Ács József

AZ ÉNEK ÉNEKE

2008 június

AZ ÉNEK ÉNEKE

Tárgyak rengetegében

Mennyire elszaporodtak körülöttünk a tárgyak! Mintha csak egymást nemzenék! Az emberek tárgyakkal szövetkeznek tárgyakért, élményt tárgyaktól remélnek, megunt tárgyaktól szabadulnának. Szeretetünknek tárgya van, sőt a szeretet is tárgy, hiszen nyelvünk szerint adjuk-kapjuk. A vágy tárgya elvben megszerezhető és birtokolható. Tárgy mindaz, ami állandó, körülhatárolható, ami odakint van, olyan, akár egy kődarab, akarattalan, felemelhető és elejthető, mozgatható, alakítható, gyúrható-rúgható, mégis mindvégig ugyanaz, mert halott: magától nem változik, nem mozdul, nem alakul. A tárgyak maguktól nem kapcsolódnak más tárgyakhoz: ridegen összekoccanó söröspalackok. Tárgy az, ami kisebb nálunk, a mindenség változó szövedékéből kiszakadt vagy kiszakított, hányódó töredék, csonka, részleges, olyan, viszonylag állandó csoportosulás, amit még áttekinthetünk, amivel szemben fölénybe kerülhetünk, ami felett hatalmunk van. Mi vagyunk az alany, a formáló erő, aki hatalma birtokában e tárgyakat tetszése szerint átrendezi és átalakítja, kapcsolatba hozza és csoportosítja.

 

Az alkoholista és sörösüvege

Egyes törzsek világszemlélete animisztikus: úgy hiszik, a világon mindennek, így a tárgyaknak is lelkük van. A modern ember ezotériája inkább csak kompenzáció: az életét és gondolkodását a felvilágosodás óta mindinkább átható általános eldologiasodást ellensúlyozza vele.
egymással birkózó fogalompárok
Aki eltárgyiasít, az a nyelv csapdájába esik: a terminusokat olyan neveknek tekinti, melyek dolgokat jelölnek. Anyag és szellem, test és lélek, tartalom és forma, Descartes res cogitansa és res extensája: se szeri, se száma azoknak az egymással birkózó fogalompároknak, melyek tagjai azáltal, hogy dolgoknak tekintik őket, valamiképpen egy szintre, közös nevezőre kerülnek, holott a létező tulajdonságai nem abban az értelemben léteznek, mint a létező.

jacs1

A modern ember már csak ilyen: szeret mindent önmagával szembeállítani, mint alkoholista a sörösüveget – különben nem érzi magát biztonságban. A szembeállított dolgok, azaz objektumok megfoghatók, tapogathatók, uralhatók. Maga a fogalom, a Begriff szó is effélét fejez ki. A fogalmakkal óvatosan kell bánnunk: ha mindent szembeállítunk magunkkal, hogy megragadhatóvá tegyük, kívül kerülünk mindenen. Fogalmat persze ehhez is gyártottunk: ezt nevezzük elidegenedésnek.

A mindent tárggyá tevés buzgalma abbéli igyekezetünkben gyökerezik, hogy uralmunk alá hajtsuk a világot. Csak egy baj van: amit így uralmunk alá hajtunk, az nem a világ.

 

A redukcionizmus kísértése

A kép ugyanis hiányos. Nem jelenik meg benne, ami meghatároz bennünket anélkül, hogy meg tudnánk határozni. Amit nem mi ragadunk meg fogalmainkkal, hanem ő ragad torkon bennünket. Ez az alapélmény kívül reked a modernitás világnézetén, de visszatér szorongás formájában.
reductio ad absurdum
Nemcsak a folyamatokat, viszonyokat és minőségeket alakítjuk át objektumokká, hanem magát a szubjektumot is. Az ego, az Én fogalma arról győzköd bennünket, hogy a szubjektum is csak egy a világ dolgai közül: se jobb, se rosszabb, épp olyan, mint a többi. A szubjektumot objektummá redukálni: reductio ad absurdum. Ha a szubjektum is dolog volna, felszámolnánk a szubjektum és az objektum közti különbséget. Márpedig ha nincsen szubjektum, objektumok sincsenek.

A felvilágosodás a szabadság nevében egyfelől védelmébe vette a szubjektumot, másfelől igyekezett ennek a szubjektumnak a szubjektivitását kiküszöbölni, ami azonban nem sikerült: a szubjektivitást nem kiküszöbölte, hanem elfojtotta. Mesterkélt ál-objektivitása mögött megindult a szubjektivizmus egyfajta egészségtelen fortyogása. A szubjektum helyére az objektumként elképzelt szubjektum került, a szubjektivitás pedig feloldódott a szeszélyben és az önkényben.

Ha, mert hitünk szerint csak tárgyak léteznek, énünket is tárgynak tekintjük, akkor mindent csak elképzelt objektum-énünk vonatkozásában, közvetve élünk át. Az Én bizonyos értelemben csakugyan tárgy: azonosulásunk tárgya.Az ember képzelheti, hogy egy a tárgyak közül: felettesének engedelmeskedő elnyomott hivatalnok, hogy a város utcáin sodródó kavics vagy egy test nevű bőrzsák lakója, de ha nem tetszik neki a divatjamúlt mese a szellemről a gépezetben, akkor hiheti, hogy egyszerűen azonos a testével. Ezt a népszerű megoldást a szépség- és egészségipar is támogatja. Nyugodtan kimondhatjuk, hogy az énjének alávetett, az ego fogalmában rekedt ember a maga szemében tárggyá válik: saját magán is kívül kerül.

jacs2

Az ember akkor lesz tárgyhoz hasonlatossá, akkor szűnik meg szubjektum lenni, ha meghal. Aki már halála előtt tárgy, az rabszolga. Élőhalott. Zombi. A tárggyá levés ős-iszonyata elől menekülő, rettegő emberek erőszakossá és agresszívvé lesznek: szubjektum voltukat csak azzal bizonyíthatják, ha az ólmosbot túlvégére kerülnek: hatalmat szereznek és ők tesznek tárggyá másokat.

 

A koboldkórus

A bálvány olyan tárgy, amiről elhisszük, hogy lelke van, tehát szubjektum, akinek hatalma van felettünk. Aki önmagát bálványozza, előbb tárggyá teszi magát, majd e tárgynak lelket képzel. Mikor ezzel a meghamisított szubjektummal helyettesítjük a valódit, labirintikus énszerkezetre teszünk szert. A gipszkarton fal túloldalán ott a kijárat, hallatszik tán még a lombsusogás is, a labirintusból magunk állította szabályok szerint kiutat találni mégis reménytelen. Ha gondolati úton keressük, kik vagyunk voltaképpen, megfejthetetlen rejtvényt csinálunk abból, ami pedig mindannyiunk számára a lehető legközvetlenebbül, eredendően adott.
szétmorzsolódó világ
Énünk az, amivel azonosulunk. Ha belefeledkezünk egy filmbe, testi mivoltunkból kiemelkedve átlépünk a főhős szerepébe. Csakhogy ahány helyzet, annyi azonosulási lehetőség: annyi én. Nem egy énünk van, hanem ezernyi. Az ének dominanciaharcot folytatnak egymással. Minden én szerep, minden szerepből más cselekvések következnek: melyik szerint cselekedjünk? Aki leteszi a garast valamelyik szerep, valamelyik én mellett, s döntéseivel fokozatosan megszilárdítja a megfelelő gondolati pályákat, onnantól nem az életét éli, hanem a szerepét. Portásként, írófejedelemként, családi zsarnokként, balekként, a falu bohócaként él, és akként is hal meg. A szétmorzsolódó világban a modern ego-embernek már több szerepet kell játszania egyszerre. Hol ezzel, hol azzal azonosítja magát, hol szándékosan, hol önkéntelenül, ezernyi énje voltaképpen a világ sajátos leképeződése egy villódzó raszteren: a tévé képernyőjén áll így össze a kép ezernyi apró pontból. Ezt a képet sosem látja egyben az, aki mindig valamelyik képpontban tartózkodik. Ott hol minden kék, hol minden zöld, hol minden vörös. Persze még aki a kép fölé emelkedik, az sem a világot látja, hanem a lehetséges értelmezések seregét. Szüntelenül zeng a koboldkórus, zeng az ének éneke.

jacs3

A nagyvárosi környezetben megállás nélkül jár a rábeszélőgép. Másodpercenként harminc ajánlatot fogadunk vagy utasítunk el. A sajtótermékek, illetve azok olvasói-nézői a legellentétesebb felfogásokat ajánlják egyidejűleg. Nincs az a nézet, amit cáfolni ne sietne rögtön harminc másik ember. Véleményeket hallunk mások véleményéről mondott véleményekről. A modern tudat törmelékes: nem mozdulatlan tófelszín, tükör, hanem fém-üveg darálék. A kis tükör-morzsákon már csak a többi tükör-morzsa tükröződik a végtelenségig sokszorozódva: megannyi tárgy.

 

A szeretet és gyűlölet tárgyai

A tárgy metaforája azért is félrevezető, mert óhatatlanul azt sugallja, hogy mindenki ugyanazokat a tárgyakat látja. A sörösüveg az sörösüveg. Ez azonban nincs így.

Az egyes pszichoanalitikusok által kifejlesztett és képviselt tárgykapcsolat-elmélet szerint személyiségünk szerkezete tudattalan belső tárgykapcsolati struktúrától függ. Ez a struktúra velünk született attitűdök és a világban szerzett tapasztalataink kölcsönhatásából formálódik ki, legfőképpen csecsemőkorunkban, mikor a világot még lényegében az anyai test jelenti számunkra, mely szeretet és gyűlölség tárgya egyszerre. Ekkor alakul ki a jó és a rossz, a félelmet, fájdalmat keltő vagy kielégülést, megnyugvást adó tárgy képzete, s a viszonyunk hozzá. A tárgy éppúgy lehet fizikai objektum, mint személy, mert a tárgyak ebben a rendszerben egyszerűen az érzések és érzelmek kicsapódási gócai.
csak ürügy
Valójában tehát nem is a világgal állunk kapcsolatban, hanem belső reprezentációinkkal. Tárgykapcsolati alapmintáink szerint azonosulunk (alakítunk ki ént), és vetítünk képzeteket a külvilágra. Ami kívülről nézve a személyiség szerkezete, a személyiség felől nézve a valóság szerkezete. A belső tárgyak, a reprezentációk a külső tárgyakban egyre csak ürügyeket keresnek és találnak. Előbb van meg bennünk a világ gonoszságának képzete, s csak aztán mutatunk rá valakire, aki ezt számunkra megtestesíti. A megfeleltetés természetesen már a kulturális mintákkal kölcsönhatásban alakul ki. A manipuláció sem csinál egyebet, mint hogy javaslatokat tesz: kitölti a tanácstalan emberek helyett az űrlapot, kijelölvén, kit szeressenek, s ki legyen utálatuk tárgya.

 

Mi a vita tárgya?

Az a tény, hogy egy tárgyhoz a legellentétesebb reprezentációk kapcsolódnak, magyarázatot ad az újra meg újra felbukkanó és felszámolhatatlannak tetsző konfliktusokra. Ezek a kívülálló számára nevetségesek és érthetetlenek. A tárgy szerepe annyi bennük, hogy magára vonja az érzelmeket: katalizátor. Mikor a teli sörösüveg miatt két részeg egymásnak esik, egy pont után nyugodtan kiemelhetjük a palackot a kaukázusi krétakörből – a vita hevében csak feldöntenék. A sörösüveg ugyanis, ha érzelmek szállják meg, éppúgy nem fizikai tárgy többé, mint a fogalmak.

jacs4

Nem egyszerűen arról van szó, hogy ugyanazt a fogalmat máshogy értik az emberek. Mikor a viták terminológiai és definíciós vitákba mennek át, az a mélyben rejlő problémát többnyire nem megoldja, hanem még inkább eltemeti, mert a racionalitás síkján feloldott ellentét azt a hamis látszatot kelti, hogy a kérdés tisztázódott. A vita, ha el is lobban ilyenkor, szükségképpen felparázslik másutt: a belső reprezentációk más tárgyat keresnek maguknak. Természetesen létezik racionális vita is, ám ez vagy a tárgy és az érvelési módszerek gondos körülhatárolását igényli (mint mondjuk a matematikában), vagy rendkívüli fegyelmet és önismeretet kíván.

A viták többsége azonban virtuális térben zajlik. A belső reprezentációk funkcionális értelemben a világról alkotott térképek. Képzeljük el, hogy egy nagyváros lakói valaminő gonoszság folytán olyan várostérképeket birtokolnak, melyekről példányonként más és más utcák hiányoznak. Az egyiken nincs Andrássy út, a másikról a Nagykörút maradt le, és így tovább. Amíg ki-ki a maga feje után, a maga dolgára megy, úgy tűnik, minden rendben van. De amint közös cselekvésre kerül a sor és meg kell szervezni mondjuk egy ünnepi felvonulást a városon keresztül, nyilván elszabadul a pokol. Megjósolhatjuk, hogy a vég nélküli vitatkozás, az állandó konfrontáció és kudarc idővel kifárasztja, közönyössé teszi és atomizálja majd az embereket, ugyanakkor napi rutinná válik köztük az ellenségeskedés.
a vitáknak okuk is van
Aki ezt a légkört valamely intellektuális defektus számlájára írja (köznapian szólva azt mondja, hogy az emberek hülyék), az nem veszi figyelembe, hogy a vitáknak nemcsak céljuk, de okuk is van. A nézeteltérések mélyen gyökereznek az egyéni és a – tőle természetében alapvetően különböző – kollektív pszichében, a kulturálisan hagyományozódott mentális térképek eltéréseiben.

Musil A tulajdonságok nélküli emberben bűn- és erénybakokról beszél. A szó-leleményhez hozzátehetjük: e különös lények úgy születnek, hogy sérelmek, illetve vágyak szállnak meg tárgyakat. Ami az egyik ember sérelmének forrása, a másiknak esetleg élete záloga. Az ál-racionális vitatkozás a sérelmeket nem feloldja, épp ellenkezőleg: újabb és újabb láthatatlan sérelmeket szül, melyek további racionalizálásra, azaz a valódi történetet rejtő mélyrétegektől való eltávolodásra serkentenek. A modern gondolkodás súlyos árat fizet azért, hogy mindent racionális síkra kényszerít: bábszínház lesz az érvelésből, melynek végeredménye már kezdetben sem érdekel senkit. Az ilyen vita nem akkor zárul le végleg, ha racionális megoldásra jutnak a felek és azt elfogadják, hanem ha a vita mögül feltörnek az elismerésükért küzdő eredeti érzelmek. Ha az emberek kilépnének az ál-objektivitás fedezéke mögül, valóságos kapcsolatba kerülhetnének. Ám épp ettől az őszinteségtől fél mindenki. Ha félretennék az állandó megkérdőjelezés fegyverét, ha elismernék egymás érzelmeinek jogosságát, ha a sérelmeknek és vágyaknak legalább a létét elfogadnák magukban és másokban, az a katarzis pillanata lenne: az emberi kapcsolatok hirtelen halmazállapot-változáson mennének keresztül. Eltűnnének a hisztériák, az önismétlő és önfenntartó sérelmi játszmák. Amíg azonban bátorság és lélekjelenlét, illetve kényszerhelyzet híján effajta változás be nem következik, maradunk egymásnak, akik voltunk: fölös tárgyak, esetlen bálványok, sötéten össze-összekoccanó söröspalackok.

 

Tárgykapcsolat és közösség

Egymás projektív felületeiként, sajnos, nem engedhetik meg maguknak az emberek, hogy alaposabban megismerjék egymást. A gyűlölet szükséges feltétele a távolság. Ha elegendő sérelem gyűlt fel, az eltávolítás odáig mehet, hogy a másikat nem tekintik többé embernek sem. Saját démonjaik sugallatára látják démonnak, sátánnak, gonosznak a többieket. Absztrakciónak – már kiismertük őket, nincs mit megismerni rajtuk. Se belső szerkezetük, se történetük nincs. Mindez természetesen a maga számára is absztrakcióvá lett ember szorongásának tünete, aki önmagával sem tartja a kapcsolatot.

jacs5

Ha gyűlöletünktől valóban meg akarnánk szabadulni, éppenséggel nem eltávolítanunk kellene magunktól, akit gyűlölünk, hanem a lehető legközelebb engedni, megérteni és megismerni. De, mint láttuk, korántsem biztos, hogy mások iránti gyűlöletünktől meg akarunk szabadulni. A gyűlölet konzervál, erőt ad. Azt hisszük róla, hogy csak odakint pusztít.
ellenségképekkel összetartott közösség
Amikor az emberek azt mondják, hogy megértik egymást, a megértés sokszor akkor is káprázatközösség. Szó sincs egymáshoz fordulásról: a cél a falka-tagság nyújtotta biztonságérzet. Ahol a szeretet, illetve gyűlölség tárgyai mindenkinél ugyanazok, ott a kivetítések közti konfrontáció megelőzhető, ami valamiféle mély kapcsolat és földöntúli béke hamis benyomását szokta kelteni. A benyomás hamis, mert ha a kérdéses tárgy odavész, nyomban vége szakad a botcsinálta közösségnek is. Ezek a különféle ellenségképekkel összetartott, stilizált közösségek, ha tárgyukat vesztik, széthasadoznak, felbomlanak, átalakulnak: a káprázatközösség csak a közösség káprázata. Az atomizálódó társadalomban szanaszét futnak a pályák. Az emberek a különféle tárgykapcsolati minták és az őket konkretizáló kulturális sémák mentén kommunikációképtelen szubkultúrákba rendeződnek, ám az atomizálódással szembeszegülő, ellenerőt felmutatni kívánó mozgalmak sem igen jutnak tovább saját káprázatközösségük megteremtésénél.

A szellemi talajvesztettségnek ebben az állapotában egy sorskérdésekről folytatandó társadalmi vita teljes irrealitás, sőt, sajnos már egy efféle vita kezdeményezése is csak a zűrzavar további elmélyítésére volna alkalmas.

 

A hosszú út a valóságig

Az agyvérzéses betegnek reménytelenül bonyolult a mozdulatsor, mellyel hajdan kiszállt a kádból. De, ahogy Mérei Ferenc mesélte portréfilmjében: van kiút. Alább kell adni. Részekre kell bontani a feladatot.

jacs6

A tárgykapcsolat-elmélet segít megérteni, mennyire hosszú az út a valóságig, mennyire hosszú az út a másik emberig, mennyire hiányzik ennek a szerencsétlen, kifosztott és megalázott, bizalmatlan és preventíven agresszív országnak az emberi hang, mennyire hiányzik az alkalom, hogy a szájába adott szövegek helyett végre elbeszélhesse a maga történetét. A sérelmek után a fájdalmakat is. Mert míg az egyik kifelé, az ezerfelé szálazódó felszínre tart, a másik befelé, az átélhető közös világba. Leállítani a magunk vetítette filmet, visszavonulni a tárgyak magunk berendezte babaházából, az egyre groteszkebb és egyre fenyegetőbb paprikajancsik közül, és újra eleven, érző, megértésre, párbeszédre képes emberi lénnyé válni: társadalmi programnak jó ideig, azt hiszem, ennyi is bőségesen megtenné.

kép | Victor Camilo, flickr.com