AZ ESET
2007 május
Az ablakhoz állsz, pontosan oda, az
időpont egyezik, a nap nem, más
az időjárás, és te sem vagy ő, hogy is
láthatnád, hogy is vehetnéd észre,
amiről csak annyit tudsz, ott volt, hisz nem
tudod, mit keresel, tehát észrevenni
sincs esély.
Más a tekintet, más a látvány; a táj azt
az arcát mutatja, mégsem az.
Örülj a titoknak, eredj a rejtély
nyomába, légy éned másik fele, akkor
megérted a tétova mozdulat kicsiny
kis rugóit, a zuhanás okát. Mindent.
Így indul.
De mint anyának rontott kötésén a
szálat, fel kell fejtenem a titkot
magamnak is: kezemben könyv lassan
hullik a földre, telefoncsörgés
kíséri az éppen induló szerelvény
hangját. Beszél zuhanásról, beszél
eszméletvesztésről…
Hogy csöppentem ide, hogy elfehérült
arccal mentők után szaladgálok be a
házak közé az utcáról a mélybe, majd
már a kórház, imák túlélésért, egyetlen
szabad taxiért a kósza éjben, mikor
szinte rögzült az állapota és reménytelen
többet megtudni és csak a kezek tördelése,
a részletek tisztázása marad hátra.
Naponta útjára indítom a facsigát, míg
pörög, őrá gondolok, s a csiga egyre
hosszabban pörög.
Visszatérek még a mozzanatok
rendszertelen sorára, hogy összeálljon,
amit nincs miért megérteni, vissza
már nem fordítható, halad előre, és
talán megáll egy néma nesszel, mikor
kinyitja a szemét, utolsó esélyt és a
remény morzsáit nyújtva tétova
tekintetével.