Centauri

AZ EUROPAEUS ÉS TSAI.

2006 augusztus

AZ EUROPAEUS ÉS TSAI.
„Nem léptünk túl létünk határán… Tudjuk, hogy ellentmondásban élünk.”
Camus

Ős vízimajom szépapám

Vegyük például azt az emlékezetes téli estét, mikor az évezred havazása miatt Gerbeaud javaslatára, a háztól mintegy két mérföldnyire, egy idegen parasztházban húztam meg magam. Amikor azt a házat közönséges útonállóként törtem fel. Igaz, más választásom nem maradt; három-négyméteres hótorlaszokon át két mérföld is egy délelőtt! Sötétedés előtt nem értünk volna haza, és ha azt a házat fel nem töröm, az ég alatt kell tölteni az éjszakát. Ám azért eszembe jutott: sokakból lesz valaki „más”, ha rendkívüli a helyzet, felborul a századok alatt épített rend, polgárháború tör ki, árvíz jön vagy földrengés; amíg nincs árvíz vagy tájfun, sokkal kevesebb a tolvaj, amikor azonban hézag támad civilizációs erődünkön, lövedékek nyomán, vagy egy földrengés pusztító ereje nyitja meg, váratlanul megannyi fosztogató kerül elő, akiket azután nem lehet lecsukni, amnesztiának kell jönnie, hisz a fosztogatók egy része előtte és utána is standard polgár; nem csukhatjuk le a fél országot, csak mert néhány napra újra előemberré váltak; aki leszakít minden bogyót; elejti, amit lándzsájával elér. Én is tökéletes nyugalommal, hogy önmagamnak se tartoztam magyarázattal, feszítettem fel azt az ajtót, s mentem be, és raktam tüzet vadidegen helyen, és ettem meg, amit találtam, és mosakodtam, és rendeztem át némiképp a dolgokat, valamint aludtam egy ágyban, ahol addig valaki más aludt. Ismertem a házat, ki tudja, hányszor láttam a busz ablakából, ahogy lassan felfelé kapaszkodtunk a dombháton a kilátó felé. Ki tudja, hányszor láttam a tágas udvar almafái között a rongyos, ápolatlan férfit, amint girhes kecskéit legelteti; néhányszor lenn a völgyben is találkoztunk, amikor két tehénkéjét hajtotta, egyszer-egyszer az ablakom előtt is elpöfögött rozsdás csettegőjén, szénával, fával, zsákokkal vagy trágyával. Hetekkel korábban is láttam, ahogy áll birtoka szélén, a fonnyadt gaztengerben, az árokparton, s unottan, a ráérős, örökszabadnapos vidéki alkoholisták nyugalmával bámészkodik.

centauri2 0518

Most viszont nyoma nem volt, úgy eltűnt, mint a kámfor, mint mindenki más. Csak a házikó maradt ott a hóban, mint egy kacatokkal teli, rendetlen, piszkos kis doboz. A ház körüli rumlit elfedte a hó, odabenn ugyanezt csak a por tehette volna meg; de nincs az a por, mely évek óta mosatlan edények szégyenét palástolni tudja. A hideg ellenére is fojtogató, szokatlan, idegen szagok töltötték ki az egyetlen szobát; s az ember valahogy csalhatatlanul tudta, hogy ezek a szagok nem szűnnek meg, ha kidobja azt a megbuggyant kovászos uborkát, vagy az ágy mellett hagyott lavórt, melynek vizén, akár a jégtáblák, úgy úsztak a koszmós szappanlemezek; ezek a szagok évek óta itt laknak, itt születtek, kitartó henyélés hívta létre őket, gyakorlatilag elpusztíthatatlanok! Én, a csipsz-, kóla- és dezodorkultúra ivadéka viszolygással álltam meg e „szerény hajlék” közepén, ugyanakkor különös tiszteletet is éreztem „az öreggel” szemben, ahogy az ember az őseire gondol egy váratlan pillanatban; mintha találkozhatnánk azzal az ősemberrel, akinek egyenesági leszármazottai vagyunk; mert bár tetves, bűzös, vakaródzó, orrtúró, nőstényét kurkászó, porba fingó majom volt csupán, mégiscsak az ő hajdani bagzása tette lehetővé, hogy most tévét nézhetek; míg ő a folyóvölgyön kívül soha semmit nem látott, én ellátok a Holdig is, s a neten nemcsak a szomszéd hordák hímjeivel civakodhatok, de a Földgolyó túloldalával is! Hát az öreg valami atavisztikus jelenség, visszaütés az ősökre, tán egyenest ős vízimajom szépapám alaposan megkésett reinkarnációja, ki tudja? Nem valószínű, hogy az ő barlangjában, vackában, odújában, tudja fene, pontosan hol tanyázott, szóval merész feltevés volna azt állítani, hogy nagyobb volt a rend; vajh kivitte-e a lerágott csontokat?, elhordta-e a félbehagyott gyümölcsöket?, lejárt-e a folyó bozótjába üríteni?, zavarták-e a legyek, a bundájában tüsténkedő paraziták, vagy a szag, mely – könnyen meglehet – ugyanez a szag volt! És ahogy lenyűgöző, döbbenetes érzés volt kinn állni az udvaron a hatalmas hóban, látni, hogy a felhőknek és talán a mennyei akaratnak még mindig mekkora ereje van, s mi most, mint mindvégig, milyen kiszolgáltatottak vagyunk/voltunk, meg nem értett félelemmel gondoltam arra, hogy míg a horda egyik fele olyan tiszta, mintha csak fotó volna egy drága magazin címoldalán, bőrén már nem él meg semmi, szájában olyan alacsony a csíraszám, mint egy pohár desztillált vízben, szabad délutánjain körberepüli a Földet, ugyanakkor a horda másik része – bár lát ebből ezt-azt, talán már csipszet is vett a segélyéből –, minderről, s hogy a Föld gömbölyű, voltaképp mit se tud.

Az odüsszeát járó Basztard

Az ember, akinek feltörtem házát, a szagával, bűzével hozta vissza a távoli ősöket. A szomszédom, a tudós ornitozombi pedig azzal a kihunyófélben lévő tűzzel, amit távcsövön át a szemében, néha innen, a konyhaablakból is láthatok. Halálos, életunt fásultsággal jár a kert fái között; a keze ernyedten lóg a test két oldalán, alig lóbálja; a háta finoman hajlott, mint a homo sapiensé volt abban az időben, mikor peckesen lépdelt már, megalkotta a monogámia fogalmát, hegytetőn lakott, de még hált a hűvös völgyek görbedt erectus-lányaival is. Tartása csöppnyit roggyant, mint a kisbolygóról küldött földönkívülié, aki a kötelékről leszakadva itt ragadt, s most megnyomorítja a szokatlanul vad gravitáció; izomzata-húsa bizonyára puhább az átlagosnál, inai-ízületei sem adnak olyan erős kovalens kötést, ahogy az egy férfihoz illenék; amorf és elasztikus; nem ember, nem férfi; a férfinak csak valami korai, zsírpolipból továbbfejlesztett prototípusa abból az ősidőből, amikor az elgondolás már kis híján tökéletes volt, ámde a kivitelezés?…

centauri3 0518

Meghökkentő, mily erőtlen és ügyetlen. Sokszor torpan meg, és rendszerint hosszú időre; s ha megáll, úgy fest, mintha odaakasztották volna, akár egy vállfára húzott anorákot; vagy valami láthatatlan pártfogó, távoli mediátor, jóakaró médium fényévnyi ujjaival, a nyakánál megcsípve tartaná; vagy mintha fennakadt volna egy ágon, akár egy elsodort üzenet, pedig nem lebeg-lengedez ez az ember, hanem áll! Nem is bárhogy! Zombiszerű ugyan, csakúgy, mint a járása, de megmagyarázhatatlanul szilárd! Valahányszor megmozdul, belefog valamibe, rémisztően hat; vajon honnan ez a mágikus hatás? Lassan mozog. Nem is annyira mechanikus, mint mi, a rovarok vagy hüllők, sokkal inkább pneumatikus, akár egy túlvezérelt, túlfinomított gép. Mi irányíthatja? Semmiképp se agy, afféle szent elektronika, sokkal inkább távoli rádiósugár. Nem lassú vagy lomha, csak kimért; még akkor is, ha váratlan dolog történik. Például, ha a déli verőfényben, ahogy megolvad a tetőkön a hó, megcsúszik egy kilazult kúpcserép, s hosszas szánkózás után, akár egy lövedék, kivágódik az eresz takarásából, egyenest felé; oly pontosan célozva meg koponyáját, mintha irányítanák! Mások hirtelen-ösztönös mozdulattal odébb ugranak, hasra vetik magukat, legyen bármekkora is a sár, ám sokszor még így sem menekülnek, de nem ő!; felnéz, mint aki töpreng, röppályát számol, latolgatja az esélyeket: érdemes tenni bármit is?, tovább élni?, hisz oly jó volt a mai délelőtt!, jöhet-e még valami szebb és jobb?; más, kegyesebb halál?; virágláda, villamos vagy szívroham?, visszajönnek-e értem valaha? Azután valószínűtlen lassúsággal (csak a hidraulika rendkívül alacsony nyomása és a távirányítás késései okoznák ezt?) odébb lép, alig láthatóan elhajol, megroggyan, épp csak szögpercnyit; mint aki nem is mozog, csak torzul kissé, amint a száguldó cserép alig érezhetően módosítja a tárgyak közti igen gyönge (együtt gravitálásból és van der Waals-hatásból eredő) intermolekuláris hatásokat, és lássunk csodát!, a cserép elkerüli. Lassú, de ijesztően pontos és gazdaságos. Olyannyira pontos, hogy akár lassú is lehet! Máskor fát vág: lassan emeli a baltát, én meg úgy látom, a balta magától, hipnotikus erőknek engedve emelkedik, míg ő csupán rajta lóg!; úgy tűnik, hamarosan, akár egy varázsernyőn, mintha zsinórón húznák fel, a baltanyélen csüngve az Égbe emelkedik, és soha többé nem látom viszont; ám ugyanakkor azt is érzem, hogy mindjárt elpottyantja (lecsusszan róla); s amikor mégsem következik be a különös mennybemenetel, Great Green Woodsból nem lesz Betánia, s ebből a furcsa hominidből se Krisztus, ugyanezen lassúsággal erőtlenül ejti a baltát (nem csap vagy lesújt!), a rönk mégis úgy szakad két darabba, mintha évszázados belső feszültségek vagy magfúziós folyamatok robbantották volna szét. Lassúsága, fáradtsága sokszor megfontoltságnak, elszántságnak, a tökéletes céltudatosság magabiztosságának tűnik, mi több!, valami spiritiszta Erő körmönfont, dermesztő megnyilvánulásának; és ilyenkor éppolyan, mint aki komor szeánszok hívó szavára sírjából ül föl. Igen, korai prototípus, a Természet vagy Isten invitrójának manifesztuma; egy lény, akinek arcvonásai túlzóan finomak; már nem is a homo sapiens néz róla ránk, hanem valami biedermeierbe belebetegedő szuperioritás, s ugyanakkor a szeméből még az előember fésületlen fáradtsága világít; annak a napnak a csüggedtsége, amikor először pillantotta meg lapos arcát egy tó tükrében, s értette meg, hogy az ott ő; az utolsó portré, amit még a természet festett róla, és amit a tudatára ébredő, rémisztő és gyönyörű valóságra, szédítő távok felismerésére szánt értelem torzított az első önarcképpé; azelőtt sose nézett bután, se a homonculus-lárva, se az ősi, torzonborz majom, ám most először ostobának látszott; és törzsfejlődése során most először, ezen a napon, hülyének érezte magát; az erdőből kiszakadt, s immár végérvényesen elveszett, megoldhatatlan, többismeretlenes egyenletek zárójelében kuporgó, értelmetlen odüsszeát járó basztard: az ún. magányos ember.centauri4 0518Ufonida asztronómusok

Korábban, az affért megelőzően, bátran fogalmazhatunk így: azelőtt, amikor tudós, ufonida asztronómusok fantasztikus teleszkóp tölcsérvirágán át különböző bolygókat figyeltek vacsora közben, úgy háromnegyed nyolc körül, ide-oda kapcsolgatva-szörfözve a különböző golyóbisok között, megálltak az egyiknél, aminek akkoriban neve se volt, csak vonalkódja, később azonban lakói Földnek hívták; ahol akkortájt jóformán csak mamutok, kardfogú tigrisek és barlangi medvék jártak; vagy masztodonok?; mit tudhatom, mifélék voltak soron akkor épp?; miféle barlangi liliomok?, előférgek, utópolipok és prehistorikus bőregerek?; szóval őt figyelték, ahogy vakaródzva tesped egy trópusi bandár koronájában mint tohonya orángután; máskor bukfencezve hancúrozik a szavanna árnyékfoltjain, akár a kerge páviánnak szokása a félkopasz akáciák alatt; és csodálkozva néztek össze: „Nicsak!, milyen biztató kezdet!, nézzük még egy darabig, hátha lesz a kölyökből valaki!”; de mikor fél kilenc tájban, a desszert ideje alatt, a bőrképernyőn megjelent az első önmagára csodálkozó, ledöbbent, tótükrébe hülyén bambuló alfamutáns arcképe, így súgtak össze: „Ajaj!, micsoda brettli!, ebből sok jó nem sülhet ki!”, és azzal más adásra, más bolygóra kapcsoltak; meg sem várták az evolúciós szappanopera záró epizódját, amiben megjelent a karcinogén vegyszerillatokba burkolózó homo narcissus – s vele beteljesült az erőtlen és ízléstelen hepiend.

Az europaeus, az igazmondó törzsalak

A múlt hét utolsó napjaiban, csütörtök-péntek táján lehetett, hogy épp őt figyeltem újra, amint a szokottnál is nagyobb ügybuzgalommal tisztítja az etetők alját, raklapokból újabb szóróetetőket készít a gyümölcsfák alá, kínlódva tornászik egy bordóra kent földfúró végén; a fagyos vályogba másfél méternyi lyukakat fúr, majd legalább ugyanolyan magas oszlopokat állít, azokra pedig mindenféle alkalmatosságot bütyköl; az egyikre újabb dúcetetőt, a másik kettőre méteres fakorongokat, azokra cserépalátéteket rak, feltölti őket forró vízzel, végül sarlóval a kezében, kaszával a vállán, ide-oda lóbálódzó kaszakővel a nadrágszíján elbattyog a völgy irányába. Hátrahagyott udvara már épp úgy fest, mint egy Lhásza melletti klastrom szakrális kacattal felcicomázott udvara; oszlopok, zászlók, szalagok, imamalmok, harangok, csengettyűk, szobrok, kövek; csupa szín és ciráda mind!; europaeusnak jóleső, de kezelhetetlen egzotikum; amint Arábia biszmillahjai is; meg a sorokba rendezett ákombákomok; akár a beszéd, az a hadaró, lelkes, szaúdarab homoki-jódli, melyről csak bajlódva hisszük el, hogy bármi értelme lehet. Érti mindezt a parciális tibeticus, chinaensis, indicus, arabicus és barbaricus; magashegységekben, elszigetelt sivatagokban, távoli szigeteken tengődő endemizmusok; tevehajcsárok, mongoloidok és hobbitok; de nem Én, a kurva okos, évmilliós ovuláció, az evolúciós kecmergés csúcspontja, a sp. europaeus; aki bár tagadja, de talán még mindig sp. sapiensnek, vagyis igazmondó törzsalaknak gondolja magát.

Davombar és Lutz

A törzsalak hőbörög egy kocsma pultján. Helyszín: Nullfok, déli negyed. Időpont: valamikor 2005 táján, az ősrobbanástól számított néhány évmilliárdon belül. Téma: territoriális viselkedés és rasszizmus. Davombar, a nyurga, és kétségkívül ügyes műszerész, akinek akkora a pofája, mint a reimsi katedrális, mitikus méretű utálattal szidta a városi galambokat, mert azok folyton összepiszkítják a parkoló kocsikat, a párkányokat és erkélyeket!; és, mint mondta, erre egyetlen hathatós, drasztikus megoldás van: elektromágneses mezőt kell gerjeszteni a városok körül, az majd elriasztja a madarakat. Nemcsak a galambokat, de a verebeket, varjakat s mindennemű, szemtelen, koszos, szaros madárnépséget! Mert, ahogy kifejtette, civilizált területen semmi keresnivalója állatoknak. Mire hajdani kollégája, az alkoholista, bohócorrú Lutz, felocsúdva első csodálkozásából, némi rezignáltsággal megjegyezte: „Ha egyszer ennyire civilizált vagy, irtsd ki a beleidből a baktériumtörzseket is, amit pedig megzabálsz, emészd meg egymagad!” Davombar szája szinte habzott, hogy egy ilyen koszos karbantartó, egy borvirágos csicska, egyáltalán szólni mer!; „hogy ez mekkora demagógia!, hülye zöld duma!, pedig a galambnak akkor sincs joga leszarni az ő zsírúj autóját!, és amúgyis!, nem az emberrel van gond, mert előbb-utóbb mindent megoldottunk, hanem a kurva állatokkal!

centauri5 0518

Azok lerágnak, leszarnak, megfertőznek mindent!” – mondta Davombar, de mikor észlelte, hogy nemigen figyelnek rá, Lutzhoz fordult: „Amúgy téged meg ki kérdezett? Mit tudsz te erről? Utolsó tróger vagy! Nézz magadra! Büdös overallban jössz ide is! Nincs egy normális ruhád? Így mész haza az asszonyhoz? Ilyen koszosan, mikor kannás bortól böfögsz!? Villáskulcs lóg a zsebedből, apám! Gépolajtól fekete a kezed! Az ujjad csupa racsni! Hát ekkora egy utolsó proli vagy! Úgyhogy igyad csak a hitvány fröccsöd, és kussolj!” Néhányan felnéztek az újságból, talán azon csodálkozva, hogy Lutz meg se rezzen; hatalmas, szinte egész arcát elborító, fekete, döbbenetesen sűrű szakállában pislantás nélkül ül a szeme, mint két apró, fekete bogyó; végül mégiscsak megmozdult, maga elé meredt, tán egy pillanatra magába száll?, és oly csöndesen, mint aki magában beszél, azt mondta: „Nekem nincs semmi bajom az állatokkal. Te meg azt csinálsz a galambokkal, amit akarsz, de nem szeretnék valami elektronfelhőben élni.” Erre Davombar majd eldurran, és visszafordul: „Most mit baszogatsz?… He?… Ki a faszt érdekel, hogyan akarsz élni? Amúgyis! Neked nem mindegy már? Meddig bírja a májad, te barom? Bámulsz itt a nagy szakálladból, mint egy hülye busman, meg engem zrikálsz! Szállj le rólam végre! Megmondtam! Igyad azt a szart, és ha megittad a fejadagot, húzz haza!”

A dobókocka alakú paradicsom

A pneumatikus ornitozombitól néhány házzal lejjebb, s néhány évvel ezelőtt. A reggeli órákban érkeztek az újonnan épített/átadott házba, két frissen mosott kocsival, ünnepélyes ajtócsapkodás közepette bevittek néhány görgős koffert, s délben már a medence partján koktéloztak; a fickó olyan szűk fecskében, hogy úgy lássék, legalábbis lopótök feszül a gatyájában, a nő farbamászó tangában, a hétmérföld hosszú húg pedig a feszített víztükrű medence azúrján ringatózva, monokiniben. A viszonylag alacsony, robusztus, kerek fejű, ezüst hajú vend férfi nem környékbeli volt; de a finom, vékonycsontú, sápadt sapiens (urbanusz) nő(stény) húga (felkapott fotómodell) Nullfokban lakott, mígnem az ügynökség Szodoma-Gomorába nem csábította; a zsiráfnyakú, gólyalábú dupladuda puccos kis lánylakása hát üresen állt, így talán már a nagy havazás első napján beköltöztek hozzá, amint az a fontos pozíciót betöltő, előrelátó cíviseknél elvárható. Jellemző volna rájuk, akik úgy laknak itt, mintha toscanai villájukban nyaralnának. Akik nyilván megengedhetetlen luxusnak gondolják elszakadni a külvilágtól, akárcsak egy napra is! Tetőjükön a környék legnagyobb ultraparabolája, utód nincs, állatuk semmi, se egy díszpinty, se egy guppi; csak a „rohadt” (mérgezett) vakond, aki mérhetetlen bosszúságot okoz azzal, hogy a gondosan öntözött és hetente nyírt golfgyepbe buckákat túr; no meg a kurva verebek, akik leszarják a rézereszt; és a fecskék, akik alacsonyan szállva beleisznak a medence vizébe! Tán bele is fosnak néhanapján! Keringő sasok, gólyák, hollók, gémek, akik – igaz, csak pillanatokra – de néha eltakarják a Napot! És amint állok ott, a nagy, okkersárga ház előtt, a rézereszek alatt, eszembe jut az a türingiai kisváros is, ahol afféle Davombárok lakhattak (ionfelhőben?); mert a kisváros lakói beperelték a közeli mocsár békáit, mondván: nem lehet tőlük nyugodtan aludni áprilisi éjszakákon, mikor harsog a láp, szinte zúg a brekegéstől. A precedens értékű perben a „békákat képviselő állam” nyert, de nem azért, mert a politika rajongva imádja az unkát, varangyot, kecskebékát, hanem mert nincs kincstár, mely efféle kifogásra hajlandó volna akár csak egy centtől is megválni.

centauri6 0518

Ám ha arról van szó, hogy egy svéd növénynemesítő genetikus, valami nagyokos klón, Doktor Davombar kocka alakú paradicsomot ígér?, milliárdokat szánnak rá! Kiszámolják, hogy a befektetett tőke ezerszeresét is megspórolhatnák így a csomagolóanyagokon! Csak azért nincs még dobókocka alakú paradicsom, téglatök, hasáb-burgonya, banán, ami oly egyenes, akár a logarléc, mert néhány józan ellen-Davombar felszisszen, majd csöndesen megkérdi: vajon nem inkább a csomagolóipart kellene a paradicsomhoz igazítani? Nos, ha újdonság volna a kígyóuborka, a szőrtelen barack, és végül mégiscsak megszületne a kockaparadicsom, a „szingli” duett lelkesen üdvözölné! És mikor otthon az asztalra rakják az új jövevényt, a hominida furfang legújabb, irtózatos kompozícióját, úgy tekintenének rá, mintha az űrutazás rekvizitumára tettek volna szert; holdkőzet, vagy marsbéli folyondár gyümölcse lenne a krómnikkel pulton. Efféle gén-, mobil-, autó-, olaj-, automata-, tévé-, dezodor-, csipsz-, internet-, fax-, fux-, státusz-, hír-, rang-, nyáj-, klub-, kibuc-, párt-, szekta-, árindex- és mítoszfüggő hominid fél napig sincs meg hírek nélkül; pillanatra sem nélkülözheti az összeköttetést hipermarkettel, utazási irodákkal, bankokkal, biztosítókkal, minisztériumokkal, önkormányzatokkal, külképviseletekkel, holdingokkal, kartellekkel, repterekkel, szerverekkel; órákra se függesztheti fel karrierépítését időjárási anomáliák miatt; akkor is szól a tévé az aulában, míg vasárnap a medence partján pirítja a tökeit, az alsó frízen szalad a sok tőzsdeindex, a DAX, a BUX, a DUGSZ, a NASDAG meg a NYASGEM; a koktél ernyője alatt ott a mobiltelefon, müzlihoportyáni birtokáról Los Angelesszel, Hongkonggal, New Yorkkal beszél; üzenet fogadására mindig kész laptop az üvegasztalon; míg a parton hever ez a sziluettről is könnyen meghatározható plutokratikusz, a felső tízezer hálózatainak kábelei, mintha csak infúziós csövek makarónijában heverne ott, szinte a bőre alá futnak; mérik pulzusát, adrenalin-, koleszterin-, vércukor- és ösztrogénszintjét; de a kortikoliberint, szomatosztatint, fillitropint és oxitocint is; nézik EKG-jét és a májfunkciót, figyelik agyhullámait, a hipofízist meg a hypotalamust; van-e elég „first messenger”, és betölti-e a „second messenger” szerepét a CAMP (ciklikus adenozin-monofoszfát)?; no és legfőképp azt, rendben van-e a sav-bázis egyensúly, jól működnek-e a transzport-folyamatok, az ionpumpák, a „feedback” mechanizmusok!; amint ő is, a kis agilis (kisagy), figyeli szakadatlan, hogy a nagy merkantilis (nagyagy) voltaképp mit is vár most tőle!?

A szkíta fivérek

Hát mi sem természetesebb, a ház olyan üres volt, mint amiből végleg kiköltöztek. Ebben az irányban, vagyis amint a völgybe megyünk a Blue Stream oldalági patakja felé, más nem lakott. Maradt egy középkorú gepida pár, két fiúgyerekkel, a másik irányban, felfelé a dombon; ők tősgyökeresek voltak itt; a szikár, pici, csöndes, sokszor túlórából késő este hazajáró asszony szülei Great Green Woodsban láttak napvilágot, s itt éltek annak idején; az asszony és a férfi is Nullfokban laktak, míg a nő szülei meg nem haltak; s bár akkor áttelepültek ide, de a nullfoki lakást meghagyták és bérbe adták; minő szerencse!, ebből a lakásból szeptemberben kiköltöztek az albérlők; az újak viszont, egy siheder párocska, két hamvasbőrű egyetemi nebulosz, csak márciusban akart összebútorozni; így hát épp akadt egy menekülési útvonal, vagyis ők is visszamentek a városba, míg a nagy havazásnak vége nincs. A következő házban egy haldokló vizigót éldegélt, akit azonban unokái már novemberben tüdőszanatóriumba vittek. Nem mintha sok vizet zavart volna; állítólag kuruzslónak hitte magát az öreg. Great Green Woodsnak csak egy kis kápolnája volt, épp akkorka, hogy egy pap beférhetett alá; évente egyszer, húsvétkor miséztek benne, úgy öt-hat katolikus előtt. Az öreg csakis ilyenkor mutatkozott; a kápolnával csaknem szembeeső kertkapura, a postaláda mellé sasfejet tűzött (ez okból megbírságolták többször is, mert a sasok védettek már!), felment a domb legmagasabb pontjára, a házak mögé, tüzet rakott, zsírt és madártollakat égetett, fertelmes nagy füstöt és bűzt produkált, s végig, míg a ki tudja, honnan kiküldött, zavarodott papocska kántált, ő érthetetlen rigmusokat ordított a falu túlvégén, de oly hangosan, hogy a kápolnáig hallatszott. Mikor a rendkívül rövid mise (inkább a ceremónia recenziójának mondanám) véget ért, a papocska elhajtott a kocsival, az öreg sebtiben eloltotta, többnyire lehugyozta a tüzet, és visszavonult, hogy a következő évi, húsvéti miséig ne lássa senki!

centauri7 0518

Tehát e kissé bogaras, összetöpörödött bácsi meghatározhatatlan fajú, alakú, színű kutyáját, ami inkább hasonlít sakálra, mint kutyára (tán az is?), a szomszédos szkítákra testálták. El nem képzelhetem, hogyan lehetséges ez, mert a két szkíta fivér olyan ellenséges és visszahúzódó, akár két sün. Ám szemmel láthatóan jól érzik magukat Great Green Woodsban. Amennyire tudom, nem dolgoznak sehol; a környék erdeiben gyűjtögetnek ezt-azt, amit piacra visznek vagy eladják az Erdei Termény Trösztnek; még a városba se kell bemenniük; hetente többször is jön a cég dallamkürtös furgonja, az olajzöld „makkoskocsi” megáll a fordulóban, és addig „óbégat”, míg a fivérek ki nem visznek valamit; hol lámpagombát hordanak, hol bodzavirágot, kamillát, gilisztaűző varádicsot, borsmentát, szurokfüvet, atracélt, farkasalmát, nadragulyát, hársvirágot, gyantát, sulyom- és fenyőmagot, csipkebogyót, kökényt, szedret, berkenyét, borókát és makkot; fürj-, reznek- és hangyatojást, éticsigát, orvosi piócát, kecskebékát, rákot, darázsfészket, varjúlábat, kócsagtollat; októberben a környékbeli utak mentén diót, mandulát, a dombháton gesztenyét gyűjtenek, télen nádat vágnak, míg tél végén agancsok után járnak. Nem is hinni, mi mindent felvásárol a „makkoskocsi”. A magas hormontartalmú lóhúgytól a vesszőkosáron át a cirokseprűig! A fivérek pedig rendkívül ügyesek, árulnak ők kész berkenyepálinkát, ürmös bort, lekvárt, ikrát, és azt suttogják, lehet venni tőlük természetes, tiszafamagból, beléndekből, kikericsből főtt ‘öko’mérget is (?). Egyedül ők szednek a vidéken szarvasgombát. Mi sem mutatja jobban, milyen igaz, mikor azt állítom: még azt is tudják, mi hol rejtőzik a föld alatt. Mi pénzt összeszedhetnek vele! Tán még a vend ügyvéd is elirigyelné! Óvatosak is nagyon, éjszaka mennek, ki ne lesse senki, hol találhatóak a lelőhelyek. Mikor épp nem terem, nem hullik semmi, felmennek a Marble kőfejtőibe, és onnan hoznak hólyagbazaltokat; néha megjelennek náluk földrajzszakos nullfoki hallgatók, geológusbojtárok, és vesznek tőlük phillipsitet, hegyikristályt, aragonitot, kalcedont és olivint.

 

Sokszor nagy batyukat cipelnek. Ki tudja, mit visznek olyankor! Oroznak a környék vadjaiból is; ki más rakhatott ki a nádasok mentén hurkokat? Nemegyszer látni, hogy szárítójukon macskabőrök integetnek. Megszedik a környék kukoricáit, méghozzá nyíltan. Az út menti részen tömködik kenderzsákba, és biciklivel tolják haza. Mégsem szól senki, mi több!, nem is igen panaszkodnak rájuk. Hozzátartoznak a dombhoz, a környékhez, mint a hajnali köd, a szokatlanul erős fagyok a völgyben, a fák és madarak. Nem tudom, a házuk mögötti rettentő prériből, mely vagy tízszerese is lehet az én területemnek, övék-e akár egyetlen négyzetméter is; de ha nincs zsebkendőnyi telkük, az se zavarja őket; nem ültetnek, vetnek semmit, ahogy én, és a madárbuzi szomszéd se; állatot nem tartanak. Csak az öreg vizigót girhes, görbe sakálja kísérgette őket ősz óta. Amúgy pedig úgy járnak-kelnek, mintha az egész környék az övék volna. Bosszantott is párszor, mikor az udvaromban felszedték a gombát, a karám alatt agancsot kerestek. Legalább illemből megkérdezték volna: szabad-e, zavar-e?! De nem! Épp ellenkezőleg. Kurva nagy nyugalommal, akár a legelésző őzek, tesznek-vesznek a birtokon. Forgatják a köveket a Blue Stream medrében, kapkodják a rákokat, csíkokat, és amint egy ízben volt szerencsém megfigyelni, néha rovarokat is a parti bozótról, amiket csakúgy, menetközben bekapnak, amint őszi futamon, az út menti bokorsorról szedret nassol a tikkadt tájfutó.

centauri8 0518

Mit is jelent, mikor ellenségesnek mondom őket? Hát, mikor őgyelgek a birtokomon, és rájuk találok, amint épp két jókora ládát kökénnyel szednek meg, ők néznek rám, mintha betolakodó volnék! Felháborító? Mégis, az ember elbátortalanodik, biccent, és bár a saját területén kolbászok az ő bokrosait szedik, kukoricáját tömik zsákba, mégis inkább szó nélkül, kikerülve őket, továbbhalad. A fivérek szemében ugyanis hipnotikus tűz lobog, amibe nem szívesen néz a magunkfajta, olvasott, iskolázott, steril kretén. És így, ezzel a primitív okossággal tekintenek mindenkire!; távoli ősünk szigora néz ilyenkor vissza ránk! („Mivé lettél, édes fattyúm?!”) Száműzött, nyomorgó, mégis héroszi apáink bukkannak fel ezeken a rézsűkön („Büszkének kell legyek, ha téged látlak? De hisz nem értem már egy szavad sem!”). Hát így, a két szkíta fivér; bárki udvarán „szüreteljenek” is! Vagy csak fussanak össze bárkivel az úton! Mondani se kell, miféle hideg grimasszal, szinte undorodva mennek el az alsóvég óriási, okkersárga háza előtt, ami éjszaka függöny nélküli ablakain át egy ékszerdoboz ragyogását ontja magából! Fél füllel azt hallottam a buszon, hogy mielőtt divatba jött az urbánuszok között a vidéki életnek mondott póz, mikor Great Green Woodsban csak a gepida nő szülei és a két fivér lakott, akkoriban csaknem az egész környék az övék volt; nem is olyan rég, tíz éve se; ám aztán lassan, amint nőtt a kereslet, apránként eladogatták a földet. Talán megbánták már? Talán csak irigykednek? Talán nem értik, mi a szent szart keresnek itt városi kóficok? Vagy tán csakugyan a magukénak érzik most is? Ki tudja? Talán azért, mert ők ismerik a környéket a legjobban; igen!, azt is tudják, hol mi van a föld alatt. Oly rég vannak itt, láthatták, hogyan süllyednek el tárgyak, házalapok, ólak és sírok az enyészet talajában. Másfelől a fivérek fölényes birtoktudatának a mi gyöngeségünk is oka lehet. Az ő szemükben oly nyilvánvaló, hogy mi csak formálisan birtokoljuk, ha tetszik, csak bitoroljuk a földeket. Nevetségesek az udvaraink, a fűnyírás rohamosan terjedő szokása, haszontalan díszfáink, tujáink; pazarló igyekezetünk, ahogy állóháborút folytatunk a szérűről újra meg újra, minden tavasszal betörő gyomok ellen, csakhogy a kényes virágok, brazil, kínai, s ki tudja, honnan importált tropikus gumósok, törékeny, agyonnemesített, óriás nárciszklónok túléljenek egy újabb évet! Borzalom lehet az ő szemükkel látni, amint ősszel összekötözzük a tujákat, a kényesebbeket fóliába csavarják egyesek, s úgy állnak ott álló télen, mint óriási nejlon felkiáltójelek – hogy mi értelme van ennek?! A két szkíta valószínűleg fel nem foghatja, mi a francnak vettük meg ezeket a földeket! Fölényesen, tisztán, feltűnően könnyed járással, szinte tánclépésben haladnak egymás mellett, a legmélyebb sár fölött is. Csodás, egyszerű, feszes és meleg ruhák feszülnek apró, de arányos testükre; és oly egyformák, mint két iker; az egyik kicsit magasabb, a másik kissé alacsonyabb; ez vékonyabb, amaz mintha teltebb volna; de pontosan az a gőgös, jogos és rendkívül ellenséges kifejezés ül mindkettőjük arcán; ha látom, mikor nyugodtan átvonulnak az udvaromon, megpaskolják a legelésző lovat, mintha az is az ő lovuk volna! (és Gerbeaud se ugrik, rúg vagy harap!), oly világos: generációk váltása, s megannyi vegyes házasság kellene, hogy az efféle szkíták a városi hókákban bízni kezdjenek.

Erősen fluoreszkáló leukocita

Mint mindig, ha nagy havazás jött, ezúttal is lelkendezve pörögtem a lakásban; kemény tél, kalandos tél, mint a Yukon vidékén, mint a Mount Logan hatezres csúcsa alatt! és framheimi teleken. Pillanatokon belül éber, fürge és tökéletesen háborodott lettem; a kályhában maradt parázs, akadt fa is; akác és éger, még néhány hasáb tölgy is, minő szerencse!; kis fazékban vizet forraltam a spatnin, csésze-cukor-kávé, a vastag ruhák gyors kiválogatása, csizmát is a kályha mellé, fogmosás, cigi, ablakba gyertya, kávé kész, cigi vége, zsupsz!, egy fél konyak; ruhák rajtam, a hótaposó szinte forró, állok az ajtóban, mint egy dagadt eszkimó, a kályha ajtajából narancsfények olvadnak a hajópallóra, irány az udvar!, éjfél után fél kettőkor. Irány Alaszka! Hurrá Varikinó! Az évezred éjszakája, ki nem hagyhatom! Ott kell lennem!, abban a förgetegben, amit bizonyára valami őrült nagy űrcsésze okoz! S ha a hófelhő eloszlik, mikor újra megláthatnánk a megszokott kék eget, a cirruszok impresszióit, a hétágú Napot, vagy a beteg hangulatba ringató Hold-hulla-hoppot, rájövünk, hogy az éjszakai havazás leple alatt a Föld egy másik bolygó belsejébe került!

centauri9 0518

S most épp azzal a butasággal, mint lárva-ősünk a tóba, mi új szálláshelyünk ezernyi reflektorral kivilágított burájára bámulunk; száját tátja a barbaricus, csakúgy, mint a törzsalak!; sok munkánkba, még több hazugságunkba került, míg végre kellő önbizalmat gyűjtöttünk az évezredek során, s most ugyanott vagyunk, mint annak idején; köpni-nyelni nem tudunk, de azt végre tudjuk már: nem változtunk szinte semmit; éppolyan hülyének érezzük magunkat, s épp az a kétségbeesés világít fel kollektív tudatunk atavisztikus sötétjéből; csak bámuljuk a fölénk boruló kupola fénycikornyáinak tobzódását, az érthetetlen villám-hieroglifákat; elektromos kisülések kalligráfiáit, melyek a hatalmas bura márványos arabeszkekkel borított, űrbarokk-ufórokokó belső felületén futkosnak; villódznak, terjednek, mint az olajfoltok; szétpattannak, akár a buborékok; hullnak, akár az éjszaka hópelyhei; minden idők legnagyobb, bombasztikus tűzijátéka borul fölénk, s mi csak bámuljuk ezt az Új-Eget; és másnapra megértjük azt is, hogy ebből az endocitózisból, ebből az erősen fluoreszkáló leukocitából sosem szabadulunk; mégpedig azért nem, mert az állati létből sem tudtunk kilépni, de hűségesek sem maradtunk hozzá; felemásak és befejezetlenek vagyunk – mint minden szörnyszülött.

Az utolsó adag stroncium

Mielőtt lóháton hazaindulnék a városból, éjszakára meghúzom magam Lea lánylakásán. Új ház, városi ház; új, mégis ismerős illatok; homogén meleg, s nem oly hektikus klíma, mint odahaza, ahol a szuperkettes kiskályhából ömlő hőhullámok hidegáramok borzongató dagályával kavarognak; idegen ágy, finom bibliabőr, édes-mohó kicsi nyelv, mintha Norma Lea szájában egy tőle csaknem tökéletesen független, lázas állatka lakna; az ő bujaságának öntudatos szószólója. Kicsi, bűnről, gyönyörről suttogó rétor az ajkak páholyában, a gyöngyfogak porcelán karzata mögött. Odalenn, a nő testének alsóházán negédes-tűzforró ágyék, ahol pedig Norma Lea kéjvágyának öntudatlan, szinte gyermekien buta része lakozik; máskor ijesztő, most biztatóan hosszú éjszaka! Minthogy ekkor már bármelyik pillanatban lerohanhattam volna Norma Leát, vagyis nem kellett tovább szűkölnöm a nyilvánosság illemláncán, kissé fesztelenebb lettem, és már jutott erő alakoskodásra is. Hát feldobtam az ötletet, hogy mégis hazaindulunk az állatokkal. Jobb volna túllenni rajta mihamarabb!” – mondtam Leának, aki csak mosolygott rajtam. De azután elővettem néhány nyomós és hihető érvet is. „Most még nem olyan nagy a hó, de ki tudja, holnap meddig ér!? És ha feltámad a szél?

Napokra, akár hetekre is Nullfokban rekedhetünk! Ez a kis séta amúgyis elég jól kijózanított” – magyaráztam, mintha nem is annyira Leának, sokkal inkább önmagámnak mondanám. Aztán belemelegedtem, és végül csak egy hajszál választott el, hogy el is higgyem, amit mondok, s elfeledkezzem eredeti célomról. Amit viszont épp így, ezzel a meggyőző alakítással értem el. Lea elkomorodott, kicsit el is szomorodott, tán még némi csalódottsággal kevert harag is gyűlt benne. „Hiába több órányi flambírozás, édes-kétes párbaj, a közös szektatudat, és a több hónapnyi cölibátus, Cen’ talán csakugyan elmegy, anélkül, hogy ágyban-melegben gyönyörködtető játékokat játszottunk volna!” – gondolta talán, s ezúttal ő érezhette úgy, hogy láncra vertem, míg én bosszantom egy logikus, másrészt képtelen okfejtés ostornyelével. És ezért most végre Lea lángolt és csüggedt. Szerva itt, csere ott. Ugyanakkor egyértelmű volt, hogy szörnyű vágy hajt továbbra is; rajongásom olthatatlan és állati, akarom és kívánom őt; ha a közelembe ért, átöleltem, a nadrágjába dugtam a kezem, a fenekét fogdostam; ha lehajolt és megvillant fehér dereka, kibukkanó csigolyáin szonátáztam; és persze hamarosan (mégis) az ágyán feküdtem, zuhanyzás után, pucéran, egy vékony, bordó szatén alatt. Lea a fürdőben, hallani a víz csobogását. Türelmetlenül, izgatottan gondoltam arra, miként mossa magát, elől-hátul, alul-felül, mindenütt, de mégsem nyitottam rá, hogy én is beáll jak a zuhany alá, beüljek a kádba; én mossam elől-hátul, alul-felül, a lábai között vezetve a szappant. Jelentős önmérsékletről téve tanúbizonyságot csak vártam ott – bár gondolatban rég megkezdtem az előjátékokat. Felidéztem mindent, amit az idáig a női Erósz működéséről megtudtam, különös tekintettel Norma Lea bio-mechanizmusaira.

centauri10 0518

Sorra vettem a lehetőségeket, a Kámaszutra pozitúráit, és a vágyakat: vajon mit szeretnék most a leginkább? lassú áradással szeretkezni vele?, jobbra-balra hemperegni?, legurulni egy képzeletbéli, lankás domboldalon?, levitáim egy évszázados kacorfa virágballasztja felett?, elterülni a szuharban?, egymás mellé ájulni, babusgatni és becézni? Nem, ez nem fog menni! Mindez szép és jó volna, akarnám is, de ez nem olyan nap! Most nem! Mit akarok? Ráparancsolni: repüljön vissza ősi szukamivoltába, és ereszkedjen négykézlábra! Csodásak a sárgálló repcemezők, konkolyok kék virágai, ámorít a kacorpollen, de most nem alkalmas az idő és a hely efféle elégikus kölyökkutya hempergésre; két túlélő nem szeretkezik így!; se ideje, se kedve, se önmérséklete nincs!; kultúrája (múltja) odalett, felemássága váratlanul állati tökélybe zuhan vissza. Hát ereszkedjen négykézlábra, mintegy visszafelé is megjárva az evolúciós utat, az utolsó asszony, míg én, az egyetlen szapiensz faszi, megkúrom ott, a kopár atom-ugaron; meg ne moccanjon, mikor hátulról megostromlom; míg csak sugárzó kloákájába bele nem lövell az utolsó adag stroncium.

kép | Enrico Baj művei, wikiart.org