Litván György

AZ EMLÉKEZETES 1953

2003 június

AZ EMLÉKEZETES 1953

A szomorú nevezetességű „ötvenes évek” sorában 1953-at kivételes hely illeti meg. Aki Magyarországon felnőtt fejjel átélte, még ha nem figyelt is különösebben a politikára, haláláig emlékezni fog két akkori – összefüggő – eseményre: Sztálin halálára március elején és Nagy Imre beszédére az új kormányprogramról július elején. Bárhogy érzett és gondolkozott, bárhol állt is valaki akkoriban, mindenképpen éreznie kellett, hogy nagyon fontos változások küszöbére érkeztünk.

antiszemita irányú kampány

Az év első hónapjai a sztálinista „szocializmusépítés” minden addigi rekordját és rémségét felülmúlták. A rendelkezésre álló adatok szerint legalább 40 ezren voltak rendőri őrizetben, illetve internálva, már két és félezer család (mintegy 13 ezer felnőtt és gyermek) volt kitelepítve és kitiltva Budapestről s élt tanyákon, istállókban az Alföldön. Ezrével telepítették ki a nyugati és déli határvidékről a „megbízhatatlan” elemeket és családokat. 1950 óta egymillió embert vontak ügyészi eljárás alá, nagyobb részük ellen vádat is emeltek, s ezek túlnyomó többségét elítélték. A terror ekkorra már teljesen elszabadult és önnön „logikájához” képest is irracionálissá vált. Az év elején letartóztatták Péter Gábort, az ÁVH főnökét és több munkatársát, ám korántsem törvénytipró és kegyetlen tevékenységük miatt, hanem azért, hogy egy nagy „cionista” összeesküvési per fővádlottai legyenek. Rákosi így akart csatlakozni Sztálin legújabb, ezúttal antiszemita irányú kampányához, amely 1952 végén kezdődött a moszkvai Kreml gyilkossággal vádolt 13 zsidó orvosának letartóztatásával.

A változás legelső jele éppen ezeknek az orvosoknak a szabadon engedése és az őket „leleplező” fiatal orvosnő kitüntetésének visszavonása volt, röviddel Sztálin halála után. Polányi Mihály, a nagy liberális gondolkodó Túl a nihilizmuson című írásában azt mondja erről: „Ez a gesztus megrázkódtatta a pártot. Egy magyar fiatalember, aki az idő tájt lelkes sztálinista volt, elmesélte nekem, mit érzett, amikor a hírt meghallotta a rádióban. Olyan volt, mintha politikai fejlődésének egész filmje egyszer csak visszafelé kezdene forogni. Ha most a párt-igazságot megcáfolta a puszta burzsoá objektivizmus, akkor egyszersmind Sztálin egész fiktív világa össze fog omlani, vagyis az e fikciót tápláló lojalitás – melyet éppen ez a fikció tartott életben – szintén el fog enyészni”.

fortepan 18059

A politikai „vájtfülűek” valóban gyorsan felismerték, miről van szó. De a többség egyszerűen saját érzelmei szerint reagált a világtörténelmi eseményre. Egy igen okos és tájékozott, illegális kommunista múlttal is rendelkező barátom, akit a friss halálhír bizony megrázott és kissé elbizonytalanított, mesélte, hogy természetes eszű anyósa azzal a vidám felkiáltással fogadta: Na, felfordult a vén postarabló! – Az egyszerű emberek – nem is beszélve a rendszert tudatosan elutasítókról, amilyenek Szabó Miklós és barátai[1] voltak – nagyjából így reagáltak, és reménykedtek, hogy komoly változásokra kerül sor, netán „borul a stelázsi”, ahogy akkor mondták. De bizony voltunk, akik gyászoltunk s főleg zavarodottak voltunk, találgatva, ki és mi tudja majd pótolni a bölcs vezért. Malenkov, a „kijelölt” utód, nem volt igazán meggyőző kövér arcával, dagadt fejével. Mi is éreztük a változás szelét, de eleinte inkább féltünk tőle, mert a – nehezen karbantartott – hitünket fenyegette. Valóban, a „fordulat évének” számunkra eufórikus, zászlólengető élménye után, 1949-50-től kezdve egyre nehezebb volt megérteni, illetve önmagunknak megmagyarázni a Rákosiék által diadalmas előrehaladásnak hirdetett folyamatot. De az ideológia által nem fertőzött, mondjuk normálisan gondolkodó emberek – a többség – világosan és helyesen látták, hogy Sztálin elmúlásával új korszak, kevésbé rossz, emberségesebb világ következik. Pedig arra eleinte nem is számíthattak, hogy Sztálin halálának pozitív hatásai – Nagy Imre jóvoltából – éppen Magyarországon fognak a leggyorsabban és a legdrámaibb formában megmutatkozni.

ízes, magyar beszéd

Nagyjából ugyanez a megosztottság jellemezte a társadalom reagálását a nyári, június-júliusi fordulatra, amikor – annyira-amennyire – nyilvánosságra került a pártvezetés „önkritikája”, a miniszterelnök-váltás, és amikor elhangzott Nagy Imre kormányelnöki bemutatkozása, az új kormányprogram meghirdetése – nemcsak a Parlamentben, hanem az egész ország számára hallhatóan a rádióban is. Ezzel a beszéddel Nagy Imre, aki már sok év óta nem játszott első vonalbeli szerepet a közéletben, egy csapásra országosan ismert személyiséggé és – túlzás nélkül állítható – az egyedüli népszerű kommunista politikussá lett. Ezt a hatást elsősorban beszéde hangvételével érte el, amely Rákosiék szörnyű funkcionárius-stílusától eltérően ízes, magyar beszéd volt – a legkisebb falvakban is rögtön felkapták fejüket az ettől elszokott emberek.

De természetesen szerepe volt ebben az elhangzottak tartalmának is, amely az addigi szüntelen feszítés, nyomorítás helyett enyhülést, lazítást ígért, a nehézipar irreális fejlesztése helyett a mezőgazdaság és a közszükségleti cikkeket előállító iparágak támogatását helyezte kilátásba, az ún. adminisztratív és rendőri eszközök csökkentésének, egyszóval a félelem nélküli, normális életnek a lehetőségét csillantotta fel. Az önkényes, bürokratikus módszerek bírálatával – ha ezt nem is mondta ki – demokratikusabb kormányzat reményét keltette. Az emigráns Jászi Oszkár az amerikai Oberlinben is felfigyelt erre a megváltozott hangra. „Mikor a Nagy Imre programbeszédjét elolvastam – írta egy fiatal ausztráliai emigránsnak, Ravasz Károlynak –, valósággal a szívemhez kaptam. Íme, mondottam tudatalatti gondolataimban, a Szovjet magáévá tette minden lényeges ponton 1918 októberi forradalmunk programját, nyíltan leleplezve a szovjet rendszer hibáit, bűneit és ostobaságait. Mindezeket pedig csak egy új politikai rendszerrel lehet kiküszöbölni, az egyéni szabadság és az emberi méltóság szellemében.”

fortepan 18060

Az 1953-as új kormányprogramnak ez a belső ellentmondása eleinte éppen az igazi „hívők” számára nehezítette meg az elfogadását, hiszen az előző évek ideológiai agymosása pontosan arra irányult, hogy az egyéni szabadság és az emberi méltóság szempontjai és szelleme eleve kiiktatandók, mert mint burzsoá vagy kispolgári maradványok, csak akadályai az új világ építésének. Sokunk számára tehát, emlékszem, kezdetben az jelentett problémát, hogy hirtelen revideálni kellett – legalábbis kellett volna – a korábban nagy nehezen elfogadott-lenyelt sztálinista „morált” és elveket. Ennek a bizonytalanságnak vagy kezdeti zavarnak a leküzdésében aztán maga Rákosi is – akaratlanul – segítségünkre sietett, mert az „új szakasz” és a Nagy Imre-féle reformok brutális támadásával s kétszínű taktikázásával egyre világosabbá tette, miről is van igazában szó.

erjedési folyamat

De „szemeink felnyitója”, amint Méray Tibor nevezte őt az 1989-es újratemetésen, mégiscsak Nagy Imre volt a maga végtelenül becsületes, kissé naiv küzdelmével, amelyet egy emberibb és nemzetibb szocializmus-felfogásért folytatott, s legfőképpen azzal, hogy alternatívát kínált a sztálinizmussal szemben. 1953-54-es kormányzásának mindenképpen felszabadító hatása volt, hiszen a reformokra fogékony elemek a kormányzatban, a pártban s különösen az írók, újságírók, művészek körében nyomban mellé álltak, s a változásnak olyan légkörét teremtették meg az országban, amelyet a szovjet segítséggel (Szusz-lovon) a hatalomba visszatérő Rákosi sem tudott már kiirtani és kifüstölni. 1953-ban kezdődött az az erjedési folyamat, amely 1956-hoz vezetett.

[1] Az írás hozzászólás Arnold Miklós – Kováts Albert – Szabó Miklós 1953-as Az emberiség komédiája című illusztrált darabjához.
kép | fortepan.hu