fry – O’Hogan 2000, 2; 10)1
Az egyik fontos amerikai kézikönyv szerzői a nemzetközi viszonyokban olyan fontosnak tartják az imázsok, a szóképek szerepét, hogy az első fejezetet e kérdés tanulmányozásának szentelik (Kegley – Wittkopf 2001}2. Tény, hogy a szóképek előállításában is az amerikaiak vannak behozhatatlan előnyben, éppen úgy, mint a mozaikszavak előállításában. Mivel a globalizmusnak nevezett jelenség fő mozgatói az Egyesült Államokban találhatók, természetes, hogy a kilencvenes évek uralkodó imázsait nehezen lehet elkülöníteni az amerikai tudás- és információs-hatalmi monopóliumoktól. Az amerikai globalizmus 1945 utáni egyik fő jellemzője a spontaneitás volt (ellentétben a szovjet globalista tervekkel). Ennek megfelelően az imázstermelés is bizonyos értelemben verseny a különböző felfogások és világnézetek között. Mivel e tevékenység jó részét nem lehet megtervezni, egyre nagyobb szerep jut a megérzésnek.
percepciók
A már idézett Contending Images of World Politics ausztrál szerkesztői azzal fejezik be a tanulmánygyűjtemény összegzését, hogy bizonyos vonatkozásokban a világpolitika uralkodó imázsait áthatják az amerikai identitással kapcsolatos jelenkori aggodalmak. Ugyanakkor, írják, ezek az imázsok egyben a nyugati eszmék és politikai gyakorlat talaján jönnek létre, amelyeknek egyik meghatározója a „Nyugat és a többiek” szemlélet. A szerzők úgy vélik, ezek az imázsok a Nyugat önreflexióinak tekinthetők, amelyek befolyásolni képesek a nyugati és nem-nyugati társadalmak és államok viszonyát. Tehát a mód, ahogyan a nyugati „politikacsinálók” választanak az imázsok által közvetített percepciók között, kihat a huszonegyedik század globális politikai viszonyaira. (Fry – O’Hagan 2000, 261)
Az alábbiakban öt olyan imázst tárgyalok röviden, amelyek nem mind amerikai eredetűek és jelentős brit vagy francia irodalmuk is van.
Mind az öt a nemzetállammal kapcsolatos, konkrétan azokkal a műfajilag sokszor nehezen szétválasztható óhajokkal, diagnózisokkal és prognózisokkal, amelyek végső soron az állam csökkenő szerepére utalnak a nemzetközi viszonyokban, s az ezzel járó következményekre, illetve azt próbálják körvonalazni, hogy milyen lenne a világ államok nélkül. Sokan aggódnak az államért, mások üdvözlik közeledő eltűnését a történelem színpadáról, s a különböző vélemények erős érzelmeket váltanak ki.
A nemzetállam történetileg új képződmény, s a nyugat-európai politikai, gazdasági és kulturális fejlődés eredménye. Az első nemzetállamok létrejöttét a szakirodalom egyöntetűen a harmincéves háborút lezáró 1648-as vesztfáliai békétől számítja. Univerzálissá a huszadik században vált, különösen 1945 után. Az ENSZ tagjai kizárólag államok lehetnek, melyek mind követik az alapképletet: egyetlen szuverén hatalom léte és érvényesülése egy földrajzilag pontosan kijelölt terület, s egy, az állammal állampolgári jogviszonyban lévő egyénekből álló lakosság fölött. Az emberiség írott történelme folyamán azonban a leghosszabb életű politikai formációk a birodalmak voltak. A birodalom egyik legfontosabb jellemzője kétségkívül a hódítás, de nem lehet eltekinteni attól a két körülménytől, hogy egyes birodalmak egyrészt sikeres békeszervezők voltak, másrészt az ismert civilizációk is birodalmak körül kristályosodtak ki. A birodalom a huszadik században rendkívül népszerűtlenné vált. Birodalom nem, nemzetállam nem, világállam nem, akkor tehát mi? Erre a kérdésre semmilyen meggyőző válasz nincs jelenleg, s az itt bemutatott imázsok sem adnak útbaigazítást.
Nemzetközi társadalom
A nemzetközi társadalom (international society) kategóriája és a hozzákapcsolódó világimázs a hatvanas-hetvenes években a nemzetközi viszonyok brit iskolájának köszönhetően került újra a figyelem középpontjába. (Az irodalomban egyesek Hugo Grotiust tekintik a modern nemzetközi társadalomeszme megalkotójának.)
Martin Wight a negyvenes években még így írt: „A nemzetközi ügyekben az együttműködés és a konfliktus egyaránt jelen van; létezik egy diplomáciai rendszer, van nemzetközi jog és vannak nemzetközi intézmények, amelyek bonyolítják vagy megváltoztatják a hatalmi politika működését; és vannak szabályok, amelyek a háború korlátozására irányulnak, noha ezek eddig teljesen hatás nélküliek voltak.” (Wight 1995, 105) A nemzetközi társadalom, írta Wight, minden más társadalomtól különbözik, mivel a legátfogóbb társulási forma. Négy sajátosságát sorolta fel: 1. államok alkotják; 2. a tagjainak száma viszonylag alacsony; 3. a tagok nagyban különböznek egymástól, valamint 4. e tagok „halhatatlanok”: az államok az „élők, a holtak és a jövő nemzedékek” közötti kapocsként is felfoghatók (Vö. Burke: Reflections on the Revolution in France. London, Penguin Classics, 1986,102 s köv.), s politikájuk a túlélésre összpontosul. Wight számára a nemzetközi társadalom létének leglényegesebb bizonyítéka a nemzetközi jog. Intézményei a diplomácia, a szövetségek, a nemzetközi garanciák, a háború és a semlegesség. A nemzetközi társadalom, a nemzetközi közösség, a nemzetek családja, az államrendszer, az államok társadalma, ebben az összefüggésben azonos jelentésűek.
A negyvenes évekhez képest a hetvenesek természetesen más képet mutattak, s más imázsokat kreáltak. Egy nemzetközi rendszer – azaz egymással valamilyen interakcióban lévő államok léte – nem feltétlenül jelenti egy nemzetközi társadalom vagy államok társadalmának a meglétét is, vélte Hedly Bull.3 Egy valódi nemzetközi társadalom alapja a közös kultúra vagy civilizáció, de legalábbis ez utóbbi néhány olyan elemének a fennállása, mint a közös nyelv, világnézet, vallás, etikai rendszer, valamint közös esztétika vagy művészeti hagyomány. Ez valóban több, mint Wight nemzetközi társadalma, s tartalmazza a későbbi „a Nyugat és a többiek” imázs elemeit. Bull és követői az angolszász világérzés égisze alatt álló nemzetközi társadalomra gondolnak, de helyesen érzékelik, hogy egy ilyen nemzetközi társadalom csakis az ideáltípusok világában volt elképzelhető. Az imént felsorolt kulturális tényezők radikálisan eltérőek voltak a Szovjetunió, a korabeli harmadik világ, valamint a nyugati hatalmak esetében. Ezért Bull a nemzetközi társadalmat annyiban látta realitásnak, amennyiben elismerik egy világelit létét, amelyik elfogad egy közös diplomáciai vagy „elit kultúrát”, továbbá bizonyos közös technikákat és fogalmakat alkalmaz a gazdaság és a technológiai fejlesztések terén. (Bull 1995, 305)
rendezett világ képét sugallja
A nemzetközi társadalom mint imázs az államok együttműködésének szilárd talaján álló, rendezett világ képét sugallja, egy olyan világét, amelyben az államok „tisztességes nemzetközi polgárokként” viselkednek, pusztán azért, mert érdekükben áll így viselkedni, ha a klub tagjai akarnak maradni. Nincs főhatalom, a rendszer önkormányzó és önmaga hárítja el a beállt „üzemzavarokat”. Az egyes államok legitimitása biztosítja a nemzetközi társadalom legitimitását, mindennapi működését pedig egymás szuverenitásának elismerése biztosítja. Kritériumai az emberi jogok helyzete, a demokrácia minősége és bizonyos mértékű társadalmi igazságosság léte az egyes tagállamokban. A nemzetközi társadalom hosszú távú feladata – az eszme támogatói szerint — az egyénekből álló világtársadalom és az individuum elsőbbségére alapuló világrend megteremtése.
A nemzetközi társadalom eszméjének mint imázsnak két funkcióját kell kiemelni. Az egyik az államok autonómiájának a megerősítése. A nemzetközi társadalom eszmei támogatói számára Grotiustól napjainkig egy pillanatig sem volt kétséges, hogy az international society tagjai államok, és csakis államok lehetnek. Mivel e társadalom megléte és működése egyik legfontosabb bizonyítékának a nemzetközi jogot tekintik, egyértelmű, hogy e jog létrehozói, garantálói s így alanyai is kizárólag csak államok lehetnek. Történetileg sem lehetett másként. A világ azonban nagyot változott az utóbbi két évtizedben, s ha a nemzetközi jog kereteibe továbbra sem illeszthető be nem állami, de önálló politikai akarat kinyilvánítására és megvalósítására képes entitások jogalanyisága, a nemzetközi politikai viszonyokban ma már az ilyen entitásokat teljes értékű szereplőknek tekintik. Paradox módon a szerep csökkenésével felértékelődött egy másik aspektus, illetve funkció: a nemzetközi közösség mint hivatkozási alap a nemzetközi beavatkozás legitimálására.
A kilencvenes években a Nyugat vezető államai, különösen az Egyesült Államok kormánya számos esetben hivatkozott a nemzetközi közösségre mint morális értelemben vett felsőbb instanciára, ha például – értékelésük szerint – az emberi jogokat semmibe vevő államokat bíráltak, vagy ilyen államok területén fegyveresen vagy másként beavatkoztak.
Ilyen esetekben a nemzetközi társadalom, illetve a nemzetközi közösség eszméje olyan morális tartalmat sugall, mely fölötte áll a létrehozó állami és nem állami szereplőnek, beleértve a nemzetközi kormányzati és nem kormányzati szervezeteket. Ám ha megvizsgáljuk, kiderül, hogy a valóságban ilyen artikulált politikai közösség nem létezik, még akkor sem, ha a nyugati államok közösségére redukáljuk.
Határok nélküli világ
A határok nélküli világ imázsát közgazdászok hozták újra divatba a kilencvenes évek elején. A Clinton-adminisztráció a „kereskedelem határok nélkül” szlogenjét hivatalosan is vállalta. A „határok nélküliség” ennek megfelelően olyan világ imázsát sugallja, amelyben a gazdasági folyamatok személytelen automatizmusokként, kizárólag a piac törvényszerűségeit követve zajlanak, s az államoknak nincs más választásuk, mint messzemenően alkalmazkodni a történésekhez. Az eszme radikális képviselői szerint a gazdasági folyamatok technológiai, infrastrukturális, kommunikációs és logisztikai dimenziói az államokat másodlagos, mintegy nézői szerepkörbe kényszerítik.
A mérsékeltebb elemzők azonban úgy vélik: egyrészt a szabad piac intézményei, illetve a piacon működő társaságok nem lehetnek meg bizonyos mértékű állami elfogadottság, sőt támogatás nélkül, másrészt, a létező transznacionális gazdasági kereteket az államok hozták létre, s azok biztosítják működésüket. A politika primátusa ebben a szférában is érvényesül, más szavakkal az állami közhatalom jelenléte hosszú távon fennmarad.
zárójelbe teszik
A „határ-nélküliség” a nemzetközi viszonyok szakirodalmában általában három vonatkozásban szerepel: a határ átjárhatóságát növelő mechanizmusok, mint pl. az egymással határos régiók közötti együttműködés könnyítése különböző területeken. A nyílt határegyezmények, így például a schengeni egyezmény. És a határokon átívelő kapcsolatok. Ez utóbbit tekintik a határok nélküli világ-imázs legfontosabb összetevőjének. A határokon átívelő kapcsolatok, illetve mechanizmusok – s itt általában megint csak a pénzügyi tranzakciókat és az Internetet szokták említeni – mintegy zárójelbe teszik, egyesek szerint transzcendálják a politikai és földrajzi határokat az egyes államok között. Ezzel szemben a politikai, gazdasági, kulturális s általában közületi vonatkozásokat is érintő tevékenységek legnagyobb része továbbra is területhez kötött. Az államhatárok tiszteletben tartása és a nemzetállamok területének sérthetetlensége továbbra is a nemzetközi rend íratlan alkotmánya (Bibó István). Abból, hogy viszonylag nagy számú állam képtelen a területét teljes mértékben ellenőrizni, még kevésbé hermetikusan lezárni, nem következik, hogy belátható időn belül az államhatárok megszűnnének. A „határok nélküliség” szlogenje, különösen ha azt „határtalanság”-ként értelmezik, mozgósító erejű. Közvetlenül szólítja meg az embereket, s olyan lehetőségeket villant fel, amelyeket nehéz visszautasítani. „A globális gazdaság – írta Clark –, megkérdőjelezi a területileg meghatározott politikai egységek struktúráját, ugyanakkor fennállása teljes mértékben függ tőle.”
A szuverenitás vége
A nemzetközi viszonyokban az állam szuverenitása hagyományosan azt jelenti, hogy az elismert nemzetállamok független külpolitikát folytatnak, s hogy belügyeik mentesek más államok beavatkozásától. Noha továbbra is ez a legtöbb kormány hivatalos álláspontja, már rég nyilvánvaló, hogy nincs teljesen független külpolitika, és a belügyeket nem lehet hermetikusan és tartósan elszigetelni a külvilág hatásaitól. De tény, hogy a nemzetállamok korában a nemzetközi viszonyok egészét tekinve nincs szuverén főhatalom. Nincs és nem is volt sem világállam, sem világkormány, annak ellenére, hogy számos érv szól mellette. Ilyen értelemben tehát nem beszélhetünk a szuverenitás végéről. Az imázs mégis az államok – sokak által üdvözölt – csökkenő erejére utal. Ha a népvándorlások utáni Európa politikatörténetét az egymást követő generációk közötti paktumok sorozataként írnánk le, valószínűleg a szuverenitás eszméje, s koronként változó megnyilvánulási formái képeznék a kevés stabilnak tekinthető elem közül a legjelentősebbeket. A szuverenitás megnyilvánulásai, s mindenekelőtt letéteményesei mindig időben és térben meghatározhatók, akár egyetlen személyről, akár egy testületről legyen szó. A generációk kontinuitása adja meg a szuverenitás eszméjének azt az atemporális jellegét, amely az államok stabilitásának egyik legfontosabb összetevője is. A szuverenitás vége mint imázs, közvetlenül az államok megszűnésére utal, de ha logikáját a végsőkig visszük, a generációk szerves „együttélésének” hagyományos feltevését is fölöslegessé teszi. Vagyis az elődök emlékének ápolását, s az utódokról – a jövő nemzedékekről – gondoskodás hagyományos formáit. Egyes populációk mobilitásának növekedése, a migráció világméretű terjedése ilyen helyzetek sokaságát teremtette az elmúlt évtizedekben. Az ideiglenesség, melyet a gyorsuló társadalmi idő gerjeszt, nem kedvez a szuverenitás eszméjének.
A „vége” szó a nemzetközi viszonyokra vonatkozó szóképekben különös hangulatot teremt az imázsok körül: személytelen erők működését sugallja, mégpedig olyanokét, amelyeknek nem lehet ellenállni, s amelyek könyörtelenül zárnak le egy korszakot vagy egy illúziót. A történelem vége, a területiség vége, a határok vége, a szuverenitás vége: egy kaotikus világban az ilyen imázsok akár a felszabadulás érzését válthatják ki: felébredés egy rémálomból – vége, elmúlt. Csakhogy amint az ember általában képtelen elhatározottan felébredni, a szuverenitás, vagy a történelem vége sem emberi akarat eredménye – ezt az üzenetet tartalmazza az imázs. A nemzetállamok szuverenitása úgy is megszűnhet, hogy az államok szabad akaratukból lemondanak róla (vagy egyes attribútumairól), mint például az Európai Unióhoz csatlakozás esetén.
Technológiai erők, illetve egyre inkább technológiai úton létrejött virtuális erőterek egyszerűen kiiktatják, megszüntetik, vagy irrelevánssá teszik a szuverenitás manifesztációit, s végül az eszmét magát. Az imázs szövegkörnyezete nem is rejti ezt el különösebben.
a felelősség viszonylatában
Az államok politikai felelőssége nemzetközi színtéren általában akkor válik „láthatóvá” a szélesebb közvélemény számára, amikor egy állam ellen nemzetközi szankciókat rendelnek el a nemzetközi közösség nevében. Ha egy állam fegyveres konfliktust kezdeményez, azt elveszíti, s közben a nagyhatalmak érdekeit is megsérti, nagy valószínűséggel számíthat szankciókra. A legegyértelműbb példa erre az Irak elleni büntetőintézkedések sora, az 1991-es kuvaiti inváziót követően. A nemzetközi sajtóban szinte naponta lehet olyan híreket, elemzéseket és kommentárokat találni, amelyek állami vezetőket felelőtlenséggel, óvatlansággal, szűkkeblűséggel, meg hasonlókkal illetnek. Akárhogyan is álljon a dolog a gyakorlatban, formálisan a felelősséget csak egy szuverén, önállóan cselekvőképes állammal szemben lehet felvetni. Tévedés azt hinni, hogy a szuverenitás vége egyenlő az erő, a hatalom eltűnésével, illetve azon erkölcsileg elítélendő jelenségek megszűnésével, amelyek az államok közötti kapcsolatokban szokásosak: a megtévesztés, a kémkedés stb. Egy francia szerző, Betrand Badie, a kilencvenes évek végén „a szuverenitás nélküli világ” kérdéskörét a felelősség viszonylatában vizsgálta.4 A világunkban számos formában létező egymásrautaltság olyan egyetemességhez vezetett, melyet a mindennapokban hoznak létre azok, akik kommunikálnak, cserélnek, fogyasztanak, utaznak, s ezáltal felfedezik a szolidaritás és a kölcsönös segélynyújtás értékeit, illetve a békéhez és a tisztelethez való jogot, írja Badie. „Csakhogy – teszi hozzá –, ez a metaszuverén világ egyben a multinacionális vállalatok cinizmusának, a megtévesztések, az egoizmusok, az intoleranciák, a genocídiumok, az etnikai tisztogatások és az istenek kiválasztottainak a világa. Az erő itt is jelen van anélkül, hogy bármilyen kötelezettsége volna legalább legitim módon szuverénnek látszani. A bizalmatlanság, a színlelés, a ravaszság eltömik azokat a réseket, amelyek a szuverenitást és a felelősséget elválasztják.”
Az „új középkor”
Az „új középkor” mint metafora nem a kilencvenes években tűnt fel. Használták már a két világháború közötti időszakban, majd a hetvenes években, de az „új középkor” imázsa az elmúlt évtizedben vált a nemzetközi viszonyok egyik jellegzetes szóképévé. Hasonlóan a fentiekben érintett imázsokhoz, az „új középkor” is az állam csökkenő szerepének a reflexiója, de ebben az esetben az államok dezintegrációja áll előtérben.
Egy francia közíró, aki 1993-ban ezzel a címmel jelentetett meg könyvet, a metaforát arra használja, hogy az egységes francia nemzetállami eszmét és gyakorlatot magasztalja mint az egyedül üdvözítőt a hidegháború utáni kaotikus világban. „Páratlan esély – írta Alain Mine – egy 58 milliós egységes nemzetállammal rendelkezni abban az Európában, amely a rendetlenség kontinensévé válik, s abban a pillanatban, amikor az államok nagy része defenzívában van, elárasztva a szürke zónák hullámaitól. (…) Minél jobban szétmorzsolódik Európa az őt uraló piac és az emancipálódó mikroközösségek foglyaként, az egységes és központosított Franciaország annál erősebbnek tűnik. A városállamok, a szuverenitásra törekvő régiók, az elmosódó birodalmak, az ezer darabra hullott Oroszország korában, a kontinens horgonyzóhelynek látszik.”5 Regionalizmus? – kérdezi Mine. Franciaország Európa legnagyobb régiója, miért osszuk fel „pszeudo-Laender”-ekre? Állampolgárság? A francia asszimilációs gépezet Európában a leghatékonyabb. „Ezért ellen kell állni a nemzeten belül eltérő etnikai közösségek [létjogosultsága] elismerésének”, teszi hozzá.
bonyolult szövedék
A középkori Nyugat-Európát – többek között – szigorú, statikus hierarchiában elhelyezkedő, helyi-területi és személyi-közösségi autonómiák bonyolult szövedéke jellemezte. A központosított francia állam ezeket következetesen felszámolta, bevezette az egységes államnyelv gyakorlatát, s a létrejövő új hierarchiát az államon belül stabilizálta. Az állampolgár lojalitással csakis az államnak tartozott, beleértve az önfeláldozás kötelességét az állam létét vagy biztonságát veszélyeztető helyzetben. Mindez előkerült a kilencvenes évek elején Európában, az „alulról” jövő és egyre hangosabbá váló autonomista követelések, a különböző decentralizációs és deregularizációs törekvések, „felülről” pedig a kereskedelem határok nélkül, a migráció, a transznacionális mozgalmak miatt.
Richard Falk új mediavelizmusról szóló tanulmányában háromféle „diskurzust” különböztet meg. Az első, a nemzetközi szereplők számának és természetének nagyszabású változása: az államok mellett egyre növekszik a transznacionális vállalatok és a „globális civil társadalom szervezeteinek” befolyása. A világrend e szereplők egymásra gyakorolt hatásaként áll össze. E diskurzus képviselőinek az a törekvése, hogy „számottevően csökkentsék az állam szerepét mint az identitás elsődleges forrásáét, és kétségbevonják monopóliumát a legitim erőszak gyakorlására.”
Egy másik „mediavelista diskurzus” abból indul ki, hogy korunkban a területiség elve, s vele együtt a területi állam a virtuális entitások javára veszíti el jelentőségét. Ahogy egy Falk által idézett szerző fogalmaz, a virtuális tér „nem fizikai, mértani vagy földrajzi jellegű”. Az elektronikus térben kialakuló piacokat nehéz területhez kötött joghatóság által szabályozni. (Közbevetőleg: ez távolról sem olyan lehetetlen, mint amilyennek a kilencvenes évek második felében tűnt. Az Economist című lap 2001. augusztusában arra figyelmeztet, hogy a technológiai fejlődésnek köszönhetően az Internet korlátlan terjedését – és hozzáférhetőségét – egyes államok, mint Szingapúr, Szaud Arábia, Irán vagy Dél-Korea meglehetős sikerrel akadályozzák. „A valószínű eredmény az lesz, hogy az Internet is tárgyává válik egy, egymást átfedő szabályozásokból álló rendszernek, a helyi érzékenységeket tiszteletben tartó normákkal, amelyeket kiegészítenek a határokon átívelő, tranzakciókat uraló szabályozások és nemzetközi standardok. Ebben az értelemben, az Internetre vonatkozó szabályok hasonlóvá válnak a fizikai világot uralókhoz.”6) Mivel az új középkor imázsa így a területen kívüliséget tartja a legfontosabb jellemzőnek, a legkevésbé meggyőző, sőt inkább félrevezető, írja Falk, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy a középkor a legcsekélyebb mértékben sem volt önszabályozó, illetve önszerveződő, ami például a virtuális tér egyik fő jellemzője.7
Annál relevánsabb a harmadik típusú diskurzus, mely a korunkban megfigyelhető vallási reneszánszot hasonlítja össze a nyugati középkorral. Képviselői azt állítják, hogy a szekuláris világnézet és világérzület távolról sem képes úgy mozgósítani az embereket önzetlen cselekedetekre, mint a vallás. Ez igaz, de ebben az összefüggésben két megjegyzést kell tenni. Egyrészt ez a diskurzus vallási pluralizmust hirdet, mely egyáltalán nem volt jellemző a középkorra. Másrészt a huszadik század második felének egyes vallásai sok olyan elemet tartalmaznak, amelyeknek semmi közük az önzetlenséghez, a humanizmushoz, a toleranciához.
A világban jelenleg zajló folyamatok, vonja meg a mérleget Falk, a normatív potenciál növelését követelik: a környezet megvédése a további károktól, az ökoszisztéma megmentése globális hatású standardok elfogadását és végrehajtását, s a demokrácia kiterjesztését az állam-társadalom viszonyon túlra teszi szükségessé. „A középkor-metafora viszonya az ilyen prioritásokhoz nem egyértelmű. Első megközelítésben konzisztensnek tűnik az autoritás további centralizációjának fontosságával, de összeegyeztethetetlen a demokratikus szellemiség hangsúlyozásával, amely a globális reformhoz nélkülözhetetlen.”8
A törzsek világa
A „törzsek világa” imázs, a „tribalizmus” kifejezéssel együtt a leglátványosabb megnyilvánulása a nemzetközi frusztráltságnak, melyet a hidegháború után, az európai etnikai konfliktusokkal szembeni tehetetlenség hozott létre. Az etnikai-kisebbségi kérdést 1945 után lényegében száműzték a nemzetközi politikából és a nemzetközi politikai elméletekből is.9
elemi erővel
Míg az előbb jellemzett imázsok középpontjában az állam állt, szerepe és jövője, a tribalizmus kifejezéssel megbélyegzett jelenségek, s az egymással háborúzó, törzsekre hulló világ képe koncentráltan tartalmazza mindazokat a félelmeket, előítéleteket, burkolt politikai törekvéseket és indulatokat, amelyeket a modernitás eszmeiségének, intézményeinek és íratlan normáinak szemmel látható elpárolgása okozta sokk váltott ki a nyolcvanas években a nyugati közvéleményben. Nehéz e „tribalizmust” kapcsolatba hozni az állammal, miután a tapasztalatok szerint etnikai csoportok közötti konfliktusokhoz vezethet akár az állam kisajátítása, akár az állam bukása, dezintegrációja. Jóléti társadalmakban éppúgy van példa véres és elhúzódó etnikai konfliktusokra, mint a világ elmaradottabb részein. A hidegháborút követő általános optimizmusba, a történelem vége elnevezésű önáltató elméletekbe egyszerűen nem illett bele az, ami különösen Közép- és Kelet-Európábán történt 1989 után. A nemzeti érzések elemi erővel jelentkeztek azokban az országokban, amelyekben a szocializmus időszaka alatt vagy egyáltalán nem, vagy csak államilag kijelölt korlátok között lehetett nemzeti vagy etnikai kérdésekről beszélni. Az a várakozás, amely a nyugati liberális és a keleti marxista elitekben élt, hogy a gazdasági modernizáció, a jólét, a tudásalapú társadalmi fejlődés hatására a nemzet, a vallás, az etnikai identitás fokozatosan eltűnik – nos, ennek az ellenkezője következett be. A reakció rendkívül ingerült volt, s ezért a World of Tribes, és a tribalism erőteljes negatív imázst kommunikáltak. Ha egy országra, vagy egy politikai mozgalomra a tribalizmus kifejezést alkalmazták, felért a nemzetközi közösségből való kiátkozással. Mindez nem akadályozta meg a nagyhatalmakat, hogy geostratégiai és egyéb érdekeiknek megfelelően ne használják ki a valódi törzsi megosztottságot, mint például Afganisztánban, máig tartó hatásokkal.
Ha megvizsgáljuk a tribalizmus sugallta negatív asszociációkat, Gavin Mount szerint a következő előfeltevéseket fedezhetjük fel a kilencvenes években a nemzetközi politikai diskurzusban.
Először: az etnikai ellentétek és konfliktusok ősi, primordiális gyűlölet következményei. Ez a determinisztikus nézet azon az előfeltevésen alapul, hogy a modern Nyugat fő jellemzői a haladás, a tudomány, a racionalitás, míg a hagyomány, a törzs, a vallás a sötét múlt maradványa.
Másodszor: az etnikai konfliktus járvány, természeti katasztrófa vagy paranormális jelenség. Boutros-Boutros Ghali, ENSZ főtitkár mondta egy alkalommal, hogy amint a betegség szétárad a testben, vagy egy járvány elterjed, a politikai betegség is szétterjedhet a világban: „Ha egy állam veszélybe kerül egy etnikai konfliktus miatt, mások is veszélybe kerülnek.” Az ilyen és ehhez hasonló kijelentések bőven idézhetők a kilencvenes évek politikai nyilatkozataiból és publicisztikájából. A lényeg az, mutat rá Mount, hogy e retorikák „dehumanizálják a résztvevőket és a konfliktusokat előreláthatatlannak és ragályosnak állítják be.” A népirtásról szóló irodalomban Leo Kuper fejtette ki 1981-ben, hogy „a dehumanizálás az az egyetemes mozzanat, mely megelőzi az egyes genocídiumokat.”
Harmadszor: annak a sugalmazása, hogy az etnikai konfliktusok, amennyiben fegyveres összeütközésekbe torkollnak, sokkal irracionálisabbak és brutálisabbak, mint a nemzetállamok által vívott hagyományos háborúk. A kilencvenes évek háborúi során „kollaterális hatások” jelentkeztek (pl. a Jugoszlávia elleni bombázásokban elpusztult civilek), a bombák „okosakká” váltak, a légicsapások „sebészi” pontosságú műveletek, s végül a háború „humanitárius intervenció”. Az etnikai konfliktus ezzel szemben a zsigeri gyűlölet állapota, barbár, vad és perverz.
kirobbantó ok
Mount három dologra hívja fel a figyelmet. A tribalizmus és a fragmentálódás diskurzusai azt a benyomást keltik, hogy az etnikai konfliktus résztvevői egy „primordiális, predeterminált őrület foglyai”. Másodszor, a fragmentálódó világ az ősi tribalizmus és barbarizmus égisze alatt áll. Harmadszor, a tribalizmus terminológiáját nemcsak a zsarnokok, hanem nyugati politikusok, tudósok és elemzők is használják. Ez utóbbit azért kell bírálni, mondja Mount, mivel hatással van a politikai döntésekre. Leggyakoribb következménye e terminológiának s a belőle következő politikai értékelésnek, hogy teljesen háttérbe szorítja az adott konfliktus közvetlen kirobbantó okát. A tapasztalat azt mutatja, hogy az etnikai konfliktusok nemcsak „úgy, maguktól” történnek, mindig van agresszor. A tribalizmus és szövegkörnyezete sokszor oda vezet, hogy egyenlőségjel kerül az agresszor és az áldozat közé, hiszen mindannyian ugyanannak az „ősi, predeterminált gyűlöletnek, őrületnek stb.” a hordozói.