Apám hetekig faragta, csiszolta, vasalta a kelengyés ládámat. Oldalán szőlőlevél és rózsa, az utolsó szoknyámat hajtogatom bele, közben azt kérdezem, miért? Miért megy férjhez egy tizenhat éves lány? Miért erőltetik a szülei, mikor saját példájukból okulhattak volna. Hagyományok. Megszokások. Szabályok, amikről azt hiszik, jók, de mást nem ismernek.
Még egészen kicsi voltam, amikor odaígértek a szüleim egy idegen család idegen fiának. Csak azért nem kellett még a fiú családjával mennem, mert francia földön voltak évekig. Életemben nem láttam még a vőlegényemet, azt sem tudom pontosan, hány éves. Talán húsz.
nem is hiányoznék
Az esküvővel a menyasszony első vérzéséig várni szoktak. Én szerencsére három évvel többet kaptam. El kellene fogadnom az egészet, de a lábam visz magával, keresztül az erdőn, nap nap után, minden este kicsit messzebbre, és arra gondoltam, hogy elszököm. Senki sem találna meg a sűrű erdőben. Kilenc testvér mellett nem is hiányoznék. De gyáva vagyok. Most már késő. Pár perc és a ládámat kiviszi a vőlegényem családja, felpakolják a többi holmimmal együtt a szekérre, ha igaz, visszamennek Franciaországba, és visznek magukkal engem is, a motyómat is. Készíttettek nekem egy vándor-igazolványt, eddig nem volt. Nem kellett.
A múlt évben pár hétig dolgoztam egy vagyonos családnál Pesten, a városban. Takarítanom kellett náluk, véletlen, hogy megkaptam a munkát, de örültünk neki itthon, jól jött a pénz. Kaptam tiszta, rendes ruhát, amit ott hordtam, és nem volt más dolgom, mint kisöpörni, felmosni a márványköves padlót, és kiporolni a szőnyegeket. Korán kellett mennem, azt mondta a nagysád, úgy dolgozzak, hogy senki ne lásson meg a házból, senki fel ne ébredjen, ha ott vagyok. A szakácsnő engedett be reggel, és aztán ő is engedett ki a házból, még mielőtt reggelit készített. Mindig adott valamit útravalónak. Kedves asszony volt, egyszer egy üveg mézet is kaptam tőle.
nem tudok olvasni sem
Még életemben nem láttam olyan sok szépet, mint ott. Az a rengeteg könyv, de egyhez sem nyúlhattam. Hiába nyúltam volna, nem tudok olvasni sem. Tavaly, 1905-ben egyébként minden felgyorsult. Talán én is. Amikor hazajöttem reggelente, olyan voltam, mint aki csak odacsapódott a saját családjához.
Nem tudom, enged-e majd a férjem is dolgozni. Jó volna. Megtanulnék olvasni, esti iskolába járnék, és rendes ruhát vennék. Egyszerűt, minta nélkül.
Azt mondták a környéken, hogy a család, akiknél dolgoztam, cigányok. A leghíresebbek Pesten, zenészek. Meg is adták a módját. Flancos ház, nagy, tágas szobák. Nehéz az ilyet rendben tartani. Remélem, hogy a házasságomat nem lesz nehezebb.
felső kép | Jan Vermeer: A konyhalány