Jámborné Balog Tünde

AZ HALAKRUL

2009 február

AZ HALAKRUL

1.

Kecsege

„…kecsege jegyez nagy ebédet is.”
Krúdy Gyula: Álmoskönyv

Hol vett maga kecsegét?, nézett a kezemben tartott hosszú orrú halakra Szindbád olyan pillantással, amilyennel a házieb kíséri a levesből kiemelt velőscsont útját a fazéktól a tálcáig, ahol glédába állított pirított kenyérszeletkék várják. Ez a halak királynéja, csettintett nagyot hüvelyk és középső ujjával – mintha én nem tudnám! –, de régen ettem utoljára kecsegét citromos mártásban, sóhajtott, azután rákönyökölt a viaszosvászonnal letakart öreg konyhaasztalra, és figyelte, hogyan hasítom fel és belezem ki a halakat, közben pedig hallgatta válaszomat a halászról, aki egy hónapban kétszer-háromszor is megjelenik kis furgonjával a Vizes utca Sugárút felőli sarkán, dudál egyet-kettőt, és a környék asszonyai szájról-szájra adva hamar hírül viszik, hogy megjött!, itt van!, hozott harcsát és pontyot, márnát és sütni való keszeget.

a keszegeket tucatra

Nem súlyra adta a halat, hanem darabra, a keszegeket tucatra, és nem kért sokat értük. Mogorvának látszó, borostás képű ember volt, de a kuncsaftjaival el-eltréfálgatott. Mondták, hogy egy szigeten lakik, közel a folyó torkolatához, egyedül a maga építette kunyhóban, az autóját meg a parton, a faluban tartja egy fiatalasszonynál, az hébe-hóba kimossa a holmiját, főz neki valami rendesebb ételt, és a rossz nyelvek szerint vacsora után magát tálalja fel édességnek. Ma már senki sem tenné ezt szóvá, ha így lenne is, akkor azonban még nyárspolgári erkölcsök divatoztak, a mindenható főemberek Kárpát-medence szerte titokban csalták a feleségüket, még a rosszlányokat is munkára fogta a rendszer.

Kecsegét ritkábban hozott a halász, és amikor először megláttam a lapos vesszőkosárban sorakozó, őshalformájú jószágokat, nem akartam elhinni, hogy a Marosból valók. Apámtól mindig azt hallottam, hogy a kecsege kizárólag kristálytiszta vízben él meg, és ahol ennyi szennyet engednek a folyókba, mint mifelénk, onnan hamarosan eltűnik, a Marosból meg már rég kipusztult. Apám szaktekintély volt halügyben, mindent tudott a vizek élőlényeiről, amit tudni érdemes, a horgászat volt a szenvedélye, de úgy látszik, a kecsegékről mégsem tudott mindent. Lehet, hogy idővel ők is változnak? Letesznek a faksznikról és megszokják a piszkos vizet, mint az ember a morális zűrzavart, vagy apám becsülte le a gyorsfolyású Maros öntisztuló képességét.

jbt2 0329

Ilja Maskov: Csendélet halakkal, wikiart.org

Ilyesmiket magyaráztam, amíg megpucoltam a kecses jószágokat, jóllehet tudtam, hogy Szindbád nem kedveli az okoskodó nőket, és jobban érdekli a kecsegék gyomorbéli jövője, mint élővízi múltja. Mi lesz belőlük? Főzi?

Süti? Milyen fűszert használ?, kérdezte felvillanyozottan szimatolva, és pillantása ide-oda cikázva követte a kés útját, ahogy bevagdostam a halak hátát, nehogy szétrepedjenek, amikor gerinchúrjuk a hőtől összezsugorodik. Ki is húzhatnám, ahogyan a szakácskönyvek tanácsolják, nekem azonban tetszenek feltekeredve: úgy néznek ki, mintha csigák lovagolnának rajtuk.

A kecsegéket, miután sóban álltak egy darabig, tepsibe teszem és megsütöm. Ha készek, azon forrón fokhagymás-petrezselymes vajat kenek rájuk – a parázs halhús, mint a spongya szívja magába a keveréket –, és már lehetne is enni, mondom Szindbádnak kegyetlenül, ezekre azonban más jövő vár, hidegtálon végzik, nagymama nagy pecsenyéstálján, aminek a közepére fenyőrigó van festve őszi erdőszélen, pirosló éggel a háta mögött. Nem egészen halnak való, hosszúkás, fehér porcelánon vagy pláne ezüstön jobban mutatnának, olyanom azonban nincs. Vendéget várok estére, Szindbád, ezekről a kecsegékről ne is álmodjon, kaphat egy tányér tegnapi tarkapaszuly levest, mi is azt ebélünk máma.

A kecsegéket, amikor majd kihűlnek, ujjnyi darabokra vágom, és halformára rendezem vissza a tálra, orrukkal-farkukkal együtt. Keménytojás- és paradicsomszeleteket teszek közéjük, meg gombát, savanyú uborkát, körülrakom citromkarikákkal és az egészet leöntöm aszpikkal. Az őshalak mint borostyánkőben fosszilis rovarok, kecsesen fekszenek a kocsonyába dermedt testtel, mozdulatlanul várják, hogy elkészüljön hozzájuk a majonéz mustárral, citromlével és apróra vágott, illatos kaporral.

Szindbád nem kér a tegnapi levesből, és mire asztalhoz ülünk, már messze jár. Nem tudja, hogy kitalálom: a tiszavirágot virágzó folyó partjára megy megkeresni a halász kedvesét. Reméli, hogy kecsegét kap nála vacsorára.

2.

Ezeregy keszeg

„…az apró halak olyanok, mint a női szeszélyek…”
Krúdy Gyula: Álmoskönyv

Ezerszer láttam anyám fürge ujjai között ficánkolni a kést; pengéjén és a lándzsahegy formájú halakon vízparti rőzseláng vagy az udvari lámpás fénye táncol. Anyám karja színezüst a rátapadt halpénzektől, karcsú mutató és hüvelykujjával szakszerűen tépi ki a halfejekből a rózsás kopoltyúlemezeket. Még néhány gyors villanás: a kígyózó halbelek gubanca is kiömlik a pléhtálcára a gyöngyházszín hólyaggal együtt, majd az irdalás jön, és mire megjelenik a feketéllő füzek vagy a fásszín fölött a ficánkoló hold, finom, fehér sóban megpörgetve az utolsó keszeg is a tálba kerül.

jbt3 0329

Salvador Dalí: Csendélet halakkal, wikiart.org

A halpucolás visszatérő késő esti foglalatossága volt anyámnak, mert apám és öcsém mindig sötétedéssel tért haza a vízpartról. Fáradtan és vidáman, farkaséhesen jöttek, horgászbotokkal, kiürült csalis dobozzal, összecsukható székkel, merítő szákkal fölszerelkezve. Ez utóbbi, a bambusznyelű, erős selyemfonalból neccelt szák volt a legfontosabb, arra kellett, hogy legyen mivel kiemelni a nagyhalat, ha Fortuna horgukra küldi, ám a zsákmány legtöbbször apróhal volt; lapos, bronzszínű aranykárászok, tőrpenge formájú koncérok, rózsaszínű jászhalak, púposhátú dévérek, pironkodóan vörös uszonyú keszegek, s csak nagyritkán akadt egy-egy méretes ponty, mert a méreten alulit apám a nőj nagyobbra szavak kíséretében szertartásosan visszadobta. A nagy ellenfél pedig, akire egész életében vadászott, a vizek vénje, a százéves harcsa ravasz volt és tapasztalt, s ha közel is ment apám csalihalához, amint bajsza megérintette a horogra tűzött küszt vagy rémülten csapkodó veresszárnyút, azonnal megorrontotta a veszélyt, és egyetlen farkcsapással összekuszálva horgot, zsinórt, pedzőt, az egész horgászkészséget, már el is tűnt a holtág iszapos mélyén.

Anyám sült halát úgy ettük, mint a pattogatott kukoricát vagy a pörkölt napraforgómagot: nem tudtuk abbahagyni, amíg volt az asztalon. Nem kellett vele szöszmötölni, szálkát keresgélni, szőröstől-bőröstől, mindenestül faltuk, mert valamennyi porcikája, a feje, uszonya, farka ropogósra sült, csupán gerincének fehér gyöngysora maradt utána hírmondónak.

Ha a halak elegendő ideig pihentek már a sóban, anyám – az ezeregy éjszaka szakácsnője – paprikás lisztbe forgatta-ütögette csillogó testüket, és serpenyőbe tette őket. Ám ezek a halak nem emelték ki fejüket a forró olajból, és nem szólaltak meg emberhangon, mint mesebeli társaik, hanem beletörődve sorsukba, némán hagyták magukat barnára sütni.

Mik ezek?, nézegeti Szindbád gyanakodva a sistergő olajban bukdácsoló arasznyi halakat, bár közben orrlyukai tágra nyílva szívják be az ingerlő illatot, a sülő hal semmivel össze nem téveszthető jó szagát, kifosztotta az akváriumot?

férfiaknál az elégedettség jele

Menjen innét, Szindbád, mondom neki mérgesen, ebből ugyan nem eszik, ez nem magának való. Az apró szálkák lecsúsznak a torkán, s ide-oda vándorolnak, aztán éjszaka majd azon kapja magát, hogy mindenféle fájdalmat érez elmúlt dolgok miatt, amelyekről már azt hitte, rég elfelejtette őket. Süttessen meg egy kecsegét vagy süllőt a halászcsárdában, azok nagyobbak az én halacskáimnál, jó étvágyat kívánok hozzájuk! Közben kiszedegetem a halakat a papírszalvétával bélelt tálra. Szindbád sóvár kutyaszemmel figyeli, hogy nő a halom. Pontosan úgy rakom a sült keszegeket egymásra, ahogy anyámtól tanultam, mint a palacsintát, egyik sort merőlegesen a másikra, kazalnyi van már az asztal közepén. Állok a tűzhely mellett, az olaj fröcsköl és sistereg, ahogy a rózsaszínű lisztbundába csomagolt halakat beleteszem. Szindbád – látom a szemem sarkából – énrám les, észreveszem-e, ahogy elemel egyet-egyet a tálról, egyik kezéből a másikba kapkodja és közben fújkálja, mert forró, azután beleharap és két falással eltünteti a bűnjelet, de engem nem csap be, mert arcán megjelenik az az alig észrevehető ellágyulás, ami férfiaknál az elégedettség jele, és csupán valami jóízű étek képes előcsalogatni. A nyakkendő ilyenkor előbb-utóbb letekeredik a gallér alól, belekígyózik a kabátzsebbe, a felső inggomb kigombolódik, a homlok simább lesz, a vadászó kandúr-pillantást felváltja a doromboló macskáé, és az addig ügyesen behúzott, kezdődő pocak is előtűnik. Szindbád nem várja meg, hogy elforduljak, immár nyíltan és kendőzetlenül, szemem láttára is a tál felé nyúlkál.

Messze, a Lúdvári erdő kubikgödreiben fürdőzni kezd a hold, nagyokat csapdos ezüst farkával és rákezdenek esti koncertjükre a békák. Varangyok kórusa brekeg, az unkák üvegharang-hangja ezeregyedszer is elhal a fekete éjszakában.

Ha te visszatérsz, visszatérünk mi is. Ha te hű maradsz, hívek maradunk mi is, ismétlik el süllöngő halaim a serpenyőben az ezeregyéj halacskáinak szavát, felemelve fejüket a szétnyíló fal felé, ám egyetlen pillanatra megjelenő anyám nincs már sehol, a rés nesztelenül összezárul. Régi, megfeketedett nyelű villájával átfordítom a keszegeket, hogy megpiruljon a másik oldaluk is.

jbt4 0329

Konstantin Korovin: Csendélet halakkal, wikiart.org

3.

Rácponty

„Ponty (-ot enni): szerelmeseknek élvezet”
Krúdy Gyula: Álmoskönyv

Az élet álom, szólalt meg Szindbád mélabús arccal, és a Trabant csomagtartójából kiemelt egy halat. Ősz volt, a Vizes utca fái talpig aranyban álltak, a hepehupás járdákat zörgő avar borította, amilyenről Z. álmodott a nosztrai fegyház jeges falai között, és az ónszínű égen, magasan, a felhők fölött láthatatlan darvak húztak délre, csak jajszóként hangzó krúgatásuk árulta el őket.

javakorabeli asszonyság

Szindbád hala tőponty volt, legalább két kilós, a háta felpúposodott, mint az altamirai bölényeké, és a fólián át is látszott, hogy szinte teljesen csupasz, alig néhány zöldes fényű pikkely árválkodik a gerince mentén és a farka tövén. Már a halpénzből is kifogyott?, kérdeztem csúfondárosan, pedig én is ilyet választottam mindig a halárus zsúfolt akváriumából, az oxigénért kapkodó, tülekedő halak közül, könnyebb pucolni a dúspikkelyes nyurgapontyoknál, és nem iszapízű, mint a tavi potykák. Szindbád elengedte a füle mellett csipkelődésemet, és felém nyújtotta ajándékát. A hal nagyot rándult, majdnem kicsusszant a keze közül, csapott egyet a farkával, kopoltyúja szomjasan kinyílt, majd reményvesztetten visszazárult. Rácponty, sóhajtott a hajós, megszorongatva kissé a renitens jószágot, száz éve, hogy utoljára ráchalat ettem, friss dunai pozsárból egy vízivárosi korcsmában. Amíg elkészült, kimentem a konyhába a szakácsnőhöz – Szindbád arcán a mélabút ábrándos kifejezés váltotta fel –, javakorabeli asszonyság volt, nem viselt harisnyát, csupasz lábikrája térdig kilátszott a korcba tűzött szoknya alól.

Kíméljen meg a részletektől, Szindbád, vágtam közbe, ugye, nem képzeli, hogy rácpontyot sütök magának, miközben a kalandjaival traktál? Különben is, mindszent havában járunk, maholnap halottak napja lesz, hol veszek ilyenkor paradicsomot és zöldpaprikát? Az ótemplom felől újabb darvak íveltek át a fejünk felett, nyomukban hideg szélroham söpört végig a tarajos úton, felkapta a száraz leveleket, és zörögve sodorta a Sugárút felé. Csupán annyit akartam mondani, hogy jó rácpontyot csak azok az asszonyok tudnak készíteni, akik túl vannak az első fiatalságukon, mint a vízivárosi szakácsné, nézett rám ártatlanul Szindbád, kezembe nyomva a halat, és a csomagtartóból zacskókat szedett elő, amelyekben vastag húsú sárga és kajla méregzöld paprikák zöldelltek, valamint harsányan pirosló paradicsomok kellették magukat. Elámultam, mert abban az időben még nem borult fel az évszakok rendje, ősszel nem lehetett friss zöldséget kapni. Tudom, hogy maga nem szeret ilyesmit hallani, fogott Szindbád a magyarázkodáshoz, de az igazság az, hogy valaha, csacska ifjúságom idején egy bolgárkertész asszonyának is csaptam a szelet a Kisorosz utcában, és idejövet elkanyarodtam arrafelé. Ovális arcú, barna bőrű nő volt, mint azok a szerecsen Máriák a templomukban, különös érzés volt fehér hajjal látni. Sokáig idézgettük emlékeinket, végül megkérdezte, hogy jutott eszembe ennyi év után meglátogatni. Azt hazudtam neki, hogy múlt éjjel vele álmodtam, egy virágzó cseresznyefa alatt álltunk hófehér szirmokkal behavazva, mire felsóhajtva kivitt az üvegházba, és megszedte nekem a paradicsom- és paprikatöveit. Ezek az utolsók idén, Szindbád, mondta elérzékenyülten, titkon magának tartogattam, ígérje meg, hogy máskor is eljön.

jbt5 0329

Marevna (Marie Vorobieff): Halas csendélet, wikiart.org

A rácponty elkészítése elég sok pepecselést igényel, ám megéri, mert feledhetetlen látvány, amikor a tűzálló tál tavában krumpli-, hagyma-, paprika- és paradicsomkarikákon úszik peckesen a hal, immár a hal-örökkévalóságban, belseje fűszerezve és megtöltve, oldala irdalva, réseiben cakkos füstölt szalonnaszeletek tarajosodnak fehéren, frissen őrölt bors, feldarabolt hagyma birizgálja szemünket bő könnyezésre, és ingerel heves tüsszentésekre.

Rotyog már az alufólia alatt az étel, tömény, nyári illatok törnek elő a sütőből, az időközben hazaérkező Z. szimatolva dugja be fejét a konyhaajtón: Csak nem lecsó? Olyasmi, bólintok, csakhogy egy szép nagy potyka is evickél benne. Siess, ma Szindbáddal vacsorázunk. Z. pálinkáspoharakat vesz elő Édesvica kredencéből és Szindbád előhúz valahonnan egy palack szilvóriumot, szegény Desirée pátriájából való, a rác mennyországból, egy régi barátném ajándéka, mondja, miközben kint még jobban megerősödik a szél, bele-belesüvölt a kéménybe, a bádogszín ég elsötétedik, az ablakon alábbhagy az esőcseppek kopogása, fehér pelyhek kezdenek szállongani, egy-egy pillanatra megtapadva az üvegen, mielőtt elolvadnak. Hasogat a térdem, fagyni fog, dörmögi Szindbád a bajusza alatt, kifázott még hajós koromban, s azóta oly bizonyossággal jelzi az időváltozást, mint a dunsztosüvegbe zárt levelibéka, vagy az öreg asszonyságok dereka a libapelyhes dunyhák alatt.

énekelni kezd a sütőben

A hal énekelni kezd a sütőben, leveszem róla az ezüst fóliát, megöntözöm egy nagy csupor tejföllel, azután visszatolom a tálat még fertály órára, hogy szép barna kéreg süljön rá, mialatt húsába beleivódnak és megszelídülnek a nyár harsánypiros és haragoszöld emlékei.

4.

Tejfölös csuka

„Halat enni: férfinak jelent asszonyi hajlandóságot”
Krúdy: Álmoskönyv

Tejfölös csuka, mondja Szindbád doromboló hangon egy ködös téli reggelen, és bal kezének öt ujját szétnyitva beleszánt még mindig dús, bár szürkülő üstökébe, miért nem eszünk már egyszer tejfölös csukát?, néz rám szemrehányóan, és ahogy megismétli a kérdéssel együtt az ismerős mozdulatot, egy szemhunyásnyi időre apámat látom a helyén ülni, feje mögött a konyhaablak négyszögére vetített téli képpel: a hóban macskalábnyomok, és a kerítést befutó borostyán minden egyes szív alakú levelét fehérrel kontúrozza meg a dér. A tél nagy mester, a legkisebb fűszálat, a legvékonyabb ágacskát, még a tavalyi pókháló szálait is megtalálja, és kirajzolja tűhegyes ecsetjével, nem vét el egyetlen bogáncsot, egyetlen tüskét, egyetlen fenyőtűt sem. Nincs az a flamand vert csipke, nincs az a rézkarc, ami a téli kert konyhaablaknyi darabjával felérne, és az előtte sötétlő barázdált arc – Szindbád? Apám? – kontrasztja még tündöklőbbé teszi.

jbt6 0329

Moise Kisling: Csendélet halakkal, wikiart.org

Apám nem ette a halat, se a pontyot, se a harcsát, csak a tejfölös csukát emlegette mindig, megkóstolnám most is, mondta néha télidőben, amikor ő is szívesebben ült a kályha mellett, mint a zúzmarás folyóparton, és valamelyik – a gyakori lapozástól szétesőben lévő – horgászkönyvéből felolvasta a receptjét, majd hosszasan értekezett a csukázás módszereiről, a szükséges készség milyenségéről, mert a különféle halakhoz különféle botok, zsinórok, horgok és csalik szükségeltetnek, fejtegette, és csukott szemmel is eligazodott közöttük. Csukázni télen is lehet, fejeződött be hajdani előadása a ravasz ragadozóról, az alattomos rablóhalról, a halászok lékeket vágnak a folyó jegén, hogy a halak ne fulladjanak meg, olyankor könnyű kifogni egy nagy csukát, merítő szákkal is ki lehet emelni a vízből, magyarázta, majd szégyenkezve, hogy ilyesmit is megemlít, hozzátette: bár az nem sportszerű.

Akkor kinevettük ezért, de most szívesen megmondanám neki, ha nem tűnne el máris előlem, ó, papa, te mindig sportszerű voltál, csak a sors nem volt az veled; a hülyék és a csavargók fogták ki előled a nagy halakat, faágra kötözött cukorspárgával, szögből kalapált horoggal, te meg arasznyi keszegeket zsákmányoltál a ragasztott svéd botjaiddal, és kicsinek találva visszadobáltad a méretes pontyokat!

A legjobb tejfölös csukát, ábrándozik Szindbád, az Arany Márna fogadóban adták, de hol van már az Arany Márna, és hol van a csukát készítő szakácsnő!, sóhajtott fel a hajós. Micsoda derék asszonyság volt! Főzés közben is midert viselt, a bugyogójától könnyebben megvált, mint a fűzőjétől. Azt mondta, csupán a rossz nők veszik le mindkettőt egyszerre, ő pedig tisztességes asszony, a fűzőjét mindig magán tartotta. Pirkadat előtt kibújt a meleg ágyból, amikor alkalmi gavallérja még javában húzta a lóbőrt, hogy a parton várja meg a halászokat, és kiválogassa az éjszakai fogás legjavát. Csak azután ment el hajnali misére meggyónni az éjszaka vétkeit, hogy tiszta lélekkel foghasson hozzá a csuka elkészítéséhez, közben még a piacot is megjárta néhány meszely tanyai tejfölért, ami olyan sűrű, hogy megáll benne a kanál, és egy füzér tavaszi fokhagymára alkudozott a híd lábánál, ahová az éjfélkor induló kofahajó hozta be a makói asszonyokat.

Észre se veszem, mikor cserélnek helyet, Szindbád eltűnik valahova, és újra apám könyököl a konyhaasztalra. Mert a tejfölös csukához fokhagyma is kell, szép egészséges gerezdek, meg füstölt szalonna a spékeléshez, mondja, ám egyikből sem kell túl sok, mert elnyomják a hal különleges ízét.

homályos ivóban

Apám a húszas években, egy Tisza menti faluban evett először és utoljára tejfölös csukát a helyi fogadóban. Neki a homályos ivóban terítettek – a fényesen kivilágított különteremben a helyi előkelőségek kalábereztek –, kárpótlásul a fogadós lánya szolgálta föl a vacsoráját, és még a petróleumlámpa pislákoló fényében is látszott, hogy milyen szép. Egyáltalán nem tűnt falusinak, selyemharisnyát és magas sarkú cipőt viselt, egyedül a frizurája nem volt divatos. Fényes, fekete haját kontyba csavarta a tarkóján. Apám – bár anyám után utazott aznap az isten háta mögötti faluba – néhány perc múltán azon kapta magát, hogy hevesen udvarol a kocsmáros lányának. Finom bőrén átkéklettek az erek, és nemcsak szép volt, hanem okos is, mesélte, mert Szindbádhoz hasonlóan szívesen beszélt a hajdani asszonyokról. Na, persze! A férfiak minden nőt okosnak tartanak, aki elég figyelmes arccal hallgatja őket, vágott közbe anyám, ha szóba került közöttük az egykori kaland. Azt a tűzdelést nézni is gyönyörűség volt, mélázik el a hajós, mert most megint ő ül az ablak előtt, és már nem a szakácsnőn jár az esze, hanem a szalonnán. Maga még nem látott olyat, maga túl fiatal, mondja nekem, miután kortyol egyet a kávéjából: manapság már nincsenek olyan sódarok, mint régen, midőn az erdőn makkoltatták a sertéseket, s a napkelte előtt leszúrt disznót szalmán pörzsölték a csikorgó fagyban, gyökérkefével súrolták tisztára, és kettéhasítva, a leakasztott ólajtón vitték be a konyhára, ahol a sonkákat és a férfiarasznál vastagabb szalonnatáblákat kikanyarította belőle a böllér. Gömbölyű fenekű nyárfatekenőben sózták, bükkfaparázson füstölték, hűvös, birsalmaszagú kamrákban érlelték. Azok az oldalszalonnák tömörek voltak és fehérek, a közepük meg, amilyenre a nap első sugarai festik az eget.

A fogadós lánya még aznap éjjel beszökött apámhoz a padlásszobába – azt adták ki a nagyritkán erre tévedő utazóknak –, egy kicsit beszélgetni, mondta, ebben a koszos faluban nincs kivel szót váltani. El is megyek innen, mihelyt találok valakit, akivel érdemes, suttogta, és gombolgatni kezdte a blúza felső gombját.

jbt7 0329

Clara Peeters: Csendélet hallal és macskával, wikiart.org

Már kukorékoltak a kakasok, amikor leóvakodott a szobájába. Lábujjhegyen jött, a meredek falépcső mégis megnyikordult. Hát látom én, hogy a kisasszony settenkedik lefelé a padláslépcsőn. A szeme alja csupa lila karika, a fején meg úgy áll az a rengeteg bongyor haja, mint egy szénaboglya, sustorogta a fogadóbeli cselédlány a kántorék szolgálójának, úgyhogy anyám még a vizitidő előtt értesült a kalandról, kellőképpen meg is botránkozott, amikor azonban apám a fogadó kertjében tört rózsaszállal bekopogott a kántorék szalonjába, úgy tett, mintha sejtelme sem lenne a történtekről, viselkedése azonban teljesen megváltozott. Mint akit kicseréltek. Olyan lett, akár a csöppentett méz, mesélte később apám, pedig előlem szökött el a kántor nagybátyjához.

A lecsapódó pára szeszélyes rajzú dzsungelt mintázva kezd ráfagyni az ablaküvegre. Szindbád, mintha valami titokzatos csatornán hozzá is eljutottak volna apám utolsó szavai, levonja a tanulságot. A nők kiszámíthatatlanok. Csupán abban lehetünk biztosak, hogy mindig az kell nekik, ami a másé, jelenti ki, majd szimatolva benéz a tepsiben rotyogó csukára. Akkor lesz kész, ha a tejföl rásül. Furmintot iszunk majd hozzá, és addig beszélgetünk a régi jó időkről, míg meg nem szólalnak a kakasok.

felső kép | Petros Malayan: Csendélet halakkal, wikiart.org