Nagy Atilla Kristóf

AZ ILLUMINÁTOR ÁLMA

1996 január

AZ ILLUMINÁTOR ÁLMA

A scriptorium félreeső, homályos zugában, eltolva magától a szellős, mégis rendezett sorokkal telerótt fóliánsokat, álomra hajtotta fejét az illuminátor.

Belefáradt a munkájába, nem csupán most, ezen az álmos őszi napon, mikor a tornyot körbefutó rózsa egyszerre virágzott és hullatta levelét, hanem általában, végleg beleunt, belefáradt.

Belefáradt, hogy az íratlan szabályoknak megfelelő, az eddigiektől mégis eltérő virágdíszeket, palmettákat, sarokdíszeket és körleteket agyaljon ki. Belefáradt a csatajelenetek, a trónusukon pöffeszkedő királyok, terményt megáldó püspökök, fejüket megadóan lehajtó vértanúk, dicsfénybe burkolózó szentek ábrázolásába.

Ábrázolni? Milyen szervilis ez a szó. Voltaképpen nem is ábrázolt ő, hanem a szavak, a kétséges fogalmak értelmét keltette életre apró képeivel, az értelem hamiskás vagy pislákoló fényét lobbantotta lángra, visszaemelvén a látható világba mindazt, amit a könyv szerzője a holt beszéd siralomvölgyébe száműzött.

De éppen ebben látta a bajt most. Keze észrevétlen állt rá a szokott mozdulatra. „Király” – olvasta a szót a kéziratban. „Király” – felelték ujjai, és előbb tettek két-három moccanást a pergamen fölött, mint ahogy megértette volna a szó jelentését. Később ugyanezt tapasztalta a „püspök”, a „csata”, a „lovag”, a „szent”, a „halál” szavak esetében. Nem is a „király” keltett gyanút benne, hanem az „ökör”.

emberarcú barmok

Éjszaka volt, lobogtak a lángok, félrehajtott fejjel hosszan méregette az elkészült kis képet, megpróbálta munkáját az idegen szemével is szemügyre venni. Milyen emberarcú, mondta egy hang benne. Igen, mily különös, emberarcú barmok. Mért festek én ilyen állatokat? És visszalapozott csaknem ötven oldalt, és ott is embervonásokat viseltek az ökrök.

A könyvtárba sietett, felkutatta a régebbi munkáit, s néhány óra múlva emberfejű barmok vették körül, bárhová is nézett. Ott ült a díszes kódexekkel körülbástyázott írópult tetején, és csontjait lassanként a hiábavalóság hűvössége járta át.

illu1

S akkor vette észre, az egyik kép nem övé, mégis ugyanolyan ökör bámult rá a lapról bánatos szemekkel. Tovább kutakodott. Messze földről vásárolt kódexek, idegen és régi mesterek miniatúráit böngészte sorra, s mindenhol ott voltak az emberarcú barmok, kétszáz, vagy tán még több évet visszalapozva is.

Aztán a királyok, a napkeleti bölcsek, szent szüzek, Krisztusok, mártírok, pásztorok, a két lator, a jászol s az egymásnak rontó kopjások következtek. Beleizzadt és beleborzadt látva a vándorló hibákat, a valóságot megmásító tökéletlenségek korról korra öröklődő sorát. S e sor végén ő állt, ő ült színes tégelyei s ecsetjei között: fóliánsok fölé görbedő megszállott. Fájt most látnia azt, ami éveken, évtizedeken keresztül észrevétlen maradt a számára, fájt, hogy a valódi formák és színek meghazudtolása milyen általános, mester a mesternek cinkostársa ebben a nagy közös csalásban, melyből ki-ki tudásához mérten veszi ki a részét. Az egyik kódexlapon a jámbor Károly király ugyanúgy ül ugyanazon trónon, mint kétszáz évvel később a vérszomjas Henrik, arcuk mint két ikeré, hajuk, tán a szakálluk is egyforma a megtévesztésig.

a közös csalás pókhálója

A legszomorúbb az volt, hogy éppen azok a mesterek jutottak mindig a legszánalmasabb eredményre, akik akaratlan módon felrúgták a titkos egyezséget. Néhány évig kézről kézre adták a rendhagyó képeket, de a szokatlan újítás alig-alig talált követőkre, és ha követőkre talált, akkor is csak a közös csalás pókhálója erősödött ettől. Mert az illuminátor most már látta, egyre jobban látta, hogy a legnagyobbnak vélt mesterek kezét is a vak megszokás vezérli, legfeljebb több formát és vonalat raktároz a lelkük, hogy ezek aztán a szükség parancsára kínkeservvel előbukkanjanak, és nászra keljenek egymással, csalárd módon az újdonság, a nóvum látszatát ébresztve.

Ez volna az, amit a művészetről fecsegő, nagy hírű auktorok, profán fontoskodók stílusnak neveznek? A stílus tehát nem más, gondolta az illuminátor kissé szomorúan, mint az ember rossz szokása? Apró hibák, rigolyák és tévedések révén különbözünk embertársainktól, és rigolyáink, korlátáink közös eredője, amit úgy hívnak: korszellem?

Egyre komorabban nézett maga elé. Mert ha mindaz, mi lelkünknek legkülönb sajátja, csak hibáink révén válik láthatóvá, s csak a hibák, bűnök, tévedések soha másutt nem tapasztalható konstellációja alkotja lelkünk legszilárdabb magját, jobb, hogyha önként lemondunk összes hibáinkról, megválva mindattól, ami személyes lelkünkben, sőt a lélek adományát is jobb, ha köszönettel visszautasítjuk, feladjuk, feloldjuk a semmiben a lényt, kihez meghitt óráinkban, ki tudja, miért?, olyannyira ragaszkodtunk. A legegyszerűbb halva születni, gondolta az illuminátor, mert bűnei formálják emberré azt, aki egyszer már érzéki testet öltött.

illu2

Ettől a naptól nem ment jól a munka. Kusza és zavaros miniatúrák futottak ki a keze alól. A lelkére nehezedő terhet az is csak növelte, hogy elöljárói nap nap után meglátogatták, és elismerő hangon szóltak a képekről. Húsz esztendő alatt nem kapott még annyi dicséretet, mint most, néhány hét leforgása alatt.

Az illuminátor fiatal korában nyomasztónak vélte a másolóműhely tintaszagú csendjét, szeretett volna freskókat festeni, vándorolni templomból templomba, de aztán maradt mindig, szeme romlott, tenyerében megcsomósodtak az inak az apró ecsetektől. Ezért aztán tisztelettel és némi irigységgel figyelte egy Bartalomeo nevű freskókészítő szerzetes munkáját. Szinte magától értetődött az is, hogy kételyeivel elsőként Bartalomeóhoz fordult.

ördöngös masina

Az illuminátor erősen lihegett, mikor felért az állványzat tetejére, talán szédült is egy kissé, zavarosnak érezte mindazt, amit szavakba próbált hirtelen önteni. A szerzetes halványan mosolygott, úgy tűnt, hogy már réges-régen farkasszemet nézett ezzel a kérdéssel, bár az is lehet, hogy a jótékony mosollyal meg akarta csupán nyugtatni a zaklatott lelkű illuminátort, és a szavaiból voltaképp nem értett semmit sem. Annyit felelt alig hallhatóan, hogy a festészet napjai meg vannak számlálva, bár az illuminátoroknak több a vesztenivalójuk. Feltaláltak ugyanis egy ördöngös masinát, amit – horribile dictu – világi személyek működtetnek titkos műhelyekben. Néhány óra alatt elkészülnek a kódexmásolással. Nem is egy példánnyal, hússzal, huszonöttel. Az illuminátor hitte is, meg nem is, morgolódva lekászálódott az állványzatról, visszahúzódott a scriptorium homályos zugába, félretolta a fóliánsokat, karjára hajtotta a fejét, és elaludt.

Hamarosan különös álomban találta magát. Fehér damasztfüggönyt hajtott félre, egy terembe lépett, ahol szinte világított a narancs, kármin és cinóber sosemlátott, profán háromsága, hátrább karcsú nőstényagarak ültek, nyakukon ékköves körgallért viseltek.

Az illuminátor ekkor jobbra fordult, és mintha egy templom központi teréből az oldalhajóba lépne, úgy tárult fel előtte az újabb látvány, vakító, liliomfehér ingben egy király ült trónusán, sőt mondhatni: a király, mert arcvonásai pillanatról pillanatra változtak.

Újabb beugró, új látvány következett. A hely azt a megmagyarázhatatlan érzetet keltette, hogy egyszerre zárt tér és nyílt mező. Rafael arkangyal ült az út szélén, előtte hatalmas bronztálban a Tigrisből kifogott óriáshal epéje. Rafael testén a halványlila ruha habzón puffadozott. Az angyal keze véres volt, szája két oldalán valami zöldes lé csörgött le a földre.

Aztán a bűnbeesést látta, a tudás és az örök élet fáját, melynek rohadt gyümölcsei szanaszét hevertek a fűben, de hirtelen az almák összeaszott héja életre kelt, kisimult, lottyadt húsuk egységbe szervesült, formájuk visszakerekedett, s a gyümölcsök lebegve az égbe emelkedtek, visszatértek a fára, amelyről lehulltak.

Egy másik térben Szent Sebestyén állt oszlopnak dőlve. Arcán az átszellemültség fényei vibráltak, ferdén az ég felé tartotta a fejét. Egy nyílvessző a nyakán szaladt be, és a szájpadlását is átütötte. Körülötte emberek nyüzsögtek. Mintha mondani akarna valamit. Senki sem figyelt rá. Ölében lángolt a bíborszín lepel. Áttetsző színek kavalkádja. A domboldalban öreg arcú, gyermektestű gnóm hempergett.

illu3

Az illuminátornak rossz érzése támadt. Mintha valaki nézné, mintha szemlencsék gyújtópontjában volna a tarkója. Hirtelen megfordult.

újabb gomb

Akkor látta, hogy egy képkeretben áll. A kereten túl emberfejek sokasága tűnt fel. Őt bámulták, és a csendben agonizáló Szent Sebestyént. Egyikük egy dobozt tartott a kezében, a dobozon apró gombok sorakoztak. Megnyomta az egyiket, és az illuminátor mögött a háttér sárgásan felfénylett. Nem jó, mondta az ember a képen túl, újabb gomb, újabb szín, a háttér azon nyomban enciánkékben úszott. Aztán eltűnt Szent Sebestyén, egy őserdő került a helyére, később egy tenger.

Az illuminátor a gombokat nyomkodó embereket nézte, és valami furcsa hasonlóság mutatkozott köztük. Nem tudta, mi az, kissé gyötörte is a szavakba nehezen önthető sejtelem. Végül mégis rájött – el is mosolyodott –, hogy a képen túli lények az ökör vonásait viselték arcukon. De nem örvendhetett sokáig az új felismerésnek, mert az egyik baromképű a kis dobozon kattintott egyet, eltüntetvén az illuminátort, és mögötte az encián tengert is.

kép | wikimedia.org