Ács József

AZ ILLÚZIÓTLANSÁG ILLÚZIÓJA

[VISZONTLÁTÁS]

AZ ILLÚZIÓTLANSÁG ILLÚZIÓJA

Földényi F. László: Szabó Lőrinc verséről című írásához

Fiatalkorom nagy élménye volt A medúza pillantása, Földényi F. László esszékötete. Ez a borító­ján a frissen levágott Gorgó-fő tekintetét hordozó könyv azt tárgyalta, miképpen ütközünk bele a meg­nevezhetetlenbe, a világunkba betörő, s annak rendjét alapjaiban felforgató transzcendenciába. Épp ilyesféle tapasztalatok indítottak útkeresésre, így hát azonnal szövetségesemnek éreztem a köny­vet. Unalmas előadásokat a padhoz láncolva végigszenvedő egyete­mistaként, majd tapogatózó pályakezdőként az én fejemben is számtalanszor megfordult a Földényi Szabó Lőrinc-elemzésében papírra vetett gon­dolat: „Alighanem ez lehet az egyetlen remé­nye a vigaszra: másokat is megfosztani az illúzióiktól, hogy azok is éppolyan érthetetlennek tapasz­tal­janak maguk körül mindent, mint egy vergődő bogár.”

személyes feladat

Ám ha ilyesmi sokszor eszembe jutott is, minden alkalommal rögtön azt gondoltam, hogy nem, ez mégsem ilyen egyszerű. Úgy sejtettem, a könyörtelen illúziótlanító szándék mélyén valójában agresszió lappang. A feszültség­oldás szándéka. Áthelyezni valamennyit létünk ránk nehezedő terhéből a többiek vállára. A rögtönzött fejtegetéseimet fogadó hol értetlen, hol ingerült arckifejezések igen gyorsan meg­értették velem, hogy a minket meghaladóval találkozni, a következtetéseket levonni és annak következ­ményeit viselni mindenkor személyes feladat: nem ruházhatjuk át másokra. Sőt még segítséget is inkább remélhetünk távolban élő, vagy rég meghalt emberektől, mint szemlátomást kissé türelmetlen sors­társainktól. Vállalni kell a vere­séget is, gondoltam. Vereségnek tűnt ugyanis, ha nem tudtam józanul érvelő embereknek megindokolni, mit miért teszek. Hogy tehetem – ez a szuverenitásom.

Szabó Lőrinc Körúti éjszaka című versét, s vele Szabó Lőrinc alapállását elemezve Földényi radikális szuverenitás-koncepciót vázol, „amely nincsen tekintettel következményekre, elvárásokra, nem rendeli alá magát céloknak és terveknek, hiszen önmagával sem törődik. Lemond minden olyan erőről, amely segítene őt fenn­tartani – közösségről és szeretetről, istenről és bizalomról –, és kizárólag önmagára mond igent.”

Talányos megfogalmazás. Mert hát mi is lenne az a bizonyos önmaga? És mit jelent igent mondani? Elfogadni, ami jön, ami betódul ebbe a szándékosan kialakított ürességbe és ráhagyat­kozni?

*

A lét dinamikája hérakleitoszi. Minden kijelentés féligazság, minden megnevezés részleges: meg­der­meszti, megmerevíti azt, amit megnevez, ezért megszületése pillanatában leválik róla, és mindinkább érvénytelenné lesz. Megcsontosodott előítéletté, mely azért csontosodhatott meg, mert ő maga zárt el minket az átalakító tapasztalatoktól. A kimondás aktusában, meglehet, volt valami titokzatos, egyszeri igazság, de ami szentenciaként újra meg újra felidézhető, az sta­tikus jellegű: jóllehet igazából máshová és más időbe tartozik, mégis makacsul odatolakszik közénk és tulajdon létünk közé, megbontva a kettő egységét. Fogalmak­ba dermedt, megkövült, anakronisztikus igazságaink közt járó-kelő élőhalottak vagyunk. Félre kell tolnunk ezeket az útból, hogy visszatérjünk a dinamikus tapasztaláshoz, hogy nyitottan forduljunk a létezés szépsége és borzalmai felé: hogy „önmagunk” legyünk.

Romantikus program.

Abban az értelemben is, ahogy a romantika a mindent eltárgyiasító felvilágosodás egyoldalú­sá­gaira adott reakció – ugyanolyan fájdalmas csonkaság, csak épp ellentétes előjellel.

fél­igazságok foglya

A felvilágosodás és romantika harcában a lét két nézetére hasad: van egyfelől a számító ész világa, az elrendezett, a gépezetszerű, a kiismerhető, és másfelől a folyton vál­tozó, alaktalan, ahol semmi sem állandó, semmi sem ismétlődik, minden esemény egyszeri, ezért nincsenek törvényei. A lét e két vetülete nyilván egyik nézőpontból sem egyesíthető. Mindkét szemlélet büszke a maga illúziótlanságára, de fél­igazságok foglya. A ráció megtűri a véletlent, de amivel nem lehet számolni, az számára érdektelen. Szilárd talajt keres és talál – szemben a romantika illúziókergetésével, ködevésével. A másik szemszögből meg a mindent szám­szerű­sítő értelem földhözragadt működése, a mindent kiszámítás és min­dent irányítás illúziója az igazán gyilkos következményekkel járó elbizakodottság és önáltatás. Törvé­nyeket felismerni és törvényeket szabni – ez nem lehet más, csak hatalmaskodás.

Hogy az egymással szembeforduló két felfogásnak mégis közös gyökere van, arról az egész romantika legjellegzetesebb képlete, a zseni fogalma és a zsenialitás elmélete árulkodik, mely valóban korá­nak szülötte: ilyen radikális individualizmus csak a felvilágosodással szorosan összefüggő moderni­záció és a belőle mind határozottabban kibontakozó tömegtársadalom viszonyai közt érlelődhetett meg.

Miért egyoldalú ez az egyébként tetszetős program?

nemecsekként kisbetűsí­tett isten

A „közösségről és szeretetről, istenről és bizalomról” lemondva nem vákuumba hullunk. Az űrbe többnyire benyomul valami partikuláris. Vágy, félelem, integ­rá­latlan ösztön­kész­tetés. Az űrutazás nem fel­tét­lenül juttat átfogóbb létmegértéshez – legalább annyi alkalmat nyújt a ködösítésre, az önbecsapásra, a részleges szem­pontok egye­temessé nagyítására, a hazug stilizációra, mint az a világ, ahonnan az utazó az illúziót­lanság büszkeségé­vel elrúgta magát. Megjelennek a raciona­li­záció jellegzetes alakzatai is. A transzcen­dens vonatkozásokról levá­lasztott, nemecsekként kisbetűsí­tett isten, ez a „túlságosan is em­beri”, nagyon is átlátszó, hatalmi célok érdekében ezerszer és ezer­egyedszer is kiakná­zott, önmeg­nyug­tató kon­strukció mint megtartó támasz tulajdonképpen bármikor helyette­síthető mással, vagy akár – Határ Győző javaslatát követve – elhagyható, mint holmi szükségtelen előfeltevés, más állításokból levezethetetlen párhuzamossági axióma. Így lesz a közösség egyfajta, radikális szuvere­nitásunkat korlátozó, totemek tiszteletére szorító és tabukat állító ostoba törzsi világ, a szeretet alattomos béklyó, a bizalom szándékolt vakság, olcsó önbecsapás.

E racionalizációk mögött az a rettegés húzódik meg, hogy „mondjunk igent” bármire, azaz fogadjunk el bármit, onnantól annak terrorja alatt élünk. De hát hogyan lehetséges ez? Csakis úgy, ha amit elfogadtunk, akadálytalanul tölt ki bennünket: nincs semmi előtte-alatta-fölötte-mögötte, ami érvényét bármiképpen korlátozná, ami keretek közé szorítaná. Nincs hová, nincs mibe el­helyez­nünk. Ha pedig semminek nincs helye, akkor biztonsággal csupán egyvalamire „mondhatunk igent”: az űrre. A semmire. Ami Heidegger szerint a léte­zőkkel foglalatoskodásba feledkezett modern korban az egyetemes lét egyetlen megmaradt (üres) megnevezése.

Földényinél a radikális szuverenitás „… kizárólag önmagára mond igent. Még akkor is, ha ez a Maga megtalál­hatat­lan, s legfeljebb a hiányából lehet következtetni a létére.”

Kérdés, az űr csakugyan olyan üres-e, mint ahogy állítjuk.

*

Szabó Lőrinc a Vers és valóságban így emlékszik a Körúti éjszaka keletkezésére: „Kemény télben késő éjjel villamosra várva a Berlini téren gondoltam el (most Marx tér). Borzalmas élmény volt, a képzeletem miatt volt az. A feleségem mellettem állt, de én két más nőre gondoltam: E.-re, és még inkább B. G.-re.” (Vékesné Korzáti Erzsébetre, a szeretőjére és Bajor Gizire).

A Nyugati pályaudvarnál villamosra várni: üres idő, köztes állapot. A hidegben ki-ki a maga téli­kabátjába gubózik, visszahúzódik külön világába. Átmeneti idő, mely szürkeségével elkalan­dozásra késztet. Máshol lenni, mint ahol vagyunk. Szabó Lőrinc mellett a felesége áll, de a szeretőjére gondol. Miközben a szeretőjére gondol, a talán csak elérhetetlensége miatt hevesen vágyott színésznőn jár az esze. Ami csak ígéret, lehetőség, az izgalmas, az még magában rejti a teljességet, ami megvalósult, ami ténylegesen van, az korlátolt, unalmas, csonka, részleges, elégtelen.

Szabó Lőrinc a távollévő szeretőhöz intézi szavait, de már az első sor tanácstalansága (Mit tegyek most, mit mondjak neked?) sejteti, hogy nem sodró erejű szerelmi vallomás következik. Szabó Lőrinc nem a másik emberhez fordul, bár hozzá beszél, hanem önmagához. Saját igényeit, kívánságait részletezi – korábban senki költő ilyen magától értetődő, reflektálatlan egoizmussal nem tudott megszólalni (Ady mindig stilizált). Akárhogy kellesz, a szeretkezés / énnekem már nagyon kevés / s eddig is csak azért kivántalak, / mert olyan más, oly friss és könnyü vagy. A költő ezzel szemben nehéz és fáradt. Látszólag el is távolodik az élvezeti funkcióként értelmezett „szerelem” témájától: mindenütt a pénzt látom s körötte / az örökre // elrontott sorsok nyomorát.

a megalázás eszköze

Hogy Szabó Lőrinc szerelmei egoizmusának gyakorlóterepei voltak, azt a pénz, „a sátán mű­remeke” motívumának kidolgozása mutatja más versekben és gyorsírásos versfogalmaz­vá­nyokban. A pénz a vágyott nő meghódításának (hiányzó) eszköze. Elképzelt meglétéhez különféle hatal­mi fantáziák kapcsolódnak. … – azért / Halmoztam a pénzt, hogy majd te kérd / Valamikor segítségemet / Mint a többi emberek.[1] A pénz nemcsak a hódítás, legalább annyira a bosszú, a megalázás eszköze is. Aki így látja, a maga szegénységét csak megalázónak érezheti. Azért gyűjti a pénzt, hogy egyszer meg­torolhassa vele sérelmeit. Talán az örökre elrontott sorsok nyomorának általánosságban emlegetése is becsomagolt önsajnálat. Narcizmusa viszont egészen önfeledt: Terád / gondoltam az éjszaka (szebben / nem gondolhat asszonyra senki).

A fennköltség tetőpontján nyílik meg a vasfödél, s pillant be a költő a leereszkedő csatornajavító munkások lámpafényé­nél Budapest mélyvilágába. Nietzschei pólusok: fenn a paloták, bérházak rende­zett, de az éjszaká­ban élettelennek tűnő polgári díszletei, párkányai, gipszalakzatai, az apollói építészet, a mélyben a biológiai hasonlatokkal gyomor­ként, bélrendszerként ábrázolt, habzó és bűzlő, gőzölgő dionü­szoszi bugyogás. A szerszámaikkal oda igyekvő munkások nem is emberi lények: húszéves rongyos állatok. Nagyhangú kiáltozásuk, kalapálásuk, barbár vicceik, térdig-bokáig szennyben gázoló lábuk, borzalmas, mocskos, durva, véres kezük letaglózóan hat: képzelt és közönnyel szemlélt szexuális erőszak képeit festi a vers. Első közelítésben: a költő igazi megrendülésének tárgya nem az alvilág, hanem hogy ráébred: szeretője ártatlan, fehér testét nem véde­né meg a rátámadó csatornamunká­soktól. Alighanem csendben tovább­menne. A szerelem (legalábbis a költő szerelme) nagyon kevés – nem védené meg se a szeretője testét az erőszaktól, se tulajdon lelkét a ki tudja hány haláltól. A szerető léte nem feledteti vele, nem takarja el szeme elől a rosszat.

Ám ez még csak a felszín.

Szabó Lőrinc vallomással nyitotta a verset: csak azért kívántalak, mert olyan más, oly friss és könnyü vagy. Ugyanígy jár el a fennköltség: esztétizáló gesztussal kiválo­gatja a világ dolgait, hogy tet­szetős környezetté rendezze őket. A „szépség kultusza” ezzel megalkotja a „külső sötétséget”, a durva és mocskos ellenvilágot is – melyre aztán elborzadva és rettegéssel tekinthet.

Így jár el a számító ész is. A technikai civilizáció egyrészt az életrend mélyreható átalakítása, más­részt a felszín kultiválása: fejlettségét épp azon szokás lemérni, hogy mennyire képes elrejteni saját műkö­désének részleteit, leegyszerűsíteni saját hasz­nálatát, mennyire képes az embert hozzá igazí­tott, kényelmes világgal venni körbe. Azaz: eltakarni előle, hogy mindeme kényelemnek mi az ára.

Szabó Lőrinc látja, hogy a kettő összetartozik: Húszéves rongyos állatok / végezték lent az al­vi­lágban azt / amit persze végezni kell. Csatorna-karbantartókra szükség van. De azt mondja: én értettem a panaszt, / amit ők már nem is gondolnak el / csak gázolnak, térdig-bokáig / a belek sarában… Saját irtó­zatát és undorát vetíti előbb beléjük, majd rájuk. Ahogy számára a pénz a hódítás és a bosszúállás nél­külözhetetlen esz­köze, s a szegénységet csakis megalázónak tarthatja, úgy kerül szembe a rende­zett, kellemes élet el­egyen­getett terepe, a felszíni világ, az e világ fennállását biztosító háttérben-mélyben működő rend­szerekkel, melyek a tetszetős külszínnel összehasonlítva csúfak és mocskosak. Ha a civilizált ember a csúfság és a mocsok kiküszöbölésére büszke, akkor a mélybe terelt, elfojtott szenny megpillan­tása ősbor­zon­gást keltő trauma, s könnyű eljutni a gondolatig, hogy a szennyben végzett munka csak büntetés lehet, elvégzésére csak a legdurvább emberek képesek, akik sérelmeiket aztán bármikor készek máson megtorolni. Szabó Lőrinc saját képzelete alvilágába szállt le, miközben azt fejtegette, hogy a csatorna mélyétől, s mások durvaságától, tehát az „odakint” felfedezett rossztól borzadt meg, elhitetve magával, hogy ő csak annyiban rossz, hogy a fantáziaszülte agresszív jelenetben passzívan tűri a rosszat.

De hatoljunk még lejjebb.

Honnan Szabó Lőrinc világának ez a jóvátehetetlen kettéhasadtsága, s honnan ez a rettenetes feszültség felvilág és alvilág közt? A hasadtság már a kiinduló helyzetben jelen van: a felesége mellett villamosra váró költő a szeretőjére, majd egy híres színésznőre gondol. A fele­ség, Mikes Klára biztosítja a rendezett, társadalmilag elfogadott lét kereteit. Az após, Mikes Lajos, lapszer­kesztő, kiadói lektor, az irodalmi karrier egyengetője.

maga világít rá

Mi az alvilág? Az éjszaka sötétjében megnyíló fedélen át belátni egy hosszú csőbe, ahol lucskos boltívek alatt gőzölögve csordogál mindaz, amiről nem szokás tudomást venni, s vele a durvaság, trágár­ság és erőszak. Ha esetleg nem értenénk a párhuzamot, Szabó Lőrinc képzettársításainak imbolygó lám­pá­sával maga világít rá: Sokáig // néztem a megnyílt föld alá / s rád gondoltam, szerelmesen. A falra vetülő árnyak azonban nem odakint, a csator­nában, hanem a költő lelkében és képzeletében zubogó szenny, közöny és erőszak ijesztő alakzatai. Mert aki a verset írja, nemcsak az életvágyat hordozza magában, hanem azt is, ami tárggyá teszi az életet, azaz megöli.

Szeretője, akit magában hordozott, mondhatni, foglyul ejtett (lélek, ki bennem voltál test szerint), hirtelen idegenné válik, prédává, melyet sajnálat nélkül enged át a csoportos erőszakot elkövető szegény állatoknak, akkor is, ha ezzel a szívében meghal valami (a sajnálat tehát a megerőszakolt nő helyett előbb a munkások, majd önmaga felé áramlik). Az egész jelenetsor a képzelet műve, tehát benső tartalmak mozgását látjuk: a munkások saját állati ösztönkésztetései, a szerelmi aktusból erőszaktétel lesz, a szerető idegenné, tárggyá alakul. A folyamat végeredményben a szerető rituális megölése, ezért bukkan fel végül a halál képzete (a csoportos erőszaknak megfelelően többszörös halálként).

A nő már a vers elején is eszköz volt csupán. Élvezeti cikk. Aztán bekebelezett zsákmány, majd az állati ösztönerőknek átengedett áldozat. Eszközként is végzi, igaz, alkalmatlan eszközként: nem képes feledtetni ugyanis a „rosszat”.

A Körúti éjszaka számomra nem a szeretet hatalmának meg­rendülését ábrá­zolja (szeretetről ugyanis szó sincs), hanem a szeretetnek beállított önzés partikula­ritását. Földényi romantikus értel­me­zésével szemben én nem magas hőfokú „szeretetben és oda­fordu­lásban” megérlelt erényeket, a lemondás képességét, a korlátok és iránypontok nélküli létezés elviselésének bravúrját látom, hanem a szépet és jót magának kiválogató, saját korlátoltságába ütköző, szerepjátszó ember rémületét, aki a számtalan elfojtott tartalomból általa formázott ördög túlerejét látva meghódol neki. Amit Földényi (és más verseiben Szabó Lőrinc is) keresztény állás­pontként mutat be, az anyagon felül­kereke­dés, győzedelmeskedés (végső soron az elfojtás) programja, legalább annyira jellemzi az imma­nenciában berendezkedő, a transz­cendenciát elutasító vallástalan modernitást is, mely szintúgy hívő beállítódás, ha a hitet a tagadás, a legyűrés eredmé­nyes­ségébe, az eszme és a gondolat (illetve ma már a technika) felsőbbrendűségébe vetett bizalomként értelmezzük.

semmivel sem igazabb

Osztom Földényi kultúrát bíráló megállapításait, s magam is úgy vélem, hogy a korlátoltság, a szófogadás, a megdermedtség jegyében óvott és megőrzött élet épp ezek által vész oda. Erre maga a Körúti éjszaka a tanúság. Kételkedem ugyanis Szabó Lőrinc illúziótlanságában. A fennköltséget kísérő alantasság, a napfényesen világos oldal komplementere sem mentes az illúzióktól – emez semmivel sem igazabb amannál. Az egyik pólus kioltása nem integráció.

Ha Krisztus, mint Földényi írja, a Mindenség egységét nem áldozta fel […] a létezés fel- és megosztásának oltárán, akkor ebből a krisztusi alapállásból született-e az erede­tileg a Szerelem és rongyos állatok címet viselő vers, és valóban a dosztojevszkiji intenzitással, legmaga­sabb hőfokon megőrzött emberszeretet sugárzik-e belőle? Szerintem nem.

A Körúti éjszaka számomra nem a korlátlanság és szuverenitás verse, hanem egy saját képzele­tének fogságában vergődő ember önkéntelen és áttételes vallomása, ahol a képek legalább annyit el­fed­nek, mint amennyit feltárnak. Nem a tanácstalanság a fő motívuma, és nem is az anarchikus pillanat verse, mely, mint Földényi írja, mindazt meg tudja ingatni, amire akaratlanul is rábízzuk az életünket, nem az űrbe hullás pillanata ez, hanem a szembesü­lésé, melyben kerülőutakon ugyan, de felszínre tör a szerelem romantikus illúziója mélyén lapuló erőszakosság és kegyetlenség – még ha a költő nagyrészt a külvilágra hárítja is.

A nappali világ ellenpólusa az éjszakai világ. Ennek diktá­tumait ebben a versben semmi sem ingatja meg, ennek rendjét semmi nem forgatja fel. Az anarchiának is vannak korlátai.

  1. L. Lipa Tímea: Bajor Gizi: az epikus vers megszületése egy néma érzelmi viszony sorai között (Publicationes Universitatis Miskolcinensis, Sectio Philosophica Tomus XX, Fasc. 1 (2016), pp. 290–304.) https://matarka.hu/koz/ISSN_1219-543X/tomus_20_fasc_1_2016/ISSN_1219-543X_tomus_20_fas_1_2016_290-304.pdf
kép | Steve Johnson, unsplash.com