AZ IDŐ VALAMELY VÉGÉN
[„Az ÉJJEL HAZAFELÉ MENTEM"]
Valahol az idő valamely végén,
egy tapintható, üres villanásban
a felhasadt térköz alá bújtunk be,
ujjunkkal pszt!-t intettünk arra várva,
hogy többé már ne emlékezzenek ránk,
a létezés érdeme legyen másé,
ihletet ne meríthessen belőlünk
emberi dráma, isteni színjáték.
E lepelben oszthatatlanok vagyunk,
közös terünket egymással béleli
ki az összes eseménydús sóhajtás és
nyögés, míg végül senki sem értheti,
hogy halál- vagy életközeli élmény
elbújni az idő valamely végén.