Kállay Géza

AZ IDŐ MENETE

2010 február

AZ IDŐ MENETE

Thomas Mann gondolatainak értelmezéséhez [1] egy epizódot idézek fel a regényből. A varázshegyben Hans Castorp túlesik az Ewigkeitsuppe, az „örökleves” elfogyasztásán. Egy csúnya, s rá különösen is veszedelmes megfázás miatt ugyanis hetekig nem hagyhatja el szanatóriumi szobáját, még a szokásos pokrócos levegőzésre sem, és nem ehet mást, csak a doktorok által előírt levest, amelyet ugyanaz a nővér mindig ugyanabban az órában hoz be neki. Bár a fordítás – örökleves – telitalálat, az Ewigkeit nemcsak ‘örökkévalóság’-ot jelenthet, elsősorban teológiai értelemben, hanem ‘mérhetetlen hosszú idő’-t is, és Hans Castorp így éli meg ágyhoz kötött heteit. A hetek ólomlábakon járó napjai, órái, percei mai idézetünk értelmében nem „nagy és legnagyobb időtömeg”-et képviselnek, hanem még „egyhangúak”, „üresek” is. Castorp leginkább attól szenved, hogy – bár civilizált helyen van, tehát rendelkezésére áll óra, naptár – az örökleves és öröknővérmiatt összezavarodik időérzéke: nemcsak azt nem tudja, milyen nap, például csütörtök van-e, hanem azt sem, „tegnap” van-e még, vagy már „ma”, de „holnap” is lehet, mert az pontosan olyan lesz (vagy már az is), mint a „ma” vagy a „tegnap”. A „ma”, a „tegnap” és „holnap” – a nappal és éjszaka természetes váltakozása miatt – talán a legegyszerűbb és legemberibb időmérő egységünk, éppen ezért megbomlásuk zavar össze legkönnyebben: például ha egy éjszaka semmit sem alszunk, vagy a tengerentúlra utazunk, ahol 8-9 óra „időeltolódás” (pontosabban csupán óraeltolódás) van: például Budapestről San Franciscóba az ember még „aznap” megérkezik, méghozzá úgy, hogy reggel 7-kor indul a gépe, és „fél 2-kor” már ott van, holott – átszállással – 15 órát töltött utazással. Persze tudja, hogy az Egyesült Államok nyugati partján éjszaka volt még, amikor elindult, de az ilyen helyzetekben, különösen az idő vonatkozásában a közvetlenül megélt tapasztalat számít, vagyis az: ott éppen körülöttem, „abban a világban” milyen napszak és hány óra van. Az idő: valóban helyi idő, a helyen pedig események zajlanak, ettől függ az idő menete: leginkább erről szeretnék most beszélni.

Sonia Delaunay: A narancsárus lány, Pedro Ribeiro Simões, flickr.com

Hogy mindenkinek, sőt egy-egy családnak, kisebb-nagyobb közösségnek, városnak, országnak, de még a világnak is „saját” ideje van, azaz az idő egyének és csoportok függvénye, a 20. század elejének filozófiai felfedezése volt, és elsősorban William James, Husserl, Bergson és Heidegger nevéhez köthető. Tehát például egy zempléni kis falu lakói számára igenis másképp telik az idő, mint egy New York-i, azonos létszámú hosszú utca lakói számára. Husserl felfedezése volt, hogy a filozófiatörténeten két tradíció húzódik végig: az egyik az időt fizikai jelenségként fogja fel, s mintegy az embert „kikapcsolva”, a testek földi, sőt univerzumbeli mozgásából igyekszik megérteni. Ennek előfutára Arisztotelész, aki Fizika című művében az időt mozgásként határozza meg. Heidegger arra hívja fel a figyelmet, hogy a mozgás fogalma már előfeltételezi az idő fogalmát: nem az időt kell visszavezetni a mozgásra, hanem a mozgást az időre. Tanárával, Husserllel együtt az idő másik, pszichológiai értelmezését tartják célravezetőnek: Heidegger szerint az idő egyenesen mi, emberek vagyunk, s a nyelvbe lépés, a nyelv megjelenésének pillanata és a történelembe, vagyis az időbe lépés pillanata, s ezzel együtt az emberi tudat kialakulásának pillanata, vagyis a reflexió képességének kifejlődése egy és ugyanaz a pillanat. Idő akkortól fogva van, amióta van nyelv, vagyis az ember mint saját és közösségi történettel rendelkező lény önmagát értelmezni tudja. Ez persze roppant antropomorf szemlélet, amely szerint például egy bolygó mozgásának „ott, kint az univerzumban” nincs „ideje” mindaddig, amíg egy ember azt meg nem figyeli, és más mozgásokhoz vagy nyugalmi állapotokhoz nem viszonyítja, s ezáltal az emberi történet-történelem részesévé teszi. „Valamilyen” időt persze tulajdoníthatunk minden tudatunktól független jelenségnek is. Hiszen minden, ami létezik, vagy mozog, vagy nyugalomban, mintegy időbeli „zéró-pontban” van, és középút nincs, ahogy Newton mondta. Heidegger szerint azonban ezek a tudatunktól, vagyis „időnktől”, határozottan emberi időnktől független „mozgások” vagy „nem-mozgások” úgyis jelentéktelenek, mert jelentéstelenek lesznek számunkra. A pszichológiai értelmezés előfutárát Husserl Szent Ágostonban látta. „Mi tehát az idő?” – kérdezte Ágoston a Vallomások 11. fejezetében és először kétségbeesik: hogy mondhatunk bármit is az időről, amikor a jelen a következő pillanatban múlt lesz, a jövő még nincs itt, de ha itt van, már jelen, s a jelen egy pillanat múlva eltűnik a múlt „csatornájában”. Ágoston a megoldást az emlékezetben és a reményben találja meg: az emlékezet, ami a múltra irányul, és a remény, ami a jövőre, egyaránt kitágul, miközben az emlékezet és a remény is mindenkori jelenünkhöz kötődik, hiszen mindkettő bennünk, Ágoston szerint a lelkünkben van. Ebbe a jelenbe fogadja be az emlékezet a múltat, a remény pedig a jövőt, s így nem múltunk, jelenünk és jövőnk lesz, hanem háromféle jelenünk: „múlt-jelen”, „jelen-jelen” és „jövő-jelen”. Mint lelkünk (tudatunk) tágas és táguló szobájában, a jelenben játszik egymással múlt, jelen és jövő, miközben az Isteni Örökkévalósággal szemben és annak alávetve, de azt remélve is átéljük emberi időnk már-már nevetséges rövidségét és az idő pusztító erejét. Az idő nemcsak kibontakoztat, megmutat, felszínre hoz, hanem gyilkol is.

Robert Delaunay: Portugál csendélet, Pedro Ribeiro Simões, flickr.com

Mindez azonban inkább az idő „viselkedését”, pontosabban az ember időhöz fűződő viszonyát írja le – persze zseniálisan – ahelyett, hogy megadná a választ az eredeti kérdésre: mi az idő? Heidegger idézett válasza – az idő mi magunk vagyunk – sem kielégítő, mert ezen kívül még olyan sok mindenek vagyunk. Paul Ricoeur jutott a következtetésre Idő és Narratíva című, többkötetes könyvében, hogy az idő közvetlen fogalmi nyelven meghatározhatatlan; túl közel van hozzánk, és annyira bele vagyunk – Heideggerrel szólva – „vetve”, olyan mértékben szoros „határozmányunk” hogy nem vethetjük meg a lábunkat „valahol az időn kívül”, bármennyire is vágyunk arra, hogy valamilyen „viszonyt” építsünk ki az idővel. Ricoeur szerint az időt „belülről” lehet és kell megértenünk, és ez elbeszélések, történetek, ma divatos szóval narratívák átélésén át lehetséges. Az időt ugyanis mindig eseményekhez, történésekhez, önmagunk és mások cselekvéseihez kötjük; még ha olyan egyszerű és mindennapos narratívát vizsgálunk is, mint esti, otthoni beszámolónk arról, hogy mi történt velünk aznap, az „idő” pl. így fog felbukkanni: „amikor felszálltam a villamosra, találkoztam A-val”, „az egyetemről jövet B. elkísért a buszmegállóig”, „aztán bevásároltam” stb.: az esemény mintegy szigonyt vet az időbe, kihasít belőle egy „szeletet”, s azáltal, hogy „kitölti”, értelmet és értelmezést ad neki, „minősített” idővé változtatja egy „-tól -ig” határon belül (amettől és ameddig az esemény tart), s egyúttal meg is „alkotja” az időszakaszt. Az idő elvben végtelenül osztható (mint minden), de az esemény – pontosabban annak „fővonala”, uralkodó „cselekményszála” a cselekmény kezdetétől annak végéig – természetes egység-daraboló erőnek bizonyul. Tehát nemcsak azért mesélünk bármilyen történetet egymásnak, hogy tájékoztassuk, netán szórakoztassuk a Másikat, hanem azért is, mert eközben az idővel építjük ki kapcsolatunkat, az időt „értjük meg”, s ezáltal magunkat is: a csak időben kibontható, az időben zajló eseményeket átélő-elbeszélő személy személyiségét alapozza meg, és építi tovább. Ezért ha a személyiség széthullik, zavar támad az időben és megfordítva: ha összezavarodik bennünk az idő, a személyiség is megbomlik, súlyosabb esetben károsodik, torzul. Ricouer ennek bemutatására három olyan regény alapos elemzését kínálja, amelyik nemcsak „időben zajló történet” – hiszen minden narratíva az –, hanem időről szóló történet is, azaz benne az író és a szereplők reflektálnak az időre; a három regény Virginia Woolf Mrs. Dalloway-aProust Az eltűnt idő nyomában regényfolyama és épp A varázshegy. Hans Castorp az öröklevesben például valami hamis örökkévalóságot, pokoli „most és mindörökké”-t kanalaz be a leves megjelenésének monotóniája révén, s nemcsak arról van szó, hogy „unatkozik”, hanem hogy időérzékének összezavarodásával személyisége is – szerencsére csak átmenetileg – meginog.

Robert Delaunay: A nagy portugál, Pedro Ribeiro Simões, flickr.com

Persze nemcsak a „mindennapos rutin” hozza Castorpot nehéz helyzetbe: a rutin erőt, keretet, fegyelmet is adhat a személyiségnek. De az eleve rossz ízű (bár egészséges) levesben még ott úszkál az is, hogy a nővér ellenszenves, hogy Castorp be van zárva, tehát egyedül van: a leves csak szimbóluma az átmeneti társtalanságnak és főleg egyéb, időt tagoló és értelmező események hiányának, vagyis minden időt, a szanatóriumi szobát meghatározó helyi időt reggeltől estig, sőt, talán az éjszakát is, ha Castorp ébren van, a leves tölti be. Ezért örökleves, de nevezhetnénk személyiség-szétáztató „feketelevesnek” is.

[1] Az írás a Kell egy jó szó sorozatba készült – egy Thomas Mann idézethez: „Általában azt hiszik, hogy az újszerű, érdekes tartalom elűzi az ‘unalmat’, azaz megrövidíti az időt, az egyhangúság, üresség pedig lassítja, gátolja az idő menetét. Ez azonban nem feltétlenül igaz. Üresség, egyhangúság megnyújthatja ugyan a pillanatot és az órát, ‘unalmassá’ teheti, de a nagy és legnagyobb időtömegeket megrövidíti, sőt semmivé lényegteleníti. És megfordítva: a gazdag, érdekes tartalom megrövidítheti az órát vagy akár a napot, szárnyakat adhat neki, nagy egységekbe átszámítva azonban szélességet, súlyt, szilárdságot ad az idő menetének, s így a tartalmas esztendők sokkal lassabban múlnak, mint ama szegényesek, üresek, könnyűk, melyeket a szél kerget s elrepülnek.”
Thomas Mann: A varázshegy
felső kép | Robert Delaunay: A kancsó, Pedro Ribeiro Simões, flickr.com