Victor Menotti

AZ ESŐERDŐK FELGYORSULT PUSZTÍTÁSA

1999 október

AZ ESŐERDŐK FELGYORSULT PUSZTÍTÁSA

1992-ben a világ vezető hatalmai összegyűltek a Rio de Janeiró-i Föld Csúcstalálkozón, és kijelentették, hogy a jelenlegi gazdasági modellnek meg kell változnia. Még soha ennyi államfő nem jelent meg egyazon helyszínen azzal a céllal, hogy egyezségre jussanak egy mindannyiunkat érintő kérdésben, új gazdasági irányt vázolva fel, mely valamennyi létező fajról gondoskodna, és ugyanakkor azt is biztosítaná, hogy a későbbi generációk is kövessék példáját. Ez volt tehát Rio nagy reménye.

Ám miközben a világ figyelme a közelgő szociális és ökológiai krízis megoldásának lehetőségei felé fordulhatott, a kulisszák mögött olyan események zajlottak, amelyek valójában tovább súlyosbították a problémákat. A Rióban gyülekező kamerák látószögén túl, Genovában tartották titkos találkozójukat a kereskedelmi miniszterek, hogy véglegesítsenek egy kevesek által ismert megállapodást, amely tovább bővítené a világkereskedelmet, és így az eddiginél sokkal nagyobb hatással lenne a természet erőforrásainak kiaknázására a jövő században.

Ez a szerződés, az Általános Vámtarifa- és Kereskedelmi Egyezmény (General Agreement on Tariffs and Trade – GATT) magában foglal egy egyszerű, a riói kormánynyilatkozatokat, programokat, és nem jogerős egyezményeket alátámasztó feltételt: az ökológiai egyensúlyt a gazdasági globalizáció segítségével kell fenntartani. És valóban, a 21. napirendi pont első bekezdése hangsúlyozza, hogy az ökológiai egyensúlyt a kereskedelem liberalizálásával kell megteremteni. Ez volt Rio stratégiai fontosságú, azonban azóta nyilvánvalóan tragikus tévedésnek bizonyult elképzelése.

A riói csúcs óta:

– a tűzifa árad Szibéria óriás erdőiből a csendes-óceáni part felé

– Saba és Sarawak erdőinek kimerítése után a malajziai fakitermelő vállalatok áttelepültek Amazóniába

– az amazóniai esőerdők irtásának üteme harmadával nőtt, a felégetések megháromszorozódtak

– az Egyesült Államok felfüggesztette valamennyi nemzeti erdőire vonatkozó törvényét, hogy kitermelhesse a megmaradt érintetlen területeket is. Néhány résztvevő már a riói konferencia alatt rákérdezett a szabadkereskedelmi programok és bolygónk ökológiai korlátai között rejlő ellentmondásra; valójában szinte tudomást sem vettek arról, hogy a kettő óhatatlanul összeütközésbe kerül. A környezetvédők szerint előrelátható volt, hogy új óvintézkedések híján a nemzetközi kereskedelem és a beruházások terjeszkedése révén fokozódó gazdasági tevékenység csak erősíti a helytelen fejlődési modell környezetre gyakorolt negatív hatásait. Ez a feloldhatatlan ellentmondás már a kezdetektől aláásta Rio reményeit.

a szabadkereskedelem kudarcai

Mind több bizonyíték van a globalizálódó gazdaság ökológiai katasztrófát gyorsító szerepére, így a kormányzatok és gyárak vezetői egyre kevésbé hagyhatják figyelmen kívül a szabadkereskedelem kudarcait. Amikor az Egyesült Nemzetek öt év után felülvizsgálta a riói program végrehajtását, abban majdnem teljes volt az egyetértés, hogy a kormányok nemcsak a legszerényebb célkitűzéseik megvalósítására sem voltak képesek, hanem jelentős visszaeséssel kell számolniuk. Valójában a riói szabadkereskedelmi elképzelések egyik fő szószólója, a Fenntartható Fejlődés Nemzetközi Üzleti Tanácsa (World Business Council on Sustainable Development – WBCSD, korábbi nevén BCSD, amelyet a világ legnagyobb vállalatai hoztak létre, hogy befolyásolják a Rióban történteket) is elismerte azóta, hogy legfontosabb elképzelése mondhatni visszafelé sült el.

A globalizáció a természet fölötti ellenőrzést az emberi közösségek helyett a világméretű piacon működő, egyetlen kormány által sem felügyelt vállalatokra bízza. A kiéleződött verseny arra kényszeríti a cégeket, hogy a környezetvédelem költségeit áthárítsák a társadalomra, és így képesek legyenek megfelelni a világméretű pénzpiac igényeinek. A következmény egy új politikai struktúra, amelyben senki sem vonható felelősségre a pusztításért. A vállalati érdekeltségek csapdájába esett kormányok legalább négy kulcsfontosságú területen hoztak intézkedéseket, hogy együttesen kialakítsanak egy, az ökológiai egyensúlyt fenntartó gyakorlatot szisztematikusan büntető, míg a természetet pusztító eljárásokat jutalmazó világgazdaságot.

victormenotti2

Santosh Kumar GM: Szegénység, flickr.com

  1. Szabadkereskedelmi egyezmények létrehozása: az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (North American Free Trade Agreement, röviden NAFTA), a már említett GATT (ami jelenleg a nagyhatalmú Világkereskedelmi Szövetség – World Trade Organization, WTO – fennhatósága alá tartozik), az Ázsiai Gazdasági Társulás (Asia Pacific Economic Community – APEC), az Európai Unió, és más kezdeményezések célja a piacok egységesítése, ezért új kereskedelmi és beruházási szabályokat alkottak, következésképpen világszerte újradefiniálták a gazdasági verseny fogalmait. Ezek az egyezmények hagyományosan csak a vámtarifák (az importra kirótt adó) csökkenését célozták, mára azonban kiterjesztették hatályukat új területekre is, mint például a földek felvásárlása, a kistermelők támogatásának megszüntetése, a külföldi befektetők tulajdonának védelme, és az úgynevezett nem-pénzügyi korlátok, például a természetvédelmi törvények felszámolása. A szabadkereskedelmi „csomagok” kierőszakolt nemzetközi jogi keretet biztosítanak, így a természeti kincsek fölötti rendelkezés lehetőségét és jogát kiveszik a helyi szervek kezéből, és annak juttatják, aki a legtöbbet kínálja érte a világpiacon.
  2. Az állami szabályozás visszaszorítása: a nemzeti kormányok óriási energiát fordítanak a hazai politika megváltoztatására, hogy a kereskedelmi egyezmények által létrehozott nemzetközi kereteket meghonosíthassák, és ezzel még több külföldi befektetőt vonzzanak az országba, elősegítsék az exportot, és minden szempontból növeljék versenyképességüket a világpiacon. Némelyik, több országban is elfogadott intézkedés aláássa a környezetvédelmet, megnehezíti a jogalkalmazást, növeli a vállalatok támogatottságát és védelmét, és gyengíti az állampolgárok jogait.
  3. A pénzpiac globalizációja: mivel a fafeldolgozó iparág kiszélesedése az ellenőrzést a szabályozatlan világpiacon működő nagyvállalatok kezébe adta, fontos megjegyeznünk, hogy a többi iparághoz hasonlóan ezek a vállalatok is fokozódó nyomás alatt igyekeznek részvényeseiket profithoz juttatni. A globalizáció korábban példátlan lehetőséget nyújtott a profitszerzésre, ezért a befektetők elvárásai is olyan szintre emelkedtek, amit csak a természet teljes körű kizsákmányolásával lehet teljesíteni. Ilyen magas kamatot a fakitermelés ágazatában például csak úgy lehet elérni, ha semmibe veszik a veszélyeztetett fajok védelmét, kiirtják a meredek lejtők és partok mentén található erdőket, és veszélyeztetik a munkások testi épségét.
  4. Újjászervezés a Világbank és a Nemzetközi Pénzalap (International Monetary Fund, IMF) keretében: Már több mint egy évtizede kezdetét vette az a fájdalmas folyamat, amelynek során a Harmadik Világ gazdaságai szisztematikusan kiszolgáltatottá váltak a Strukturális Szabályozási Programok (Structural Adjustment Programs – TSPs), valamint a világbank és a pénzalap más kikötései révén. Együttműködésük – melynek célja általában az volt, hogy a Harmadik Világ elitjét és az északi hitelezőket azonnali profithoz juttassa – és hitelpolitikájuk révén rendszabályokkal tették lehetővé a nagy multinacionális cégek számára, hogy beavatkozzanak a gazdasági életbe, hozzájussanak a készletekhez, és minimális veszteséggel exportálják azokat saját országaikba. A természeti környezet pusztulása, legfőképp az erdőirtás sokszor egyenes következménye a világbank és a nemzetközi pénzalap által meghatározott export-központú politikának.

A globalizáció megfékezhetetlen erőknek teszi ki a nemzeteket. Ezt bizonyítja a nemrégiben tapasztalt, az úgynevezett fejlődő piacokat érintő pénzügyi zűrzavar is. A krach nemcsak Mexikó, Indonézia, Oroszország és Brazília gazdaságait szolgáltatta ki a külföldi befektetőknek, hanem még nagyobb veszélybe sodorta erdőségeiket, hiszen az eladósodott nemzetek számára azok jelentik a végső eszközt hitelezőik kifizetésére. Következésképpen a pénzügyi összeomlás visszhangot ver Sierra Madre, Borneo, Szibéria és Amazónia erdeiben: a világ utolsó jelentős őserdői a tőke áldozatává esnek. A pénzügyi krach és az erdők pusztulása közti oksági összefüggés nyilvánvalóvá vált 1994-ben, a mexikói peso összeomlását követően, legújabban pedig Brazília elnöke volt kénytelen az 50 millió dolláros külföldi befektetés óriási nyomásának engedve tízéves moratóriumot meghirdetni a környezeti károk okozásáért kirótt büntetések megfizetésére.

victormenotti3

Keith Bacongco: Megengedhetik maguknak?, flickr.com

S ez még nem minden. A pénzügyi járvány világméretű terjedése közvetlen befolyást gyakorol más országok, például Kanada, Chile és az Egyesült Államok faiparára is. A világ faipari piacán uralkodó árubőség arra kényszeríti a kormányokat, hogy a versenyképesség megőrzése érdekében növeljék az iparág támogatását, vagy szorítsák vissza a szabályozást. A fakitermelés lehetséges kezdeti lassulása, és az új beruházások növekedésének késleltetése után a krízisszituáció hatására a gyenge tovább gyengül, az erős megerősödik, s ezáltal a gyári szektorban folytatódhat a tőke és a hatalom koncentrálódása.

Az alábbiakban néhány példa illusztrálja, milyen hatással van a privatizáció, a szabályozás megszüntetése, a támogatás és a kereskedelem liberalizálása (a „globalizációs politika csomagja”) a különböző országok erdőségeire.

AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK

Kétségtelen, hogy az Egyesült Államok fakitermelő ipara vezeti a mezőnyt, ha arról van szó, hogyan kell a kormányt felhasználva elszakadni a erdőket védelmező csekély nemzetközi erőfeszítéstől. Ugyanakkor a gyáripar, mivel uralja a nemzeti kormányzati szerveket, amelyek valójában egyezkedésre adtak utasítást az Államok Kereskedelmi Megbízottjának, terjeszkedő kereskedelmi politikával rukkolt elő, hogy még nagyobb mértékben hozzáférhessen más nemzetek erdőállományához és felvevőpiacához.

korlátlan hozzáférés

Az Államok erdőit érintő legfontosabb kezdeményezés a riói csúcs óta az 1995-ös Fakitermelési Kiegészítő Záradék egyfajta „Versenyképesség-visszaállítási határozataként szolgált a hazai fakitermelő cégek számára, mivel fogyó erdőkészletekkel, növekvő szabályozási költségekkel és az olcsó import miatt kiéleződő versennyel kellett szembenézniük. A veszélyeztetett fajok élőhelyének és a part menti területeknek a megóvása, a talaj és a vízminőség megőrzése csökkentette az Államok iparának versenyképességét. Az Államok faiparának korlátlan hozzáférésre volt szüksége. A Fakitermelési Kiegészítő Záradék pontosan ezt tette lehetővé. A záradékot bizottsági meghallgatás vagy szavazás nélkül csatolták egy nagyobb, országszerte az ún. Republikánus Forradalom Szent Gráljaként ismert törvényhez. Az 1995-ös Semmisségi Határozat néven ismertté vált függelék 16 millió dollárt vont vissza szövetségi programoktól – ezek némelyike Amerika szegényeinek, éhezőinek és az öregeknek szánt segély volt –, ugyanakkor dollárok millióit juttatta támogatás címén a fafeldolgozóknak.

A Záradék célja további hat billió négyzetlábnyi fa kitermelése a következő két év során, ami majdnem kétszerese az erdőgazdaság által tervezett mennyiségnek. A függelék felfüggesztett minden törvényt, ami a nemzeti erdők kitermelésére vonatkozott, köztük a Veszélyeztetett Fajok Törvényét, a Tiszta Levegőért és a Tiszta Vízért Törvényt, és a Nemzeti Erdőgazdálkodási Törvényt. Következésképpen az ország még megmaradt beépítetlen területeinek egy részét jóval piaci áron alul kínálták eladásra. Csak Kaliforniában majdnem egymillió négyzetlábnyi faanyagot árusítottak ki.

KANADA

Brit-Kolumbiában, Kanada nyugati tartományában található a világ még érintetlen mérsékelt övi erdeinek nagy része, ez azonban a kilencvenes évek eleje, tehát a globális szabadpiaci fejlődés megindulása óta kiszolgáltatott a növekvő mértékű kizsákmányolásnak. Az 1989-ben aláírt Kanada–Egyesült Államok Kereskedelmi Megállapodás a nemzetközi kereskedelmi szabályokat érvényesíti Kanada erdőire is, és ezzel jelentősen eltér a korábbi gyakorlattól. A szabályozás megszüntetése, az állami tulajdonban lévő földek privatizálása, a kormány által nyújtott támogatások és a piac liberalizálódása óriási méretű, export-orientált faipart hozott létre.

victormenotti4

miszpinay: Quiapói gyerekek, flickr.com

A helyi környezetvédő csoportok elszántan küzdenek, hogy az előidézett ökológiai katasztrófát elhárítsák. Tevékenységük kezdetben viszonylag eredményes volt, 1995-ben sikerült létrehozniuk az Erdőgazdálkodási Szabályzatot. 1997-ben, öt évvel Rio után javaslatot tettek egy, a veszélyeztetett fajok védelmét illetően a riói konvencióban vállaltakkal is összhangban lévő törvényre. Csakhogy a fakitermelő vállalatok szerint mindenfajta korlátozás a költségek növekedését jelentené, és rossz hatással lenne Kanada versenyképességére. A faipar ügyintézői átírták az Erdőgazdálkodási Szabályzatot, hogy „megfeleljen a követelményeknek, és csökkentse a költségeket”, visszautasították a fajok védelmét, és növelték az iparág állami támogatását. Ezt Brit-Kolumbia miniszterelnöke, Glen Clark 1998 májusában megerősítette, amikor további 16 százalékkal csökkentette az egy kivágott fa után fizetett díjat (ezt a helyi önkormányzat kapja a közterületeken kivágott fák után), hogy „megóvjuk faiparunk versenyképességét”. Kanada reméli, hogy a környezetvédők és a kisebb amerikai kitermelők okozta üresjárat miatt az Államok Kereskedelmi Képviselete nem fog lépéseket tenni Kanada üzleti politikájának ellensúlyozására.

MEXIKÓ

Mexikó egyike a világ biológiai szempontból legsokszínűbb országainak, Rio óta azonban különösen nagy erőfeszítést tettek az erdészeti szektor kiterjesztésére. A NAFTA aláírását követően az Államok 15 faipari termékeket előállító gyára kezdte meg működését az országban, és a beruházások nagy része Dél-Amerika legnagyobb, még érintetlen őserdei övezetét érinti. A NAFTA létrehozói persze nem vették figyelembe az őserdők védelmét. Az erdők további pusztulása várható a határellenőrzések megszűnése miatt is, mivel ezzel jelentősen megnőtt a kábítószercsempészet és a kokaintermesztés a Sierra Madre hegységében, Chihuahuában.

földosztási gyakorlat

Mexikó a riói csúcs óta jelentős gazdasági átalakuláson esett át. A változásoknak legalább három fázisa volt: egy előkészítő szakasz, a NAFTA-tárgyalások és a kievickélés a peso-krachból. Az előkészítő szakasz egyik legfontosabb teendője a Mexikói Alkotmány 27. szakaszának felfüggesztése volt; ez a cikkely biztosította az állampolgárok jogát a közös földek birtoklására. A mexikói földosztási gyakorlat a forradalom gyümölcse, egyik vezérének, Emilio Zapatának köszönhetően. Persze a földművesek jóléte és demokratikus jogai a legkevésbé sem érdekelték Mexikó vezetőit, akik a NAFTA aláírásával kizárólag a külföldi befektetőket akarták az országba csábítani, főleg a gyorsan gyáriasodó mezőgazdasági szektorba. A 27-es cikkely törlésére azért volt szükség, hogy megteremtsék a szükséges feltételeket a NAFTA által előírt nagyobb változásokhoz.

A NAFTA-tárgyalások idején más fontos korlátokat is megszüntettek vagy legalábbis enyhítettek. Ezek közül a legfontosabb a külföldi tulajdonjog korlátozásának eltörlése, amit korábban 49 százalékban állapítottak meg. Ugyanakkor drasztikusan visszaszorították az Államokból importált gabonaneműk vámját, akárcsak a vidéki lakosságot támogató programokat. Az új törvényekkel természetesen csak azt sikerült elérni, hogy a népesség vidékről a nagyvárosok nyomornegyedeibe vagy a határokon át az Államokba vándorolt.

A zapatista felkelés legfőbb oka az volt, hogy a Chiapas legjobb minőségű földjeit elvették a bennszülöttektől, és ültetvényeket, óriási legelőket alakítottak ki rajtuk. Nyilvánvaló, hogy a maja indiánok, a zapatisták derékhada, vissza akarják szerezni a földet, ahol mindig is éltek. Márpedig ezt a NAFTA keretein belül valószínűleg nem képesek elérni, hiszen a megállapodás az óriási, export-orientált gazdaságokat támogatja. A helyi földművelők szervezetei erőteljesen tiltakoznak a tervezett ültetvények ellen, mert azok komolyan veszélyeztetik tagjaik megélhetését. 1995 júniusában meggyilkoltak 19 földművest, akik tüntetni mentek az alacsonyabban fekvő farmjaikat veszélyeztető fakitermelés terjeszkedése ellen. A mészárlás évfordulójának ünnepélyes megemlékezésén a Mexikói Népi Forradalmi Hadtest tiltakozott a tömegeket totális szegénységbe és kétségbeesésbe sodró gazdaságpolitika ellen.

victormenotti5

Aleksandr Zykov: Chennai, flickr.com

A Chimpalas erdőségeit – az ország legjelentősebb trópusi esőerdőit – szintén veszélyeztetik az országutak és más infrastrukturális létesítmények. Tervek születtek arról is, hogy a Panama-csatornával is vetekedő víziutat hozzanak létre a hegyen keresztül. A rakományt konténerszállítók vinnék az atlanti-óceáni partoktól Mexikó legkeskenyebb pontján, a két tengert összekötő Tehuantepec-szoroson át a csendes-óceáni kikötőkbe. A tervezet által érintett 18 ezer négyzetkilométernyi területen 12 ezer zoque indián él. A bennszülötteket mindenütt úgy tartják számon, mint a földek legjobb gondviselőit, és az indiánok kitelepítése az ipari víziút miatt minden bizonnyal Mexikó legfontosabb területének pusztulását, és a zoque indiánok kultúrájának végét jelentené. Ráadásul a kitelepítés arra kényszerítené a bennszülötteket, hogy más területekre vándorolva tarvágással és az erdő felégetésével biztosítsák a puszta megélhetésüket.

BRAZÍLIA

Alig néhány évvel azután, hogy otthont adott a riói Föld Csúcstalálkozónak, Brazília gazdasága máris magasabb sebességre kapcsolt, és ezzel sietteti Amazóniának, a föld legfontosabb biológiai rezervátumának elpusztítását. A csúcstalálkozó során mindenki bízott abban, hogy a kormányok felismerik: az esőerdők megmentésének leghatásosabb módja megvédeni eredeti gondviselőik, a bennszülött lakosság jogait. Ez az optimizmus nem bizonyult hosszú életűnek. Nem sokkal azután, hogy a találkozó véget ért és ezzel megszűnt a nemzetközi nyomás, a brazil kormány bejelentette, hogy mostantól magánérdekeknek megfelelően meg lehet változtatni a bennszülöttek Amazónia-szerte óriási erdőségeket magában foglaló földjeinek jogcímét. A vállalatok persze késlekedés nélkül igyekeztek kihasználni az új rendelkezés előnyeit. A Peracchi fakitermelő vállalat, mely hírhedt a bennszülöttek földjein folytatott illegális mahagóni-kitermeléséről, máris bejelentette igényét egy földterületre, mely Pará államban két indián-rezervátumnak is része, az Apyterewa és a Baú indiánok élőhelyén.

indiánrezervátumok

Nem sokkal hatalomra jutását követően, 1996-ban Fernando Henrique Cardoso elnök felvetett néhány merész ötletet, hogy Brazília gazdaságát, és így persze a természeti készleteket is – beleértve Amazóniát –, a világgazdaság részévé tehesse. A Brazil Akció néven ismert kezdeményezés alapja nagyméretű ipari infrastruktúra kiépítése. A kormányutasításokat tartalmazó nyilatkozat nyíltan kijelenti, hogy céljuk „átalakítani az országot”. A bennszülöttek különösen sokat szenvednek Brazília jelenlegi ipari infrastruktúrája, például a víziutak miatt, mert ezek közvetlenül az indiánrezervátumok határával szomszédosan, sőt bizonyos esetekben azokon keresztül futnának. A folyó ökoszisztémájának megváltoztatása veszélybe sodorja a halállományt, az indiánok számára a legfontosabb fehérjeforrást. Tragikus, de egyszersmind ironikus is, hogy a fejlesztések feláldozzák a bennszülöttek élelmiszerkészleteit a világ népeinek élelmezésével foglalkozó multinacionális cégek profitja érdekében.

Közel két évtizeddel a riói csúcstalálkozó előtt Chile nemzeti gazdasága elindult a nemzetközi kereskedelem és beruházások útján, s a hangsúlyt természeti készleteinek kivitelére helyezte, hogy ezzel is maximalizálja a fejlődést. Viszonylag „előnyös” helyzete az olcsó munkaerőn, a környezetvédelmi költségek átruházásán és a faiparnak nyújtott közvetlen anyagi támogatáson nyugszik. A chilei Központi Bank természeti kincseket nyilvántartó programja szerint amennyiben a kormány tovább folytatja üzleti politikáját, 2025-re a fakitermelés teljesen kimeríti az ország erdőállományát.

victormenotti6

Benedict Seah: A szegénység lábai, flickr.com

Mivel a chilei kormánypolitika egyik fő célja, hogy az ország a NAFTA tagjává váljon, még a szokásosnál is többet beszélnek a környezet megóvásának fontosságáról, és környezetvédelmi törvényekről vitáznak, közben azonban egyre nagyobb iramban növelik a kitermelést. A NAFTA keretein belül ez az iram kétségtelenül fokozódna ahelyett, hogy lassulna. Ha átvennék a NAFTA befektetésekre vonatkozó előírásait, minden, az erdőket védelmező rendeletet, amely csökkentené egy tervezett külföldi befektetés nyereségét, mint „tulajdon kisajátítását” elutasítanának, és törvénytelennek nyilvánítanának. Ilyen szabályok mellett az erdők védelme lehetetlen az egyezményt aláíró országokban.

INDONÉZIA

Számítva a faipari árucikkek iránti hirtelen fellendülő keresletre a délkelet-ázsiai piacon, Indonézia arra készült, hogy a papírpép és a papír legerősebb forrásává váljon a régióban.

Indonézia pénzügyi összeolvadása Ázsiával – ami már magában véve is a pénzpiac globalizálódásának hatása – nagymértékben meghatározza, hogy ki és hogyan felügyeli az indonéz erdőket. Tény, hogy az állami vagy magántulajdonban levő fakitermelők nem konzerváló gazdálkodást folytattak. A nemzetközi pénzalappal kötött szerződések viszont a külföldi cégek és a világpiac egyre közvetlenebb hatásának teszik ki az erdőket. A fa Indonézia harmadik exportterméke, 1997-ben 6,25 millió dollárnyi valutát hozott az országnak. A pénzalappal kötött megállapodás fő célja, hogy megkönnyítse a külföldiek földtulajdonhoz jutását.

A jövedelmező mezőgazdasági terményekből, mint például a pálmaolaj, kakaó, gumi, kávé és bors, jövőre nagyobb mennyiséget termesztenek, ami további erdőirtásokat tesz szükségessé. Mivel ezek az árucikkek az ország legfőbb valutaforrásai közé tartoznak, az új kormánypolitika láthatóan az agrárszektor kiterjesztésével kívánja megoldani a pénzügyi krízist. Az így okozott pusztításokért is az IMF a felelős.

felső kép | Travis: Összetört álmok, flickr.com