AZ EMBERSÉG ÁRA

„Katona vagyok, azért neveltek, hogy ölni tudjak, és megölessem magam. Megesküdtem erre.”
(Márai Sándor)

 

A háború a kollektív őrület időszaka. A szentesített erőszaké, amelyben az emberi élet, a test és a lélek viszonylagos sérthetetlensége háttérbe szorul, és átadja helyét a magasztosabbnak minősített eszményeknek. A szabadságnak. A becsületnek. A jogos bosszúnak. A gazdasági érdeknek. A vallási- és kultúrmissziónak. A terület-szerzésnek és -visszaszerzésnek. A nemzeti szuverenitásnak. Az államalakulat stabilitásának. A világ megmentésének. A háborúban a javak közprédává válnak. Hallgatólagosan felfüggesztjük a köznapi (morális és polgári) értékeket, semmibe vesszük magunkat és ellenfelünket. Az alkalmazkodás kívülről erőltetett kényszere és belülről fakadó igénye megtépázza az egyéniséget, az alkotóerő a zsigereknek rendelődik alá. Kiélesedik a békeidőben is oly hasznos ellenségkép. A háború ágyútöltelékké teszi a gyerekeket. Tettessé azokat, akik szívvel vagy lélektelenül részt vesznek benne, áldozattá a civileket. Csak egyvalaki nem lesz belőlük: szabad ember. Önmagának és a józan ésszel átitatott társadalomnak felelős, erkölcsi érzékét csorbítatlanul birtokló, gondolataiban kötetlen, cselekedeteiben elsősorban a másik sérelme által korlátozott személy. Valaki, akit idézőjel nélkül embernek nevezhetünk.

De az őrületet nem a háború generálja. Sokkal előbb keletkezik: a háború lehetőségének előkészítésében. Az irracionálist bevezető és igazoló racionalitásban. Testületek, intézmények létrehozásában, egyre gyilkosabb eszközök gyártásában, az embertelenség törvényesítésében. Abban a mechanizmusban, amelynek során a sajátost (a korábban másolhatatlan, egyedi embert) uniformizáljuk, a különöst (a végsőkig vitt ellenségeskedést) természetessé tesszük, az elképzelhetetlent (a futószalagon gyártott ölést) valószerűvé változtatjuk. Amikor katonasorba kényszerítünk fiatalokat, akik nem kívánnak részt venni a háború semmiféle szimulációs játékában, vagy egyszerűen csupán más életstratégiában gondolkodnak. Amikor „életünket és vérünket” az állam kezébe tesszük le, hogy cserébe biztonsághoz, szabadsághoz és boldoguláshoz jussunk, ha egyszer végre kitör a béke. Amikor kimondjuk: a feljebbvaló parancsára ölni – és magunkat akár megöletni is készen állunk. Formálisan vagy potenciálisan katonának lenni így felhatalmazás és lemondás egyszerre, a társadalmi szerződés egyik jól-rosszul kidolgozott pontja, ami azonban nem szentírás: lehet és kell is változtatni rajta, ha úgy akarjuk.

 

SZÉLSŐ HELYZETBEN

De mi van akkor, ha veszélyben a haza? Ha rokonainkat, barátainkat fenyegetik? Ha válogatás nélkül mindenkire, még a „kényeskedőkre” is szükség lesz? Sokan akadnak, akik kényszerhelyzetbenis ragaszkodnak az élethez való jog elsőségéhez. Még többen, akik iszonyodnak az emberöléstől, akik súlyos személyiségkrízist szenvednek el a háborúban, vagy annak előjátéka során, a laktanyában. De talán azok vannak a legtöbben, akik nem spekulálnak a lehetőségeken, a vészhelyzetre hagyják a döntést, az emberhalálon hízó értelem helyett a hirtelen jött érzelmekre, a kikerülhetetlenre hagyatkoznak. Akkor már késő, mondják mások, fel kell készülni, hogy valóban megvédhessék magukat és szeretteiket (nemzetüket). És tényleg: a harc tanulható, a vadászösztön felkelthető, a gyilkolás undora ideig-óráig elnyomható. Mindez azonban maradjon lehetőség, ne kötelesség, hangzik rá a válasz. Ne eszközként, hanem szabad élőlényként bánjunk az emberekkel, akik rendelkeznek életükkel, netán halálukkal is.

némi emberáldozattal

Lehetnek olyan helyzetek – mondják –, amikor a harctól meghátrálni tömegesebb veszteséggel járna, mint egy világháborús veszéllyel fenyegető zsarnokot, rezsimet, terrorszervezetet némi emberáldozattal megdönteni, megsemmisíteni. Nem biztos, hogy az összes békés lehetőséget kimerítettük – vetik ellene. Ráadásul az erőszak többnyire korlátozott és felszínes megoldás: a nyugati civilizáció államai és intézményei ellen napjainkban a legveszélyesebb fenyegetés azokról a területekről indul ki, amelyeken (európai fogalmak szerint) félnomád népesség él, ahol vallási-hűbéri alapon szerveződő, informális gyarmati sorban élő „feudális” társadalom alakult ki. A fenyegetettség megszüntetése ilyen körülmények között nem várható katonai kontingensektől – komplex gazdasági-társadalmi átalakulásra van szükség (ami nem jelenti a nyugati minta átvételét), az erre szánt évtizedeket, évszázadokat sem lehet megspórolni. Ha ez igaz is, azonnali és radikális lépések kellenek a jelentős veszteségek, a „világok háborúja” elkerülése érdekében, ami a „megelőző csapásokat” is szükségessé teszi – hangzik másfelől. Érvekkel és ellenérvekkel mindkét oldal bőségesen ellátott – pusztán logikai alapon minden gondolatukba, minden mondatukba bele lehet kötni.

De nem is ez az érdekes.

Hiába feszül egymásnak az etikailag, teológiailag megalapozott pacifista-humanista hagyomány a vallási-politikai ihletésű szentesített erőszakkal. Bármilyen furcsának tűnik: a történelem azt mutatja, egyik sem lehet meg a másik nélkül. A bűntudattal terhelt emberi közösségek mindig lelkiismeretük folytonos csitításával vetették magukat a háborúba, mindig a békére szomjaztak, amikor újabb és újabb harcokat provokáltak. Így volt ez a Pax Romana, a „római béke” vagy a Treuga Dei, „Isten békéje” idején, és így van ma is. Csak a kiút nem látszik, az első lépcsőfokot, a katonáskodás zárt, elidegenített, professzionális és delegált funkciójának megteremtését kivéve. Amivel persze nemigenlehet kijátszani az ölésre kész társadalom lelkiismeretét.

Márai Sándor alighanem a lényegre tapintott: „egy ember nem föltétlenül abban a pillanatban a legbűnösebb, mikor felemeli a fegyvert, hogy megöljön valakit. A bűn előbb van, a bűn a szándék”.

 

NE ÖLJ!

A nagy világvallások – úgy is, mint a más-más emberekből, törzsekből, nemzetségekből, népekből álló közösség összetartásának kovászai – alapértékeik, legfontosabb parancsolataik között kiemelten foglalkoznak az ölés tilalmával. A zsidó-keresztény tízparancsolat egyértelműen leszögezi, hogy a gyilkosság szigorúan büntetendő cselekmény. Ugyanakkor azt is kiolvassuk a Bibliából, hogy embervért csak embervérrel lehet lemosni, aki tehát embert öl, halálnak halálával hal (l Móz 9,6). Persze a vétlen, vagy „hirtelen felindulásból” elkövetett halálokozás nem ugyanolyan súllyal esik latba, mint a szándékos. Jahve szentélye, illetőleg a külön erre a célra kijelölt menedékvárosok feltartóztathatják a bosszúállók haragját, a megfontoltan gyilkoló azonban sem Isten, sem az emberek kegyelmére nem számíthat, hiszen tette megszentségteleníti Izráel földjét A felebaráti érzés az Isten szövetségében egyesültek számára kötelező erénynek számít (a jézusi morál vallói számára ez minden emberrel, kereszténnyel és nem kereszténnyel szemben is érvényben van). Mindez nem jelenti, hogy az „általános hadkötelezettség” bevezetésével egyidejűleg bizonyos esetekben ne lehetne igazolni a gyilkosságot, a háborút, amelyben Jahve vagy maga is jelen van, vagy küldöttei útján segíti népét a győzelemhez: rémületet, zavart kelt az ellenségben, netán áldását adja az erőszakra, ha népe fennmaradásához, az ígéret földjének meghódításához és megtartásához feltétlenül szükséges. De más szempontból is elfogadhatónak látszik a harctéri áldozat: maga a Sátán is embereket mozgat gonosz tervei érdekében, a jó és a rossz princípium összeütközése a földön és az égben a végítéletig tart. A testvérgyilkos háborúság a bűnbeeséstől, majd Káin tettétől eredeztethető, eltűnése is csak a bűn végső eltörlésével várható. Az Újszövetség sem foglal egyértelműen állást a háborúval szemben; felszólítja a híveket, hogy szeressék egymást, mint saját magukat, ugyanakkor megkívánja, hogy legyenek „a háborúságban tűrők”. Egyfajta adottságként fogadja el a harcot, amelyik a testből mint a bűn forrásából fakad (Jak 4,1-3), s amely ellen a lelkét megerősítő hívőnek szüntelenül hadakoznia kell, de szükség esetén nem utasíthatja el magától.

bálványimádók

Az iszlám – amelyik egyes vallástörténészek szerint éppen a kereszténységtől vette át a vallási türelmetlenséget, és az 1095-ben elindított keresztes hadjáratok, a török háborúk, Európa és a nyugati kultúra szüntelen terjeszkedésének tapasztalatából militáns erényeket faragott – az ölés elítélését szintén a háború megalapozásával vegyíti. Hódításkor a bálványimádókra halál vagy az igaz hit felvétele várt, „az írás birtokosai”, a zsidók és a keresztények azonban a fennhatóság elismerése mellett tovább gyakorolhatták vallásukat. Mohamed próféta hitének terjesztésére az iszlám megengedhetőnek, sőt szükségesnek gondolta a szent háborúkat. A Korán úgy tartja, a hit védelmében, a hit terjesztéséért harcolóknak és meghalóknak magas jutalmakat tartogat a Paradicsom, a harc elkerülése azonban gyáva kibúvó az Allahhal szembeni kötelesség alól: „A hívők közül azok, akik tétlenül otthon maradnak – kivéve azokat, akiknek valami (testi) károsodásuk van – nem egyenlők azokkal, akik Allah útján hadakoznak javaikkal és személyükkel” (4:95). Azok az emberek vonakodnak a háborútól, akiknek úgymond beteg a szívük, és elalél a harctól. A túlvilág helyett az e világot választják, tehát istentelenek; semmi jóra nem számíthatnak: nem juthatnak be a Paradicsomba.

A missziós elhivatottság hiánya miatt a katonáskodással nem kerültek szorosabb eszmei viszonyba a keleti vallások, a hinduizmus, a buddhizmus vagy akár a sintoizmus, habár a Bhagavad Gítá vagy a Védák harcos istenei és Buddha tanításai között jelentős attitűd-váltás figyelhető meg.

A judaizmus és az iszlám etikai értelemben egységesen kárhoztatja az emberölést. Ugyanakkor az Isten nevében folytatott háborút szükségesnek látják. A kereszténység – nem sokkal azután, hogy államvallássá emelkedett – készségesen csatlakozott ehhez a felfogáshoz.

IGAZSÁGOS HÁBORÚ

A háború igazságának – azaz az ölés szentesítésének – elve már az ókorban készen állt. Arisztotelész például azt tekintette a legnemesebb halálnak, ami a csatában éri az embert, és nagyra tartotta az ezzel szoros összefüggésben lévő bátorság erényét. Úgy vélte, a felsorolt ötféle közül az igazi bátorság a katona sajátja, aki városállama (polisza) biztonságáért esik el.

kíméletes háború

Magát az igazságos háború kifejezést és annak elméleti megalapozását a 4–5. században élt Szent Ágostonnak tulajdonítják, a bővebb kifejtés és dogmává merevedés azonban a középkor és főként Aquinói Szent Tamás műve. Az észak-afrikai Hippó püspöke, Augustinus A szabad akaratról szóló munkájában az ölést adott esetben igazságosnak (törvényesnek) fogadta el, de egyúttal bűnösnek is gondolta. Az Isten városáról írott könyvében – a háború pusztításainak, az ókori államok Sátántól származó gyilkos összetűzéseinek elítélésével párhuzamosan – bevezette az Isten akaratából eredő, kíméletes háború fogalmát.

A keresztes háborúk és az eretnekekkel folytatott harc külső és belső vallási intoleranciájának időszakában az állam- és egyházfők kapva kaptak a nagy tekintélyű atyák elejtett megjegyzésein. (II. János Pál pápa ma másként látja: „A háború fogalmának a tragikus múlthoz, a történelemhez kell tartoznia, és nem kaphat helyet az emberiség jövőre vonatkozó terveiben”.) A humanizmus és a reneszánsz idején új erőre kapott az ellentábor, a vallási háborúkból, az egyházasított államból kiábrándult gondolkodók rendre a háború igazságtalanságát és embertelenségét hangoztatták. Morus az Utópiában gyógyíthatatlan őrülteknek festette le a hivatásos katonákat, akiknek eleste nem nagy veszteség: legalább kevesebb van belőlük. Erasmus Beszélgetéseiben (1519–1533) kifigurázta az egyház támogatásával indított, csak a fejedelemnek hasznos háború igazságosságában bízó hadfiakat. „A háború a végső menedéke azoknak, akik mindenben csalódtak” – vélte. A keresztény fejedelem neveltetése (1516) és A béke panasza (1517) című munkája szintén a béke egy-egy himnusza. De persze a háborút szentesítők sem maradtak muníció nélkül: a Morusszal és Erasmusszal egy időben élt Machiavelli egyenesen az állam alapjának tekintette a jó törvényt és a jó hadsereget, a bölcs fejedelem legfontosabb tevékenységének a háborút, ami egyúttal a védekezés legjobb formája. „A fejedelemnek nem lehet más célja és gondolata, mint a háború. Szünet nélkül csak a háborúra kell készülődnie. Ez az egyetlen foglalkozás, ami a fejedelemhez méltó” – fogalmazott A fejedelem című munkájában, amelyhez később a történelemformáló személyiségek közül egyebek mellett XIV. Lajos, V. Károly, Napóleon és I. Péter is igazodni próbált. A szerző egyébként a polgári hadsereget többre tartotta az elsősorban fosztogatásban érdekelt zsoldosoknál és segédcsapatoknál. Grotius pedig megírta A háború és a béke jogáról (1623–25) című, a nemzetek közötti viszályok „ésszerűsítését” célzó munkáját.

Hasonló, vázlatos kettősséggel a felvilágosodás, a klasszikus német bölcselet s a napóleoni háborúk idején is találkozunk: miközben megszaporodnak a béke-tervezetek (Cruce, Sully, William Penn, Saint-Pierre, Leibniz, Shaftesbury, Bayle, Montesquieu, Lessing, Herder, Bentham, Kant stb.), vaskos kötetek telnek meg a háború (és természetesen az igazságos harc) elméletével (Clausewitz). Voltaire közben maró gúnnyal illeti az Isten áldásával kísért háborúskodást, és kikerülhetetlen (az emberi mivolthoz tartozó) csapásnak tartja. „Minden idők, minden bűne együttvéve sem ér fel egyetlen hadjárat pusztításával” – mondja a Filozófiai ábécében (1764). Schelling szerint az állam létéből szükségképpen következik a háború, és ez így is lesz, amíg az emberi faj nemesebbé nem válik. XIV. Lajos hadmérnöke, Vauban részletes európai béketervet fejt ki a kontinens népeit megnyomorító szakadatlan háborúskodás befejezése érdekében. Napóleon egyik ellenfele, Clausewitz viszont létrehozza a hadvezérek elméleti és gyakorlati vezérfonalát, amelyben egyszerre tekinti vak természeti ösztönből fakadónak, szerencsejáték-szerűnek, és szigorú szabályokkal kimunkált szellemi tevékenységnek a széleskörű igazolásra szoruló hadviselést. „A háború az erőszak aktusa, és az erőszak alkalmazásában nem ismer korlátokat” – állítja. Saint-Pierre abbé örökbéke-tervet alkot (Az örök békéről, 1713), Rousseau ezt együgyűségnek ítéli, mégis kiegészíti (1760). Hegel igazságosnak tartja a háborúkat, Kant ellenkezőleg. Utóbbi Az emberiség egyetemes történelmének eszméje világpolgári szemszögből (1784) című esszéjében egyenesen kijelenti: sorsszerű, és a természet célját teljesíti be egy majdani népszövetség létrehozása, amely kirántja a háborúság nyomorából az embereket; Az örök békéről (1795) című vitairatában pedig kidolgozza a maga egyetemes béketervét.

a háborúhoz való jog

A vita a mai morálfilozófusok képzeletét is megmozgatja. Heller Ágnes például megállapítja: az erkölcsileg igazolható hadviselés egyetemes emberi értékek, a szabadság és az élet nevében folyik (de főként a szabadságért, hiszen a háború halállal jár). A 19. század végétől datálódó nemzetközi konvenciók egyre több figyelmet fordítanak a háborúhoz való jogra (jus ad bellum) és a háborúban betartandó jogra (jus in bello), még ha ezeket a harcban álló nemzetállamok nem is tartják be. Úgy gondolja, Grotius óta nem sokat változtak az elvek: abszolút igazságosnak azok a háborúk tekintendők, amelyekre szerződésszegés, ki nem provokált támadás, az állam és polgárai szuverenitásának, létének, szabadságának sérelme, az attól megfosztás ad okot. Csupán viszonylag igazságos az elvesztett terület visszaszerzéséért vagy a zsarnoki uralom elsöpréséért indított felszabadító háború. Utóbbi egyedül abban az esetben igazolható, ha „népirtással fenyegetett emberek egész tömegét kell megmenteni”. Szövetségesek ebbe az összetűzésbe csupán akkor léphetnek be, ha nélkülük elveszne a viszonylag igaz ügy. A háborúban alkalmazandó jog egyértelműbb: a polgári áldozatok, védtelenek legyilkolása, embertelen fegyverek használata stb. tartoznak ide. A totális háborúk korában – ahol a harcolók és nem harcolók között nem tesznek élesen különbséget (Drezda, Hirosima) – ezek a kívánalmak szinte értelmezhetetlenek. Mindenesetre Heller szerint igazságos ügy nélkül egyetlen országnak sem szabad háborúznia, és igazságos béke is csak igazságos háborúból keletkezhet. Úgy véli, a világ mai állapotában az igazságos háború eszméjének átmenetileg elsőbbséget kell élveznie az „örök béke” eszméjével szemben – vonatkozik ez az iraki konfliktusra is. A jövőt illetően Heller enyhén pesszimista: csak akkor lép majd a háború helyébe erőszak nélküli megoldás a szuverén nemzetállamok vitáiban, amikor a szabadság és az élet tiszteletben tartásának egyetemes értékeit minden államban betartják.

A fenti kiragadott és egyszerűsített gondolatok is érzékeltetik: a „tiszta”, vegyítetlen, szélső nézőpontokat felmutató elképzeléseket gyakorta átszövi a háború mint szükséges rossz kénytelen-kelletlen megokolása. Ennek a közelmúltban is tanúi voltunk. Amerika és szövetségesei háborúja is értelmezhető úgy, mint a nyugati civilizáció kitermelte értékek kultikus tiszteletéből eredő eszkatológikus harc. Egyúttal erősen idézi az ősegyház végítélet-váró, és Isten országának előkészítését önként vállaló, apologikus küzdelmét.

Csak éppen Isten országát most másként hívják.

ÉLNI, SZABADON

Visszatérve a kiindulóponthoz: összeegyeztethető-e az emberi méltósággal, az emberi élet elsőbbségéhez ragaszkodással, és (utolsósorban) a modern hadsereg igényeivel a kényszertoborzás? Ebből a szempontból elhal a különbség a „rossz” és a „kisebbik rossz”, „igazságtalan” és „igazságos” háború között. A katonai esküvel az egyéni életről és szabadságról szóló döntést már idegenekre ruházzuk át. A két alapérték teoretikusai és „fanatikusai” ezért nem is látnak lényegi eltérést a két helyzet között – sem etikai, sem egzisztenciális értelemben. Bergyajev például úgy gondolja, az állam stílusa eleve katonai, nem pedig civil, és az emberek puszta eszközei az állam militarista természetének. A békeállapot egyúttal háborús helyzet is, értékszempontból és a szabadság lehetősége alapján elmosódik a különbség a kettő között. „Lényegében az egyre növekvő őrület légköre ez. Még ha a háború ki sem tör a szó szoros értelmében, akkor is elviselhetetlenné válik az emberek élete, nem lélegezhetnek szabadon” – írja az orosz gondolkodó a II. világháború küszöbén kiadott könyvében (Az ember rabságáról és szabadságáról, 1939). A katonák testülete szerinte az „emberi leigázottság és leigázás végletes formája”. A hadsereg a rabság és az erőszak gyönyörűségét ajándékozza a katonának; a szinte erotikus öröm az organikus élményből, a részként az egészhez történő csatlakozásból keletkezik. Úgy gondolja, a modern háború és előkészületei semmiféle teret nem engednek a személyiségnek, a bátorság helyett ma durva erő-kultusz, a hatalom démoni akarása uralkodik az államban és a háborúban: „csupaszon látható lesz a démoni, egyetemes vágóhíd, mely grandiózus méretekben irtja az emberiséget és a civilizációt”. A technika precizitása azt eredményezi, hogy válogatás nélkül mindenki vereséget szenved, megsemmisül. Igazságos és igazságtalan háború között nem helyes különbséget tenni, mert a háború mint olyan kívül áll a morálon. Úgy véli, a „ne ölj!” parancsa egyénre, társadalomra is érvényes, alóla nem lehet kibújni azzal, hogy az ellenségben mint objektumban eltüntetjük az embert. „A háború és mindaz, ami vele összefügg, nemcsak az erőszaknak, de az antiperszonalizmusnak, a személy tagadásának is a legszélsőségesebb formája. Amikor az ember elfogadja a háborút, többé nem személy, és mást sem tart többé személynek” – hangzik az ítélete. Bergyajev jövőképe meglehetősen katasztrofális: ha a háború sátáni technikája lehetetlenné teszi a háborút (az emberiség jelentős részének kiirtásával egyidejűleg), a harci ösztönök majd más kiutat keresnek maguknak.

kollektív szabadság

A személyes helyett a kollektív szabadság felől közelít a francia forradalom tragikus sorsú filozófusa, Condorcet. Az emberi szellem fejlődésének vázlatos története (1793) utolsó, utópikus fejezetében a féreg kiirtásától is irtózó gondolkodó így fogalmaz: „a népek meg fogják tudni, hogy nem lehetnek hódítók anélkül, hogy ők maguk is ne veszítsék el ezáltal szabadságukat, hogy örökös államszövetségek jelentik függetlenségük megőrzésének egyetlen módját, hogy biztonságra, nem pedig hatalomra kell törekedniük”.

Ismeretes Gandhi következetes állásfoglalása is, amelyik elsősorban nem a szabadság, hanem az élet tiszteletén alapult. Gandhi az erőszakot és annak minden formáját elutasította, így elítélte korábbi önmagát, aki a búr háborúban az angolok mellett állt – ha csupán harctéri ápolóként is. Kijelentette: „Az ahimszá (erőszak-nélküliség) szempontjából nem teszek különbséget harcolók és nem harcolók között”. Ez a szemlélet egybecseng II. János Pál pápa nézetével is: „nemcsak azok felelősek a háborúkért, akik közvetlenül előidézik, hanem azok is, akik elmulasztanak mindent megtenni megakadályozásukért”.

Kétségtelen, a katonáskodás mai rendszere korszerűtlen, elavult, és semmibe veszi az embert – állampolgárként és morális lényként egyaránt. Akár „szükséges”, akár „szükségtelen”, rossz a háború. A gyilkosságra és a szervezett emberölésre készülés elutasítása egzisztenciális válasz. Csak a személyiség tagadásának megtagadásával viselkedhetünk végre emberként, és nem használati tárgyként.

felső kép | David Epstein, goodfreephotos.com